~132. Holmes Chapel (5.rész)

Sziasztok :)

Köszönöm a rengeteg támogatást, és azt, hogy még itt vagytok velem! :') Borzasztóan sokat jelent, és nagyon hálás vagyok érte! ♥

Remélem tetszeni fog a rész, jó olvasást :)♥

U.i.: A képet így sikerült megoldani, hogy a kisebbek is jól láthatóak legyenek rajta, remélem nem baj a nagyobb méret :)

~132. Holmes Chapel (5.rész)

Lexa szemszöge:

— Khm... — köszörülte meg a torkát Gemma a hátam mögött, mire (Louisval) ijedten húzódtunk el egymástól, de már késő volt. Lebuktunk.

És ebben a pillanatban betoppant még valaki...

— Na, hadd halljam, milyen privát buli folyik idelenn? — jelent meg Niall, aki zuhanyzás után, egy szál törölközőben nézett le újra a nappaliba. — Várjunk csak, Lexa, te mi a faszt keresel már megint Tomlinson mellett?! — sötétült el a tekintete.

Gem szólásra nyitotta a száját, mi pedig Louisval rémülten néztünk össze. Gemma látott minket csókolózni... éppen az előbb... és most válaszol a bátyámnak... Te jó ég, mégis mi a faszt fog mondani neki?!

— Niall, Lexával hozzád hasonlóan mi is csak most jöttünk le, mert nem voltunk még álmosak. Louis és Harry meg igazából a tv bámulásán kívül nem nagyon csinálhatott mást... Legalább is szerintem — fordult az emlegetettek felé, megerősítést várva.

— Pontosan, csak éppen nincs egyetlen nézhető adás sem! — bólogatott hevesen, felháborodást színlelve Hazza, én pedig hálásan pillantottam rá.

— Vagy úgy... — emésztgette a hallottakat Niall, majd óvatosan bólintott egyet. — Hát akkor, azt hiszem, én le is fekszem odafenn, a mai nap eléggé kimerítő volt. Hazz, ne legyél hangos, ha majd te is feljösz, oké?

— Persze, figyelni fogunk — válaszolt kettejük nevében Louis, mire a bátyám megforgatta a szemeit.

— A faszomba, Tomlinson, pedig abban reménykedtem, hogy megérted a célzást, és te inkább csövezel a kanapén! — sóhajtott fel bosszúsan.

Lou szó nélkül elengedte a füle mellett a megjegyzést, aminek köszönhetően ezúttal Niall is jobbnak látta annyiban hagyni a dolgot. Hála istennek!

— Hát akkor, jó éjt, Nialler — mosolygott rá gyorsan Gemma, mire a bátyám gyanakodva összeráncolta a homlokát.

— Csak nem sántikáltok valamiben? — vonta fel a szemöldökét, vádlón körbefordulva.

Gemma állkapcsa megfeszült, rájött, hogy a kíváncsiságából kifolyó kapkodása és sürgetése nem feltétlenül hasznos ebben az esetben.

Szerencsénkre Niall azonban néhány percig méregetett minket csupán, mert a fáradtság hamar legyőzte a kíváncsiságát, és egy intés kíséretében a lépcső felé fordult, hogy felmenjen.

Az első lépés után azonban megtorpant, és visszanézett rám... Ahogy a pillantásunk találkozott, a tekintete azonnal megtelt bűntudattal, amitől fájó szívem új erőre kapott. Tudtam, hogy engem tényleg nem akart megbántani, csak a düh túlságosan elborította az agyát délután.

Pár másodperce néztünk még csak farkasszemet, amikor egy lemondó sóhaj kíséretében mégis elfordult tőlem, és elindult az emeletre. Tisztában voltam vele, hogy ma én sem voltam túl kedves vele, és sok baromságot feleslegesen a fejéhez vágtam, de a torkom így is elszorult az elutasítástól. El sem köszön tőlem külön...

— Előbb-utóbb megbékél majd, csak egy kis idő kell neki — próbált vigasztalni Louis, gyengéden megsimogatva a hátam.

— Azt mondod? — kérdeztem, keserűen elhúzva a szám.

— Azt — bólintott, és egy hosszú puszit nyomott a homlokomra.

— Most pedig, lehet mesélni! Mindent tudni akarok! — vágott közbe Gemma hevesen, ránk vigyorogva.

Elpirulva néztem Loura, aki olyan érzelmektől túlfűtötten viszonozta a pillantásom, hogy azonnal megemelkedett a pulzusom, és egy másodpercre még a saját nevemről is elfeledkeztem.

— Na jó, Lex, ráér odafenn — sóhajtott fel végül a lány beletörődően.

Hálásan Gemmára mosolyogtam, aki cinkos vigyorral biccentett Louis felé, majd a konyhába indult.

— Csinálok neked teát, te lány — kacsintott rám a fejét csóválva, mire elnevettem magam.

— Mi van a teával? — kérdezte Lou mosolyogva, miután Gem eltűnt a szemünk elől.

— Csak azt mondtam Gemmának kifogásképp, hogy anélkül nem tudok elaludni... Mert... Mert látni akartam, hátha ébren vagy még... — magyaráztam elvörösödve.

— Ó, anyám! — rogyott le a kanapéra Harry, panaszosan felnyögve, mire Louis csak vigyorogva nyelvet öltött rá, majd ragyogó tekintettel visszafordult hozzám.

— Imádlak! — suttogta az ajkaimba, aztán gyengéden megcsókolt.

Hazzára való tekintettel hamar véget vetettem a csóknak, és inkább Louis karjai közé bújtam, aki szorosan ölelt magához, és apró puszikat hintett a hajamba.

Egészen addig álltunk így, amíg Gemma vissza nem tért a teával, egy kérdést intézve az öccséhez:

— Hé, Hazz, tuti, hogy nincs semmi nézhető? — érdeklődött reménykedve, miközben lepakolta a dohányzóasztalra a konyhából hozott tálca tartalmát.

— Mindjárt végignézem újra — vonta meg a vállát Harry, közömbösséget színlelve, a hangjából kicsendülő fájdalom azonban az én figyelmemet nem kerülte el...

Aggódva vizslattam a göndör hajú arcát, de hiába, semmire sem jutottam a megfigyelésből, ezért taktikát váltottam:

— Hiányoztál, Lou — néztem fel a fiú szemeibe, aki fülig érő szájjal vigyorgott rám, és kérés nélkül hajolt újra a számra.

Ezúttal elnyújtottam a csókunk, bár az is tény, hogy Louis közelsége annyira megszédített, hogy képtelen lettem volna közben kinyitni a szemem, hogy ismét terepszemlét tartsak, természetesen Harry-t illetően.

Amikor aztán kifulladva elszakadtunk egymástól, Lou egy hosszú puszit nyomott még a számra, majd kézen fogva a kanapéhoz vezetett, és leülve az ölébe húzott, én pedig szó nélkül simultam hozzá.

— Akkor, ha jól sejtem, ti valami nyálas filmet szeretnétek — csóválta a fejét Gemma vigyorogva, és elvette a bambán bámuló Harrytől a távirányítót, aki megállapodott az Animal Planeten.

Gem fél perc alatt talált egy romantikus filmet, én pedig a szemem sarkából láttam, ahogy Hazza állkapcsa megfeszült.

Az első tíz perc után fel is adta, és csillogó szemekkel felpattant mellőlünk, majd a konyhába viharzott.

— Nem kértek még valamit enni vagy inni? — kérdeztem Gemmától és Louistól, akik értetlenül néztek Harry után. — Akkor alibi nélkül, de megnézem mi baja — mosolyogtam halványan a fiú nővérére, és felálltam Lou öléből.

A konyhába beérve majd’ megszakadt a szívem, amikor megpillantottam a pultra támaszkodó Hazzát, nekem háttal állva, lehajtott fejjel, a szemét törölgetve.

— Harry? — léptem hozzá közelebb óvatosan. — Mi a baj, édesem? — suttogtam, és gyengéden megérintettem a hátát.

A fiú erre egész testében megremegett, aztán engem gyorsan megkerülve a konyha másik felébe menekült.

— Hazz, mondd el, kérlek! — fordultam utána kétségbeesetten.

Harry végül fújtatva, egyetlen durva mozdulattal letörölte a könnyeit, majd vádlón rám nézett.

— Lefeküdtél vele, igaz?! — támadt nekem, én pedig hirtelen köpni-nyelni nem tudtam döbbenetemben.

Komolyan velem és Louissal van baja?! Te jó ég, az nem lehet, hogy... Nem, nem lehet még mindig szerelmes belém! Nem lehet az, ugye...?

— Hazz, én... te... te most... — nyöszörögtem esetlenül.

— Szóval igen — bólintott összeszorított szájjal, és a konyhapultra csapott.

— Nem! — bukott ki belőlem hirtelen az igazság.

— Pff, na persze! — forgatta meg a szemeit Harry.

— Még tényleg nem feküdtünk le, Styles, na nem mintha bármi közöd is lenne hozzá! — hallottuk meg Louis vészjósló hangját, aki abban a pillanatban lépett be a helyiségbe.

— Lou, kérlek, inkább menj ki — fordultam hozzá esdekelve.

— Addig nem, amíg Harold magyarázatot nem ad arra, hogy miért érdekli őt a te szexuális életed! — jelentette ki Louis ellentmondást nem tűrő hangsúllyal.

— Lou... — próbálkoztam kétségbeesetten.

— Kár féltened őt tőlem, mert kurvára nem vagyok már szerelmes Lexába! — csattant fel Harry.

Amikor meghallottam azt, ahogy kimondta nevem, hirtelen mindent megértettem, és megnyugodtam, hogy mégis bejött a második tervem. A göndör hajúnak „csak” a szerelemmel van baja, nem pedig konkrétan velünk, pontosan úgy, ahogyan azt gyanítottam. Szóval most már csak el kell tüntetni innen Louist, hogy Hazz kicsit megnyíljon előttem, summáztam megkönnyebbülve. Bár, ez sem ígérkezett éppen sétagaloppnak...

— Rendben, akkor nézz a szemembe, és úgy mondd, hogy nem zavar, hogy éppen ma délután kaptam Lexától életem legnagyobb orgazmusát! — vigyorgott Harry képébe Lou, és karba fonta a kezeit a mellkasa előtt.

— Pont leszarom! — köpött felé Hazz, én pedig alkalmasnak láttam az időt arra, hogy közbelépjek.

— Louis, menj ki, kérlek, innentől átveszem! Azt hiszem, meg tudom oldani — mosolyogtam a fiúra, és gyengéden kifelé kezdtem tolni.

— Kiabálj, ha segítség kell — súgta a fülembe Lou, és gyanakodva sandított Harry felé.

— Nem lesz gond! — nyugtattam mosolyogva, mire ő egy látványos csók után végre kiment.

Szemforgatva léptem vissza Hazzához, aki ezen halványan elmosolyodott.

— Javíthatatlan, nem igaz? — kérdeztem kuncogva.

— Csak szerelmes beléd. Én tökéletesen meg tudom érteni — vonta meg a vállát Harry, és komorrá váló, ijedt arcom láttán elnevette magát. — Komolyan mondtam, hogy túl vagyok rajtad, Lex! Csak ismerem ezt az érzést, ennyi! — bizonygatta.

— Biztos, Hazz? — néztem fel rá kétkedve.

— Igen, ezer százalék! — csóválta a fejét mosolyogva, majd az arca lassan elkomolyodott.

— Akkor mi a baj? Történt valami Rose-zal? — kíváncsiskodtam aggódva. Ahogy megrándult az arca, már tudtam, hogy sikerült beletrafálnom. — Na, mesélj csak, édesem!

— Ma este eszembe jutott, hogy nem a kőkorszakban élünk... — kezdte, én pedig értetlenül ráncoltam össze a homlokom, mert nem értettem az összefüggést.

— Úgy értem, rákerestem Facebookon — mosolyodott el halványan Hazz, mire egy csapásra megvilágosodtam. — Tudod, mondtam, hogy rengeteget autóztam a házuknál, de sosem sikerült összefutnom vele... A teljes nevét viszont legalább tudom a postaládáról. Illetve, bár ne tudnám! — nyögött fel, és az első könnycseppek végigszántották az arcát, mire én nagyot nyeltem. Éreztem, hogy célegyenesben vagyunk.

— Szóval... én... én... — A hangja remegett, az ajkaival egyetemben, tudtam, hogy jelen pillanatban legszívesebben kisgyerekek módjára bömbölne az anyja ölében, amitől elfacsarodott a szívem, és gyorsan magamhoz szorítottam.

— Mondd ki, Hazz, megkönnyebbülsz tőle! — könyörögtem a hátát simogatva.

— B-barátja van — lehelte szinte hangtalanul, majd erősebben ölelt magához, és könnyáztatta arcát a nyakamba fúrta.

Le voltam sújtva, akkora ereje volt az ő szájából ennek a két szónak. És az a lemondás a hangjában, ahogy kimondta... Az én szemem is azonnal könnybe lábadt.

A viszonzatlan szerelem és az elérhetetlen ember boldogsága valaki mással... Ez mind ismerős volt a számomra is. Amikor Louis Karen injekciója miatt elfelejtett... És persze Eleanor majdnem folyamatos jelenléte. Igen, ezek nekem is okoztak néhány álmatlanul töltött, kicseszett fájdalmas, átbőgött éjszakát...

Legalább tíz percig álltunk ott szótlanul, összeölelkezve, amikor Harry egy nagy sóhaj kíséretében felegyenesedett, és megtörölte a szemeit.

— Köszönöm — mosolyodott el bágyadtan, de végtelen hálával a tekintetében.

— Örülök, hogy elmondtad — simogattam meg a karját, fejben pedig valami használható, lehetőleg nem túl sablonos vigasztalás után kutattam. — Minden rendbe jön majd, hidd el, Hazz! Egy ilyen csodálatos fiú a legtökéletesebb lányt érdemli a világon — próbálkoztam biztatóan mosolyogva.

Harry akaratlanul is elnevette magát.

— Bocsi, tudom, hogy nem megy jól! — ismertem be elpirulva.

— Nem baj, mert nagyon édes, ahogy igyekszel, tényleg köszönöm — mosolygott rám Hazza lágyan.

— Hé, amúgy meg szerinted ki versenyezhet a nagy Harry Stylesszal?! Na, ne hülyíts, ilyen srác nem is létezik! — böktem oldalba mosolyogva.

— Dehogynem — húzta el a száját keserűen. — Régen én is ezzel hízelegtem magamnak, de aztán egy bizonyos ember rácáfolt, és azóta nem igazán hiszek benne...

Nagyot nyeltem, és gondolatban szépen kupán vágtam magam, mert azonnal rájöttem, hogy mire céloz... Rám és Louisra. Louis versenyezhetett vele nálam, sőt...

— Ne emészd magad, szóra sem érdemes! — vágott közbe, amikor látta, hogy bocsánatkérésre nyitom a szám.

— Tudod, hogy nem így akartam, ugye? — kérdeztem bűnbánóan.

— Gyere ide — ölelt magához Harry elmosolyodva. — Imádlak, cicám, remélem tudod — puszilta meg édesen az arcom.

— Én is téged, Hazzám — nyomtam egy puszit viszonzásul a nyakhajlatába.

— Sokkal jobban érzem magam, neked hála — szorította meg a kezem, és a fejével a nappali irányába biccentett. — Louis idegességében már biztosan tövig rágta még az ujjait is! — vigyorodott el, mire kuncogva bólintottam, és követtem kifelé.

Az utolsó pillanatban, az ajtó előtt azonban visszarántott.

— Lex... Tényleg...tényleg... izé... Igaz az, amit Louis mondott? — kérdezte elvörösödve, mire én még nála is jobban zavarba jöttem.

— Hosszú délutánunk volt... — nyöszörögtem lehajtott fejjel, kínomban a hajamba túrva.

— Á, vagy úgy — vigyorodott el Harry mindentudóan. — És hol szoptad le?

A nyílt kérdéstől végképp a torkomon akadt a szó.

— Én nem... mi nem... én csak... izé... kézzel... — makogtam lángoló arccal.

— Akkor kiverted neki? — faggatott tovább gátlástalanul.

— Nem mondanám, hogy konkrétan... khm... én... Hazz, muszáj ezt? — pillantottam fel a smaragd íriszekbe esdekelve.

— Na jó, téma ejtve — bólintott, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam. — Legalább is egyenlőre... — tette hozzá egy huncut mosollyal, én pedig teljesen elfehéredtem.

— Egyébként tényleg nagyon köszönöm — mosolygott rám még egyszer hálásan, majd a nappali felé indult, velem a sarkában.

Amint beléptünk a helyiségbe, azonnal Louis aggodalmasan vizslató szemeivel találkozott a pillantásom. Nyugtatásképp rámosolyogtam, és egy apró bólintással jeleztem, hogy minden rendben. Lou vonásai ettől kisimultak valamennyire, de végleg csak akkor nyugodott meg, amikor már újfent bekucorodtam az ölébe, ő pedig kénye-kedve szerint szuszoghatott a hajamba.

— Minden oké? Történt valami? Mi volt a baja? — kíváncsiskodott Louis pár perc elteltével, mire elmosolyodtam. Tényleg javíthatatlan!

A szemem sarkából Harryre sandítottam, aki feszülten figyelt, és tudtam, hogy igyekszik valamiféle denevér-hallásra szert tenni, vagy legalább is szájról olvasni.

— Tényleg minden rendben, Lou. Csak egy kis nőügy és lelkizés, semmi több — legyintettem hanyagul, és Hazzára kacsintottam, akinek erre fülig szaladt a szája. Hiába, mások bizalmát nagyon meg kell becsülni!

— Nőügy, de nem veled kapcsolatos, ugye? — kötötte makacsul az ebet a karóhoz Louis.

— Segíteni fogok majd neki, de egyébként nincs több közöm hozzá — bizonygattam, amitől Lou végre leszállt a témáról, és visszafordult a tévé felé.

***

A film végeztével aztán Louis egy hatalmasat ásított, a karjait szorosabbra fonta körülöttem, és a fülemhez hajolt:

— Biztosan nem alhatunk együtt? — duruzsolta halkan, gátlástalanul a combomra simítva a kezét.

— Lou, viselkedj! — szóltam rá elvörösödve.

— De nem tudom kiverni a fejemből a délutánt! — ellenkezett, és ahelyett, hogy elvette volna a kezét, inkább belemarkolt a combomba.

— Bírd ki, Louis, már nem kell sokáig — ígértem. — Megoldjuk valahogy, és akkor... — itt fülig pirulva lehajtottam a fejem.

— De áll a farkam! — nyafogott tovább.

— Ez nem az én problémám, bocsi! — álltam fel az öléből vigyorogva, és hátrafordulva kacsintottam egyet.

— Lex, várj — kapta el a csuklóm gyorsan felpattanva, hogy visszatartson, amikor már épp indulni készültem.

— Igen? — néztem fel rá, kíváncsian elmosolyodva.

— Én... én tényleg nagyon akarlak téged, szépségem — simított végig az arcomon, a szemeiben égett a vágy, ahogy engem fürkészett. — Nem ismerek nálad gyönyörűbbet, tudod? — folytatta a suttogást, és a homlokát az enyémnek döntötte.

— Lou... — jöttem zavarba teljesen.

— Komolyan mondom, Lex — bizonygatta. — És nagyon szeretlek, gyönyörűm — tette hozzá halkan, aztán a reakciómat meg sem várva gyengéden magához húzott, és megcsókolt.

Szinte elvesztem a szenvedélyes csókban, miközben érzelmek sokasága árasztotta el a bensőm. Egyszerre éreztem szerelmet, voltam meghatott és boldog, illetve szorongtam izgatottan, de idegesen egy bizonyos vészesen közelgő esemény miatt.

— Én is szeretlek — leheltem az ajkaira, amikor végül elszakadt tőlem, mire Louis csak mosolyogva egy puszit nyomott az orrom hegyére.

— Ó, basszus, ez eszméletlenül cuki volt! — adta tudtunkra a jelenlétét Gemma egy hangos sóhajjal.

Elpirulva fordultam a lány felé, aki Harry mellett állt, és vigyorogva méregetett minket. 

— Azt hiszem, legjobb lesz, ha én most gyorsan elköszönök Louistól, mielőtt még újra egymásba gabalyodtok! — csapta össze végül a kezét pár perc kínos hallgatás után Gemma, és Louhoz lépve megölelte.

— Jó éjt, Hazz — bújtam addig a göndör fiúhoz, aki majdhogynem kétségbeesetten szorított magához. — Ne gyötörd magad, minden rendben lesz! — próbáltam lelket önteni belé, egy puszi kíséretében.

— Úgy legyen — nyöszörögte, és a kedvemért egy halvány mosolyt erőltetett az arcára.

— Megoldjuk, csak bízz bennem, cica! — kacsintottam rá, amire végre őszintén elmosolyodott.

Büszkén fordultam vissza Louis felé, aki várakozva nézett rám, Gemma mellett állva.

— Iszom még egy kicsit, aztán megvárlak a lépcső aljánál! — villantott felém egy cinkos mosolyt Gem, és eltűnt a konyhában.

— Én meg lefekszem, azt hiszem — intett egyet Harry bizonytalanul, de aztán mégis meggondolta magát. — Talán jobb lenne, Lou, ha együtt mennénk fel... izé... Niall miatt... — vakarta meg a tarkóját zavartan, és nem mert felnézni ránk, tudva, hogy ő az ünneprontó.

— Igazad van — bólintottam, és még egyszer szorosan megöleltem Louist.

— Akkor addig én megnézem Gemmát... — hátrált ki Hazz udvariasan a nappaliból.

— Egyébként miért ilyen búval baszott ez a szerencsétlen? Ugye tényleg nem miattad ilyen? — kérdezte Lou aggodalmasan, amikor az emlegetett szamár már hallótávolságon kívülre ért.

— Jaj, Louis! — nevettem fel, a fejemet rosszallóan csóválva. — Hiszen mondtam már! Szívügy, ennyi az egész! Na meg persze sajnos nem gondolkodtam, amikor próbáltam megvigasztalni, és emlékeztettem arra, hogy egyszer már alulmaradt egy női szív meghódításában...

— Mégis mikor? — ráncolta össze a szemöldökét értetlenül Louis.

— Nálam te lettél a befutó — idéztem fel elpirulva, és végigsimítottam az arcán.

Lou vonásai erre teljesen ellágyultak, és egy olyan szerelmes pillantással ajándékozott meg, hogy az egész gyomrom egy másodperc alatt görcsbe rándult, pillangóstul-mindenestül.

— Mondtam már, hogy imádlak? — fogta a két kezébe az arcom.

— Nem elégszer! — vigyorogtam rá, mire szemforgatva, elmosolyodva megcsókolt.

Csak akkor váltunk szét, amikor Gemma és Harry visszatért a konyhából, néhány „diszkrét” torokköszörülés kíséretében. Elvörösödve hajtottam le a fejem, Louis pedig zavartan krákogott néhányat.

— Elég későre jár, szerintem jobb lesz, ha felmegyünk — pillantott ránk bocsánatkérően Gemma. — Elvégre, még beszélgetni is fogunk! — kacsintott rám jelentőségteljesen, mire felsóhajtottam.

— Majd drukkolok — súgta Lou, és egy puszit nyomott az arcomra.

— Jó éjt, Boo Bear — mosolyogtam rá, aztán egy rövid csókot követően Gem után indultam az emeletre.

***

— Na jó, mindent hallani akarok, a legelejétől! — huppant le az ágyára a lány vigyorogva.

— Azt Harry mesélte már, hogy hogyan találkoztam velük először Londonban? — kérdeztem végül, egy beletörődő sóhaj után. Úgy gondoltam, hogy akkor tényleg kezdjük az elején.

— Valamit említett arról, hogy Niall balesete után, amikor már hazaengedték, becsöngettél hozzájuk, és ő rajongónak hitt, meg ilyenek... Aztán kiderült, hogy Niall a bátyád, vagy mi — emlékezett vissza Gemma.

— Á, szóval a hatásos indításáról hallgatott! — nevettem fel.

— Mesélj! — csapott le a témára Gem elvigyorodva.

— Amikor becsöngettem, Hazz nyitott ajtót, egy szál alsógatyában, és miután beengedett, rögtön megkaptam tőle az „Egyébként, cica, van gazdád?” szöveget, egy gyors mustrát követően... — meséltem mosolyogva.

— Nem is értem, hogy miért hagyta ki a lényeget! — vihogott Gemma.

— Szóval, ennyit Harryről, és az emlékezetes első találkozásunkról — mosolyodtam el az emléken.

(7.fejezet – a szerk.)

— Na és Louis? Most már tényleg iszonyú kíváncsi vagyok! — követelte a folytatást vigyorogva.

— Igazából Louisval előtte találkoztam már egyszer... Mármint, Niallt, Liamet és Zaynt régről ismertem, de Louval egyszer egymásba botlottunk Londonban... izé... szó szerint. Tori nyert két VIP jegyet egy 1D koncertre, de elfelejtett aznap időben hazajönni, és... Mindegy, a lényeg az, hogy végül mégsem mentünk el rá. Aztán a nevelőanyánk elküldött minket a boltba, és amikor végeztünk a bevásárlással, Tori meglátta a pasiját, és odament hozzá, én pedig addig elmentem a stadion hátsó bejáratához, hogy megnézzem, hogy legalább találkozhatunk-e az együttessel, ha már egyszer VIP jegyünk van... Zárva volt az ajtó, én meg már épp visszafelé jöttem a sikátorban, de nem figyeltem, és nekimentem valakinek... Louisnak — meséltem.

— Ú, de romantikus! És abban a pillanatban már tudtad, hogy ő az igazi? — kérdezte izgatottan csillogó szemekkel.

— Azt hiszem, szerelem volt első látásra — bólintottam mosolyogva, és elpirulva lehajtottam a fejem. — Tudom, sablonos, de már épp a „Nem látsz a szemedtől?!” mondat végén jártam, amikor találkozott a tekintetünk, és... és nekem ott végem volt. Louis már addig is csak bámult, aztán zavartan megrázta a fejét, és felsegített... Valahol itt már biztosan belezúgtam. Még répát is kaptam tőle, mert mint kiderült, annyira szereti, mint én, és... Na jó, ennyi a lényeg, a többi már történelem — fejeztem be, egy levakarhatatlan mosollyal az arcomon.

(4.fejezet – a szerk.)

— Baszki, ilyen velem miért nem történik?! — nyögött fel Gemma, és álmodozva a távolba révedt. — Nekem is küldhetnének valami jóképű herceget, akibe belebotlok, aztán ő felsegít, és egymásba szeretünk!

Nevetve csóváltam a fejem, mire Gem rám vigyorgott.

— Bocsi! — szabadkozott. — De akkor is! Ez túl szép!

— Pedig igaz — mosolyodtam el.

— Na és Eleanor? Hogy jöttetek össze? És az öcsém? — faggatott tovább.

— Eleanor egy bonyolult sztori... Egyébként hivatalosan még mindig ő a barátnője, és amint a bátyámnál is láthattad, a beavatottak száma is igencsak korlátolt... Mármint, egészen konkrétan csak Liam, Danielle, Tori és Harry tud kettőnkről, talán még Demi, Zayn csak sejtheti, és most már te is tudod — néztem rá jelentőségteljesen.

— Lakat a számon! — bólintott Gemma, megértve a célzást. — De hogyhogy nem szakít Ellel?

— Nos, úgy volt, hogy befejezi vele, de pont pár napja derült ki, hogy Eleanor terhes... Louistól — motyogtam.

— De ha Louis és ő...? Akkor te...? El mióta...? Ha még előtted, akkor annak nem kellene már látszania? Vagyis... Na jó, nekem ez zavaros!

— Khm... nem még előttem lett az... Louval össze voltunk veszve, és én egy másik sráccal randiztam, amikor lefeküdt vele... De azt mondta, hogy megbánta, én pedig hiszek neki! Csak éppen... eléggé komplikált lett emiatt az egész — sóhajtottam fel.

— És Louis akarja azt a gyereket? — kérdezte Gem.

— Nem, de én ragaszkodom hozzá, és El is — vallottam be, mire Gemma szemöldöke az egekbe szaladt. — Nem az ő hibája, hogy megfogant! Ez... ennek az elvemnek bonyolult múltja van... — Éreztem, hogy egyre jobban belebonyolódunk a kellemetlen részletekbe.

— Harry megesketett, hogy ne mondjam el senkinek — bólintott a lány, egy együtt érző mosollyal az arcán.

— Szóval igen, pontosan ezért — suttogtam lesütött szemekkel.

— Nem a te hibád volt, hogy elveszett az a baba — simogatta meg a karom Gemma.

— Hagyhatnánk ezt inkább, kérlek? — néztem rá esdeklően, és megtöröltem a szemeim.

— Persze — vágta rá Gem, és gyorsan megölelt. — De egyszer fel kell végre dolgoznod rendesen!

— Én... jól vagyok! — makacskodtam, bár a hangom elcsuklott.

— Ezt is, és a megerőszakolást is — tette hozzá, mire lemerevedtem.

De hát végül is, ha már egyszer a babáról tudott, miért gondoltam azt, hogy Harry nem mondott el neki mindent?!

— Ne haragudj Harryre, csak iszonyúan bűntudata volt... Azt mondta, hogy veszekedtetek a szex miatt, és utána derült ez ki... Csak beszélnie kellett valakivel, aki kívülálló, azt hiszem — magyarázta az emlegetett fiú nővére, halványan elmosolyodva.

Szóval ezt tudják. Hogy veszekedtünk. Bár az már ugye a bemutatkozásnál kiderült, hogy Hazz nem verte nagydobra, hogy megcsalt...

— Gemma... — nyögtem fel.

— Jó, tényleg hagyjuk — bólintott megértően. — Végül is, szerintem Louis mellett sikerülni fog feldolgozni ezt az egészet — mosolygott rám biztatóan.

— Én is azt hiszem — mosolyodtam el hálásan.

— Nagyon szereted őt, ugye? — vigyorodott el Gemma.

— Mindennél jobban! — ismertem be vörös fejjel.

— És most hogyan is álltok pontosan? — puhatolózott tovább.

— Konkrétabban? — kérdeztem zavartan.

— Lefeküdtél már vele? — bukott ki belőle a kérdés, mire én fülig pirultam.

Te jó ég, el sem hiszem, hogy megkérdezte! Ő is! Tiszta deja vu, ezek a Styles gyerekek aztán nem semmik!

— Szóval igen...? — vigyorgott.

— Nem! Vagyis... még nem... — helyesbítettem.

— Tehát már tervben van — bólintott Gemma elégedetten.

— De erről meg tényleg csak te tudsz! — figyelmeztettem, mire elvigyorodott.

— Pont jókor kapcsolódtam be a sztoriba, azt hiszem! — nevetett fel, ami miatt igyekeztem szemrehányóan nézni rá, de végül én is elnevettem magam.

— Egyébként pedig komolyan drukkolok nektek! — kacsintott rám. — Szerintem irtó édesek vagytok együtt!

Hálásan mosolyogtam Gemmára, aki erre egy szoros ölelésben részesített.

— Bírlak, Lex — közölte egy idő után, mélyen elgondolkodva, amire csak nevetve helyeseltem, hogy én is őt.

***

Louis szemszöge:

Reggel viszonylag kipihenten ébredtem, ami már csak azért is volt furcsa számomra, mert Niall egész éjjel horkolt mellettem a földön, míg Harry legalább a kényelmes ágyikójában terpeszkedhetett közben.

Mivel még mindketten mélyen aludtak, én pedig bárhogy is próbáltam, képtelen voltam ismét álomba szenderülni, felkaptam a mobilom, és lábujjhegyen kiosontam a göndör hajú szobájából, hogy körbenézzek odalent, hátha más is ébren van már rajtam kívül.

A konyhába leérve csalódottan tapasztaltam, hogy a házban még mindenki az igazak álmát alussza, engem kivéve. Már épp visszafordultam egy nagy sóhajjal, amikor váratlanul megcsörrent a telefonom...

— Eleanor?! — szóltam bele, a korai időpont miatt értetlenül, a szemeim égnek emelve. Remélem, hogy nem Karen talált ki valami faszságot már megint, mert ahhoz még kurvára reggel van nekem!

— Jaj, Louis, de jó, hogy ébren vagy! — fújta ki a levegőt megkönnyebbülten.

— Baj van, El? Csak nem bántott az a nő?! — kérdeztem azonnal, az idegeim pattanásig feszültek a lány kétségbeesett hangjától.

— Ugye nincs fent más rajtad kívül? Vagy legalább a közelben? — faggatott gyorsan.

— Nem, dehogy, csak mondd már, hogy mi történt! — sürgettem idegesen.

— Kikapcsoltam a mikrofonom... Ha Karen rájön, végem! Én... én csak szólni akartam neked, Lou... — dadogta össze-vissza.

Hihetetlen volt érezni, hogy Eleanor mennyire retteg. Vajon mivel tarthatja ilyen szinten sakkban az az átokfajzat?!

— Szóval... hajnalban sms-t írt nekem... izé... felkelés után fel kell téged hívnom... é-és hangosan el kell ismételned azt, amit mondok... ő fogja nekem diktálni, de szerintem jobb, ha senki sem hallja a „szavaid”... és... érted, hogy mit akarok, ugye? — suttogta, mintha csak attól félne, hogy a kikapcsolt mikrofonján át is hallja őt az a nő.

— Persze, köszönöm, egy istennő vagy! — mosolyodtam el hálásan.

— M-most muszáj letennem, de pár perc, és hívlak, csak akkor már élesben... izé... szia... és nagyon vigyázz, Lou! — hadarta remegő hangon, majd gyorsan letette.

Az alsó ajkamat harapdáltam idegességemben, miközben fel-alá járkáltam a földszinten a telefonnal a kezemben. A biztonság kedvéért lecsekkoltam a nappalit, majd még egyszer a konyhát is. A lépcsőre is felnéztem, pont akkor, amikor az előzőleg gondosan lehalkított mobilomon felvillant Eleanor neve.

Halkan odébb léptem a lépcsőtől, és villámgyorsan háttal fordulva, suttogva vettem fel a telefont.

— Halló? — szóltam bele.

— Louis, ismételj el hangosan mindent, amit mondani fogok! Ezt Karen üzeni — mondta el ezúttal „élesben” a kapott ukászt Eleanor.

— Rendben — sóhajtottam fel megadóan, mint aki fáradt az ellenkezéshez. (Ami egyébként részben így is volt, elvégre jobb, ha már hajnalban letudom ezt az egészet, még azelőtt, hogy bárki meghallhatná.)

Idegesen topogva vártam, hogy folytassa, mert már túl akartam lenni ezen az egészen.

— Tehát: Jaj, egyetlenem, olyan jó, hogy felvetted, és most végre tudunk zavartalanul beszélni! Annyira hiányzol, hogy az szinte már fáj! Te jó ég, hogyan fogom kibírni nélküled még napokig?! — diktálta az első szöveget El, amit engedelmesen ismételtem meg hangosan, ugyanúgy hangsúlyozva.

— Oké, amíg ugyebár válaszolok az ömlengésedre, hallgasd meg a következőt, amit mondanod kell! — szólalt meg rögtön Eleanor. — Nyögd: Ó, igen, bébi, a tested is rohadtul hiányzik! Basszus, bár itt lennél most velem! A francba, olyan kicseszett kanos vagyok, már csak a hangodtól is!

Szemforgatva, nyögéseket imitálva követtem a parancsot, miközben a hányinger kerülgetett. De legalább Lex még alszik, és nem hallja ezt a borzalmat!

Az én drága gyönyörűm gondolatára teljesen zavarba jöttem a mondandómtól, és automatikusan a hajamba túrtam kínomban... Egy ártatlan, ösztönös mozdulat volt, boldog tudatlanságban, az pedig eszembe sem jutott közben, hogy mennyire félreérthetően veheti ki magát ez egy külső szemlélőnek...

*** Eközben ***

Lexa szemszöge:

Hatalmas robajra ébredtem, a nagy zaj miatt ijedten rándultam össze.

— Bassza meg, hogy az a tetves, rohadt... Ó, Lex, basszus, ne haragudj! — nézett rám Gemma bűnbánóan, miközben igyekezett felállítani az eldőlt állólámpáját.

— Semmi gond! — nevettem el magam akaratlanul is, mivel Gem valahogy ismételten földre küldte szerencsétlen lámpát, és újrakezdte a szitkozódást.

— Nem akartalak felébreszteni, sajnálom, csak béna voltam — szabadkozott, miután végre sikeresen felállította és a helyére tette az ominózus tárgyat.

— Tényleg semmi baj — mosolyogtam rá. — És gondolj bele, ilyen vicces ébresztésben már rég nem volt részem! — kacsintottam rá, mire hálásan elmosolyodott.

Hirtelen aztán a mosolya perverz vigyorrá szélesedett, én pedig már kezdhettem is félni...

— Ha jól sejtem, az utóbbi időben tényleg nem a vicces ébresztők voltak túlnyomó többségben nálad... Louis mivel is szokott keltegetni, mondd csak? Gondolom megvannak az eszközei... khm... például, ha van valami, ami a lámpámhoz hasonlóan felállításra szorul... valahogy ezzel is fel lehet ébreszteni téged, nem igaz? — húzogatta a szemöldökét.

— Gemma, kérlek, szállj le erről a Louis-s témáról, oké? — nyögtem fel.

— Azt lesheted! — nevetett fel, és rám kacsintott.

— Talán jobb lesz, ha lemegyünk... — másztam ki az ágyból, hogy menekülhessek.

— Hátha Louis is ébren van már, ugye? Esetleg felkeltsem neked, vagy inkább te szeretnéd? Fogadok, hogy erre neked is megvan már a saját módszered... — vigyorgott rám, és jelzésképp oldalba bökött.

— Elég! — szóltam rá lángvörös arccal.

— Ne aggódj, csak magunk között húzlak, mások előtt egy szót sem szólok, Lex! — mosolygott rám nyugtatásképp, majd egy aprót biccentett, és kinyitotta az ajtót.

Hálásan pillantottam rá, aztán ahogy elindult, némán követtem a lépcső felé.

Az egész házban békés csend honolt még, ezért igyekeztünk halkan leosonni a földszintre. Azonban a lépcső felénél sem jártunk még, amikor egy hang mégis megütötte a fülünket. Louis.

Gemma az arcán széles vigyorral fordult hátra hozzám, mire én égnek emeltem a tekintetem.

— Nyugi már, csak tesztelhetnénk! — nevetett fel halkan, a reakcióm láttán. — Te a lépcső aljánál maradsz, én pedig beetetem vele, hogy még alszol... Olyan kíváncsi lennék arra, hogy mennyire megörülne, amikor mégis előjönnél! — magyarázta lelkesen, mire óvatosan bólintottam egyet.

— Helyes! — örült meg, és már indult is tovább a földszint felé.

Az utolsó lépcsőfokon aztán megtorpant egy pillanatra, hogy felmérje a terepet. Bár én csak a negyedik fokon álltam a háta mögött, már onnan is remekül ráláttam a nekünk háttal álló Louisra, aki idegesen topogva várakozott, telefonnal a fülén... De vajon mire vár?

— Jaj, egyetlenem, olyan jó, hogy felvetted, és most végre tudunk zavartalanul beszélni! Annyira hiányzol, hogy az szinte már fáj! Te jó ég, hogyan fogom kibírni nélküled még napokig?! — szólalt meg váratlanul Louis, mire azonnal lemerevedtem.

Gemma is hozzám hasonlóan reagált, láttam a szemem sarkából, de abban a pillanatban minden, amire koncentrálni tudtam, az Louis volt.

— Ó, igen, bébi, a tested is rohadtul hiányzik! Basszus, bár itt lennél most velem! A francba, olyan kicseszett kanos vagyok, már csak a hangodtól is! — nyögött fel Lou, a hajába túrva.

Megremegtem, ahogy hallottam a vágyakozást a hangjában (ami egy kicsit ugyan azért különbözött attól, amit nálam szokott használni, de akkor, ott nem igazán foglalkoztattak a részletek).

— Nem, természetesen nem érdekel senki más! — hárított el hevesen egy a válaszából könnyen kikövetkeztethető vádat.

— Igen, bébi, hát persze, hogy te vagy számomra az egyetlen! — győzködte tovább Louis a vonal túlsó felén lévő személyt.

A mondat második felével mintha csak gyomorszájon rúgott volna. Olyan átéléssel, teljesen kétségbeesve beszélt, hogy ha akartam volna se tudtam kételkedni a szavaiban.

— Lexa? Na, ne röhögtess, El! Hozzád képest?! Ugyan már! — legyintett nevetve Lou.

Talán már itt végem volt, ha jól belegondolok. A mondatból ráadásul ezúttal az is kiderült, hogy Eleanorral beszél. Nem is tudom, hogy jobban fájt-e volna, ha valami idegen csajnak mondja ugyanezt... De valószínűleg ez az Eleanor-os változat a kegyetlenebb, már csak az előzményeket is figyelembe véve.

Gemma reakcióját ismét a szemem sarkából láttam, ennél a mondatnál már hátrafordult hozzám, én azonban képtelen voltam elszakítani a pillantásomat Louistól. Csak rá összpontosítottam, és elkeseredetten gondolkoztam valami hihető magyarázaton erre az egész kabaréra...

— Jó, persze, bejön, de most istenem, kinek nem?! — sóhajtott fel megadóan.

Legalább beismeri! — próbáltam vigasztalni magam elkeseredetten.

— Nem, nem feküdtem le vele! — háborodott fel teljesen a feltételezéstől, ami számomra egy újabb tőrdöféssel ért fel. Habár tényleg nem feküdtünk le, csak MAJDNEM... De akkor is megígértem neki, pont tegnap este, hogy nem kell sokat várnia már!

— Igen, még jó, hogy megdugnám, de ez nem jelenti azt, hogy meg is teszem! — folytatta, a szavaitól pedig összerándultam. Ez a csapás több volt, mint kíméletlen.

A fejemben meg is szólalt a vészharang, hogy jobb lenne eltűnni innen, mielőtt még valami ennél is súlyosabbat hallanék, a lábaim azonban egyszerűen nem engedelmeskedtek...

— Pontosan, bébi, ez a férfiagy! Lexa csak szimplán dögös, ergó nem dobnám ki az ágyamból! Annyira azért néz ki jól, hogy minden normális pasi elkapná egy körre! Egy pár alkalomra bárkinek jó lehet! — Ezt éreztem. Ezt éreztem, hogy valami ilyen következik, amit kurvára nem kellene hallanom.

Teljesen ledöbbentem, először fel sem fogtam igazán, hogy mit mondott, szerintem még a szám is tátva maradt hirtelenjében. Az ismét hátraforduló, szintén lesújtott Gemmáé nyitva volt, erre tisztán emlékszem.

— Nem, nem fog bepróbálkozni nálam! Miért tenné? Különben meg, csakhogy tudd, ahelyett, hogy becserkészném a hátad mögött, a fotóidra verem ki éjszakánként a fürdőben! — fokozta tovább Louis, nekem pedig itt szakadt el a cérna.

Hogyne, miután engem nem sikerült ágyba dumálnod! — gondoltam dühösen, a szívem mérhetetlenül fájt.

Eddigre a lábaim viszont legalább visszaálltak a szolgálatba, és sikerült valahogy felrohannom az emeletre, a lebukással nem is törődve... 

Louis szemszöge:

— Nem, nem fog bepróbálkozni nálam! Miért tenné? Különben meg, csakhogy tudd, ahelyett, hogy becserkészném a hátad mögött, a fotóidra verem ki éjszakánként a fürdőben! — ismételtem meg, a szemeimet forgatva, magamban azért fohászkodva, hogy lassan hadd fejezzem már be ezt a szarságot.

Azonban alig értem a mondat végére, amikor sebes, távolodó futólépéseket hallottam meg a hátam mögül, amitől azonnal megállt bennem az ütő... Miért ver engem így az isten?!

Rettegve fordultam meg, és Gemma gyilkos pillantásával találkozva már tudtam, hogy vége... nos, igazából gyakorlatilag mindennek.

— Bassza meg! — motyogtam magamban önkéntelenül is, mire Eleanor félbehagyta a következő szövegrészletet.

— Hallották? — kérdezte aggódva.

— Igen! — nyögtem fel.

— Lexa? — faggatott együtt érzően El, Karennel nem is foglalkozva.

— Igen... Én most... inkább leteszem, bocs — nyöszörögtem, és kinyomtam a hívást.

— Gemma, figyelj, ez... ez valami olyannak tűnhetett, ami... nos, ami nem volt... mert valójában én csak... hogy is mondjam... — indultam el felé, kínomban a tarkómat vakarva, össze-vissza makogva mindazt, ami éppen eszembe jutott.

Alighogy odaértem a lányhoz, az arcom bal fele egy hatalmas pofonnal lett kitüntetve.

— Gemma, én tényleg... — fordítottam vissza felé a fejem kétségbeesetten, a heves reakciója után, miközben a fájó terültet dörzsölgettem, hogy enyhítsem valahogy az égő érzést.

Harry nővére tett arról, hogy gyorsan elfeledkezzek az arcom bal oldaláról, ugyanis jobb oldalról is lekevert nekem egyet.

— Lexa helyett adtam, de ennél ezerszer többet érdemelnél, remélem tudod, te utolsó szarházi kis pöcs! — sziszegte az arcomba dühösen Gemma, és ha tekintettel ölni lehetne, akkor én ott holtan estem volna össze.

— Hogy tehetsz vele ilyet?! Nem szenvedett már eleget?! Te jó ég, mégis hogy ismerhet félre valakit ennyire az ember?! — esett nekem.

— Gemma, nézd — kezdtem volna bele, de félbeszakított.

— Ő szerelmes beléd! És azok után, amiket átélt, megbízott volna benned annyira, hogy lefekszik veled! Lehet egyáltalán embernek nevezni egy ilyen érzéketlen faszt?! — folytatta a dühöngést.

Minden szava jogos lett volna, amennyiben magamtól mondtam volna ezeket a telefonba, és nem pedig utasításra.

Egy kérdés azonban sehogy sem hagyott nyugodni... Vajon Karennek csak mázlija volt, vagy ennél többről van szó? De mégis hogyan tudta volna úgy intézni, hogy Lexa lejöjjön, és pont addigra, amire én már Eleanorral beszélek? Ez egyszerűen kész agyrém!

Amíg Gemma mondta nekem a magáét, én pedig gondolatban lehetséges magyarázatokat gyártottam erre a „fantasztikus” véletlenre, váratlanul rezegni kezdett a mobilom.

Ismeretlen volt a szám, de pontosan ebből tudtam, hogy ki kereshet ilyenkor... Illetve, egy ilyen esemény után... Karen.

— Ne haragudj, Gem, de folytathatnánk egy kicsit később? Ezt muszáj felvennem! — szabadkoztam, és a döbbent lányt faképnél hagyva kimentem az utcára, úgy ahogy voltam, félmeztelenül, egy bő melegítőben.

— Mégis mi a faszt képzelt maga?! — ordítottam bele azonnal elkeseredetten a telefonba, a hívás fogadását követően. — Hogyan?! HOGYAN?! — üvöltöttem liluló fejjel.

— Csigavér, nagyfiú, a végén még felvered az utcát! — nevetett fel a vonal másik végén az a gúnyos hang.

— HOGYAN?! — követeltem magyarázatot ordítva.

— Én mindenhol ott vagyok, Tomlinson — vigyorodott el.

Vérszemet kapva, dühösen forgattam a fejem, kamera után kutatva. Honnan tudja, hogy éppen az utcán vagyok?! Honnan tudja, hogy Lexa mikor megy le azon a kibaszott lépcsőn?! Honnan?!

— Ez az, egy kicsit feljebb nézz, már majdnem megtaláltál! — nevetett a telefonba. 

A ház előtti villanypóznán végül megtaláltam azt, amit kerestem. Egy térfigyelő kamerának tűnő szerkezet, ami valószínűleg jóval többet is tud. Hőérzékelés a házon belül, vagy tudom is én...!

— Hát nem nagyszerű, hogy éppen Styles nővérének a szobájába látni be vele az ablakon? A többi pedig csak szerencse és a hőkamera-funkció dolga! — igazolta be a sejtésem Karen.

De legalább azt nem emlegeti, még ha esetleg látta is, hogy a diktálásos telefonhívásuk előtt is beszéltem valakivel a mobilomon... Pontosabban, nagyon remélem, hogy nincs tisztában azzal, hogy Eleanor előre figyelmezetett a készülő akcióra...

— Ne aggódj, Tomlinson, sem Bradfordban, sem Doncasterben nem fogunk már beszélgetni egymással — közölte, és a hangja alapján tudtam, hogy az a gúnyos mosoly díszíti az arcát, ami önmagán kívül senki másnak nem jelent jót.

— A kamerát pedig akár kővel is megdobálhatod, a továbbiakban már lényegtelen számomra — folytatta. — Annak a célnak, amiért odatetettem, már tökéletesen eleget tett, sőt! És azt is be kell vallanom, drágaságom, hogy ismételten jobban teljesítettel, mint vártam! Bár ez részben annak a libának is köszönhető, aki tovább bírt hallgatni téged, mint amire számítottam... Nem reméltem, hogy ilyen sok lelketlen mondatot elvisel, de kellemesen csalódtam, mert annál nagyobb a lelkében okozott kár is, ugye tudod? — vihogott fel diadalittasan.

— Micsoda szerencse! — forgattam meg a szemeimet.

— Nem vagy abban a helyzetben, hogy gúnyolódj velem, világos?! — dörrent rám. — Egyetlen okból nézem el ezt neked, az pedig a szorgalmad. A legutóbb, amikor Lexa kitette a szűröd, miután leribancoztad őt Liamnek –megjegyzem, azt a feladatot tényleg szenzációsan oldottad meg-, akkor is pezsgőzhettem neked hála, és ez alkalommal is remekül álltad a sarat! Tomlinson, jobban alakulnak a terveim neked köszönhetően, mint ahogy vártam, és remélem ez így is marad!

— Csak ne bántsa őt — kértem halkan.

— Miért tenném, tőled bőven megkapja a megfelelő mennyiséget! — kacagott fel ördögien. — Na pá, aranyom! — szakította meg a hívást.

Dühösen fújtatva tettem zsebre a készüléket, aztán ökölbe szorítottam a kezeim. Ez így kicseszettül nem jó! Tennem kell valamit, mielőtt még egy akcióját megvalósíthatná!

Pár perc alatt lehiggadtam annyira, hogy mérlegelni tudjak, és végül arra jutottam, hogy azt a kamerát le kell szednem onnan, mert bár már nem indokolt, hogy Karen állandóan figyeljen minket, amíg ma el nem utazunk innen, de akkor is rossz érzéssel mennék el Holmes Chapelből, ha itt hagynám Harryék háza előtt ezt a vackot.

Három nagyobb kődarabbal, és remek célzásokkal egy perc alatt a földre zuhant a kamera, ami az első pozitívum, illetve sikerélmény volt számomra a nap folyamán.

A haragomnak köszönhetően újabb két perc alatt ripittyára törtem az aszfalthoz vagdosással és a rugdosással, majd egyszerűen bedobtam a kukába, de persze azért ügyeltem arra, hogy jól el legyen rejtve a többi szemét között.

Erről ennyit — gondoltam elégedetten, egy kicsit talán meg is könnyebbülve, és mint aki jól végezte a dolgát, visszamentem a házba. (Abban pedig csak reménykedhettem, hogy egyetlen szomszéd sem látott semmit, és nem jelent fel vandalizmusért...)

Lexa szemszöge:

Szótlanul, magam elé meredve ültem Gemma ágyán. Képtelen voltam egyáltalán felfogni is, nemhogy megemészteni a hallottakat. Azt viszont nagyra értékeltem, hogy Gem nem rohant utánam, mert a pillanatnyi lelkiállapotomban nem vállaltam volna felelősséget a viselkedésemért.

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el pontosan, de egyszer csak arra eszméltem fel, hogy valaki kinyitja az ajtót... Louis lépett be a szobába, és egy pillanatnyi habozás után tétován elindult felém, majd közvetlenül előttem megállt.

Éreztem magamon a várakozó, már-már könyörgő pillantását, de nem szántam meg, helyette csak vártam. Vártam, hogy vajon mivel rukkol elő...

— Én... sajnálom — sóhajtott fel végül megadóan. — Azt, amit hallottál... izé... én nem... nem úgy értettem, ahogy te gondolod...

Felvont szemöldökkel, gúnyos mosollyal pillantottam fel rá, mire ő nyelt egy nagyot.

— Fogalmam sincs, mit mondhatnék azon kívül, hogy bocsáss meg — ismerte be megadóan, tehetetlenül széttárva a karjait.

— Már mindent tudok, amit tudnom kell — szólaltam meg egy halk torokköszörülés után, a szívemben keserédes érzéssel.

— Lex, ugye nem hitted el komolyan azt, amit odalent összehordtam?! — esett kétségbe teljesen Louis.

— Magam sem tudtam, hogy mit higgyek, de éppen ezért vártam ki, hogy vajon mivel állsz elő, és tessék! Szerintem, az ember csak akkor kér bocsánatot, ha vétett valahogy, vagy esetleg tévedek? — néztem rá kifejezéstelen arccal.

— De én... én... Lex! Én csak nem tudtam, hogy mégis mit vársz tőlem, mit mondjak, és... Lex! — nyöszörögte elkeseredetten.

— Sajnálom, Louis, volt lehetőséged, arról nem én tehetek, hogy azt mondtad, amit — vontam meg a vállam, közömbösséget színlelve, bár a szívem eszméletlenül fájt.

— A picsába is, Lexa, egyszerűen nem tudom felfogni, hogy nem bízol meg bennem! Csak le kellett koptatnom valahogy Eleanort! — tört ki Louis dühösen.

— De mégis miért tartozol neki elszámolással, hmm?! Tudtommal csak azért vagy vele, mert ő és én ragaszkodunk a gyereketekhez! Ahhoz viszont kurvára nincs köze, hogy te mit csinálsz jelenleg, vagy rosszul gondolom?! — estem neki, felpattanva az ágyról. — Ha számodra tényleg nem jelent semmit, akkor nem vagy köteles magyarázkodni neki! Örüljön annak, hogy nem dobtad ki, nem ám még neki áll feljebb! Nem piálsz, cigizel, vagy drogozol, már pedig ezen kívül semmibe sem köthet bele a gyerek kapcsán, ha nem tévedek! Különben meg nem hiszem el, hogy nem tudja, hogy mi ketten már rég- — itt elakadtam. Végül is, mit is csinálunk mi? Nem járunk, nem vagyok a barátnője. Szerető lennék, szex nélkül? Vagy mi a franc vagyok én neki tulajdonképpen?!

Louis meg persze gyorsan kihasználta az alkalmat, hogy elhallgattam...

— Szeretlek, Lex, és csakis téged! — fogta rögtön a két tenyerébe az arcom, hogy a szemembe nézve mondhassa ki mindezt, tudva, hogy ezzel talán el is gyengíthet.

— Gemma már felpofozott odalenn! — figyelmeztetett egy apró mosollyal, amikor elkezdett közelebb hajolni, én pedig egész testemben megfeszültem.

— Nem vagyok már olyan, mint régen — csóváltam meg a fejem, és eltoltam magamtól a testét.

— Igazad van. Te napról napra szebb vagy, és jobb, én pedig napról napra jobban szeretlek téged, tudod, gyönyörűm? — suttogta, gyengéden megsimogatva az arcom.

— Hagyj békén, Louis, a fenébe is! — fordítottam el a fejem kétségbeesetten.

— Hinned kell nekem, Lex! Én csak és kizárólag téged akarlak és szeretlek! — próbálkozott tovább.

— Menj ki — ráztam meg a fejem makacsul, és az ajtóra mutattam.

— Rendben, ha tényleg ezt akarod... Bár azt komolyan képtelen vagyok felfogni, hogy ennyire nem bízol meg bennem! — mondta felháborodottan, a szavaival igyekezve bűntudatot kelteni bennem.

Keserűen mosolyogva pillantottam fel rá.

— Tényleg tudni akarod, hogy mit gondolok? Fogalmam sincs arról, hogy mit higgyek el, és mit ne! Egyetlen dologban vagyok csupán teljesen biztos: hogyha az, amit az előbb odalenn hallottam, igaz, akkor minden más hazugság volt.

Louis úgy nézett rám, mintha szíven szúrtam volna, de képtelen voltam ezzel foglalkozni.

Egy fél percig még szótlanul figyelt engem, majd egy csalódott bólintás kíséretében elhagyta a szobát, engem újfent egyedül hagyva a gondolataimmal...

Louis szemszöge:

Legyőzötten távoztam Lexától, a folyosóra lépve pedig a könnyek is azonnal ellepték a szemem, ezért inkább bölcsen bezárkóztam az emeleten található kisebbik fürdőszobába, és ott engedtem utat a makacs könnycseppeknek, amelyek készséggel szántották végig az arcomat.

Amíg odabenn ültem, néma csendben könnyezve, tökéletesen hallottam, ahogy az emberek szépen lassan felébrednek, és leszállingóznak reggelizni. Szerencsére csak egy kómás Niall próbált meg benyitni hozzám, akit könnyedén át tudtam verni, és sikeresen lerázni egy súlyos hasmenésre hivatkozva.

Miután az emeletről már mindenki távozott, én pedig valamennyire összeszedtem magam, elhatároztam, hogy csatlakozom hozzájuk a reggelinél. Az arcomat azért kétszer megmostam, jó alaposan, és a torkomat is megköszörültem párszor a biztonság kedvéért, mielőtt végleg elhagytam volna a menedékem.

Gemma szobája előtt azonban egy pillanatra megtorpantam. Lexát nem hallottam lemenni, vajon ő még mindig idefenn van?

Pár perc tétovázás után végül gyáván megráztam a fejem, és inkább gyorsan elindultam lefelé a lépcsőn, mielőtt még meggondolhatnám magam.

Leérve megkönnyebbülten láttam, hogy továbbra is egyedül Harry nővére méreget gyilkos szemekkel, mindenki más normálisan köszöntött, vagy éppen észre sem vett, mert félig még mindig aludt (Niall és Zayn).

— Én... — kezdett felállni Gemma idegesen — felkeltem Lexát is — mondta ki az első eszébe jutó ürügyet, hogy felmehessen megnézni az én gyönyörűmet.

— Jó ötlet, Gem! Louist is lehozhatnád a vécéről, ha már arra jársz! — tért magához félig Niall, mire Zayn kivételével mindenki értetlenül fordult felém, majd elröhögte magát.

— Khm, Nialler, már itt vagyok — köszörültem meg a torkom csendesen.

— Ja, akkor bocs! — nevetett fel a szöszi zavartan.

Vállat vonva, halványan elmosolyodva ültem le én is a többiekhez, mint akit nem izgat a dolog, közben pedig a szemem sarkából már az éppen távozni készülő Gemmát figyeltem. Hallanom kell, hogy mit mond neki Lexa!

A gondolataimból kifolyólag, a lány alighogy elhagyta a helyiséget, automatikusan felpattantam én is, hogy utána induljak, amire persze minden szempár azonnal rám szegeződött... Basszus, ennyit a feltűnés mentes lelépésről!

— Én... izé... elfelejtettem... izé... kezet mosni... — dadogtam elvörösödve, aztán jobbnak láttam minél előbb eltűnni a tekintetek kereszttüzéből.

— Pfúj! — jegyezte még meg Niall elfintorodva, majd gondtalanul folytatta is az evést... Na igen, no comment.

A kíváncsiságtól égve már legalább kettesével szedtem felfelé a lépcsőfokokat, bár azért ügyeltem közben a legminimálisabb zajok elkerülésére is, hogy probléma- és feltűnésmentesen eljuthassak Gemma szobájáig.

Felérve gyorsan az ajtóhoz tapadtam, és lélegzet-visszafojtva vártam, hogy megtudjam, Lexa mit gondol kettőnkről, illetve a folytatásról...

*** Eközben ***

Lexa szemszöge:

Körülbelül egy órával azután, hogy Louis magamra hagyott, hallottam, ahogy valaki felfelé igyekszik a lépcsőn, és éreztem, hogy nagy valószínűséggel hozzám tart. Pillanatokon belül pedig, a kilincs lenyomódásával be is igazolódott a sejtésem...

— Azt hittem, hogy sírni fogsz! — lepődött meg őszintén Gemma, amikor belépett a szobájába, és látta, hogy az ágyán ülve, bambán meredek magam elé a semmibe. 

— Én is! — nevettem fel erőtlenül, miközben Gem helyet foglalt mellettem. — De talán már túl sok könnyemet pazaroltam el Louisra... Lehet, hogy elfogytak a könnycseppjeim, vagy esetleg már a könnycsatornám is kiszáradt miatta — latolgattam a lehetséges magyarázatokat.

— Lejött a földszintre — tájékoztatott végül Gemma, pár perc hallgatás után, mire bólintottam. — Beszéltetek, igaz? — puhatolózott, amire ismételten csak egy bólintással feleltem. — Lex! Ki vele, miről?

— Nem tudom, hogy mit higgyek el, és mit ne, Gem, az az igazság — vallottam be, nehézkesen felsóhajtva. — Annyi az ellentmondás, és... Teljesen össze vagyok zavarodva, a picsába is! Csak azt az egyet nem értem, hogy miért, tudod? — Itt elcsuklott a hangom.

— Hogy mit miért? — kérdezett vissza értetlenül Harry nővére. — Hogy miért szédített téged, vagy mi?

— Nem — ráztam meg a fejem. — Hanem hogy miért sajnálta tőlem ezt a pár napot...

— Tessék? — értetlenkedett Gemma, mire gyorsan, dióhéjban elmagyaráztam neki, hogy Londonba visszaérve már ott lesz a terhes Eleanor, én pedig le akarok lépni emiatt valahová, amíg fel nem nő a gyerekük, hogy mindenkinek megkönnyítsem a helyzetet...

— Szóval, azt hiszem, ennyi volt... — fejeztem be felsóhajtva, és mintha mázsás súly nyomta volna a mellkasom. — Mi ketten... végeztünk. Ezúttal végleg. Ez a pár nap... ez sem lesz már a miénk, utána meg...! Tizennyolc év alatt annyi csajt döngethet meg Eleanor beleegyezésével –vagy akár anélkül-, hogy csak na! Mire visszajövök, szerintem rá sem ismerek majd...

— Miért, úgy gondolod, hogy egy lelketlen nőfaló lesz? Vagy esetleg már az is...? — kérdezte Gemma meglepődve.

— Sosem gondolnék róla ilyen rosszat, még dühből sem! — ráztam meg a fejem. — Lehet, hogy így hangzott, de nem! Én csak... Gem, hogy lehetek ennyire szerelmes valaki olyanba, aki a jelek szerint csak meg akar dugni?! És akkor, ahogy végre erre jutnék, nemhogy belenyugodnék a dologba, hanem inkább még rögtön visszaemlékszem olyan pillanatokra, amikor meg egyszerűen képtelenség, hogy megjátszotta volna magát! Ez... ez kész agyrém!

És itt szakadt el a cérna nálam. Zokogni kezdtem, Gemma pedig megértően simogatta a hátam, és magához ölelt. Nem szólt semmit, mert tudta, hogy mire van szükségem — a szeretet bármilyen megnyilvánulási formájára, arra, hogy érezzem, hogy nem vagyok egyedül, és hogy van, aki törődik velem. Ő pedig azzal, hogy nem hagyott magamra, hanem végig mellettem volt, illetve, hogy hagyott bömbölni, szótlanul magához ölelve, többet segített, mint ahogy azt valaha is gondolhatta. És ezért végtelenül hálás voltam neki.

Louis szemszöge:

Bár a beszélgetés legeslegelejét sikeresen kihagytam, a lényeget azért szerintem még így is sikerült hallanom:

— Nem tudom, hogy mit higgyek el, és mit ne, Gem, az az igazság — sóhajtott fel nehézkesen Lexa, nekem pedig összeszorult a szívem az elgyötört hangjából áradó kétségbeeséstől. — Annyi az ellentmondás, és... Teljesen össze vagyok zavarodva, a picsába is! Csak azt az egyet nem értem, hogy miért, tudod? — Lex hangja itt elcsuklott, én pedig felvont szemöldökkel próbáltam rájönni, hogy vajon mire utalhatott.

— Hogy mit miért? — kérdezett vissza Gemma, aki hozzám hasonlóan értetlen volt. — Hogy miért szédített téged, vagy mi?

Ennél automatikusan karba fontam a kezeim. Még hogy csak szédítettem az én gyönyörűmet?! Kikérem magamnak!

— Nem — válaszolta Lexa. — Hanem hogy miért sajnálta tőlem ezt a pár napot...

— Tessék? — értetlenkedett Gemma, mire az én szépségem gyorsan, röviden  összefoglalta neki, hogy Londonba visszaérve már ott lesz a terhes Eleanor, ő pedig le akar lépni emiatt valahová, amíg fel nem nő a gyerekünk, hogy mindenkinek megkönnyítse (vagyis ő így képzeli) a helyzetet...

Bassza meg! — csaptam az öklömmel a levegőbe, bár legszívesebben magamat rúgtam volna seggbe. — Hogy történhetett ez?! Most akkor már el sem búcsúzik tőlem, vagy esetleg azért megszán majd annyira, hogy kapok a szám sarkába egy puszit, amivel ki kell bírnom a hiányát majdnem két tetves évtizeden át?! Ismételten megkérdem: Miért ver engem így az isten?!

— Szóval, azt hiszem, ennyi volt... — sóhajtott fel ismét Lex, a szavaitől megremegett a szívem. Egy pillanat alatt eluralkodott az egész testemen a rettegés, mert tudtam, hogy nagyjából mi következhet ezután... — Mi ketten... végeztünk. Ezúttal végleg. Ez a pár nap... ez sem lesz már a miénk, utána meg...! Tizennyolc év alatt annyi csajt döngethet meg Eleanor beleegyezésével –vagy akár anélkül-, hogy csak na! Mire visszajövök, szerintem rá sem ismerek majd...

Tessék?! Lexa most komolyan rólam beszél?! Hát így ismer engem?! — háborodtam fel magamban, a szívem sajgott, a szemeim pedig égni kezdtek. — Tehát valójában ez vagyok én az ő szemében... Egy senkiházi csajozógép. És miért? Mert hallott tőlem pár félreérthető mondatot! Hát ez remek!

Vagy talán alapból ezt gondolhatja rólam? — jutott eszembe egy még fájdalmasabb lehetőség. — De nem, ez képtelenség! Ez. Nem. Lehet. Így. Csak azért hiszi ezt, mert azokat a szörnyűségeket kellett mondanom! — győzködtem magam, egyre kétségbeesettebben, mert a tudatalattimba már teljesen beférkőzött a legrosszabb verzió.

— Miért, úgy gondolod, hogy egy lelketlen nőfaló lesz? Vagy esetleg már az is...? — kérdezte Gemma meglepődve, én pedig lélegzet-visszafojtva vártam Lexa válaszát.

— Sosem gondolnék róla ilyen rosszat, még dühből sem! — ellenkezett, mire a szívem újjáéledt, a szám pedig akaratlanul is mosolyra húzódott. — Lehet, hogy így hangzott, de nem! Én csak... Gem, hogy lehetek ennyire szerelmes valaki olyanba, aki a jelek szerint csak meg akar dugni?! És akkor, ahogy végre erre jutnék, nemhogy belenyugodnék a dologba, hanem inkább még rögtön visszaemlékszem olyan pillanatokra, amikor meg egyszerűen képtelenség, hogy megjátszotta volna magát! Ez... ez kész agyrém!

Ismétlem: kikérem magamnak! Mi az, hogy csak meg akarom dugni?! Jó, tudom, Karen ezt akarta elhitetni vele, de akkor is! Ismerhetne már ennyire!

Viszont legalább az is eszébe jut, hogy nem játszhattam meg magam folyton, és hogy szerethetem őszintén... — próbáltam vigasztalni magam. 

Amikor azonban meghallottam, hogy felzokog, ömleni kezdtek az én könnyeim is. Gyűlöltem magam, mert miattam sírt. Gyűlöltem a puszta tényt is, hogy sír, hogy szomorú, az pedig, hogy én voltam a kiváltó ok, csak a ráadás volt.

Tehetetlenül döntöttem a homlokom a falnak, az ajtótól odébb lépve, és ökölbe szorított kezeimet a vakolatnak támasztottam. Az ütést ezúttal inkább kihagytam, hogy ne buktasson le úgy, mint ahogy előző nap tette, pontosan ugyanitt — bár egy egészen más szituációban, egészen más indokból.

(128.fejezet – a szerk.)

***

Az ebédet követően azonban már korántsem voltam éppen bizakodónak mondható, Lexa ugyanis szinte teljesen figyelmen kívül hagyott evés közben, vagy ha hajlandó volt is észrevenni, akkor meg kifejezetten hidegen és érzelemmentesen viselkedett velem.

És az egész csakis Karen miatt van! — Ez dühített benne a leginkább.

Mivel ebéd utánra terveztük a továbbindulást Bradfordba, már tűkön ülve vártam az utazást, hogy legalább az eddigi rendhez alkalmazkodva ismét mellette ülhessek a hátsó ülésen, ahol talán meg is foghatom majd a kezét, és megkérhetem arra, hogy beszéljük meg a dolgokat.

De sajnos eléggé elszámítottam magam... mindenben.

Amikor mindenki felment a csomagjaiért, én automatikusan Gemma szobájába mentem, Lexa után, hogy segíthessek neki, Harry nővére azonban páros lábbal rúgott ki a helyiségből, és az orromra csapta az ajtót.

— A közelébe ne merj jönni újra! — fenyegetett még meg a túloldalról, mire felsóhajtottam.

Hát, erről ennyit. De Gemma legalább Bradfordban már nem lesz velünk, és nem lesz tovább Lex személyi testőre, illetve nem fog többször helyette pofon vágni, meg hasonlók! — biztattam magam.

*** Eközben ***

Lexa szemszöge:

Mivel Gemma még ebéd előtt - miután persze kellően kibőgtem magam - segített összepakolni, mostanra már nem volt sok dolgom.

Amikor Gem szó szerint kiebrudalta a szobájából Louist, és megtiltotta, hogy a közelembe jöjjön, halványan elmosolyodtam.

— Mi az? Be kellett volna engednem? — vonta fel a szemöldökét kérdőn Gemma.

— Én csak... köszönöm — öleltem meg mosolyogva. — Mindenért nagyon hálás vagyok, Gem!

— Ugyan, ez a legkevesebb! — kacsintott rám vigyorogva, miután jól megszorongatott. — Na, add a telefonod, beleírom a számom, és ha bármi van, nyugodtan hívj! De tényleg, oké? — nyomatékosította még egyszer, majd pötyögni kezdett a kezébe adott mobilon.

— Basszus, ne haragudj, hogy végig csak én voltam a téma — nyögtem fel.

— Semmi gond, nyugi — nevetett fel. — Bepótoljuk majd!

— Feltétlenül! — ígértem elmosolyodva.

— Helyes! Egyébként az jutott eszembe ebédnél, hogy el fogod tudni kerülni Louist? Csak mert, ha a közeledbe megy, nem tudom, mennyire fogod elküldeni... és akkor talán... izé... meggyőz a saját igazáról, vagy valami hasonló — nézett rám aggódva.

— Megoldom valahogy, ne félj — biccentettem, halványan mosolyogva.

— De biztos? Nem kéne szólni inkább valakinek, aki távol tartja tőled? Tudom, Niall esélytelen, és Zaynről is azt mondtad, hogy csak sejti a dolgot, de... Mondjuk Harry? Vagy Liam? Esetleg Tori? — sorolta, a szemeivel szinte könyörgött a belegyezésemért.

— Nézd, Gem, Hazz ki van lőve, mert vele csak tovább hergelnénk Louist, és még inkább próbálkozna — magyaráztam. — Tori szerintem elég ideges lesz, mert most fog először találkozni Zayn családjával, és nem akarom ezzel tovább terhelni... De Liammel majd lehet, hogy beszélek Bradfordban, így rendben? — kérdeztem reményedve.

— Jó, akkor Liammel beszélsz — bólintott szigorúan. — És ne akard, hogy felhívjam őt, hogy ellenőrizzelek! — tette hozzá, fenyegetően megrázva a mutatóujját, amin akaratlanul is elnevettem magam.

— Oké, megígérem — mosolyogtam rá, mire Gemma megkönnyebbülten felsóhajtott.

— Amúgy meg, nevess sokat, az is segít! — célzott vissza arra, hogy kiröhögtem az előbb.

— Bocsi, de annyira aranyos volt, hogy ennyire féltesz — szabadkoztam.

— Na jó, a dicséretért most elnézem neked — adta meg magát nagylelkűen, és elvigyorodott.

Louis szemszöge:

Miután lecipeltem a csomagom, és bevágtam az autóba, visszamentem a házba, hogy minél előbb láthassam Lexát, ha már egyszer egyelőre ezzel kell beérnem, többek között Gemma miatt... (Jó, Niall jelenléte amúgy sem engedélyezne sokkal többet, de akkor is!)

Amikor az én gyönyörűm végre feltűnt a lépcső tetején, hatalmasat dobbant a szívem. Minden lépéssel közelebb került hozzám, ami őt ezúttal inkább feszélyezte, én viszont annál boldogabban vártam, hogy leérjen végre.

— Ne nézz rá! — olvastam le a mögötte haladó Gemma szájáról, ami nagyon felbosszantott. 

Szerencsémre azonban ahogy felhívta rám Lexa figyelmét, a lány automatikusan engem kezdett keresni a szemével, vagyis azt a helyet, ahová „nem kéne” néznie...

Amikor találkozott a tekintetünk, Lex azonnal teljesen lesápadt, és egy hatalmasat nyelt, de többé már nem bírt szabadulni, a pillantása összeforrt az enyémmel. Óvatosan rámosolyogtam, amitől az arcán átsuhant a kétségbeesés, és hátratántorodott.

— Lexa, ne! — súgta Gemma elkeseredetten, hátulról megtámasztva a felé dőlő lányt.

Végül így értek le a lépcső aljához, ahonnantól kezdve az esélyem a szemkontaktus fenntartására rohamosan csökkenni kezdett...

— Húgi, minden rendben? Nagyon fehér vagy! — jegyezte meg Niall aggódva, mire az ajtón belépő Harry, és közvetlenül a göndör hajú előtt visszaérkező Liam is felkapta a fejét.

Tipikus! — nyögtem fel gondolatban. — Hamarosan mindketten újra ellenem lesznek, juhé!

Legnagyobb megdöbbenésemre azonban Lexa ezúttal - a két jómadarat figyelmen kívül hagyva - a bátyja nyakába vetette magát, és a vállába fúrta az arcát. Még kívülről is remekül látszott, hogy Lex mennyire kétségbeesetten szorongatja az ír fiút, aki meglepődve ölelte vissza a húgát.

— Én nagyon szeretlek, Niall, ugye tudod? Én... Annyira fontos vagy nekem, és... Szeretlek! — motyogta remegő hangon Lexa, csillogó szemekkel nézve a bátyjára, miután percekkel később elhúzódott tőle.

— Én is téged, kicsikém — mosolyodott el a szőke fiú lágyan, és újból magához ölelte a mostanra már könnyező húgát. — Ugye nincs semmi baj, Lex? — kérdezte aggódva.

— Én... én csak... az az igazság, hogy... — nyöszörögött Lexa, a könnyeit törölgetve, mire lemerevedtem.

Most komolyan el akarja mondani Niallnek azt, hogy szerelmes belém, én meg állítólag csak szórakozok vele, hogy megdugjam? Ugye nem?! Ennyire nem lehet rossz a helyzet, a kurva életbe is!

— Niall, Lexa csak... — próbált segíteni a lányon Gemma. — Tudod, beszélgettünk a családról, meg hasonlók, és neki te vagy a mindene ilyen téren — magyarázta.

— Édesem! — szorította magához az ír fiú a felzokogó Lexát. — Nagyon, nagyon szeretlek, érted? Minden rendben van, ne félj! Én mindig itt leszek neked, és mindentől megvédelek!— simogatta a hátát. — És... Nem hiszem, hogy mondtam már, de nagyon büszke vagyok rád! — tette hozzá, mire a húga ellépett tőle, és egy pillanatra rám sandított.

— Tényleg? — kérdezte elcsukló hangon, aztán még jobban zokogni kezdett.

Nagyot nyeltem, mert tudtam, hogy mire gondol. Miattam többször is a szemébe hazudott a ’saját bátyjának’, ahogyan ő mondta. Na, nem mintha amúgy maximálisan őszinték lennénk vele, amikor a háta mögött smárolunk dugiban, és együtt alszunk, ha lehet, meg sorolhatnám... Bár, összefoglalva igazából Lexa „csak” egy dologról hazudik Niallnek...: rólam, illetve rólunk.

Éreztem, ahogy Harry és Liam is rám sandít, amitől tehetetlenül elmosolyodtam, és visszanéztem rájuk. Álltam a szúrós pillantásuk, bármennyire is volt kellemetlen. Aztán Gemma felé fordultam, akinek időközben szintén leesett a tantusz, és megvontam a vállam, mondván, mit tehetnék? Ezek után Harry nővérének megsemmisítő tekintetére már nem is reagáltam.

Lexa rólunk hazudik a bátyjának, ezt tudom. De most mégis mit várnak tőlem, úgy őszintén?! Boruljak oda eléjük, valljak szerelmet Lexának, aki jelen helyzetben ettől is csak sírva fakad, Niall pedig helyben megöl érte, illetve ha Gemma elég ügyes, akkor még pofon tud vágni egyszer a gyors halálom előtt?! Ezt akarják, vagy mi a lószart?! Ettől talán jobb lesz?! Nos, nekik lehet, de Lexának nem hiszem!

— Mi az, hogy tényleg? Még szép, hogy büszke vagyok az én gyönyörű, okos kis hugicámra! — erősítette meg Niall.

— Lehetsz is miért! — avatkozott közbe Gemma ismét, Harry és Liam pedig hevesen bólogattak.

Lexa kínjában felnevetett, és megtörölte a szemeit.

— Köszönöm, Ni! Nem ülnél hátra velem a kocsiban? — kérdezte ártatlanul.

Miii?! — akadtam ki teljesen, szerintem még a szám is eltátottam hirtelenjében. — Ez kibaszottul nem fair így!

Lex szavaira meg persze Harry és Liam reflexből rám néztek, és gyanakodva méregettek, hiszen azonnal levágták, hogy valami nincs rendben kettőnkkel, én pedig szokás szerint a rövidebbet húztam náluk... Szerintük mindig én vagyok a bajforrás, ha rólunk van szó - ami mindjuk sok esetben igaz, de ez mindegy...!

— Persze, szívesen — mosolyodott el Niall. — Talán aludni szeretnél?

— Öm.. miért? — kérdezte Lexa elpirulva.

— Csak gondoltam, Gemmával eldumáltátok az éjszakát, és fáradt vagy, de ha Louis ül veled hátul, akkor kínos lenne rádőlni, és úgy aludni... — magyarázta a szöszi.

— Pontosan! — csapott le a remek lehetőségre azonnal Lex és Gemma kórusban.

Kész szerencse, hogy Niall megmagyarázza magának az egészet, megkímélve őket a fáradtságtól! — gondoltam bosszúsan.

Aztán hirtelen eszembe jutott a mentőötlet:

— Na persze! — nevettem fel gúnyosan. — Elvégre, amikor Wolverhamptonba menet ketten hallgattunk zenét a fülhallgatódon, hogy Harryt ne zavarjuk a vezetésben, Niall pedig alhasson, akkor nem is dőltél a vállamra! Arról meg már ne is beszéljünk, hogy bealudtál, méghozzá rajtam!

(122.fejezet legvége + a bealvás már a 123. eleje – a szerk)

Lexa erre kétségbeesetten pillantott rám, a szemében valami olyan kérdéssel, hogy „miért kínzol engem?”, míg a többiek inkább dühösen méregettek - a kissé értetlen Niall kivételével, természetesen.

— Ne sértődj meg, Louis, Lex nem azért mondta! — szólt közbe Nialler, amin majdnem elröhögtem magam. Szegény tényleg mennyire tudatlan a jelen helyzettel kapcsolatban...

— Tomlinson, ha akarsz, te is vezethetsz! — dörrent rám Harry, mire gyilkos tekintettel fordultam felé. — Ez az, vezess te! — vigyorodott el aztán győzedelmesen, és felragyogott az arca, amiért megtalálta a legkézenfekvőbb megoldást a problémára.

— Bazd meg, Harold! — köptem felé dühösen, és sarkon fordulva kirohantam, bevágva magam után az ajtót.

Danielle, Tori és Zayn kint pakolták be a kocsikat, így ők teljesen lemaradtak a benti drámáról, Anne-hez hasonlóan, aki pedig épp mellettük állva telefonált, amikor kiértem.

Rohadtul nem volt kedvem segíteni az előbbi vereség után, ezért bunkó módon fogtam magam, és dacosan beültem a mi autónkba, csak azért is a hátsó ülésre.

Mivel Harry anyukája aztán pár percen belül végzett a telefonálással, a többiek pedig még nem jöttek ki addig, gyorsan kiszálltam hozzá egy percre, hogy azért mégis illően elköszönjek, utána viszont visszaszálltam a jogos helyemre, és lelkiekben már készültem a következő csatára...

*** Eközben ***

Lexa szemszöge:

— Bazd meg, Harold! — üvöltötte Louis, aztán kirohant a házból.

Az ajtó csapódására automatikusan összerezzentem, mert bármennyire is utáltam magam érte, rossz volt Louist megbántottnak látni. Végtére is, ő csak mellém akart ülni, nem igaz?

— Ne foglalkozz vele, Lex, majd megbékél — simogatta meg a vállam Gemma, Niall pedig bólintott, és rám mosolygott.

Én is valami mosoly-félét erőltettem az arcomra, hogy ne keltsek gyanút, de valahol nagyon sajnáltam Louist.

Miután Niall elment még gyorsan pisilni, Harry és Liam azonnal lecsapott:

— Mi történt már megint? — támadtak le egyből.

— Lex, nem sajnálhatod őt komolyan! — bosszankodott Gemma, figyelmen kívül hagyva az öccsét és Liamet.

— De én... én csak... — vörösödtem el. Baszki, ennyire átlátszó lennék?!

— Nem, nem, és nem! — ragadta meg a vállaim Harry nővére. — Te ennél ezerszer többet érsz és érdemelsz, világos?!

— Gem, ez nem ilyen egyszerű... — nyögtem fel kétségbeesetten.

— Dehogynem! Remek ötlet volt, hogy megszabadítod magad a felesleges szenvedéstől, és elülteted magad mellől! Hibátlan volt, hidd el! — győzködött boldogan.

— Megbántottam... — néztem fel Gemmára, a hangom elcsuklott.

— Miért, ő talán nem ezt tette?! — emelte égnek a szemeit a lány.

— Na jó, avassatok már be! — szólt közbe Liam, de későn, ugyanis a bátyám visszatért.

— De rendesek vagytok, hogy megvártatok! Akkor mehetünk? — kérdezte fülig érő szájjal.

Némán követtük Niallt kifelé, és menet közben még hallottam, ahogy Gemma megdicséri az öccsét a zseniális ötletért, miszerint Louis vezessen. Hazz viszont hiába faggatta a nővérét, nem volt idejük bármi mást megbeszélni, Gem ugyanis Liamet hátramarasztotta, elképzelni is félek, hogy milyen okból...

Kiérve azonnal láttam, hogy Louis hátra ült az autóban, és úgy vár minket. Bármennyire is nem kellett volna, a szívem megdobbant attól, hogy így küzd értem.

— Egy percig se habozz, elintézem! — súgta oda nekem Gemma, miután ő is kiért, és elszántan megindult a kocsi felé.

— Igen, ettől nem féltem... — sóhajtottam fel beletörődően, bár már nem hallotta más, csak a mellém lépő Liam.

— Gemma azt mondta, hogy beszélni akarsz velem Bradfordban — pillantott rám kíváncsian.

— Én... — Komolyan nem hiszem el, ez a lány nagyon durván nyomja!

— Jó ötletnek tartom, Lex — nézett rám komolyan Liam. — Igazából én is gondolkodtam ezen, mert szerintem rád férne... De csak ha akarod — mosolyodott el, rám kacsintva.

— Köszönöm, Li, az tényeg jó lenne! — mosolyogtam rá hálásan, és megöleltem.

— Mindent megoldunk, rendben? — súgta, egy puszit nyomva a hajamba.

Fülig érő szájjal, végtelenül hálás tekintettel bólogattam, aztán Anne-hez léptem, mert időközben már Liamre és rám került a sor a búcsúzkodásban.

— Nagyon örülök, hogy megismertelek, Lexa — ölelt meg mosolyogva. — Remélem, mondanom sem kell, hogy mindig szívesen látunk — tette hozzá, aztán a távolabb ácsingózó Harryre sandított, és megcsóválta a fejét. — Kár a fiamért, de talán még meggondolod magad! — nevetett fel, mire én is elnevettem magam.

— A remény hal meg utoljára — vigyorogtam, majd elkomolyodva folytattam. — De szerintem Hazz nálam ezerszer jobb lányt érdemel, és meg is fogja találni, a nyakamat tenném rá! Sőt, talán már meg is találta... — mosolyodtam el sejtelmesen.

— Igazán? — ámult el Anne.

— Egyelőre ez még csak feltételezés, de remélhetőleg hamarosan már mind többet fogunk tudni, Harryt is beleértve — zártam le a dolgot mosolyogva.

— Reméljük! — bólintott Hazz anyukája, és még egyszer megölelt. — Nagyon vigyázz magadra, drágám!

— Igyekszem — mosolyogtam rá, és egy puszi után odébb léptem, hogy Liamet is megszorongathassa.

Az arcomon még mindig ott díszelgett a mosoly, amikor körbepillantottam. Legnagyobb megdöbbenésemre Louis az autó mellett állt, Niall pedig már a hátsó ülésen terpeszkedett. Hű, Gemma aztán tényleg nem viccelt!

Gem mosolyogva fordult felém, amikor odaléptem hozzá, és szorosan megölelt.

— Érted teszem, hidd el! — súgta azonnal.

— Tudom, hogy jót akarsz, és köszönöm — bólintottam. — Csak sajnálom, hogy Louist senki sem támogatja. Egyedül van — magyaráztam.

— Talán nem érdemli meg?! Te túl kedves vagy, Lex! — nevetett fel Gemma.

— Ha te mondod — húztam el a szám.

— Még annyit mondj meg, miért Niallt választottad mentőövnek? Azért, mert Harryt kilőtted, hogy ne hergeld azt a pöcsöt, és más nem utazik veletek? — kérdezte gyorsan.

— Niall pártatlan — mosolyodtam el. — Igazából talán egyedül ő pártatlan — nevettem el magam akaratlanul is. — Harry és Liam biztosan ki akarta volna nyírni Louist, én pedig utálom, ha a srácok miattam esnek egymásnak, nem érek én annyit!

— Te tényleg túl kedves vagy! — állapította meg Gemma vigyorogva. — Szóval azért éppen Niall, hogy senki se bántsa Louist? Eldobom tőled az agyam, de komolyan!

— Jó legyél, Gem — öleltem meg újra, halványan elpirulva a lebukás miatt.

— Neked ezt mondanom sem kell, ha jól sejtem — csóválta a fejét rosszallóan, aztán elkomolyodva nézett a szemembe. — Tényleg hívj, ha kellek! És ne felejtsd el, hogy mit ígértél! — biccentett Liamék autója felé, ahová már mind a négyen beszálltak.

— Igenis! — szalutáltam nevetve, aztán a kocsi ajtajához léptem.

Egy pillanat erejéig még a jármű túloldalán ácsingózó Louisra néztem, aki már percek óta csak engem bámult. A tekintetéből sugárzó fájdalom rögtön megrendített, a szívem összeszorult. Lou, tudva, hogy lebukott, elvörösödve hajtotta le a fejét, és alig láthatóan megvonta a vállát. Mi mást tehetett volna?

— Arra gondolj, hogy valami olyat veszítettél el ma, ami soha nem is volt igazán a tiéd! — emlékeztetett Gemma, egy utolsó jelentőségteljes bólintással.

Felsóhajtva nyitottam ki az ajtót, és beszálltam a bátyám mellé az autóba. Ez már sok volt nekem hirtelen.

Louis talán igazán soha nem is volt az enyém... — Csupán ez visszhangzott a fejemben szüntelenül, a szívem pedig egyre jobban összeszorult.

*** Eközben ***

Louis szemszöge:

Amikor végül a többiek is kijöttek a házból, Niall vezetésével, az egész testem megfeszült. Nem lesz egyszerű meccs megtartani a hátsó ülést, az biztos!

Mivel Gemma szinte azonnal elindult felém, összeszűkített szemekkel, égnek emeltem a tekintetem. Komolyan, ez a lány rosszabb, mintha egy izomagyú hústorony őrizné Lexát! Esküszöm, ha még egyszer magára kellene hagynom Lexet Karennel, mint ahogy nemrég azon a videó forgatáson, ahol kigyulladt ránk a ház, a nagydarab testőrök helyett csakis Gemmát hívnám oda, ő egyedül is jobban elboldogul a védelmével!

— Most azonnal kiszállsz! — sziszegte az emlegetett, kivágva a kocsiajtót.

— Én is sok mindent akarok, Gem, de az élet sajnos nem kívánságműsor — villantottam rá egy ezer wattos mosolyt.

— Ne csessz ki Lexával! — figyelmeztetett.

— Te ne csessz ki velem! — vágtam vissza.

— Az öcsém nem fog vezetni, neked kell — folytatta. — Gyerünk, kifelé!

— Szarok Harryre! — vágtam be a sértődöttet.

— Én meg rád! Na, hajrá! — csapta össze a tenyerét türelmetlenül.

— Figyelj csak, Niall épp idetart, szeretnéd, hogy felhomályosítsam bizonyos dolgokról? — vigyorgott rám győzedelmesen.

— Úgysem mernéd! Azzal Lexának is ártasz! — hűtöttem le.

— Mivel? Hogy elmondom, hogy te csak a húga lyukára játszol, és hülyíted? Komolyan? — húzogatta a szemöldökét. — Az, hogy ő meg hagyja magát, nem fogja Niallt Lexára haragítani!

— Bazd meg te is, Gemma! — csattantam fel, és morogva kiszálltam az autóból. Hát ez kész, tíz percen belül akasztott ki mind a két Styles! Félelmetes!

— Na, olyan nehéz volt? — kérdezte vigyorogva, mire dühösen fújtattam egyet.

Pattanásig feszült idegekkel álltam a kocsi mellett, és kelletlenül néztem végig, ahogy az Anne-től már elbúcsúzott Niall Gemmától is elköszönve beül a helyemre.

Ezután pedig már csak és kizárólag Lexának szenteltem a figyelmemet. Megigézve néztem végig, ahogy Liamet, majd Anne-t ölelgette, míg végül Harry nővéréhez is odalépett ugyanezért.

Amikor Gemmának elmondta, én is hallottam, hogy sajnál, amiért egyedül vagyok, illetve, hogy azért Niallt ületette maga mellé, mert nem akarta, hogy nekem bajom essen... Ezen akaratlanul is elmosolyodtam, a szívem nagyot dobbant. Akkor talán még van remény!

Azonban ahogy Lex a kocsi hátsóajtajához lépett, újból eluralkodott rajtam a fájdalom. Harry még az anyját ölelgette, ergó az én gyönyörűm akár az anyósülést is választhatta volna, mellettem... De nem tette.

Fel sem tűnt, hogy rám nézett, annyira rosszul esett az előbbi mozdulata. Amikor aztán találkozott a pillantásunk, és végre én is tudatában voltam a szemkontaktusnak, zavarba jőve a földre szegeztem a tekintetem. Rajtakapott azon, hogy szinte pislogás nélkül bámulom, és hogy szenvedek a hiányától... Szánalmas vagyok, de szerelmes is, az istenit neki!

Nem hiszem el, hogy hiába látja, mennyire kivagyok, mégsem tesz semmit... — Csak ez járt a fejemben, a torkomban gombóc keletkezett.

Egyetlen apró, biztató, reményt nyújtó mosollyal is beértem volna az én gyönyörűmtől, ehelyett azonban csak egy közvetett tőrdöfést kaptam Gemma részéről. 

— Arra gondolj, hogy valami olyat veszítettél el ma, ami soha nem is volt igazán a tiéd! — emlékeztette Lexát, a kíméletlen feltételezéstől a szívem összeszorult. Ugye ezt nem hiszi el komolyan?

Végül Lex egyszerűen beszállt az autóba, a vágyott, nekem szánt, apró mosoly nélkül, én pedig legszívesebben összerogytam volna tehetetlenségemben.

De persze Gemma nem hagyott békén, és búcsúzóul még odafordult hozzám:

— Ne merészeld még egyszer megbántani, világos?! Nem ezt érdemli, te seggfej, szállj le róla inkább!

— Te csak jót akarsz Lexának, amiért nagyon hálás vagyok neked, Gem — sóhajtottam fel megadóan. — És őszintén remélem, hogy egyszer majd megérted a miértjeimet... — néztem rá legyőzötten, aztán némán beültem én is a kocsiba (a volán mögé – pff!), a döbbent Gemmát faképnél hagyva.

Remélem tetszett, hamarosan folytatás következik! ;) Komizni és pipálni ér :)♥