~127. Wolverhampton (5.rész)

Sziasztok :))
Nem igazán látom értelmét annak, hogy magyarázkodni próbáljak, már rég túlléptem azt a határt, aminél megengedett a kifogáskeresés. Egy biztos, aki még ezek után is velem van, az méltán kiérdemelte a jelölést a "Világ legtürelmesebb és legmegértőbb embere" címre... Szóval, akik ezt most olvassák, azoknak gratulálok, tőlem megkapták az elismerést! :))
És persze rettentően hálás vagyok minden oldalmegjelenítésért, kommentért, feliratkozóért, na meg nem utolsó sorban a támogatásotokért, mert nélkületek sehol sem lennék, szóval nagyon nagyon nagyon szépen köszönöm, hogy vagytok nekem! :'))) <3
Végezetül pedig még annyit, hogy ezt a részt most -persze minden szeretett olvasómon kívül- két embernek ajánlom: az én egyetlen Bro-mnak, és az én imádott nyomoRékámnak (a név csak neked, csak most :D)! :3
Na jó, nem akarom még ennél is tovább húzni az időt, úgyhogy remélem tetszeni fog, jó olvasást :)) <3
U.i.: *dobpergés* Hivatalosan is ez a fejezet az eddigi leghosszabb a blogon! :D 55 és fél A4-es oldal, és durván 17 000 szó :))

~127. Wolverhampton (5.rész)

Lexa szemszöge:

— Jaj, a kardigánom! — kaptam észbe, amikor már a kapunál jártunk. — Biztos ott hagytam a síron, amikor a virágokat rendeztem! Visszaszaladok érte, várj meg itt, jó? — hadartam, majd a válaszát meg sem várva elfutottam.

Viszonylag gyorsan visszaértem, bár amikor már célegyenesbe fordultam, az utolsó kanyar után hirtelen földbegyökerezett a lábam.

Valaki állt anya sírjánál. Egy fiú. Louis.

A szám széles mosolyra húzódott, ahogy őt figyeltem, a szívem vadul kalapált a mellkasomban. Tudtam, hogy miattam jött ide, és ez mindennél többet jelentett számomra.

Tétován tettem pár lépést előre, majd nagy nehezen félresöpörtem a bizonytalanságom, és lassan elindultam felé. Amíg közeledtem, le sem tudtam venni róla a szemeim, annyira jól esett már csak látni is.

Louis nem hallotta, hogy nincs egyedül, túlságosan belemélyedt a gondolataiba. Ahogy ott állt, lehajtott fejjel, ujjait az ágyéka előtt összefűzve, majdnem úgy, mintha imádkozna, egy illedelmes, jól nevelt kisfiú volt az, aki először eszembe jutott róla. Akaratlanul is elvigyorodtam a hasonlatomon. Biztos voltam benne, hogy a külvilág, és a rajongók szemében kialakult kép az örökké életvidám, állandóan poénkodó srácról valahogy nem fért volna össze ezzel a tisztelettudó kisfiúval, akit magam előtt láttam. De számomra ő is ugyanúgy Louis volt, csak valahol mélyen, a felszín alatt.

Amikor már csak két méter volt köztünk a távolság, végre észrevett – valószínűleg csak azért, mert bekerültem a látóterébe -, és ijedten kapta fel a fejét. Ahogy szembesült azzal, hogy csak én vagyok, megkönnyebbülés ült ki az arcára, a szája pedig apró, szégyenlős mosolyra húzódott.

***xxx***

Louis szemszöge:

Lexa és Niall még alig tették ki a lábukat Liamék házából, amikor máris úgy éreztem, belepusztulok az én gyönyörűm hiányába, ezért egyszer csak felpattantam az étkezőasztaltól, és utánuk eredtem, a többiek döbbent tekintetét lerázva magamról. Pár percen belül utol is értem őket, onnantól kezdve pedig bokrokban bujkálva követtem őket a temetőig.

Amíg bementek a virágboltba, gyorsan felderítettem a terepet, hogy alkalmas búvóhelyet találjak. Amikor majdnem fél óra elteltével végeztek, és kiléptek az ajtón, annyira belefeledkeztem Lexa csodálásába, hogy csak a legutolsó pillanatban kaptam észbe, hogy el kéne bújnom, mielőtt még lebukom.

A sírig lopóztam utánuk, és a beszélgetésük végighallgatása után visszafordultam, hogy én is beszerezzek valami szép virágot Lex anyukájának.

Az eladóhölgy 20 perces kiselőadását én sem úsztam meg, de valamilyen szempontból nagyon hálás voltam érte. Neki köszönhetően ugyanis rengeteget új dolgot megtudtam a virágokról, és a jelentésükről, amiket később még biztosan fogok tudni kamatoztatni, „az udvarlásban” (ahogy a néni mondaná).

A sír felé menet mosolyogva forgattam a kezemben az apró csokor kék ibolyát, amivel a hálámat szándékoztam kifejezni annak az embernek, akinek Lexát elsősorban köszönhetem.

Egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy ugyanúgy találtam a testvérpárt, ahogy hagytam: ölelkezve. Láttam Lexin, hogy nagyon nagy szüksége van a bátyja közelségére, elvégre, ahogy nem rég el is mondta neki, szörnyen érzi magát. És hogy miért? Mert folyton hazudik neki. Ráadásul persze ezt is miattam teszi… Gratulálok, Tommo, kurva ügyesen összehoztad!

Amikor pedig kézen fogva elsétáltak, végtelen megbánással néztem utánuk. Végtére is, én mérgeztem meg a kapcsolatukat!

A torkomban hatalmas gombócot éreztem, amit képtelen voltam leküzdeni, bármekkorát nyeltem is. Tudtam, hogy egyetlen ember van, aki elsöpörheti a lelkemet emésztő bűntudatot. Lexa.

Ilyen keserű gondolatokkal helyeztem a virágokat a sírra, amikor megpillantottam rajta valamit. Lex kardigánját. Ösztönösen nyúltam utána, és tudat alatt is az arcomhoz emeltem. Amint belefúrtam a fejem, és mélyet szippantottam belőle, minden gondomat elfújta a szél, a lelkem csordultig telt hálával.

— Köszönöm — suttogtam a sírra nézve. — Nagyon köszönöm — ismételgettem könnyes szemekkel, a kardigánt szorongatva, a tekintetem újra és újra végigfutott a feliraton: Itt nyugszik Clara Morgan.

***

Nem telhetett el sok idő a távozásukat követően, amikor hirtelen két láb sétált be a látóterembe. Ijedten kaptam fel a fejem, úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak valamin.

Amint tudatosult bennem, hogy csak Lex az, megkönnyebbülten lélegeztem fel, az arcomra pedig egy apró, szégyenlős mosoly költözött.

— Gyanítom, hogy ezért jöttél vissza — mutattam fel a karjaimban pihenő kardigánt.

— Igen — mosolyodott el. — Tudod, még sosem örültem ennyire annak, hogy elhagytam valamimet — tette hozzá, a szemeiben huncut fény csillogott.

Erre csak elpirulva lesütöttem a tekintetem. Még ennyi idő után is, akár csak egy rövid mondattal képes zavarba hozni! Hihetetlen!

Lexa szemszöge:

— Gyanítom, hogy ezért jöttél vissza — mutatta fel Louis a karjában pihenő kardigánom.

— Igen — mosolyodtam el. — Tudod, még sosem örültem ennyire annak, hogy elhagytam valamimet — tettem hozzá, a szemeimben huncut fény csillogott.

Louis elpirulva lesütötte a pillantását, mire én gyorsan hozzáléptem, és két tenyerembe fogva az arcát kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.

— Hogyhogy idejöttél? — suttogtam.

— Két dolog miatt. Az egyik, hogy muszáj volt látnom téged — simított végig az arcomon mosolyogva. — Nem számít, mennyire kockázatos volt utánatok jönni, a távozásotok után pár perccel, és követni titeket a temetőig, majd végignézni, gondosan elbújva, ahogy itt vagytok a sírnál. Látnom kellett téged.

— És a másik ok? — leheltem, homlokomat az övének döntve, a meghatottságtól csillogó tekintetem pedig mélyen az övébe fúrva.

— Meg akartam köszönni anyukádnak, hogy megszült téged. Nekem. Gondoltam, ennyi a minimum, amit megtehetek — mosolyodott el, és az arca enyhén vörös színt öltött, ahogy a fejével a sír felé biccentett.

A Niallel közösen hozott virágaink mellett egy újabb csokor pihent. Louisé.

— Kék ibolya. A hála virága — felelt azonnal a ki nem mondott kérdésemre.

— Szóval te is végighallgattad az eladó húszperces monológját — nyugtáztam elvigyorodva.

— Igen — nevetett fel. — De legalább kaptam tőle még pár remek tippet ahhoz, hogy könnyebben válasszak majd neked virágot a jövőben — kacsintott rám.

Erre mosolyogva lábujjhegyre álltam, és egy puszit nyomtam a szája sarkába.

Ahogy elhajoltam tőle, láttam, hogy a szemei csillognak a vágytól, és mielőtt még észbe kaphattam volna, egyszer csak szorosan magához ölelt, és a hajamba temette az arcát.

— Fogalmad sincs arról, hogy mit teszel velem — súgta, a hangja megremegett. — Pusztán a jelenléteddel megőrjítesz, Lex. 

A légzésem felgyorsult, a pulzusom az egekbe szökött, a szívverésem megduplázódott, ahogy megéreztem a száját a nyakamon. A fogai lágyan súrolták a bőröm, forró lehelete teljesen kikészített.

Kezeim automatikusan a hajába vándoroltak, és az ujjaim kétségbeesetten markolták meg a tincseit. A lábaim remegtek, azzal fenyegetve, hogy felmondják a szolgálatot, ezért elkeseredetten kapaszkodtam meg a vállában.

Az egész világom összeomlani látszott, ahogy nyelvével benedvesített ajkai a nyakam ívére tapadtak. Louis pontosan tudta ezt, ezért erősen szorította a derekam, biztonságot és védelmet nyújtó ölelésében tartva a testem, karjai megóvtak a minden pillanatban fenyegető összeeséstől.

— Bár megjelölhetnélek, gyönyörűm — harapdálta a nyakam gyengéden. — Hogy mindenki tudja, te az enyém vagy.

— Louis — ziháltam, és minden maradék erőmet összeszedve elléptem tőle. — Temetőben vagyunk — nyögtem fel, és igyekeztem rendezni az alaposan felgyorsult szívverésem, és légzésem.

— Ne haragudj — nézett rám Lou bűnbánóan. — Csak hiányoztál, tudod? — húzott vissza magához, és óvatosan eltűrt egy hajtincset a fülem mögé.

— De hát egy órája láttál utoljára — csóváltam a fejem nevetve. — Illetve, csak 5 perce, mert még leskelődtél is utánunk!

— Jó, de amíg itt álltatok, visszaszaladtam a virágoshoz, és addig sem láttalak. Meg akkor is, ez az öt perc is egy örökkévalóságnak tűnt — vonta meg a vállát mosolyogva, és egy hosszú puszit nyomott a homlokomra. — Annyira jó, hogy itt vagy.

— Látod, ebben egyetértünk — kacsintottam rá, és megöleltem.

Ugyanúgy álltunk ott, anya sírja előtt, ahogy nemrég Niallel is. De a fejemben ezúttal egészen más járt…

Anya, tudom, hogy hallod ezt… Csak azt akarom, hogy tudd, Ő itt az én Louism. Az, aki mindennél boldogabbá tesz. Akit úgy szeretek, ahogy még soha senkit. Kérlek, segíts, hogy vele lehessek, mert nem bírom ki nélküle. Segíts nekem, kérlek! — gondoltam Lou mellkasába fúrt arccal, majd önkéntelenül is felnéztem az égre.

— Minden rendben lesz — suttogta Louis, megérezve, hogy mi jár a fejemben. — Te az enyém vagy, és ezen senki sem tud változtatni — simított végig az arcomon.

— Remélem — pillantottam fel rá halványan mosolyogva.

— Biztos vagyok benne, kicsim. Tudom, hogy ez örökké így marad — bizonygatta, összekulcsolva az ujjaink.

Néhány percig szótlanul élveztük azt, hogy kettesben vagyunk, és csak hagytuk, hogy elvesszünk a másik tekintetében, majd keserűen felsóhajtva elfordítottam a fejem.

— Lassan mennem kéne, nehogy Niall még a végén idejöjjön utánam.

Louis elhúzta a száját, és bólintott, aztán hirtelen elvigyorodott, és így szólt:

— Temetőben illik csókolózni, ugye? — húzogatta a szemöldökét.

— Nem hiszem — nevettem fel, mire szomorúan lebiggyesztette az ajkait.

Huncut mosolyra húztam a szám, és egy gyors csókot nyomtam az ajkaira. Kérdő tekintetét látva csak vigyorogva megvontam a vállam.

— A szabályok nem azért vannak, hogy megszegjük őket?

Louis arcára minden eddiginél szélesebb vigyor költözött.

— Meséltem már, hogy én óriási szabályszegő vagyok? — vigyorgott, mire felnevettem.

— Még nem, de talán adhatnál egy kis ízelítőt, úgy könnyebben megjegyzem — kacsintottam rá, alsó ajkamba harapva.

— Kérésed számomra parancs — motyogta a számba, és gyengéden megcsókolt.

Mivel nem akartunk (annyira) illetlenek lenni, hamar elhúzódtunk egymástól.

— Már most hiányzol — pusziltam meg az arcát, miközben elvettem a kezéből a kardigánom.

— Te is nekem, gyönyörűm — súgta szomorúan.

Ahogy lassan távolodtam tőle, vagy ezerszer visszanéztem még, de megállni nem mertem, mert félő volt, hogy visszarohanok a karjaiba. Lassan aztán olyan távol értem, ahonnan már nem láttam Őt, mert elkanyarodott a sírok között vezető, bokrokkal és fákkal szegélyezett „főösvény”.

Ezután persze jóval gyorsabban tudtam haladni, bár a szívem visszahúzott, végül sikeresen meggyőztem magam azzal, hogy minél előbb hazaérünk Niallel, annál előbb láthatom Őt újra.

Louis szemszöge:

— Már most hiányzol — puszilta meg az arcom Lexa, miközben elvette a kezemből a kardigánját.

— Te is nekem, gyönyörűm — súgtam szomorúan.

Az, hogy az elmúlt percekben élvezhettem a közelségét, az apró karok ragaszkodó szorítását a derekamon, mindennel felért.

Még sohasem éreztem ilyet azelőtt — döbbentem rá. — Régen mindig megdöngettem az adott csajt, aztán – persze csak ha elég jó volt -, esetleg elhívtam randizni, bár az nálam nagyon nagy szó volt. De ezúttal nem. Lexa más. És az érzéseim is — gondoltam.

Jót mosolyogtam a rövid eszmefuttatásomon, ahogy azon kaptam magam, amint vágyakozva bámulok a lány távolodó alakja után. Ez tényleg valami egészen más, mint eddig. Ennek pedig az is ékes bizonyítéka, hogy Lex is rengetegszer visszanézett, amíg végleg el nem tűnt a szemeim elől.

Ahogy elment, valamiért furcsán egyedül éreztem magam, a hirtelen rám törő magány szinte már fizikai fájdalmat okozott. A karjaim sóvárogtak a törékeny test után, hogy átölelhessék, az ajkaim kétségbeesetten áhítoztak az övéi után. Egyszerűen még engem is megdöbbentett, hogy mit vált ki belőlem a hiánya.

Talán bő tíz percet gondolkodhattam ezen, amikor váratlanul újból meghallottam a szívemnek oly kedves hangot. Igen ám, de a benne megbúvó rettegés, amit én tökéletesen kihallottam, engem is megrémisztett.

Lexa szemszöge:

A temető kapujához érve azonban nem találtam ott Niallert. Már éppen azon voltam, hogy visszafordulok Louishoz, amikor hirtelen kivágódott a virágbolt ajtaja.

— Á, na végre! — rontott ki a bátyám lélekszakadva. — Viszlát! — kiáltott hátra, anélkül, hogy megfordult volna.

— Gyere! — ragadta meg a karom, és erősen húzni kezdett magával az utcán. Ahogy eljöttünk a temető közeléből, megállt, és elengedett.

— Ne haragudj, de azt hittem, felkötöm magam! Amíg vártalak, a virágos behívott magához, én meg nem akartam udvariatlan lenni egy idős nénivel… Aha, pedig azt kellett volna! Inkább tituláljon bunkónak, minthogy a virágokról áradozzon nekem latinul húsz teljes percig! — hadarta bosszúsan.

— Virágokról? Latinul? Húsz percig? — nevettem fel, nem túl együtt érzően.

— Köszi, húgi, de tényleg — sértődött be, aztán hirtelen témát váltott. — Egyébként, mi tartott eddig? — fürkészte az arcom gyanakodva.

Éreztem, ahogy lángba borul az egész fejem.

— Én csak… izé… túlfutottam a leágazáson, aztán meg egy kicsit eltévedtem — dadogtam.

Niall tanácstalanul nézett rám, tudtam, hogy azon gondolkodik, vajon mennyi a valóság abban, amit mondtam.

— A lényeg, hogy megvan — mosolyodott el végül, a kardigánomra pillantva, majd egy puszit nyomott az arcomra. Azonban, amikor elhajolt tőlem, váratlanul megmerevedett, és mélyen beszívta a levegőt… Az arca rögtön grimaszba rándult.

Baszki.

Niall egyre élesebben vette a levegőt, és láttam rajta, hogy komoly gondban van. Biztosra vettem, hogy azon tűnődik, vajon miért erősödött fel a Louis-s illatom azóta, hogy utoljára látott, bő negyedórával ezelőtt.

Végül elhúzódott tőlem. Már épp fellélegeztem volna, hogy ennyivel megúsztuk, amikor komor tekintete találkozott az enyémmel.

— Nem tudom, milyen játékot űz veled ez a szarházi, de ne dőlj be neki! — csikorgatta a fogait, aztán sarkon fordult, és futva megindult a temető irányába.

— Niall! Niall, most meg hová mész?! — kiáltottam utána ijedten.

— Megölöm! — ordította, és gyorsított.

— Uramisten! — sírtam el magam, majd utána rohantam.

Lélekszakadva futottam a bátyám után, miközben a folyamatosan előtörő könnyeimet igyekeztem letörölni az arcomról, nehogy ők is valamiféle bizonyítékul szolgáljanak majd Niallnek.

— Niall! Niall, állj meg! — kiabáltam utána egyfolytában, és próbáltam erőt vinni a hangomba, hogy ne hallja ki belőle a rettegést, amely a szívemet szorongatta.

A bátyámnak azonban esze ágában sem volt megállni, esetleg visszafordulni, de még csak lassítani sem. Sőt, a célhoz közeledve úgy begyorsított, hogy képtelen voltam tartani vele a lépést…

Mi a francért kellett a kardigánomért is futva mennem?! — szidtam magam gondolatban, ahogy egyre jobban elhatalmasodott rajtam a fáradtság, és ahogy Nialler egyre nagyobb előnyre tett szert.

Ennek ellenére, folytattam a bátyám nevének ordítását, abban reménykedve, hogyha Louis még ugyan a sírnál is van, meghallja, és időben eltűnik onnan, vagy esetleg elbújik valahogy.

Remegő szívvel néztem, ahogy Niall befordul az utolsó kanyarban. Tudtam, hogy most minden eldől. Ha ott van Lou, akkor neki annyi. És nekem is.

És pontosan akkor, szinte csak egy másodperccel azután, hogy a bátyám célegyenesbe ért, a rémisztő feltevésem beigazolódni látszott…

— Tomlinson! — üvöltötte Niall magán kívül, nekem pedig megállt a szívem, és úgy éreztem, ott helyben összeesem.

Viszont, egy gyors fejrázással megembereltem magam, mert eszembe jutott, hogy talán én vagyok az egyetlen, aki megállíthatja a tomboló szőke fiút. Éreztem, ahogy a testemet hirtelen elönti az adrenalin, és olyan gyorsan kezdtem futni, ahogy csak bírtam.

Amikor én is odaértem a kanyarhoz, egy pillanatra úrrá lett rajtam a félelem, de legyőztem a bennem egyre jobban elhatalmasodó „képtelen vagyok odanézni” érzést, és Niall felé fordultam, hogy szembesülhessek a valósággal.

A bátyám… egyedül volt. Csak ő állt ott, egymaga, vörös fejjel, Louis pedig sehol. Hála az égnek!

— Niall! — futottam oda hozzá, ő azonban figyelemre sem méltatott.

— Tudom, hogy itt vagy, Tomlinson! A zsigereimben érzem! — ordította, és közelebb sétált a bokrokhoz, majd ököllel beléjük vágott. — Most azonnal gyere elő, te gyáva patkány! — üvöltötte, miközben fel-alá szaladt a bokrok mentén, és nem kímélte őket az ütéseivel.

— Niall, higgadj már le, Louis nincs itt! — próbálkoztam, de kevés sikerrel.

— Tudom, hogy itt van! Hogy itt volt! Tudom, érted?! — jött oda hozzám pár perccel később, és dühösen nézett a szemembe.

— Niall — kezdtem, de elfordult, és odébb ment.

Ökölbe szorított kezekkel állt meg anya sírja mellett, és egy nagy sóhaj kíséretében az ég felé fordította az arcát, majd lehunyta a szemeit.

Csalódott volt, ez tisztán látszott rajta. Elvégre, közelharcra számított, nem pedig bújócskára.

És hogy honnan tudom, hogy Louis csak elbújt? Nos, mert amíg a bátyámat néztem, olyan érzés lett rajtam úrrá, mintha figyelne minket valaki. Önkéntelenül is abba az irányba pillantottam, és akkor megláttam Lout az egyik bokorban. Engem nézett.

— Te még itt vagy?! — tátogtam rémülten.

— Foglald le — mondta hangtalanul.

Válaszképpen csak bólintottam, mire Louis egy puszit küldött a levegőben. Megforgattam a szemeimet, majd ezt tátogtam neki:

— Menj már!

Lou kelletlenül megvonta a vállát, de végül eltűnt.

Louis szemszöge:

Talán bő tíz percet gondolkodhattam ezen, amikor váratlanul újból meghallottam a szívemnek oly kedves hangot. Igen ám, de a benne megbúvó rettegés, amit én tökéletesen kihallottam, engem is megrémisztett.

— Niall! Niall, állj meg! — kiabálta Lexa folyamatosan.

— Tomlinson! — üvöltött fel egyszer csak az ír fiú. Egészen közelről hallottam a hangját, de szerencsére nem álltam olyan közel a sírhoz, hogy elég nyílt terepen legyek a lebukáshoz.

Egyetlen másodperc is elég volt ahhoz, hogy megértsem, mi történik, hogy felfogjam a helyzet súlyát, és a bokrok közé vetettem magam. Még épp időben, Niall ugyanis fél perccel később már ott állt, ahol az előbb még én.

— Niall! — futott oda hozzá a húga zihálva, ő azonban figyelemre sem méltatta, a szemeivel folyamatosan utánam kutatott.

— Tudom, hogy itt vagy, Tomlinson! A zsigereimben érzem! — ordította, és közelebb sétált a bokrokhoz, vagyis a rejtekhelyemhez… Az ereimben azonnal megfagyott a vér, a fejemben csak ez ismétlődött: Meglátott volna?!

Tisztán láttam Lexa arcát, ahogy eltorzul a félelemtől, amikor Niall ököllel az ágak közé vágott.

— Most azonnal gyere elő, te gyáva patkány! — üvöltötte, miközben fel-alá sasszézott a bokrok mentén, akár egy profi bokszoló, és nem kímélte őket az ütéseivel.

Megkönnyebbülten fújtam ki a benntartott levegőt. Szóval nem látott meg, csak próbálkozik.

— Niall, higgadj már le, Louis nincs itt! — szólt rá Lex, de a szavai süket fülekre találtak.

— Tudom, hogy itt van! Hogy itt volt! Tudom, érted?! — ment oda hozzá pár perccel később az ír fiú, és dühösen nézett a szemébe.

— Niall — kezdte a húga, de ő egyszerűen elfordult tőle, és odébb ment.

Ökölbe szorított kezekkel állt meg a sír mellett, és egy nagy sóhaj kíséretében az ég felé fordította az arcát, majd lehunyta a szemeit.

Tudtam, hogy most jött el az én időm. Mivel semmilyen hangot sem akartam kiadni, másképp kellett felhívnom magamra Lexa figyelmét. Amíg az agyam lehetséges megoldások után kutatott, végig őt figyeltem.  Szerencsére megérezhette a tekintetem, mert rám nézett.

— Te még itt vagy?! — tátogta, az arcára félelem ült ki.

— Foglald le — válaszoltam hangtalanul.

Ő erre csak óvatosan bólintott, de olyan aranyos volt az aggódó arckifejezése, hogy nem állhattam meg, és küldtem neki egy puszit a levegőben. Lex megforgatta a szemeit, majd némán rám parancsolt:

— Menj már!

Kelletlenül vontam meg a vállam, de végül visszavonulót fújtam, és eltűntem a szemei elől.

Gyors léptekkel haladtam a temető kapujának irányába, minél előbb el akartam tűnni onnan, hogy megkönnyítsem Lexa dolgát. Azonban, a kijárathoz érve olyan dolog jutott eszembe a virágbolt látványától, amiért utólag homlokon vágtam magam. Miért kellett nekem is virágot vennem arra a sírra?!

Lexa szemszöge:

Lou kelletlenül megvonta a vállát, de végül eltűnt.

Azonnal visszafordultam Niallhöz, aki szerencsére még mindig ugyanúgy állt, lehunyt szemekkel, arccal az ég felé.

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, azonban a sírra pillantva megakadt valamin a tekintetem: egy csokor ibolyán.

Te jó ég, hiszen Louis is hozott virágot a sírra! — jutott eszembe. — Egek, na és ezt hogyan magyarázzam ki?! Amikor kicsit több mint fél órája leléptünk innen, még nem volt sehol! Azt mondjam, hogy megjelent a semmiből, vagy mit, bassza meg?!

— Öm… Niall — érintettem meg óvatosan a bátyám karját.

Erre egy nehézkes sóhaj szakadt fel a mellkasából, majd lassan rám pillantott csalódott, tengerkék szemeivel.

— Niall — kezdtem bele újra, de a hangom remegett. Fogalmam sem volt arról, hogy mit mondhatnék neki, amivel lefoglalom annyira, hogy se a jelenleg távozó Louist, se pedig az általa hozott virágokat ne vegye észre.

Hatalmasat nyeltem, amikor körvonalazódott a fejemben a megoldás: veszekednünk kell. Elvégre, azalatt csak rám fog koncentrálni, nem pedig arra, amire nem kéne…

— Niall, honnan veszed azt a baromságot, hogy Louis itt volt?! Mit szívatott veled a virágboltos néni, hogy ennyire bekattantál?! — támadtam neki, illetve próbáltam, miközben a szívem eszméletlenül fájt.

— Ne nézz ennyire hülyének, Lexa! — vette fel a kesztyűt a bátyám. Éljen! Kár, hogy nem örülök neki annyira, mint kéne… — Tisztában vagyok azzal, hogy az a szarházi itt járt, és te találkoztál vele!

— Ezt mégis miből gondolod?!

— Bűzlesz, oké?! Az ő parfümjétől bűzlesz! Az övétől! Holott, mielőtt visszamentél volna a kardigánodért, nem lehetett ennyire erősen érezni! — magyarázta dühösen.

— Talán csak a virágbolt illatfelhője után érezted ennyire erősnek! — vetettem be az első eszembe jutó kifogást.

— Tudom, mit éreztem, világos?! — förmedt rám.

— Akkor a kardigán az oka! — próbálkoztam ismét. — Ez végig rajtam volt hajnalban, amikor Louissal voltam odakint, ide viszont csak kézben hoztam, aztán letettem a sírra! Ergo, nem volt nálam, miközben itt megöleltelek, csak az utcán, miután visszamentem érte! És akkor érezted meg, nem igaz?!

Még én is meglepődtem azon, hogy milyen jó megfejtést találtam ki erre az egészre. De komolyan, olyan hihető volt, ahogy beleéltem magam, hogy még én is majdnem elhittem, hogy ez a valóság!

Niall szótlanul nézett rám, fel kellett dolgoznia az információt.

— Most csak etetsz, igazam van? — emelte rám végül bánatosan csillogó szemeit.

— Én… én nem — ráztam meg a fejem hevesen, a torkomban hatalmas gombócot éreztem. Az a szomorú, kék szempár a lelkemig hatolt.

— Az a gond, hogy nem tudom, elhihetem-e — vallotta be Niall.

Pár perc csend telepedett ránk, aztán szinte egyszerre esett le mindkettőnknek, hogy mit mondott, és mind a ketten felkaptuk a fejünket. Az ő megbánó tekintete találkozott az én könnyben úszómmal.

— Lex, én nem úgy értettem! — kezdett bele azonnal, de hiába.

Elfordultam tőle, mert nem akartam, hogy sírni lásson. Az már végképp nem lett volna fair a részemről.

— Kicsikém, én annyira… annyira sajnálom! — húzott magához, és szorosan körém fonta a karjait.

Némán ráztam a fejem, magamban igazat adtam neki. Azt mondta, nem tudja, hogy elhiheti-e nekem, amit mondtam. Vagyis nem bízik meg bennem. És én ezt teljesen megértem, mert tényleg csak beetettem volna.

Akkor, ott tudatosult bennem végre, hogy a hazugságaim közénk álltak. A sok hazugságból falat építettem Louis és körém, Niallt pedig ezen a falon kívül hagytam. És ez a fal ugyan engem és Louist megóvott a lebukástól, segített abban, hogy együtt legyünk, a bátyámhoz fűződő kapcsolatom viszont nagy kárát látta ennek. A fal építése alapjaiban rengette meg azt a szeretet, ami 18 éven át összekötött minket.

— Sajnálom, kicsim — ismételgette Niall, én pedig zokogni kezdtem.

Ő kér bocsánatot, amikor miattam romlott el az egész?! — gondoltam, és úgy éreztem, meghasad a szívem. A bátyám magát hibáztatta, ahelyett, hogy a valódi bűnöst okolta volna. Engem.

— Kérlek, Lex, ne haragudj, én… Fogalmam sincs, hogy miért mondtam ilyet! Bocsáss meg, kérlek — könyörgött remegő hangon.

— Niall, hagyjuk ezt, rendben? — simogattam meg az arcát, miután nagy nehezen lehiggadtam, és letöröltem a könnyeim.

— De én tényleg nem akartalak megbántani, és… — kezdte, de leintettem.

— Nem érdekes — mosolyogtam rá, és reméltem, hogy az arckifejezésem nem látszik olyan erőltetettnek, mint amilyen valójában.

— Lex, én bízom benned — nézett rám komolyan Niall.

— Tudom — bólintottam, továbbra is mosolyt erőltetve az arcomra.

A szívembe azonban késként fúródott a felismerés: a bátyám ezúttal ugyanúgy etet engem, ahogyan én őt. Nem bízik meg bennem, hiába mondja azt – a szájánál jobban hiszek a szemeinek. A tekintete mindent elárult, amit egy részem egyáltalán nem akart tudni. Elvesztettem a bizalmát. És ezzel együtt talán őt is.

— Mi lenne, ha most már tényleg visszamennénk Liamékhez? — vetettem fel, és igyekeztem erőt vinni a hangomba. Teljesen letaglózott az előbb felismert veszteségem.

Niall némán bólintott egyet, majd elindultunk. De ezúttal nem fogtuk egymás kezét.

Louis szemszöge:

Rengeteg dolog kavargott a fejemben, miközben egyik utcáról haladtam a másikra. Úgy nézhettem ki, mint akinek határozott elképzelése van arról, hogy hová tart, pedig ez korántsem volt így. Fogalmam sem volt arról, hogy hová megyek éppen. Ennek ellenére azonban gyorsan haladtam, talán még gyorsabban is, mint ahogy a gondolataim váltották egymást a fejemben.

Egy dologban voltam csupán biztos… Segítenem kell Lexának a múltja tényleges feldolgozásában. Ehhez pedig először meg kell értenem, hogy pontosan mi történt vele, amiről pillanatnyilag elképzelésem sincs, hiába mondott el nekem többet erről, mint akárki másnak.

Úgy éreztem, mintha a homályban tapogatóznék, anélkül, hogy bármit is tisztán – vagy akárhogyan – látnék. Nem tudtam, hogy hol, illetve, hogy mivel kéne kezdenem. Csak azt tudtam, hogy segíteni akarok neki.

Végül már csak arra eszméltem fel, hogy megálltam. Amikor felnéztem, hogy meglássam, hol is vagyok tulajdonképpen, Lexáék régi házával találtam szemben magam. Mielőtt még elgondolkodhattam volna azon, hogy miért pont ide jöttem, a kezeim önálló életet kezdtek élni, és benyúltak a zsebembe a telefonomért.

Fél percen belül már azon kaptam magam, hogy fényképezek. Mindent lefotóztam, a házat, a környéket, az utcát. Aztán elindultam, éppen arra, amerről Lexával idejöttünk, még reggel. A telefonom végig a kezemben volt, megállás nélkül fényképeztem, és videóztam le mindent, magam sem értettem, hogy miért.

Amikor a kis átkötő utcához értem, rá kellett jönnöm, hogy ugyanazt az utat jártam be eddig, mint amit Lexa is, még a megerőszakolásának estéjén. Önkéntelenül is tovább indultam a sikátor felé, menet közben végig videózva, illetve fotózva.

Amikor elértem a célom, alaposan lefényképeztem az egész sikátort, még a legapróbb, földön heverő kekszes dobozt sem hagytam ki. Aztán beléptem a pincébe, vagyis a tényleges helyszínre. A telefonom most sem hagyott cserben, a vakunak köszönhetően az egész hely – vagyis az egész koszfészek – jól látszott a felvételeken.

Végül már csak egy dolog volt hátra. A vérfolt.

Nagyot nyelve guggoltam le ott, ahol Lexa reggel meglátta ezt az egyértelmű bizonyítékot a padlón. Bárhogy is néztem, hihetetlennek tűnt, hogy ez az ő vére. Pedig tudtam, hogy az, és nem csak amiatt, mert mondta. A szívem mélyén éreztem — ez az ő ártatlanságának ékes bizonyítéka.

Ott guggolva, remegő ujjakkal közelítettem a folthoz, miközben úgy bámultam, mintha hipnotizáltak volna. Amint a bőröm hozzáért a koszos, nedves padlóhoz, megborzongtam, az egész testemet kirázta a hideg, és szédülni kezdtem a torkomat szorító hányingertől.

Kétségbeesetten nyomtam rá az ujjaimat a földre, és erőteljesen végighúztam őket a folton. Olyan volt, mintha le akarnám törölni — talán azt gondolhattam, hogyha a bizonyítékot eltüntetem, akkor az egészet meg nem történtté tehetem.

Amint felemeltem a kezem, és végignéztem az ujjaimon, önkéntelenül is hatalmasat nyeltem, a torkomban lévő gombóc leküzdésére. Az összes ujjam piros volt a vértől. Lexa vérétől… (Tudom, hogy ez így lehetetlennek tűnik, de nedves a pince alja, ezért foghatja meg a vér Louis bőrét – a szerk.)

Egyszerre csak az eddig bennem kavargó érzelmek mind háttérbe szorultak, a kezem látványától hirtelenjében mérhetetlen düh és harag öntötte el a testem.

— Bárki is vagy, aki ezt tette, az életeddel fogsz fizetni érte, erre megesküszöm! — sziszegtem magam elé, véres ujjaimat összedörzsölve.

— Megesküszöm! — pattantam fel ordítva. — Megöllek, te undorító patkány, te utolsó mocsok! Esküszöm, hogy megöllek! — üvöltöttem a semmibe, a hangom visszhangzott a pincében.

Még néhányat ordítottam, a tehetetlenség és a düh kínozta a testem, majd sírva fakadtam. Túl sok volt nekem ez az egész.

Öt teljes percig fulladoztam a zokogástól, majd megembereltem magam, és egyetlen mozdulattal letöröltem a könnyeimet. Nem engedhetem meg magamnak, hogy gyenge legyek. Lexának szüksége van rám, mint támaszra. És egy támasz nem lehet gyenge.

Végül nagyot nyelve megörökítettem a foltot is a telefonommal, a mellkasomon mázsás súlyt éreztem, már csak a látványától is. Mihelyst pedig végeztem, szinte futva menekültem el onnan, arról a helyről, miközben az undor hihetetlen méreteket öltve tört rám.

Csak rohantam, és rohantam, egy kicsit úgy éreztem, mintha a valóság elől menekülnék. Elvégre, akkor még mindig nem tudtam elhinni, hogy bárki is képes volt ilyet tenni Vele, még a bizonyítékul szolgáló vér ellenére sem.

Lexánál gyönyörűbb, ártatlanabb lányt nem ismerek, mégis ki vetemedne ilyenre?! — csak ez az egy kérdés ismétlődött a fejemben.

Aztán bevillant egy név. Karen.

De nem, az képtelenség, hogy még emögött is ő álljon! — zártam le a dolgot azonnal, megrázva a fejem, és igyekeztem a gondolataim más irányba terelni. Azonban, bárhogy is próbálkoztam, a vészjósló név minduntalan visszakúszott a fejembe…

***

Egy rövid séta után ismételten Lexáék régi háza előtt találtam magam. Gondoltam, ez nem lehet véletlen, ezért bekopogtam. Mrs. King mosolyogva nyitott ajtót.

— Láttam Magát egy fél órával ezelőtt is erre császkálni, minden rendben, kedveském? És, ha szabad kérdeznem, mit csinált azzal a herkentyűvel a kezében? — kérdezte, miután leültetett a nappaliban.

— Én magam sem értem, miért fotóztam le a házat — motyogtam zavartan.

— Talán én segíthetnék rájönni néhány olyan válaszra, amelyekről most azt hiszi, hogy képtelen lesz valaha is megtalálni őket. Bízzon bennem, Louis, mondjon el mindent, higgye el, rengeteget segít, sokszor már az is, ha csak kimondjuk mindazt, ami a szívünket nyomja! — mosolygott rám biztatóan.

— Azt hiszem, én csak… próbálom megérteni azt, ami Lexával történt — kezdtem bele felsóhajtva. — Lefotóztam, és levideóztam a háztól az utat, egészen a megerőszakolásának helyszínéig. Mindent. Fogalmam sincs, miért, talán, hogy később visszanézhessem? — pillantottam Mrs. Kingre bizonytalanul.

— Valószínűleg — bólintott komoly arccal.

— Tudja, segíteni szeretnék neki. Úgy érzem, senki más nem segíthet neki annyit, mint én. Te jó ég, ez milyen beképzelten hangzik már! — nyögtem fel.

— Szerintem egyáltalán nem — rázta meg a fejét, halványan elmosolyodva.

— Lexa sosem járt pszichológushoz, csak magába fojtott mindent, és attól félek, hogy ez nem tett túl jót neki — böktem ki egyszer csak.

— Nézd, aranyom — tette a térdemre a kezét Mrs. King. — Ordít rólad, hogy arra vágysz, hogy helyette élhesd át ezt, de el kell fogadnod, hogy a múlton nem tudsz változtatni. Ez már megtörtént. Méghozzá vele, nem pedig veled. Sokszor azzal segíthetsz a legtöbbet az embereknek, ha meghallgatod őket.

— De hát pont tegnap mondta nekem, hogy szerinte leírhatatlan az egész, és különben is, láttam rajta, hogy képtelen róla beszélni! — csattantam föl. — Hogyan segítsek neki, ha nem tudom mi történt?! És hogyan hallgassam meg, ha nem beszél?!

— Nyugodj meg, kedveském — mosolygott rám biztatóan. — Mindennek eljön a maga ideje, és mindennek oka van. A szándék pedig nagyon fontos, tudja, Louis?

Némán bólintottam, majd bocsánatkérően néztem az idős hölgyre.

— Sajnálom, nem akartam úgy kikelni magamból az előbb, csak tudja…

— Nehéz, igaz? — mosolyodott el megértően.

— Nagyon nehéz — nevettem fel keserűen. — Minden vágyam az, hogy megértsem, mi történt vele, de úgy érzem, alkalmatlan vagyok rá!

— Figyeljen, Louis, mit szólna ahhoz, ha én folytatnám a főzést, mert hamarosan megjönnek a barátai, Maga pedig segítene nekem? Közben folytathatjuk a beszélgetést — állt fel mellőlem mosolyogva.

— Rendben, ez a legkevesebb, ha már egyszer elviseli a nyavalygásom — húztam halvány mosolyra a szám.

***

Már vagy negyed órája végeztem a rám kiszabott feladatokat a konyhában, amikor Mrs. King elégedetten bólintva megkérdezte:

— Maga gyakorlott szakács, Louis? Ahogy látom, eléggé — nézett rám, a szemei mosolyogtak.

— Nem igazán, ami azt illeti — nevettem el magam. — De tudja, négy húgom van, néha be kellett segíteni otthon.

— Így már értem — bólintott nevetve, aztán hirtelen elkomorodott. — Ideje folytatni a beszélgetést — pillantott rám jelentőségteljesen, mire én egy hatalmasat nyelve bólintottam. Éreztem, hogy ez most nem lesz könnyű menet. — Mi a véleménye önmagáról, Louis? Ezt már reggel is meg akartam kérdezni Magától, csak biztos voltam abban, hogy a kisasszony előtt nem merné elmondani azt, hogy mennyire lenézi saját magát.

— Honnan tudja? — döbbentem meg.

— Tapasztalat — vonta meg a vállát, a szája keserédes mosolyra húzódott. Na igen, a kor nagy előny, és nagy hátrány.

— Tudja, Mrs. King, úgy érzem, kevés vagyok… Főleg Lexához — vallottam be. — Én alkalmatlan vagyok a szerelmére, meg sem érdemlem! Ő nálam ezerszer klasszabb fiút érdemelne! Olyat, aki képes megvédeni őt minden rossztól, nem pedig olyat, mint én, aki ennyire gyenge és szánalmas — a végét szinte már suttogtam, a szemeim könnybe lábadtak.

A Tom és köztem lezajlott verekedés, amelyben olyan csúfosan alulmaradtam, egy életen át kísérteni fog, ebben biztos voltam. Mielőtt Mrs. King belekérdezhetett volna, gyorsan felvázoltam neki ezt a szituációt, példának.

— Hadd mondjak valamit Magának, Louis! Tudja, a legerősebb emberek nem mindig azok, akik nyernek, hanem azok az emberek, akik nem adják fel, amikor vesztenek. Ezt az én megboldogult édesapám mondogatta mindig, aki áldott jóember volt – nyugodjon békében az a drága lélek!

— A legerősebb emberek nem mindig azok, akik nyernek, hanem azok az emberek, akik nem adják fel, amikor vesztenek — ismételtem meg elgondolkodva.

— Ezt jól jegyezze meg, Louis — mosolygott rám. — Mondja csak, ki a legerősebb ember, akit ismer?

— Lexa! — vágtam rá gondolkodás nélkül.

— Erről beszélek — bólintott elégedetten. — Ha jól sejtem, nem azért őt tartja legerősebbnek, mert a kisasszony lenyomja Magát, amikor szkandereznek! — kacsintott rám.

Pár percig csendben emésztgettem a hallottakat, és kénytelen voltam beismerni, hogy teljesen igaza van.

— Tudja, Mrs. King, maga igazán csúcs! — mosolyodtam el egyszer csak, mire ő felnevetett.

— Ne túlozzon, Louis — rázta a fejét nevetve.

— Komolyan mondtam — fordultam hozzá. — És nagyon köszönöm.

***

Miután elkészültünk az ebéddel, Mrs. Kinget keresték telefonon, így engem visszaküldött a nappaliba, hogy ott várjam meg, amíg végez. Mialatt a kanapén ücsörögtem, a gondolataim akaratlanul is a tegnap esti beszélgetésre terelődtek, amikor Lexával voltam kint a kertben, a bokorban.

„ — Min gondolkozol ennyire, gyönyörűm? — súgtam Lexa fülébe kíváncsian.

— Azon, amit Liam szülei mondtak mosogatás közben — válaszolta halkan, és óvatosan felnézett rám, én pedig várakozó tekintettel, biztató mosollyal jeleztem, hogy folytassa. — Képzeld, hogy az az előléptetés, amit Geoff kapott… Az, ami miatt elköltöztek innen… Ami miatt itt hagytak engem szó nélkül… Szóval, nem sokkal azután, hogy megtörténtek velem azok a szörnyű dolgok, és árvaházba kerültem, Geoff visszakapta a régi munkáját, az előléptetését pedig megszüntették. Szerinted nem furcsa ez egy kicsit?

— Talán csak véletlen egybeesés… — próbálkoztam.

— Talán igen, de talán nem! Visszajöhettek ide, miután én már eltűntem! Olyan, mintha szándékosan eltávolították volna mellőlem őket egy kis időre, amíg tönkretesznek! — magyarázta kétségbeesetten.

— Lex…

— Nincs semmi bajom, Louis, és nem csak poénból kreálok összeesküvés-elméleteket! — szólt rám elkeseredetten.

— Honnan tudod, hogy ezt akartam mondani? Kivételesen nem találtad el, gyönyörűm, és egyébként pedig egyáltalán nem nézlek bolondnak emiatt! — néztem rá komolyan.

— Ne haragudj, csak… Én hülyének nézném magam, a helyedben — suttogta bűnbánóan.

— Túl sok az egybeesés, simán lehet igazad is — mosolyogtam rá halványan.

— Ráadásul, ez még nem minden — folytatta belelkesülve, láthatóan nagyon megkönnyebbült attól, hogy nem nézem komplett idiótának.

— Mondtak még valamit? — kíváncsiskodtam.

— Igen. Képzeld, amint hallottak a balesetről, megpróbáltak örökbe fogadni! Kérelmeket írtak, elmentek személyesen, de semmi! Elutasították őket, és még csak látni sem láthattak! Pedig tényleg évekig próbálkoztak! Hogy lehet az, hogy Laura és Sam meg kapásból hazavihetett?! Ezt magyarázza meg nekem valaki!

— Komolyan? — kerekedtek el a szemeim.

— Még csak az örökbefogadóim nevét sem mondták meg nekik, nehogy felvehessék velem a kapcsolatot…! — bólogatott.

***

— Tudod, mit szeretnék nagyon? — kérdezte egyszer csak halkan, felnézve rám.

— Mit? — pillantottam rá kíváncsian.

— Azt, hogy valaki tényleg mindent tudjon arról az éjszakáról… — suttogta.

— De Tori…? — lepődtem meg őszintén.

— Neki elég részletesen elmondtam, főleg, hogy valamennyire még friss volt az élmény, de… Ő sem tud mindent. Ti meg pláne nem! Az, amit nektek mondtam, olyannyira finomított verzió, hogy mesekönyvben lenne a helye… — vallotta be.

— Akkor mondd el nekem — kértem hirtelen.

— Komolyan ezt szeretnéd? — nézett rám kételkedve.

— Tudod, az igazat megvallva, az egyik részem tudni szeretne mindent, hogy segíthessen neked… A másik felem viszont nem bírja elviselni még csak a gondolatát sem, mert tudom, hogy mekkora fájdalmat okozott ez neked… — ismertem be.

— Eszméletlenül szeretlek, Louis William Tomlinson — suttogta a könnyeit nyelve.

— Shh — csókoltam le a könnycseppeket egyesével az arcáról, halványan elmosolyodva. — Én is nagyon szeretlek, gyönyörűm.

— Bárcsak elmondhatnám neked, hogy mi történt pontosan… — motyogta csendesen. — De tudom, hogy képtelen vagyok úgy megfogalmazni, hogy megközelítse a valóságot… Leírhatatlanok azok az érzések, amiket akkor éreztem. Az egész, úgy, ahogy van, leírhatatlan.

— El sem tudom képzelni, mi volt — vallottam be. — Nekem már az a mesekönyvbe való változat is durva volt.

— Azt akarom, hogy valaki tudja, milyen volt… Megérted, ugye? — kérdezte remegő hangon.

— Persze — pusziltam homlokon. — És ezek után nem akarok mást, mint megtudni az egészet. Akármilyen borzasztó is, segíteni szeretnék neked, szerelmem.

— Köszönöm — bújt hozzám megkönnyebbülve.”

— Khm, Louis, talán zavarok? — rántott vissza a valóságba egy női hang. Mrs. King állt velem szemben, a kezében két csészével, és érdeklődve fürkészte az arcom.

— Elnézést, csak elbambultam — jöttem zavarba.

— Semmi gond, kedveském, csak olyan gondterheltnek tűnt — mosolygott rám, és a kezembe nyomta az egyik csészét. — Egy kis tea biztosan jót tesz Magának, Louis!

Némán bólintottam, mire ő megnyugodva helyet foglalt velem szemben, az egyik fotelban.

— Nem is iszik? Pedig nagyon finom lett — szólalt meg pár perc elteltével.

Összerezzentem a hangjára, túlságosan váratlanul ért, mert a gondolataim még mindig a Lexával folytatott tegnap esti beszélgetésünk körül kavarogtak, miközben elmélázva bámultam a kezemben lévő csészét.

— Minden rendben, Louis? — kérdezte aggódva, mivel nem válaszoltam.

Szótlanul megráztam a fejem, a szemeim előtt egyetlen kép lebegett: Lexi meggyötört, sírástól maszatos arca.

— Az minden vágyam, hogy megértsem azt, ami vele történt… Meg akarom érteni, mert úgy érzem, ez kell ahhoz, hogy Őt is jobban érthessem — néztem fel hirtelen Mrs. Kingre, a szemeimből pedig egyre inkább patakzott a könny – bár arról fogalmam sincs, mióta sírhattam.

— Mindennél jobban szeretem Őt — suttogtam elgyötörten, és miután leraktam a kezemből a csészét a dohányzó asztalra, az arcom a tenyereimbe rejtve zokogni kezdtem, akár egy taknyos nyolc éves…

*** Eközben ***

Lexa szemszöge:

— Mi lenne, ha most már tényleg visszamennénk Liamékhez? — vetettem fel, és igyekeztem erőt vinni a hangomba. Teljesen letaglózott az előbb felismert veszteségem.

Niall némán bólintott egyet, majd elindultunk. De ezúttal nem fogtuk egymás kezét.

Az út csendben telt, mindketten a gondolatainkba mélyedve baktattunk egymás mellett. Menet közben végig bűntudatom volt, mert egyszerűen képtelen voltam nem Louisra gondolni. Folyamatosan ő járt a fejemben… A szemei, az ajkai, az illata, a hangja, a karjainak védelmező ölelése, a testéből áradó forróság, a puha bőrének érintése… Egy másodperc alatt kész lettem a gondolataimtól.

Teljes kábulatba estem, de tényleg olyannyira, hogy csak arra eszméltem föl, amikor megérkeztünk, és Niall kinyitotta előttem a bejárati ajtót.

Beérve láthattuk, hogy a többiek mind a nappaliban terpeszkednek, illetve az eddig konyhában időző Liam és a szülei is megjelentek a tiszteletünkre.

— Louis? — kérdeztem azonnal, köszönés nélkül, a szemeim felcsillantak, a tekintetem utána kutatott.

Niall erre jelentőségteljesen megköszörülte a torkát a hátam mögött, én pedig fülig pirulva fordultam felé.

— Csak mert… izé… hogy láthasd, hogy itthon van, és nem máshol… — dadogtam.

Niall rezzenéstelen arccal nézett vissza rám, még csak meg sem próbálta annak a látszatát kelteni, hogy hisz nekem.

— Öm… Louis nincs itt — jegyezte meg Liam, a hangján hallatszott, hogy zavarja a bátyám és köztem kialakult feszült szemkontaktus.

— Megmondtam — nevetett fel Niall keserűen, én pedig nem igazán tudtam értelmezni a reakcióját. Mégis mi a franc ez a keserű nevetés?!

És bár tényleg furcsállottam a bátyám viselkedését, nem töprengtem rajta sokáig, hanem Liamhez fordultam.

— Hogyhogy nincs itt?! — kérdeztem idegesen, a fejemben egy kép lebegett Louról, amint eltévedve bolyong az utcákon.

— Elment valahová, már vagy másfél órája, nem sokkal utánatok, és azóta nem láttuk. Gondolom, sétál — vonta meg a vállát Liam, a tekintetét közben idegesen járatta Niall és köztem, tudtam, hogy a viselkedésünket próbálja analizálni.

— De nem mondta hová megy? Vagy, hogy mikor jön? — faggatóztam tovább.

— Semmit nem mondott, egyszerűen csak felpattant és elviharzott — válaszolta meg a kérdésem Harry, látva, hogy Liam a gondolataiba merült, és meg sem hallotta, mit mondtam.

— Csak azért nem tudtok róla semmit, mert nem volt ideje az orrotokra kötni, hogy a húgom után kell koslatnia, túlságosan hirtelen jött neki az inger — jegyezte meg a bátyám gúnyosan.

— Találkoztatok vele? — pillantott rám azonnal Harry, a kérdés hallatán Liam is egyből felkapta a fejét, mindkettejük szemében aggódást véltem felfedezni.

— Én nem, csak Lexa — előzött meg Niall a válasszal. — Pont, ahogyan Tomlinson is tervezte…! — sziszegte, a kezei pedig ökölbe szorultak.

— Niall, minimum ezerszer mondtam már neked visszafelé, hogy nem találkoztam Louissal a temetőben! — szóltam rá a bátyámra.

— Tudod, mi fáj a legjobban, ebben az egészben, Lex? Az, hogy szemrebbenés nélkül hazudsz nekem — jegyezte meg Niall keserűen. — Hazudsz nekem, egy olyan kis senkiházi pöcs miatt, mint Tomlinson!

— Louis nem senkiházi, és nem is pöcs! — keltem ki magamból.

— Hihetetlen! — kezdett el megint keserűen nevetni. — Hihetetlen, hogy valaki ilyen szinten a saját bátyád ellen tud fordítani!

— Az ég szerelmére, Nialler, te meg miről beszélsz?! Teljesen megbolondultál?! Nem fordultam ellened! — tiltakoztam kétségbeesetten.

— Srácok, kíváncsian várom a ti véleményeteket is a dologról! Szerintetek kinek van igaza? — fordult a többiekhez a bátyám magabiztosan.

Liam, Danielle, Tori és Harry nagyot nyelve, ijedten pillantottak rám, Zayn pedig értetlenül bámult maga elé — számára az egész helyzet érthetetlen volt.

— Én ráérek — fonta karba a kezeit Niall a mellkasa előtt, és türelme jeléül kényelmesebb pózt vett fel, egyik lábáról a másikra állva.

— Nem, nem érsz rá, és mi sem! — jutott hirtelen eszembe az ebédmeghívásunk, magamban pedig hálát adtam azért, hogy kaptam egy ilyen jó indokot a helyzetből való meneküléshez. — Mrs. King vár minket!

— Nos, akkor jobb lesz, ha nem váratjátok meg őt, és máris indultok — próbáltak a segítségemre sietni Liam szülei, akik eddig némán hallgatták a beszélgetésünk az oldalvonalról.

— Ugyan már, ti is gyertek — mosolyogtam rájuk, eszméletlenül hálás voltam azért, hogy igyekeznek segíteni nekem az egyre cikibbé váló szituáció felszámolásában.

Ennek ellenére azonban, miután egy kis győzködés után végül ők is rábólintottak a dologra, kínos csend állt be a nappaliban, kilenc szempár nézett egymással némán farkasszemet.

— Khm… — köszörülte meg a torkát Geoff, hogy megtörje a hallgatást. — Szólok Ruthnak, és Nicolának, aztán menjünk — indult meg az emelet felé.

Néhány percen belül már mindenki indulásra készen állt az előszobában, csak én húztam az időt azzal, hogy elszaladtam mosdóba, aztán meg inni, majd újból pisilni, csakhogy késleltessem a dolgokat.

— Húgi, elég, most már tényleg menjünk! — szólt rám Niall, amikor ismét a konyha felé vettem az irányt, hogy igyak pár kortyot.

— Még meg kell várnunk Louist! — akadékoskodtam. — Ha elmegyünk, nem tud bejutni a házba!

— Miért is nem jöttem rá azonnal, hogy itt van a kutya elásva?! — nevetett fel gunyorosan a bátyám.

— Nem tudom, miről beszélsz — játszottam a hülyét. — De egyébként tényleg várnunk kell, mert Lou nélkül nem mehetünk át!

— Dehogynem mehetünk! És át is megyünk, nélküle! — emelte fel a hangját Niall. — A francnak sem fog hiányozni a társasága!

— Ugyan, Nialler, ne csináld már! — próbálkoztam. — Mi lesz szegénnyel, ha kizárjuk innen, és elmegyünk?

— Hogy mi lesz vele? Elárulom! Rá fog jönni arra, hogy nem szórakozhat mások idejével, és legközelebb talán pontos lesz! — gúnyolódott a bátyám.

— Niall, elég! És ha eltévedt? — vetettem fel.

— Nincs akkora mázlim! — morogta az ír fiú nem létező bajusza alatt. — Na, egy-kettő, indulunk! — lökött ki az ajtón erőszakosan, a hangja ellentmondást nem tűrő volt. A többiek, okulva a példámból, engedelmesen követték kifelé, senki sem mert ellenkezni vele.

***

Amíg Mrs. Kinghez tartottunk, végig azon kattogott az agyam, hogyan magyarázzam meg neki Louis távollétét, de sajnos semmi ésszerű kifogás nem jutott eszembe.

Ismételten sikerült annyira a gondolataimba merülnöm, hogy mire észbe kaptam, már az ajtó előtt álltunk. Niall előre tolt engem, hogy én legyek legelöl, majd a vállam fölött átnyúlva bekopogott.

— Á, kedveskéim, épp a legjobbkor! — mosolyodott el Mrs. King, miután ajtót nyitott. — Gyertek, fáradjatok beljebb, az ebéd két perc múlva kész lesz!

— Még egyszer köszönjük a meghívást — pillantottam rá, mosolyt erőltetve az arcomra, de a remegő hangom rögtön elárult.

— Minden rendben, aranyom? — kérdezte aggódva.

— Igen, persze, csak… Nos, ami Louist illeti… Öm… Szóval, ő sajnos nem tudott eljönni, mert… — magyarázkodtam vörös fejjel, mialatt követtem őt a nappali felé.

— Mert? — nézett hátra a válla fölött kíváncsian, a szemei majdhogynem nevettek.

— Mert… szóval… — a zavarom minden másodperccel nőtt, a kínos helyzetet pedig csak fokozta a bátyám hátamat égető pillantása.

Azonban, a nappaliba érve földbegyökerezett a lábam a döbbenettől, az ajkaimat pedig szinte önkéntelenül hagyta el a név:

— Louis!

Az általam idáig hiányolt fiú ugyanis ott terpeszkedett a kanapén, kezében egy csésze teával, és fülig érő szájjal nézett rám.

— Jó, hogy megjöttetek — állt fel mosolyogva, a csészét a dohányzó asztalra helyezve.

— Louis! — suttogtam hitetlenül, az elmúlt félóra gyomorgörccsel járó aggódása fokozatosan elhomályosította a látásom.

— Louis… — indultam meg felé gondolkodás nélkül, ő pedig szinte automatikusan tárta szét a karjait, hogy az ölelésébe zárhasson.

Senkivel és semmivel nem törődve bújtam hozzá, a testemmel szorosan az övéhez simultam, hogy minél jobban érezhessem a közelségét, és hagytam, hogy a megkönnyebbülés okozta könnyeim eláztassák a felsőjét.

— Lou — suttogtam az ingébe boldogan, ajkaimat szinte simogatta az anyag, miközben kimondtam a szeretett szót.

— Shh, itt vagyok — simogatta a hajam és a hátam nyugtatásképp Louis.

— Khm… — köszörülte meg a torkát valaki a hátunk mögött.

Elpirulva húzódtam el Loutól, és gyorsan letöröltem a könnyeim. Ahogy megfordultam, tizenegy döbbent szempárral találtam szemben magam. Volt, aki azon lepődött meg, ahogy Louis karjába vetettem magam, de nagy többségben mégis inkább azok voltak, akik a reakcióm nyíltságán döbbentek meg.

— Én csak… izé… nagyon aggódtam miatta. Komolyan azt hittem, hogy eltévedt, vagy hasonló — magyarázkodtam lángoló arccal.

Niall szinte tőrt döfött a szívembe, amikor látványosan megforgatta a szemeit, egyértelműen jelezve, hogy esze ágában sincs elhinni a szavaim.

— Jó, hogy te is megvagy, Tommo — veregette hátba Harry, megtörve a ránk telepedő kínos csendet.

Mrs. King, a göndör hajú fiú példáját követve, szóval tartott minket, és elsorolta a menüt, majd kedvesen elkalauzolt minket a fürdőszobába kezet mosni.

***

— Elnézést, Mrs. King, nem szeretnék udvariatlan lenni, de megnézhetném esetleg Lexa régi szobáját? — kérdezte Liam.

Az ebédet nem régen fejeztük be, azóta pedig a nappaliban ülve hallgattuk Liam szülei és Mrs. King halk beszélgetését, ami igazából számunkra inkább minősült duruzsoló háttérzajnak, mint ténylegesen érthető társalgásnak.

— Még ő sem látta, de csak nyugodtan — mosolyodott el a házigazda, majd hozzám fordult. — Te nem vagy kíváncsi rá, kedvesem?

Hihetetlen, hogy ez eddig nem jutott eszembe! — csaptam a homlokomra gondolatban, a vérem pedig szinte azonnal száguldani kezdett az ereimben az izgalomtól, hogy újra láthatom a régi szobám.

— De igen, még szép, hogy kíváncsi vagyok rá! — pattantam fel izgatottan, és már indultam is volna a lépcső felé.

— Várj, én is megyek veled! — kapta el gyengéden a karom Louis.

Az érintése áramütésszerűen hatott rám, egyből megdermedtem és mozgásképtelenné váltam. Ez valószínűleg Niallnek is feltűnhetett, mert ő is villám gyorsan felpattant a kanapéról.

— Mind megyünk! — jelentette ki idegesen, és elrántott Lou közeléből.

Bűnbánóan néztem vissza Louisra, aki erre biztatásul, halvány elmosolyodva, rám kacsintott.

— Menj előre, húgi, mi majd követünk — parancsolt rám dühösen Niall, és gyorsan beállt Lou elé, hogy megszüntesse a kialakított szemkontaktusunk.

Szemforgatva indultam el az emeletre, fejben pedig átkoztam magam azért, mert a bátyám jelenlétében Louisra mertem nézni. Felérve aztán csodálkozva tapasztaltam, hogy pontosan ugyanaz a kép tárult elém, mint évekkel ezelőtt.

— Itt sem változott semmi — suttogtam magam elé, teljesen lemerevedve.

— Jól vagy? — simogatta meg a hátam Louis aggódva, és a felsőmön át is éreztem a testéből áradó hőt, ahogy közelebb jött hozzám.

— Remekül van, Tomlinson, de ez különben sem a te dolgod! — fújtatott Niall, Lou azonban figyelemre sem méltatta.

— Melyik volt a te szobád? — kérdezte halkan, mit sem törődve a lassan már őrjöngő bátyámmal.

— Az ott, a folyosó végén — mutattam az ajtóra. — De én még a többi helyiséget is megnézném, ha nem baj — fordultam hátra, hogy a szemébe nézhessek.

— Szerintem menjünk előbb a régi szobádba, utána te még ráérsz körülnézni — vetette fel Liam.

Bólintottam, de a tekintetemet egy pillanatra sem szakítottam el Louisétól, aki ezt egy elégedett mosollyal nyugtázta, majd észrevétlenül rám kacsintott. Niall torokköszörülése rántott vissza a valóságba, aminek hatására lángba borult arccal hajtottam le a fejem. Basszus, óvatosabbnak kell lennünk, ha továbbra is így folytatjuk, annak nagyon nem lesz jó vége…

Hatalmas gombócot éreztem a torkomban, amíg a folyosón lépdeltem az egykori ajtóm felé, a szám azonnal kiszáradt, és a pulzusom az egekbe szökött, mihelyst a kilincsre tettem a kezem. Képtelen voltam benyitni.

— Minden rendben lesz — hallottam meg Louis lágy hangját közvetlenül a hátam mögül, mire akaratlanul is összerezzentem. Nem hittem volna, hogy Niall ennyire közel engedi hozzám.

Majd váratlanul egy kéz nyúlt előre mögülem, és óvatosan az enyémre simult, hogy közösen nyissunk be. — Itt vagyok veled — nyugtatott Lou, a hangja és az érintése veszélyesen tökéletes kombinációt alkotott.

Lehunytam a szemeim, úgy élveztem ki az utolsó, édes hangfoszlányokat, amelyek még a gondolataimban visszhangoztak, miközben minden sejtem azért könyörgött, hogy hátradőljek a mellkasára, és belesimuljak a karjaiba.

Louis, mintha csak kitalálta volna a vágyaim, „véletlenül” elveszítette az egyensúlyát, és kicsit előrébb lépett, így a teste az enyémnek ütközött. A szám azonnal széles mosolyra húzódott, amint megéreztem a hátamon Lou mellkasában dübörgő szívét. Megkockáztatom, hogy gyorsabban vert, mint az enyém.

— A tűzzel játszol, te szarházi, remélem, tudod! — morogta Niall, a hangja szabályosan remegett a dühtől. Ő is mögöttem volt. Illetve, közvetlenül Louis mögött…

Már vártam, hogy Lou ellép tőlem, azt ordítva, hogy „Minek neveztél?!”, de semmi ilyen nem történt, helyette csak gyengéden megszorította az ujjaim.

— Gyere — súgta a fülembe, és óvatosan lenyomta a kezemmel a kilincset.

Louis nem követett azonnal befelé, és a többieket is visszatartotta egy kis ideig - megvárta, míg magamtól belépek és körülnézek. Meghagyta nekem, csakis nekem a viszontlátás vegyes érzelmekkel járó pillanatát, amiért nagyon hálás voltam neki.

Körbepillantva akaratlanul is a szám elé kaptam a kezem a döbbenettől, az arcomon hitetlenkedő mosoly ült. A falakon lévő tömérdek poszterről mind a fiúk néztek vissza rám. A én régi szobámban!

— Wow, Mrs. King unokája aztán nem aprózta el! — nevetett fel rögtön Zayn, körbenézve a helyiségben, miután Louis végre beengedett mindenkit. Na igen, egyáltalán nem volt szabad falfelület, ráadásul még az ágynemű is One Directionös volt…

— Ezt nem hiszem el! — suttogtam, a másik kezem is a szám elé helyezve. Még mindig képtelen voltam felfogni, hogy itt vagyok, ennyi év után, és hogy így néz ki a szobám.

— Ezt nem hiszem el! — ordított fel hirtelen Niall, akaratlanul is megismételve a szavaim, mire mindenki felé fordult.

A bátyám azt a falat bámulta meredten, amelyen az ajtó volt. Azt a falat, amelyet senki sem vett még szemügyre, rajta kívül, mivel mind háttal álltunk neki eddig. Azt a falat, amelyen hatalmas betűkkel ez állt: „FOREVER LOVE – LOUXA”…

A felirat körül mindenhol képek voltak rólam és Louisról, ráadásul jó páran éppen csókolóztunk, vagy kézen fogva sétáltunk, bár azt hozzá kell tenni, hogy mindegyik ilyen, internetről nyomtatott képen jól látszott a photoshop. Na, és persze a tömérdek rózsaszín és piros szívecske sem hiányozhatott a „falunkról”…

— Wow — ennyi volt az összreakció tőlem, és Louistól is.

— Te jó ég — ámult el Tori, majd felnevetett. — Ez már egyenesen beteg!

— Ahogy mondod! — helyeselt Niall dühösen.

— Öm… Az is nagyon durva, de én ezt erre értettem — mutatott az ajtóra Vic, és behajtotta, hogy mi is láthassuk. Az ajtó hátulján egy életnagyságú Louis poszter díszelgett, amin Lou arca tele volt rúzsfoltos szájlenyomatokkal.

— Azt hiszem, az nem kérdés, hogy ki a kedvence — jegyezte meg Nicola nevetve.

— De az is tök jó, hogy ennek ellenére ilyen szinten támogatja azt, hogy Lexával legyél — mosolyodott el Ruth, Louishoz fordulva.

— Miért hiszi mindenki azt, hogy együtt vannak?! A húgomnak semmi köze nincsen ehhez az idiótához! — kelt ki magából Niall hisztérikusan, a feje szinte belilult dühében.

— Több ilyen rajongó kéne — bólintott Lou vigyorogva, Ruth megjegyzésére, mire a bátyám ökölbe szorult kezekkel megindult felé.

— Niall, higgadj már le! — szóltam rá, védelmezően Louis elé állva.

— Kurvára elegem van belőled, Tomlinson! — sziszegte az ír fiú szikrát szóró szemekkel, ügyet sem vetve rám.

— Nialler! — figyelmeztettem bosszúsan, de ismét süket fülekre találtak a szavaim.

— Ezt nézd, Lex, erre emlékszel még? — kérdezte vigyorogva Louis, a falra mutatva, Niallt pedig teljesen figyelmen kívül hagyva.

Az a bizonyos kép, amit mutatott, abból a közös twitcamünkből származott, ahol Lou világgá kürtölte, hogy bennem megtalálta „az ő egyetlen és igaz répaevőtársát”… A fotón mindketten szélesen vigyorogtunk, szorosan egymás mellett ülve (ráadásul Louison nem is volt rajta a pólója), az előbb említett nagy bejelentésének szövege pedig a kép alatt volt olvasható, természetesem rengeteg szívecske kíséretében.

(Ez a 98. fejezetben volt egyébként, ha valakit érdekelne :) – a szerk.)

— Egy ilyet nekem is be kell szereznem! — lelkesedett be Lou a fotó láttán, mire felnevettem.

— Azt próbáld meg…! — morogta Niall, bár az állandó fortyogása kezdett olyannyira mindenki agyára menni, hogy a legtöbben már teljesen figyelmen kívül hagytuk az időszakos dühkitöréseit.

— Simán nyomtatok egy ilyet, és kirakom a szobám falára — villantott a bátyámra egy angyali mosolyt Louis.

— Csak, ha nekem is szerzel— szólaltam meg meggondolatlanul. Túlságosan is csábított az ötlet, hogy a Louval közös képeinkkel díszítsem fel a falakat.

— Mi sem természetesebb! — kacsintott rám Louis, elvigyorodva. — Most pedig gyere! — ragadta meg a karom, és a falhoz húzott.

Érdeklődve figyeltem, ahogy elővette a telefonját, és bekapcsolta az első kamerát, majd hozzám hajolt, és az arcát szorosan az enyémnek nyomta.

— Szelfizzünk! — vigyorgott rám a képernyőről, mire nevetve bólintottam.

— Na, még mit nem! — kapta ki Louis kezéből a telefont Niall dühösen, bár azt már nem tudta megakadályozni, hogy egy elmosódott kép készüljön rólunk.

Rémülten léptem el Loutól, ő azonban a derekamnál fogva visszahúzott magához.

— Köszi, haver, már épp kérni akartam, hogy fotózz le minket, mert így sajnos nem sok látszik a falból, és a csodás képekből! — szólt oda a bátyámnak vigyorogva.

Félve pillantottam Niallre, aki a tekintetével meg tudta volna ölni a mellettem álló fiút. Hiába, mindannyian tudtuk, hogy Louis jelenleg éppen a tűzzel játszik…

— A lófaszt foglak lefotózni a húgommal, te rohadék! — szorult ökölbe a bátyám keze. — Most pedig engedd el őt! Azonnal! — követelte.

— Csak miután csináltál öt képet — rázta meg a fejét Lou, továbbra is vigyorogva. — Gyerünk, Nialler, minél előbb belemész, annál előbb elengedem a húgod fantasztikusan karcsú derekát… — nézett a bátyámra szemtelenül, arcán egy kihívó mosollyal.

A lelki szemeim előtt már láttam is, ahogy robban a bomba, és Niall neki ront, de mindenki legnagyobb meglepetésére az ír fiú egyszerűen csak felemelte a telefont.

— Első kép! — sziszegte, a szemei villogtak a haragtól.

***

A bátyám végül megdöbbentően jól viselte Louis kihívó, provokatív viselkedését, még akkor sem vesztette el a fejét, amikor Lou úgy fotózkodott velem, hogy puszit nyomott az arcomra, illetve én az övére…

Miután végeztünk az öt képpel, én inkább az emelet feltérképezésével folytattam, a többieket a szobában hagyva. Amikor már alaposan végignéztem minden helyiséget, úgy döntöttem, visszatérek az egykori birodalmamba, ahol a lehető legkedvesebb meglepetés fogadott: Louis, méghozzá teljesen egyedül.

Amint beléptem a szobába, azonnal felnézett a telefonjából, ajkai pedig szemtelenül szép mosolyra húzódtak. Akaratlanul is halvány pír öntötte el az arcomat, ahogy a tekintetünk mélyen egybefonódott, szinte fel sem tűnt, hogy mennyire egyszerre indultunk meg egymás felé. Amikor végre teljesen megszűnt a testünk között a távolság, automatikusan bújtam a karjai közé, a szemeim könnybe lábadtak a jóleső melegségre, ami az ölelésünk hatására öntött el.

— Minden rendben, kicsim? — suttogta gyengéden, ujjai megnyugtatóan simogatták a hajam.

— Tudod, hogy mennyire aggódtam miattad? — pillantottam fel rá csillogó szemekkel. A könnyeimet egyszerűen képtelen voltam már visszatartani, egész ebéd alatt azt vártam, hogy kettesben maradjunk, és elmondhassam neki, mennyire féltettem.

— Aggódtál? — ragyogott fel az arca.

— Nagyon — bólintottam, remegő kézzel óvatosan megsimítva az arcát. — Annyira féltem, hogy bajod esett, Lou — vallottam be.

— De miért? — kérdezte mosolyogva.

— Nem jöttél vissza Liamékhez… Azt gondoltam, eltévedtél, vagy valami még szörnyűbb történt — leheltem, a hangom elcsuklott.

— Amíg ilyen őrangyalom van, mint te, semmi rossz sem történhet velem — mosolyodott el, ajkaimra hajolva. — A szerelmed örökké megment engem, Lexa — suttogta, homlokát az enyémnek döntve, óvatosan a hajamba túrva, majd lágyan megcsókolt.

Talán egyetlen csókunk sem volt még olyan gyengéd, mint ez. Az ajkai finoman ízlelték az enyémeket, kiélveztünk minden egyes pillanatot és érintést, egyikünk sem sietett sehová. Eszébe sem jutott erőszakosan utat törni a nyelvével az enyémhez, helyette csak az ajkaink becézgették egymást, miközben a kezeivel felfedezte a testem. Úgy simultam hozzá, mintha ezen múlna az életem, a karjaim szinte már kétségbeesetten fonódtak a nyaka köré, a végtelenségig szerettem volna elnyújtani a pillanatot.

Fogalmam sincs, hogy végül melyikünk mélyítette el a csókot, de nem is igazán érdekelt más, csak az, hogy érezhessem a közelségét. Ujjaimmal gyengéden markoltam a hajába, és húztam még lejjebb a fejét, miközben lábujjhegyre emelkedve próbáltam közelebb kerülni hozzá. Lassanként szinte már csüngtem rajta, ami arra késztette, hogy belemosolyogjon a csókunkba, és a derekamat gyengéden megszorítva segítsen megtartani az egyensúlyom lábujjhegyen állva.

— Te vagy a mindenem, gyönyörűm — suttogta az ajkaimba, miközben óvatosan elhúzódott tőlem, de persze csak alig néhány centire.

— Sosem mondok le rólad, még Niall kedvéért sem — simítottam végig az arcán, mélyen a szemébe nézve.

A szája széles mosolyra húzódott a szavaim hallatán, és mire észbe kaptam, az ajkai már türelmetlenül falták az enyémeket.

— Hoppá-hoppá! Már ne is haragudj, Lexa drágám, de kezdem sértőnek érezni azt, hogy délelőtt még miattam féltél a lebukástól. Nálam ti ezerszer veszélyesebbek vagytok a titkotokra nézve! — hallottuk meg egyszer csak Mrs. King hangját, mire ijedten rebbentünk szét Louisval.

Az arcom lángba borult, a tekintetemmel a padlót kezdtem el fixírozni. Kínos. Nagyon kínos.

— Semmi gond, minket ez egyáltalán nem lep meg — nevetett fel Liam anyukája, a férje pedig nevetéssel küzdve bólogatott.

Liam szüleinek jelenlétére akaratlanul is felkaptam a fejem, a zavarom pedig csak fokozódott.

— Lexa, kicsim, ne legyél megilletődve, egyáltalán nem ért minket váratlanul az, hogy így találtunk titeket — nevetett fel Liam anyukája, a szavai hatására az arcom sokadszorra is paradicsom színűvé vált.

— Pontosan — helyeselt Geoff. — Elég volt egy másodpercig rátok nézni tegnap, és már tudtunk mindent. Egyébként, Louis, ha szabad megjegyeznem, otthon megvan még apám régi vadászpuskája, szóval eszedbe se jusson megbántani az én kicsikém! — vette fel az atyáskodó szerepet Liam apja.

— Emiatt nem kell aggódnia, nem terveztem — mosolyodott el Louis, és átölelt.

— A többiek lent vannak? — kérdeztem, megköszörülve a torkom, csakhogy témát váltsak.

— Igen, mindenki — válaszolt mosolyogva Mrs. King. — Ezért gondoltunk arra, hogy feljövünk megnézni téged. Na meg, én személy szerint reménykedtem abban, hogy rajtam kívül másnak nem jut eszébe az, hogy Louis is a házban van… Gondoltam, hogy szükségetek lesz egy figyelmeztetésre, nehogy lebukjatok — tette hozzá egy kacsintás kíséretében.

Mrs. King szavai újfent előhozták a zavarom, amin mindenki -Louist is beleértve- remekül mulatott.

***

Miután Liam szülei kicsodálkozták magukat, visszamentek a földszintre, Mrs. King kíséretében. Amint eltűntek a helyiségből, elléptem Louis mellől, és egy utolsó kört tettem a régi szobámban, néhol elgondolkodva megsimogatva a falat.

— Féltékeny leszek a vakolatra! — figyelmeztetett Lou pár perccel később, mire felnevettem. — Arról pedig inkább nem is beszélek, hogy mindenkit többször érintettél meg nálam a posztereken! — ölelt át hátulról. — Így nem leszünk jóban, te lány! — csókolt bele a nyakamba vigyorogva.

— Csak nem akartam, hogy saját magadra is féltékeny legyél — nevettem el magam. — Tudod, nem szeretném, hogy árts magadnak — magyaráztam nevetve.

— Akkor is kárpótlást követelek, méghozzá élőben — szorított magához hátulról még jobban. — Itt és most, gyönyörűm — húzta végig nedves ajkait a nyakhajlatomon.

Egész testemben megborzongva, hangos sóhajjal omlottam a karjaiba, mire ő a bőrömbe mosolyogva folytatta a kényeztetésem.

— Ez az, add meg magad nekem, kicsim — suttogta vágyakozva.

Önkéntelenül is felnyögtem, amikor a fogai súrolták a bőröm. Louis elégedett hümmögéssel és morgással díjazta a reakcióm.

— Lou, elég, még a végén lebukunk — toltam el hirtelen magamtól, erőt véve a testemen elhatalmasodó vágyon.

— Ne haragudj, csak megőrjítesz — motyogta halkan, közben ajkai között morzsolgatva a fülcimpám.

— Ah, Louis…! — tört fel belőlem akaratlanul is. Azon kevés alkalmak egyike volt ez, amikor hangosan nyögtem a nevét – még az sem kizárt, hogy ez volt a legelső alkalmak valamelyike.

— Na, így már sokkal jobb — húzódott el vigyorogva. — Inkább úgy hagyom abba, hogy utánam vágyakozol — kacsintott rám, mire bosszúsan megforgattam a szemeimet, a testem minden porcikája izzott a vágytól.

Néhány percnyi csend telepedett ránk, ami alatt mindketten lehiggadtunk egy kicsit, és még jobban körbenéztünk a helyiségben. A hallgatást végül Louis törte meg, miután feltartott hüvelykujjal szelfizett egyet az ajtóra ragasztott, agyon csókolt hasonmásával…:

— Szóval, ez volt a te szobád — jegyezte meg, a száját csibészes mosolyra húzva.

— Bizony — bólintottam elvigyorodva. — És meg kell mondanom, a mostani dizájnja egy kicsit jobban bejön, mint a régi — kacsintottam rá.

— Reméltem, hogy így gondolod — lépett oda hozzám mosolyogva, és gyengéden végigsimított az arcomon.

— Imádtam volna, ha a régi falaimon is ti szerepeltek, nem csak Liam — mosolyodtam el.

— Liam akkora egy mázlista! Ő már akkor is a faladon lehetett, amikor én még csak álmodni sem álmodhattam rólad! — biggyesztette le a száját Lou.

— Na igen, volt egy kis előnye — nevetettem fel. — De a mostani szobában tudod mi a kedvencem? Te… Itt vagy élőben, ott vagy az ajtón, életnagyságban, ott vagy a falakon, ráadásul az a sok közös képünk… Imádom! A régi Leonardo DiCaprio posztereim eláshatják magukat melletted! — vigyorogtam.

— Leonardo DiCaprio, mi? Na szépen vagyunk! — durcizott be Louis, és sértődötten elfordult.

— Ugyan, Lou, veled senki sem versenyezhet! — simultam a hátához engesztelően.

— Ígéred? — nézett rám hátra bizonytalanul.

— Ígérem — mosolyodtam el.

— Tudod, szegény, öreg Leo nem fogja érteni, miért húzok be neki egyet, ha majd legközelebb meglátom élőben…

— Te találkoztál vele élőben?! Én is akarok! — ugrándoztam vigyorogva, szúrós pillantását látva pedig nevetve hozzátettem — Csak viccelek, te! — böktem oldalba.

— Nem volt jó poén! — sértődött be újra.

— Jaj, Louis! — nevettem el magam az arca láttán.

— Tudod, hogy mi nem fair? Az, hogy ő látott már téged meztelenül, én meg nem! — panaszkodott.

— Louis? Ígérem, hogy te leszel az egyetlen ember, aki ruha nélkül lát engem… Te vagy az egyetlen, akit akarok, hogy úgy lásson — suttogtam, a hangom elcsuklott.

— Lex, én… Sajnálom, nem akartam, csak… Aj, átkozott féltékenység és birtoklási vágy! — csapott a levegőbe bosszúsan, majd gyorsan magához húzott. — Tudod, hogy…

— Tudom — szakítottam félbe, halványan rámosolyogva.

— Nem akartam felhozni, csak… — folytatta a szabadkozást. — Az enyém vagy, gyönyörűm, és…

— Szeretlek — nyomtam egy gyors csókot a szájára. — Csakis a tiéd vagyok, Louis.

Lou szó nélkül magához vont, és szorosan megölelt.

— Szeretlek — súgta halkan a fülembe, majd a nyakhajlatomba temette az arcát. — Annyira szeretlek, kicsim — ismételgette, miközben ajkaival gyengéden kényeztette a bőröm.

— Louis? — kérdeztem bátortalanul, mire elhúzódott tőlem.

— Igen? — mosolygott rám, tenyerébe fogva az arcom.

— Szelfizünk? — néztem rá kíváncsian, alsó ajkamba harapva, mire elnevette magát.

— Bocsánat, csak olyan édes arcot vágtál — válaszolta meg a ki nem mondott kérdésem, miután alábbhagyott a nevetése.

— Niall miatt elmosódott az az egy, amit csináltál… Gondoltam, pótolhatnánk — pillantottam fel rá.

— Pótoljuk is — kacsintott rám, elmosolyodva, és elővette a telefonját.

***

Louis éppen a frissen készített képeinket nézte vissza, amikor megakadt a szemem valamin az asztalon. Egy mappán, ami –mint kiderült, miután kinyitottam- tele volt minket ábrázoló rajzokkal. Pontosabban, olyan rajzokkal, amiket mások csináltak rólunk, Mrs. King unokája pedig kinyomtatva összegyűjtötte őket. A kislány, a saját rajzaiból ítélve még csak 10 éves lehetett, így az ő művei, a mappa legalján, még finoman szólva sem voltak olyan élethűek.

— Ezt nézd, Lou! — mosolyodtam el, kezébe nyomva a mappát.

Louis alig vetett egy pillantást a legfelső rajzra, amikor ajkai széles mosolyra húzódtak.

— Lefotózom őket — kacsintott rám, és az ágyhoz vitte a dossziét, majd egymás mellé tette a rajzokat a takarón.

Egy darabig mosolyogva figyeltem Louist, ahogy édesen, kilógó nyelvvel koncentrál fényképezés közben, aztán leültem a székre, és az asztal felé fordultam. Elővettem egy üres papírlapot a fiókból, majd egy hatalmas szívet rajzoltam rá. A fantasztikus „remekművem” alá pedig ezt írtam:

Never give up, dreams come true! With love: Lexi :) <3

Azt hiszem, csak meg akartam köszönni neki azt, hogy ennyire hisz bennünk Louisval. Azt szerettem volna, hogy legalább egy kicsit kapjon abból a reményből, amit bennem ébresztett a szobája dekorációjával. Mert igen, neki hála újjáéledt bennem a remény, újra elkezdtem hinni abban, hogy még semmi sincs veszve, hogy minden rendbe jöhet… Egy 10 éves, ártatlan kislány erősítette meg bennem a hitet, és ő mutatta meg nekem, hogy nem szabad feladnom, még most sem. Azt hiszem, neki köszönhetően egy kicsit újra kezdtem hinni az emberekben is, és abban, hogy van még jóság a földön… Megmutatta, hogy még igenis léteznek olyanok, akiknek fontos mások boldogsága.

— Lex? — érintette meg a hátam Louis, a szavai egy másodperc alatt kizökkentettek az elmélkedésből. — Mit csinálsz, szépségem? — hajolt le hozzám kíváncsian, és a vállamra tette a fejét, az arcunk összenyomódott.

— Nem is tudom pontosan — motyogtam, valamiért még nehezemre esett megszólalni.

Lehunytam a szemeim, és csak élveztem a közelségét, az enyémhez érő bőréből áradó forróságot. Nem tudtam megnevezni azt, ami bennem kavargott közben, de valami fantasztikus érzés járta át a testem, ahogy Louis a nyakamba csókolt.

— Már te is érzed azt a reményt, amit én? — kérdezte halkan, pár perccel később, miután szemügyre vette az asztalon pihenő firkálmányom.

— I-igen, azt hiszem — suttogtam, és éreztem, ahogy a mázsás súlyok egyesével szakadnak le a mellkasomról.

— Igen… igen! — nevettem el magam boldogan, és felpattantam a székről, hogy rendesen hozzábújhassak.

— Végre — súgta Louis megkönnyebbülten, arcát a hajamba rejtve, a hangja megremegett.

— Minden rendbe fog jönni, tudom — simítottam végig az arcán. — Olyan jó újra ezt hinni, Louis — mosolyogtam rá.

— Hát még nekem milyen jó ezt hallani a te szádból, gyönyörűm! — mosolyodott el, a szemeiben végtelen boldogságot láttam.

***

— Louis, lassan muszáj lesz lemennem, ha nem akarunk lebukni… — húzódtam el tőle egy nagy sóhaj kíséretében.

Fogalmam sincs mennyi ideje állhattunk ott összeölelkezve, de pár percnél jóval több volt, az biztos. Közben teljesen kizártuk a külvilágot, csak egymásra figyeltünk; én Louis mellkasára hajtottam a fejem, és hallgattam a szívverését, ő pedig a hajamba fúrta az arcát, és mélyen belélegezte az illatom. Szükségünk volt egymás közelségére ahhoz, hogy a bennünk újjáéledő remény kellően megerősödjön. Kicsit olyan volt, mintha mi tartottuk volna egymásban a lelket.

— És biztos, hogy nem akarunk lebukni? — kérdezte Louis, a szemei könyörögtek, hogy maradjak még.

— Azzal mindent elronthatnánk, Lou — csóváltam a fejem.

— Bárcsak elvihetnélek magammal egy másik univerzumba — sóhajtott fel bánatosan. — Ott csak mi ketten lennénk, és senki sem zavarhatna minket…

— Louis, ha ennyire meg akarsz fektetni, nem kötelező egy másik univerzumba vinned, elég, ha elcibálsz egy hotelig — nevettem fel, mire durcásan összefonta a karjait a mellkasa előtt.

— Jó, ha mindent félreértesz, akkor többet nem ábrándozom olyan helyekről, ahol csak mi ketten létezünk! — puffogott sértetten.

— Ugyan, Boo Bear, tudod, hogy nem úgy értettem… — néztem fel rá boci szemekkel.

— Egyébként, ha annyira meg akarnálak fektetni, már rég megtehettem volna, csakhogy tisztázzuk — pillantott rám komoran.

— Szóval nem akarsz megfektetni? — kérdeztem az alsó ajkamba harapva, hogy visszafojtsam a vigyorom. Olyan cuki, amikor mérges!

— Azok után, hogy ilyet feltételeztél rólam, komolyan meggondolom, hogy valaha is részesülhetsz-e ekkora kegyből — mutatott a nadrágjára, az arca rezzenéstelen maradt a hatalmas „poén” közben is.

Ajjaj, most komolyan megbántottam volna egy ártatlan mondattal? — gondoltam rémülten, ám pontosan ekkor Louisból kirobbant a nevetés.

— Látnod kellett volna a félelmet az arcodon! — ismételgette nevetve.

— Ez egyáltalán nem volt vicces, Louis! — szóltam rá. — Komolyan megijedtem, mert eszem ágában sem volt megbántani téged… — pillantottam rá bocsánatkérően.

— Tudod, hogy sohasem kényszerítenélek semmire, amit nem akarsz, ugye? — erre némán bólintottam, ő pedig folytatta. — Tudod, hogy ha kérnéd, bármeddig várnék rád, igaz? — simogatta meg az arcom gyengéden.

— Tudom — bólintottam halványan mosolyogva, majd egy nagy levegővétel után belekezdtem… — De ugye tudod, Louis, hogy nem kell várnod…?

— Biztos vagy benne? — kerekedtek el Lou szemei a döbbenettől.

— Bármikor a tiéd leszek, Louis — suttogtam, és tényleg komolyan is gondoltam. Azt hiszem, még soha semmiben nem voltam olyan biztos azelőtt, mint ebben.

Louis szemszöge:

— Bármikor a tiéd leszek, Louis — nézett mélyen a szemembe Lexa, és éreztem, hogy komolyan is mondja. — Most viszont muszáj lemennem, ne haragudj — suttogta bűnbánóan, egy gyors csókot nyomva az ajkaimra, aztán elfutott.

Megkövülten álltam a szoba közepén, és hirtelenjében azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e, vagy lány.

Biztos, hogy jól hallottam? — ismétlődött a fejemben folyamatosan, és eldöntöttem, hogy amennyiben igen, soha többé nem mosok fület.

Kellett pár perc, amíg ténylegesen leesett, hogy mit is mondott, és újabb pár perc, amíg fel is fogtam a helyzetet. Utána viszont a szám olyan széles vigyorra húzódott, hogy azt hittem, szétreped a fejem.

Bízik bennem! Ennyire bízik bennem! — visongott boldogan a lelkem mélyén élő 5 éves kisfiú.

— Bármikor… — ismételtem meg aztán halkan, és az ajkamba haraptam, hogy ne nyögjek fel hangosan. Éreztem, ahogy az ágyékomba vér tolul, és a nadrágom minden másodperccel egyre inkább hasonlít egy börtönre. Olyan forróságot éreztem az alhasamban, mint még sohasem, és nagyon meglepett az, hogy hosszú idő óta először nem voltam ura a testemnek.

Azt hittem, 20 éves fejjel, jó pár barátnővel és még annál is több egyéjszakás kalanddal (khm…) a hátam mögött, már van annyi tapasztalatom, hogy kordában tudom tartani a merevedésem, de tévedtem. Megdöbbentő módon minél többször visszhangoztak fel bennem Lexa szavai, annál közelebb kerültem az orgazmushoz.

— Baszki! — markoltam a gatyámra nyöszörögve, a farkam már fájdalmasan lüktetett.

Ezt nem hiszem el! Mi vagyok én, egy taknyos kis 10 éves, hogy egy baszott mondattól a nadrágomba élvezek?! — szidtam magam gondolatban, és próbáltam mélyeket lélegezni, hogy lenyugtassam a tomboló hormonjaim.

Végül tíz teljes percembe került, amíg lelohadt a férfiasságom, de már azon is meglepődtem, hogy egyáltalán sikerült visszaszereznem az irányítást. Komolyan, szerintem még életemben nem voltam ilyen kemény…! Azt pedig csak zárójelben jegyzem meg, hogy az idő felében az arcomat mostam jéghideg vízzel, és még úgy is kábult maradtam félig-meddig…

Amikor végre újból szalonképessé váltam, legszívesebben már rohantam is volna le a nappaliba, hogy legalább bámulhassam Lexát, de az utolsó pillanatban megtorpantam, és Mrs. King unokájának íróasztalához léptem, amelyen ott hevert Lex szíves rajza, és alatta az üzenete.

A lap alján maradt üres sáv szinte vonzotta a tekintetem és a kezem, olyannyira, hogy mire észbe kaptam, már ott ültem a széken, és írtam a saját gondolataim…

Thank you so much for your support and love, it means a lot! Love you, Louis :)

Na igen, szeretem ezt a kislányt. (Bár akkor, abban az állapotban mindenkit szerettem, aki élt és mozgott, Lexa annyira boldoggá tett…) Azért viszont tényleg nagyon hálás voltam neki, hogy miatta Lex már nem akarja feladni. Alig mertem elhinni, hogy ismét reménykedik ő is, ez egyszerűen elképesztő! De az, hogy végre ő is újra bízik az egész helyzet pozitív kimenetelében, nagyon sokat számít. Ebben biztos voltam, és vagyok.

***

Amikor leértem a nappaliba, és megláttam Lexát, aki elpirulva nézett vissza rám, kénytelen voltam ismételten az ajkamba harapni, hogy ne nyögjek fel.

Mivel a nadrágom újfent kezdett kényelmetlen lenni, feszengve sétáltam el a kanapéig, és közben előkapartam a mobilom.

Nem tudod, mit teszel velem… — írtam neki gyorsan sms-ben.

Lexa szinte azonnal ugrott egyet a kanapén, mihelyst elküldtem neki az üzenetet. Szegénykém, biztos nem volt felkészülve arra, hogy rezegni fog a zsebében a telefon…

— Lexa, drágám, minden rendben? — kérdezte Mrs. King.

— Ó, igen, persze, csak… Szomjas vagyok! — magyarázkodott vörös fejjel, és a konyhába sietett.

Felpillantottam a mobilomból, és vágyakozva követtem a tekintetemmel a távolodó alakját. Olyan gyönyörű… És csak az enyém!

Fél percbe sem telt, és már jött is a válasz…:

Komolyan így gondolod? Pedig nekem lenne pár ötletem… ;)

Lenne pár ötlete arra, hogy mit tesz velem? — gondoltam, és éreztem a számból kiserkenő vér fémes ízét, olyan erősen beharaptam az alsó ajkam. Egy hajszálon múlott, hogy ne nyögjek akkorát, hogy visszhangozzon az egész városban…

A farkam egy másodperc alatt fájdalmasan megfeszült, és olyan erővel kezdett lüktetni, hogy azt hittem, felrobban. Tényleg fogalma sincs arról, hogy mit tesz velem!

Könyörgöm, Lex, hagyd abba, mert nem bírom… Kérlek, szerelmem! — Ennyi telt tőlem válasz gyanánt.

Úgy szeretnék a karjaidban lenni, hogy a fülembe suttoghasd… — írta vissza rögtön.

Kész, ennyi, végem volt. A lábamat muszáj volt keresztbe raknom, ráadásul „nőiesen” (vagyis nem csak a bokámat raktam a térdemre), hogy elrejtsem a gatyámból kitörni vágyó merevedésem a többiek elől. Amikor pedig Lexa visszatért a konyhából, és láttam, hogy a szemeit lesüti, az arca pedig halvány pírban úszik, majdnem felpattantam, hogy magamhoz szorítsam, és olyan szenvedéllyel csókoljam, mint még soha. De nem tehettem, ezért kényszeredetten fészkelődni kezdtem a helyemen, miközben éreztem, hogy a férfiasságom minden egyes másodperccel keményebb.

Nem bírom ki, és mindenki előtt leteperlek, ha nem vigyázol! — figyelmeztettem üzenetben.

Lex, amint megérezte, hogy a zsebében jelzett a telefonja, reflexből rám nézett, és amint meglátta a szenvedést az arcomon, ajkait halvány mosolyra húzta, szemeiben huncut fény csillogott. Tudtam, hogy nagyon élvezi, hogy képes ilyet kiváltani belőlem.

Nem sokáig vesztegette az idejét, gyors és egyszerű megoldást talált ki arra, hogyan tűnhetne el ismét a kíváncsi szemek elől, hogy válaszolhasson:

— Ne haragudjatok, bunkó voltam az előbb, azt el is felejtettem megkérdezni, hogy ti kértek-e valamit inni? — pillantott körbe kíváncsian.

Mivel mindenki megköszönte, de egyúttal vissza is utasította a lehetőséget, Lexa segélykérően fordult felém. Tudtam, hogy rajtam a sor.

— Öm, Lex, én kérnék egy kis vizet, ha nem baj… — mosolyogtam rá.

— Persze, hozom! — kapott azonnal az alkalmon, és egy másodperc alatt megperdült, hogy visszamehessen a konyhába, de a bátyja gyorsan elkapta a karját.

— Már megbocsáss, Tomlinson, de mégis kinek képzeled magad, hogy a húgomat küldözgeted vízért?! Van két lábad, menj érte te! — förmedt rám.

— De Niall, nekem ez tényleg nem gond és… — kezdett el mentegetőzni Lexa.

— Édesem, te meg ne hagyd, hogy kihasználjanak, rendben? — fordult szegényhez, félbeszakítva a magyarázkodását.

Mielőtt Lexa még bármit is tehetett volna, a kanapén ülve találta magát, a bátyja mellett. A francba!

— Nos, Louis, mikor indulsz? — nézett rám gúnyosan Niall. Baszki, miért gúnyolódik?! Csak nem jött rá, hogy áll a farkam, és azt takargatom?!

— Louis, drágám, még mindig szomjas vagy? Mert ha igen, én szívesen hozok neked vizet, úgyis megszomjaztam én is — szólalt meg váratlanul Mrs. King, majd jelentőségteljesen Lexára pillantott, és megköszörülte a torkát.

— Ugyan már, kérem, maradjon csak ülve! Majd én hozok Önnek! — pattant fel Lex, amikor végre leesett neki a váratlanul kapott segítség. Niall bosszúsan engedte el a húga karját, hogy a konyhába engedje. Ebbe már nem tudott belekötni.

Hálásan fordultam Mrs. Kinghez, mire ő csak rám kacsintott, és a kanapé karfáján lévő pléd felé bökött a fejével. Éreztem, hogy az arcomba vér tódul a lebukás miatt, és észrevétlenül bólintottam. Mivel én ültem a kanapé legszélén, szerencsére mindennemű gond, illetve feltűnés nélkül sikerült eltakarnom az ölem.

Ennyire kivagy? Ne haragudj :( — kaptam az sms-t Lexától. Istenem, hogy lehet valaki ilyen aranyos?!

Édesem, imádom, amit velem művelsz! Teljesen kikészültem, annyira kívánlak, szóval jobb lesz, ha vigyázol magadra! ;) — írtam vissza, de minden reményem szertefoszlott azt illetően, hogy hamarosan választ kapok, mert éppen abban a pillanatban, amikor elküldtem az üzenetet, Lexa belépett a nappaliba.

— Tessék, Mrs. King — adta át mosolyogva a poharat, majd bűnbánóan rám sandított. Nem tudtam eldönteni, hogy mi bántja jobban… Az, hogy teljesen kikészít, vagy az, hogy nem tudta megnézni az sms-t, mert hamar visszajött. Lex már épp szólásra nyitotta a száját, amikor valaki megelőzte:

— Hé, Louis, mi van, csak nem bemelegedtél? — vigyorgott rám Harry, a nőiesen keresztberakott lábaimra célozva. Bassza meg, pedig már kezdtem örülni, hogy megúszom feltűnés nélkül!

Felmordultam. Mégis hogy képzeli, hogy Lexa előtt így megaláz?! Hogy nevezhet engem éppen előtte melegnek?!

— Nem tehetek róla, Styles, csak rád néztem, és végem volt! — legyezgettem az arcom gúnyos mosolyra húzva a szám. Lexa felvont szemöldökkel pillantott rám, mire mélyen a szemébe néztem, és úgy folytattam — Olyan fullasztó itt a levegő, szinte már forró! Szerintetek nem?

Lex azonnal megértette a célzást, és az eddigi bűnbánó arcát felváltotta egy győzedelmes mosoly.

— Na jó, asszem jobb lesz, ha én most inkább átülök valahová! — pattant fel Harry ijedten, és gyorsan átköltözött Niall mellé, a másik kanapéra.

Lexa kapott az alkalmon, és egy gyors kacsintás kíséretében mellém ült, a Harry távozásának köszönhetően felszabaduló helyre. Lábát szorosan az enyémhez nyomta, aminek következtében az alhasamba forróság költözött, a farkam lüktetése pedig még jobban felerősödött. Esküszöm, nem sokáig bírom már!

— Mi a baj, Louis, csak nem fázol? — pillantott aztán az ölemben heverő plédre Lexa értetlenül, és mielőtt még tiltakozhattam volna, felemelte az anyagot…

Amint meglátta az óriási dudort a gatyámban, rémülten ejtette vissza rám az eddigi fedezékem.

— Uramisten! — kapta a szája elé a kezét a döbbenettől.

A francba, lebuktam! — suhant át az agyamon, miközben kétségbeesetten markoltam meg a karfát és Lex combját, hogy visszafojtsam a nyögésem… És az orgazmusom. Merthogy igen, az elélvezés határára kerültem attól, hogy Lexa a férfiasságomra nézett, nadrágon keresztül! Hogy lehetek ennyire szánalmas?!

Folyamatosan éreztem magamon Lexa tekintetét, de nem mertem ránézni. Az arcom szinte lángolt, annyira szégyelltem magam, hogy ilyen helyzetbe kerültünk.

Lex aggódva simogatta meg a kezem, amellyel a combját markoltam tehetetlenül, kifehéredett ujjakkal, hogy úrrá legyek a testemen. Amikor aztán végül bátortalanul megszorította a karom, félve felpillantottam rá. Alighogy találkozott a tekintetünk, ajkai halvány mosolyra húzódtak, szemeiben végtelen megértés és sajnálat csillant.

Nyugtatóan rámosolyogtam, hogy megértessem vele, nincs miért bocsánatot kérnie, elvégre az, hogy nem vagyok ura a testemnek, nem az ő hibája, még ha ő is tehet a soha nem látott keménységű merevedésemről…

— Ugyan már, Styles! Tűnj vissza az eddigi helyedre, a húgom ül mellettem! — förmedt rá Harryre Niall, amikor meglátta a Lexával közös, meghitt pillanatunkat, majd hozzám fordult… — Tomlinson! Miért nincs akkora szerencsém, hogy megbuzulj?! — sóhajtott fel bosszúsan.

— Azért, mert akibe szerelmes vagyok, nőnemű! — válaszoltam meggondolatlanul, majd Lexára mosolyogtam, akinek eddigre már fülig ért a szája.

— És ez a nőnemű valaki minden bizonnyal Eleanor, akivel éppen a telefon szex egyik alfaját űzöd sms-ben, ugye?! — pillantott rám fenyegetően Niall.

— Telefon szex? — kapta fel azonnal a fejét Zayn, szája perverz vigyorra húzódott.

— Egyfolytában üzenget valakinek, aztán amikor választ kap, majdnem felnyög és elpirul, nem nehéz összerakni! — forgatta meg a szemeit az ír fiú.

— Akkor meg, haver, ne szenvedj, menj a fürdőbe és verd ki! — adta a roppant „hasznos” tanácsot Zayn.

— Remekül elvagyok itt, de kösz! — sziszegtem, jelentőségteljesen Mrs. King felé bökve a fejemmel. Azt reméltem, hogy rá tudom fogni, miért vagyok ennyire zavarban, különösen amióta a farkam a téma.

— Lexa, visszaülnél mellém? — fordult a húgához Niall, hangja ellentmondást nem tűrő volt.

— Én, izé… Mégis hozok inkább vizet Louisnak is, az biztos segít… — állt fel Lex bizonytalanul, és a konyhába indult.

— A húgom annyira naiv és ártatlan, hogy azt hiszi, egy pohár víz segít ilyenkor. Nem hagyom, hogy bárki is megbántsa, vagy kihasználja az ártatlanságát, remélem, ez mindenkinek világos! — jelentette ki Niall határozottan, a szemembe nézve, hogy még nagyobb nyomatékot adjon a nekem címzett szavainak.

Csak egy nagy nyelés volt a reakcióm. Tudtam, hogy nem viccel, sőt, lassan már ott tart, hogy ha kell, megöl, hogy eltűnjek Lex közeléből.

Ne haragudj, Lou, nem akartam :( Nagyon szeretlek <3 — ez fogadott, amikor a telefonom kijelzőjére pillantottam. Mosolyogva írtam vissza, Niallt egy másodperc alatt elfelejtve:

Amit láttál, az neked szólt, nem bírok magammal, láthatod ;) Én is téged, gyönyörűm <3

Mivel Lexa időközben még nem tért vissza a nappaliba, abban reménykedtem, hogy válaszol. Szerencsére ezúttal az imáim meghallgatásra találtak:

Egyébként meg, Tomlinson, ha esetleg eszedbe jutna bemelegedni, csak szólj, és én egy másodperc alatt meggyőzlek arról, hogy hetero maradj ;)

Egy hatalmas sóhajjal csúsztattam vissza a mobilomat a zsebembe, a szám ismételten véresre haraptam, hogy ne nyögjek fel.

Kész, vége, nem folytathatjuk, vagy a nadrágomba élvezek. Bármilyen nehéz is lesz, nem írok vissza többet — döntöttem el végül.

Abban a pillanatban azonban, hogy végre nagy nehezen rávettem magam a telefonom eltevésére, rezgett egyet, jelezve, hogy újabb sms-t kaptam.

Nem baj, nem nézem meg! — szorítottam össze a fogaim, és élesen beszívtam a levegőt. A fejemben folyamatosan az visszhangzott, akár egy vészharang, hogy ne merjem megnézni, mert mi lenne, ha ez az üzenet még az eddigieknél is jobban felizgatna, én pedig mindenki szeme láttára nyögném Lex nevét, és élveznék el a nappali kellős közepén… Ezzel a rémképpel próbáltam kordában tartani a kíváncsiságom, bár tudtam, hogy nem sokáig fog menni…

Amikor Lexa visszatért a vizemmel, egyből hozzám sétált, és direkt úgy adta a kezembe a poharat, hogy az ujjaink a lehető legtovább érintkezzenek. Mélyen a szemembe nézett, óvatosan megnyalta az alsó ajkát, majd a szájába harapott, és odébb sétált, hogy leülhessen a bátyja mellé.

Ez volt a legelső alkalom, amikor megláttam a nyelvét, amint végighúzza az ajkain, és nem a csókja jutott eszembe kapásból, hanem az, hogy milyen istenien mutatna a szája körülöttem…

Mélyen beszívtam a levegőt, és a lehető legtovább benntartottam a tüdőmben. Le kell higgadnom, ez már nem állapot!

Azonban, mielőtt még észbe kaphattam volna, már elő is bányásztam a zsebemből a telefonom… Muszáj tudnom, hogy mit írt!

Mikor lehetünk végre kettesben? Lassan már beleőrülök az ölelésed hiányába, és ha egy órán belül nem csókolhatlak meg, végem! Eszméletlenül hiányzol, Boo <3

A szám azonnal széles mosolyra húzódott, amint elolvastam az üzenetét. Ezek szerint nem csak én szenvedek nélküle!

Ahogy felpillantottam a mobilom kijelzőjéről, Lexa tekintete azonnal mélyen az enyémbe fúródott, az ajkain halvány mosoly vibrált, az arcát enyhén elöntötte a pír.

— Kárpótollak, csak bírd ki addig! — tátogtam neki, amikor senki sem figyelt. Legnagyobb döbbenetemre Lexa szája erre hirtelen elnyílt, és egy halk, nyöszörgésszerű sóhaj tört fel a torkából. Éreztem, ahogy a farkam megremeg a boxeremben, és néhány fehér csepp kibuggyan a végén. Te jó ég, ha alattam is ezt csinálná…!

— Húgi, mondd csak, nincs nálad véletlenül a telefonod? — szólalt meg váratlanul Niall, mire Lex fülig vörösödve lehajtotta a fejét. Baszki, csak nem jött rá?!

— Öm… izé… a telefonom… Hol is van a telefonom? — kérdezte Lexa félhangosan, inkább csak magától.

— Jaj, Lexi, nem emlékszel? A szobámban hagytad, mert fel kellett tenned töltőre! — mentette meg végül a helyzetet Liam.

— Izé… tényleg! Istenem, Li, te olyan okos vagy, mire mennék nélküled?! — nevetett fel Lex erőltetetten, a szemeiben mérhetetlen hála tükröződött. Akárcsak az enyémekben, mert ez most tényleg nagyon közel volt, és csakis Liamen múlott…

***

Mrs. King még vacsorára is ott marasztalt minket, nekünk pedig nem volt szívünk visszautasítani az ajánlatát, így végül csak este értünk vissza Liamékhez a „kissé” hosszúra nyúlt ebédről.

Mivel végig társaságban voltunk, Lexa közvetlen közelsége nélkül kellett kibírnom még további, hosszú órákat. Komolyan, a végére már azt hittem, hogy beleőrülök! Ott volt tőlem egy karnyújtásnyira, ráadásul előtte nem sokkal azt is bevallotta, hogy bármikor odaadná magát nekem, erre én meg nem érhettem hozzá…! Hát létezik ennél nagyobb büntetés?!

Ráadásul, Niall, mintha csak érezte volna a levegőben a bennem tomboló szexuális feszültséget, még a szokottnál is jobban rátapadt a húgára, és egy másodpercre sem hagyta magára. Szegény Lex a végére már szinte megfulladt a bátyja folyamatos felügyeletétől.

Amikor pedig visszaértünk Liamék házába, az ír fiú mélyen a szemembe nézve vetette fel, hogy mi lenne, ha ma mindenki rövidre fogná a zuhanyt, hogy biztosan legyen elég meleg víz… Tudtam, hogy ez is nekem szól. Minél kevesebb időre hagyja magára Lexát, annál jobb — legalábbis szerinte, ellentétben az én véleményemmel…

Egész este tűkön ülve vártam, mikor kerül sorra Niall, hogyha csak pár perc erejéig is, de érezhessem végre az én gyönyörűm közelségét. Bárhogy is próbáltam elterelni a figyelmem azzal a filmmel, amit néztünk, sehogy sem ment, a gondolataim minduntalan visszakalandoztak Lexához.

Vajon tényleg készen áll rá? És vajon tényleg ennyire megbízik bennem? — A második kérdésnél akaratlanul is egy hatalmasat nyeltem, hogy leküzdjem a torkomban lévő gombócot.

Hosszú óráknak tűnő percek múltak el, mire végre Niall következett a zuhanyzással, én pedig magamban hálát adtam az égieknek, hogy ez is eljött.

— Ne félj, húgi, sietek! — nyomott egy puszit Lexa homlokára, majd rám sandítva folytatta. — Három percen belül már itt is vagyok! — figyelmeztetett burkoltan, de én addigra már ott tartottam, hogy pont leszartam a fenyegetőzését.

Alig tűnt el Niall a színről, amikor felálltam, és szó nélkül a konyhába indultam. Tudtam, hogy Lexa követni fog, végig éreztem magamon a tekintetét menetközben is.

Éppen hogy csak nekidőltem a konyhapultnak, amikor egy szőke fej jelent meg az ajtóban. Ahogy meglátott, elvigyorodott, és egy másodperc alatt a karjaimba vetette magát. Szenvedélyesen tapadtam az ajkaira, az egész testemet hőhullámok járták át, amikor teljesen hozzám simult.

— Végre — motyogta az ajkaimba, és az ujjait a tarkómnál a hajamba csúsztatta, majd gyengéden megmarkolta a tincseim, és lejjebb húzta a fejem, hogy könnyebben felérjen.

Miközben ott álltunk, hevesen csókolózva, én magamban folyamatosan azon szenvedtem, hogy hol fogjam meg… Egyszerre akartam ugyanis megmarkolni a fenekét, a derekát, a csípőjét, a melleit… Minden egyes négyzetcentiméterét a kezemben akartam tudni, de sajnos ez fizikai képtelenségnek bizonyult, ráadásul az időnk is vészesen fogyott.

— Annyira szeretlek, Lou — szakadt el az ajkaimtól egy pillanatra Lexa.

— Én is téged, gyönyörűm — döntöttem a homlokom az övének mosolyogva.

— Mennyire akarsz? — kérdezte halkan, kíváncsian csillogó szemekkel, vágytól remegő hangon.

Éreztem, ahogy a tenyerét a mellkasomra tapasztja, majd lassan, bátortalanul lejjebb csúsztatja a hasamon…

Felnyögtem, és elkaptam a csuklóját, hogy a segítségemmel hamarabb megtalálja az ujjaival a férfiasságom.

— Ennyire! — ziháltam, és már majdnem sikerült megérintetnem magam vele, amikor betoppant Niall…

— Mi ennyire? — érdeklődött dühösen, a szemei villámokat szórtak.

— Izé… — Azonnal elengedtem Lexa csuklóját, és végleg lemondtam arról, hogy megérinti az érte lüktető szerszámom. — Hát izé… — vakartam meg a tarkóm elvörösödve. — Úgy értettem, hogy: Ennyire szomjas lennél, Lex? Képes vagy verekedést indítani a csapvízért? — böktem a fejemmel a hátam mögötti mosogatóra.

— Igen, Lou, nagyon szomjas vagyok, talán baj? — kérdezte Lexa, gyorsan a segítségemre sietve.

— Nem csak… Mindegy — vontam meg aztán a vállam, és jobbnak láttam eltűnni a színről, a túlságos közelségünkre adott gyenge magyarázat után. Azonban Niall nem így gondolkodott…

— Tomlinson marad, Lexa indít a nappaliba! — mennydörögte az ítéletet kíméletlenül.

Amint a húga megszeppenve kilépett a konyhából, Niall szívbaj nélkül elkapott a felsőm nyakrészénél fogva, és a képembe hajolt:

— Melegen ajánlom, hogy tartsd kordában a farkad, mert ha még egyszer rágerjedsz a húgomra, esküszöm, kicsinállak! — sziszegte liluló fejjel.

— Nézd, haver, tudod, hogy a merevedésnek nehéz parancsolni! Nem tehetek arról, hogy feláll! — Igyekeztem megőrizni a hidegvérem.

— Felőlem azt csinál a faszod, amit akar, kurvára leszarom! Csak Lexát hagyja békén, világos?! Nem izgulsz fel rá, megértetted?! — morogta az arcomba.

— Bár eldönthetném, hogy kire indulok be — vontam vállat ártatlanul mosolyogva, és lefejtettem a pólómról az ujjait. — Szállj le rólam, Nialler, oké? — mosolyogtam rá kedvesen.

— Amint leakadtál a húgomról, megteszem, ne aggódj. De addig félhetsz! — fenyegetett meg, aztán dühösen elviharzott.

Bosszúsan forgattam meg a szemeimet, nem hiányzott ez a kis incidens. Vagy legalább akkor borult volna ki a bili Niallnél, miután Lexa már megérintett… de így?! Ez a legnagyobb kínzás, ami csak létezhet! Lassan kezdem komolyan azt hinni, hogy ennek a gyereknek valami radarja lehet, ami mindig a legrosszabbkor figyelmezteti…!

Mérgesen húztam le egy pohár vizet, aztán a pultra csaptam, és ökölbe szorítottam a kezem. Dühösen meredtem magam elé, a gondolataim vadul cikáztak. Mielőtt azonban még a harag kellően átjárhatott volna, váratlanul két kar nyúlt előre az oldalam mellett, és egy apró, forró kis test simult a hátamhoz…

— Jól vagy, Lou? — suttogta Lexa bátortalanul, ölelését szorosabbra fonva a derekam körül.

— Gyönyörűm! — fordultam meg azonnal boldogan a karjaiban. — Hogyhogy itt vagy? — kérdeztem mosolyogva, és egy gyengéd csókot leheltem az ajkaira.

— Shh, elvileg mosdóba mentem — csitított, rám kacsintva, majd gyorsan befogta a szám a sajátjával.

Egy rövid, de annál forróbb csók után aggódva húzódott el tőlem.

— De ugye minden rendben, Louis? Niall nem bántott, vagy igen? — nézett rám félve.

— Minden tökéletes, kicsim, ne aggódj — mosolyogtam rá, gyengéden megsimogatva az arcát. — Niallel… khm… elbeszélgettünk egy kicsit, semmi több nem volt.

— Nem bírnám ki, ha bajod esne, remélem, ezt tudja… — lábadtak könnybe Lexa szemei, és szorosan hozzám bújva a mellkasomba fúrta a fejét.

— Nem lesz semmi bajom, ettől nem kell tartanod — csókoltam le egyesével a könnycseppeket az arcáról, miután az állánál fogva felemeltem a fejét, hogy a szemembe nézzen.

— Ígéred? — kérdezte, az ajkai remegtek.

— Ígérem — suttogtam, mélyen a szemébe nézve. — Semmi bajom sem lesz, szerelmem — nyomtam egy biztató puszit a homlokára, majd gyengéden a mellkasomra vontam.

A karjaim között szinte azonnal meg is nyugodott, és békésen szaglászott tovább, a nyakamba temetkezve. Kuncogva pusziltam bele a hajába, az ölelésemet pedig szorosabbra fűztem körülötte.

— Louis, merre vagy? Te jössz a zuhannyal! — kiabálta egyszer csak Liam a nappaliból.

Bosszúsan sóhajtottam fel, de akaratlanul is elnevettem magam, amikor megláttam Lexa durcás arcát.

— Ez nem igazság! Hogy Liam mit kap még ezért tőlem este! — puffogott karba font kezekkel, de valami eszméletlenül aranyos módon.

— Szeretlek, te! — csókoltam meg nevetve.

— Én is — csapott le azonnal az ajkaimra, amikor el akartam húzódni tőle. A nevetésem csak fokozódott. Hogy lehet valaki ilyen édes, ez nem fair!

A nevetés hirtelen azonban a torkomon akadt… Ugyanis megéreztem, ahogy Lex bátortalanul benyúlt a felsőm alá, és végighúzta a mutató ujját a nadrágom fölött, a csípőmön, miközben nyelvével továbbra is folyamatosan az enyémet kényeztette. Halkan belenyögtem a szájába, mire felkuncogott, és egy utolsó hosszú puszi után elszakadt az ajkaimtól.

— Na! — háborodtam fel, a farkam a mai nap során sokadszorra is fájdalmasan megfeszült. Szükségem van rá, de azonnal!

Ártatlanul pislogva, hatalmas szemekkel nézett fel rám, a szája sarkában halvány mosoly bujkált.

— De menned kell — simított végig lágyan az arcomon.

— Alig voltam veled ma! — nyafogtam.

— Holnap este már Harryéknél leszünk, és ott nem Liammel alszom majd, ne aggódj! — mosolygott rám engesztelően.

— Szerinted Niall komolyan hagyná, hogy velem egy szobában töltsd az éjszakát? — vontam fel a szemöldököm meglepetten.

— Legfeljebb kempingezek veled a nappaliban — kacsintott rám.

— A bátyád tuti befeküdne közénk — biggyesztettem le a szám.

— Na, legyél már optimistább! — bökött oldalba mosolyogva. — Új hely, új lehetőségek! És ez majd Bradfordra is igaz lesz — biztatott.

— Legfeljebb majd Doncasterben elintézem valahogy, hogy biztosan egyedül legyünk — sóhajtottam fel megadóan.

— Ez a beszéd — nyomott egy gyors csókot az ajkaimra. — Viszont mindkettőnknek mennie kell… Lassan már túllépem azt az időkeretet, amíg még beveszik, hogy szorulásom volt! — nevetett fel.

— Rendben — bólintottam szomorúan, és egy gyengéd csókkal búcsúztattam. Viszont amikor már majdnem kilépett a konyhából, kétségbeesetten visszarántottam a karjánál fogva… — Ígérd meg, hogy még beszélünk ma valahogy! — kértem sóvárogva.

— Arra mérget vehetsz! — mosolyodott el, és egy puszit nyomott az arcomra.

***

Lexa távozását követően még vagy tíz percig álltam a konyhában, a semmibe meredve, mert nem akartam gyanúba keverni magunkat azzal, hogy vele egy időben kerülök elő.

Teljesen ledöbbentett az, hogy rögtön mennyire hiányzott. Rá kellett jönnöm, hogy képtelen lennék szavakba önteni azt, amit iránta érzek. Jó, persze, mondom neki, hogy szeretem, de az csak a jéghegy csúcsa. Elképesztő, mennyire értékes és értéktelen szó egyben ez a bizonyos „szeretlek”. Értékes, mert fantasztikus érzés hallani ezt valaki más szájából, ahogy elmondja, milyen fontosak vagyunk neki, de sok esetben ugyanakkor mégis értéktelen, mert nem igazán takarja a valóságot. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy szeretem-e Lexát, azt mondanám, igen, pedig jóval többet érzék iránta ennél. De ez lenne a válaszom, mert gyanítom, hogy mások nem értenék meg, miről beszélek, ha megpróbálnám leírni a valódi, ennél jóval komolyabb és mélyebb érzelmeim.

Amikor már kellően kifilozofálgattam magam, és úgy ítéltem meg, hogy a gyanúba kerülés veszélye is minimalizálódott, én is elindultam a nappaliba, a lelkem pedig szinte ujjongott, hogy végre újra láthatom az én gyönyörűmet.

Lexa ott ült a bátyja mellett, és a többiekkel együtt nézte a filmet. Azonban, alighogy beléptem, azonnal felemelte a fejét, és pillantását mélyen az enyémbe fúrta.

— Hát te, Lou? Hol voltál eddig? — kérdezte halványan mosolyogva, szándékosan közömbös hangon.

Egész testemben megremegtem, ahogy meghallottam a szájából a becenevem, de szerencsére sikerült elég hamar megemberelnem magam, és egy gyors torokköszörüléssel megelőznöm az esetleges árulkodó jeleket a hangomban.

— Ettem egy kicsit a konyhában — vontam vállat. — Miért?

Te jó ég, megőrjít ez a semmilyen hangnem! Azt akarom, hogy ne kelljen száműznöm a hangsúlyomból az érzéseim — gondoltam szomorúan.

— Csak mert te jössz a zuhanyzással — válaszolta, és egy szerelmes pillantással próbált javítani a mindkettőnk számára megerőltető látszatcsevejen.

— Akkor megyek is fel — bólintottam, és elindultam a lépcső felé. Azonban, nem bírtam megállni, hogy visszaforduljak és megkérdezzem — Utánam ki jön majd?

— Én! — vágta rá Lexa azonnal, én pedig a fejemben megjelenő fantáziaképek hatására majdnem hangosan felnyögtem, az utolsó pillanatban kaptam csak észbe. Basszus, nagyon sürgősen meg kell szoknom, hogy nyilvánosan nem engedhetem meg magamnak a nyögdécselést és az erekciót!

— Nem! — mordult fel azonnal Niall. — Lexa, te és Liam vagytok az utolsók, nem emlékszel?

— Nem! — vágta rá Lex, megrázva a fejét.

— Akkor most emlékeztetlek rá! — vágta oda nyersen a bátyja.

— Öm, Nialler, szerintem mindenki más volt már… — jegyezte meg a húga megszeppenve.

— Felőlem lehetek én a legutolsó — vont vállat Liam, és egy másodpercre jelentőségteljesen rám nézett.

Hálásan biccentettem neki, majd az alsó ajkamat rágva vártam az ír fiú válaszát.

— Elfelejtettem megmosni a hajam, úgyhogy én még azt gyorsan elintézem Tommo után — jelentette ki végül Niall, és arcán győzedelmes mosollyal fordult hozzám. — Siess, mert lassan mindenki elálmosodik!

Megforgattam a szemeimet, és bosszúsan trappoltam föl az emeletre. Ez így kurvára, kibaszottul nem fair! — morogtam magamban, és bezárkóztam a fürdőbe.

Dühösen rángattam le magamról a ruháimat, és keserű mosollyal az arcomon néztem le a férfiasságomra. Ugyanis, amint kiszabadítottam a boxerből, a hasamnak csapódott, és úgy is maradt, kőkeményen.

— Szia, haver, rég nem láttalak ilyennek — biccentettem a merevedésemnek, aztán beálltam a forró víz alá.

***

Szomorúan ágyaztam meg magamnak a matracon a nappaliban, ahol Niallel, Harryvel és Zaynnel éjszakáztunk, immáron másodszorra.

A rossz kedvem oka az volt, hogy sehogyan sem adódott alkalmunk arra Lexával, hogy még egy kicsit kettesben legyünk. A bátyja ugyanis alattomosan kitalálta, hogy amíg ő gyorsan hajat mos, „beszélgessünk”, és bezárkózott velem a fürdőbe, a kulcsot pedig magával vitte a zuhany alá…

Utólag már akaratlanul is majdnem elnevettem magam, ahogy megjelent előttem a kép, amint karba font kezekkel topogok a fürdőben, és várom, hogy Niall végezzen. A szituáció abszurditása szórakoztatott, de pokolian.

Lassanként már kezdtem beletörődni, és megbékélni a helyzetemmel, amikor megrezzent a telefonom.

Holnap valahogy be kell pótolnunk a mai kimaradást, vagy megőrülök! :( Mindennél jobban szeretlek, Lou, aludj jól! :) Álmodj szépeket, csók <3

Mosolyogva válaszoltam, minden eddigi problémámról megfeledkezve:

Mindenképp bepótoljuk ;) Gyönyörűm, egész éjjel te fogsz a fejemben járni, szóval biztos, hogy szép álmaim lesznek <3 Jó éjt, kicsim, nagyon szeretlek :*

Miután fülig érő szájjal elküldtem az üzenetet, felnéztem a telefonomból, és Niall gyilkos tekintetével találtam szembe magam. Hoppá…

— Hogy van Eleanor? — kérdezte, enyhe éllel a hangjában.

— Na, látod pont ez az a kérdés, amit nem tettem fel neki mostanában, bármilyen bunkón is hangozzék — vigyorodtam el.

— Az nem újdonság, hogy figyelmen kívül hagyod mások érdekeit — vonta meg a vállát, gúnyosan a szememben nézve. — Vannak olyanok, akiknek épp az tenne jót, vagy éppen az lenne az érdekük, hogy békén hagyd őket, mégsem teszed, mert végtelenül önző tudsz lenni!

Megforgattam a szemeim, aztán gyorsan hátat fordítottam neki, és kódot cseréltem a telefonomon, biztos, ami biztos alapon, végül inkább ki is kapcsoltam a készüléket. Jobb a békesség.

Viszont, bármennyire is próbálta letörni a jókedvem Niall, nem sikerült neki, még a legutolsó mondatával sem, és boldog mosollyal az arcomon feküdtem le a matracomra. Fülig érő szájjal aludtam el, a gondolataimban egy olyan a képpel, amin Lexa folyamatosan azt ismételgeti, hogy „bármikor a tiéd leszek, Louis”.

(Pff… És Niallnek még van képe azt állítani, hogy Lexának az az érdeke, hogy békén hagyjam! Biztosan ő is úgy gondolja, hogy jót tenne neki, ha elkerülném, csak ez lehet az oka annak, hogy teljesen odaadná magát nekem…! De most miért, hát nem logikus?!)

***

Lexa szemszöge:

Végül én zuhanyoztam legutoljára, és amikor visszaértem Liam szobájába, ő éppen az ágy szélén ülve meredt maga elé. Közelebb érve aztán láttam, hogy egy családi fotó van a kezében, és azt nézegeti elgondolkodva.

— Jól vagy, Li? — érintettem meg a vállát óvatosan.

Összerezzent, majd nehézkesen felsóhajtott, és egy erőltetett mosoly kíséretében bólintott.

— Mesélj — ültem le mellé azonnal aggódva, és gyengéden megsimogattam a hátát.

— Semmi, tényleg — rázta meg a fejét. — Csak olyan jó itt lenni, tudod? — suttogta rekedten.

Elmosolyodtam, és körbenéztem a szobájában. Megértettem, mit érez.

— Tudod, annyit aludtam veled régen, hogy én is otthon érzem magam itt — mosolyogtam rá.

— Ez a te otthonod is — puszilta meg a homlokom elmosolyodva.

— Szeretlek — másztam az ölébe, ő pedig vigyorogva magához húzott.

— Én is téged, pici lány — Direkt az apja által használt becenevemen szólított, ami mindkettőnket megmosolyogtatott.

Némán bújtam hozzá, és csendesen hallgattam a szívverését, majd végül megkérdeztem:

— Nagyon hiányoztak, igaz?

Amikor Liam nem válaszolt, kíváncsian felnéztem rá. Ismét a családi fotót bámulta, ami időközben visszakerült az éjjeli szekrényére.

— Annyira, hogy azt el sem tudom mondani neked — ismerte be végül, a szemeibe könnyek gyűltek.
— Most, hogy itt vagyok, most döbbentem csak rá, mennyi mindent hagytam magam mögött… Hány embert…

— Ugyan, Li, őket nem hagytad el! Elköltöztél, ahogy minden más normális ember, aki betöltötte a 18-at, de attól még ők most is a családod, és örökre azok is maradnak! Mindig támogatni és szeretni fognak, történjen bármi is, hidd el — töröltem le a könnycseppeket az arcáról.

Csillogó szemekkel nézett rám, és hálásan elmosolyodott.

— Te mindig tudod, hogy mire van szükségem — nyomott egy puszit a homlokomra, aztán magához szorított.

— Vagy inkább csak könnyen beszélek, mert nincs hasonló problémám — mosolyogtam rá, megvonva a vállam.

— Végül is, neked Niall a családod… — tűnődött el Liam.

— Nem csak ő — ráztam meg a fejem mosolyogva.

— Jó, persze, az apátok még él, de én a helyedben nem tartanék egy olyan embert a családom részének, aki bedrogozva molesztált… — nézett rám értetlenül.

Nyeltem egy nagyot, aztán váratlanul belém hasított a felismerés… Bedrogozva?!

— Bedrogozva?! — ismételtem meg akaratlanul is a döbbenettől.

— Hát gondolom… Én úgy láttam a fején, hogy nem tiszta… Szerintem nem volt magánál, és nem volt tudatában annak, hogy mit akar tenni — mondta halkan.

Hogy ez nekem miért nem tűnt fel akkor?! Hiszen így már minden világos! Apa Karen férje… Ergo, Karen begyógyszerezte, aztán meg rám szabadította! Végül is, az a nő ért ehhez, Louisnak is be tudott adni olyan szert, amitől elfelejtett… Vagyis, apa nem is akart bántani! A levelet pedig bárki küldhette utána a nevében… Még Karen is!

(az említett részek, ha valakit érdekel: molesztálós-27.fejezet /de durva, pont ez a jubileumi 100. rész azóta :D/, leveles-39.fejezet, elfelejtős-87.fejezet — a szerk.)

Liam, látva a heves érzelmek gyors váltakozását az arcomon, felvont szemöldökkel, értetlenül nézett rám.

— Csak meglepődtem — vontam vállat, a lelkemben azonban viharok dúltak.

— Te tudod — hagyta rám — mindenesetre, én a nyakamat tenném rá, hogy nem volt észnél aznap.

— Remélem, hogy igazad van — néztem fel rá szomorúan. — Egyébként, nem rá gondoltam, a család szó alatt…

Szörnyű bűntudat öntött el, és furcsa megbánást éreztem. Megszakadt az apámmal minden kapcsolatom, pedig valószínűleg ő nem is akart bántani… Gyűlöltem azért, hogy molesztált, erre megtudom, hogy talán ő nem is tehetett semmiről… Egy biztos, ezt az egészet még alaposabban meg kell majd rágnom, és meg kell még emésztenem.

— Akkor anyukádra értetted? — mosolyodott el.

— Ő meghalt, te is nagyon jól tudod — hunytam le a szemeim fájdalmasan az emlék hatására.

— Talán igen, de a lelke tovább él… Veled, érted? Ő benned él, Lex! — törölte le az időközben felszínre törő könnyeim.

— Bárcsak így lenne — suttogtam halkan.

— Ha rád nézek, néha őt látom, nem is téged — mosolyodott el Liam. — Mindenben nagyon hasonlítasz rá.

— Talán… De nem, mégsem, mert velem ellentétben ő gyönyörű volt — ráztam meg aztán a fejem.

— Tudod, mit gondolok? Láttam róla fiatalabb képeket, meg persze sokszor láttam élőben is, és tényleg mindenhogy elragadó volt, szerintem ő volt az egyik legszebb nő, akivel valaha találkoztam, de… De te még rajta is túlteszel, Lex. Te még nála is gyönyörűbb vagy, ugye tudod? — mosolygott rám Liam.

— Maximum az álmaidban igaz ez, Li — nevettem fel.

— Hidd el nekem, rendben? — kérte makacsul. — Szépségem — nyomott egy puszit a homlokomra.

Rámosolyogtam, aztán egy aprót bólintottam. Úgy döntöttem, legyen neki gyereknap.

— Egyébként, nem csak anyára gondoltam. Nekem ti vagytok a családom! — ismertem be. — Mindennél jobban szeretlek titeket, és annyira fontos részei vagytok az életemnek… Rajtatok kívül nincs semmim, tudod?

Liam mosolyogva magához szorított, de nem szólt semmit, ezért folytattam.

— Nem élném túl, ha elveszítenélek titeket… Ti vagytok minden, ami számít nekem — suttogtam, és nem is gondoltam volna, hogy ilyen jók a megérzéseim… Nem is sejtettem, hogy sikerült ennyire beletrafálnom a lényegbe, csak amikor már messze jártam tőlük (…).

— Mi sem élnénk túl, ha elveszítenénk, édesem — simított végig az arcomon Liam. — A fiúkkal már rég megegyeztünk arról, hogy te vagy a hatodik, nem hivatalos tag — mosolygott rám.

Meghatódva fúrtam a fejem a nyakába, és kiélveztem a belőle áradó szeretet.

— Lex, kérdezhetek valamit? — szólalt meg egyszer csak halkan. Bólintottam. — Mi lesz veled, Louisval, Eleanorral és a babával? Döntöttél már bármiről is?

Felsóhajtottam, a mellkasomat hirtelenjében százszor nehezebbnek éreztem, a torkomban pedig egy frissen keletkezett gombóc akadályozott a nyelésben.

— Csak egy valami biztos — kezdtem bele egy nagy levegővétel után. — A határidő, amit magamnak adtam. Addigra el kell döntenem, hová megyek, és mikor.

— El akarsz menni? — döbbent meg.

— Nem tudok jobb alternatívát, Liam, pedig hidd el, hogy szívesebben maradnék! — nyögtem fel.

— De meddig mész el?! És mégis mikor?! — faggatott idegesen.

— 18 évre, és durván 8 hónapra megyek — vontam meg a vállam, de még engem is ledöbbentett, milyen hosszú idő is ez valójában.

— Tessék?! — Liam kezdett komolyan kiakadni.

— Addig akarom eldönteni, hogy hová megyek és mikor, amíg vissza nem indulunk Londonba Doncasterből — folytattam.

— Nem teheted ezt, Lex! Mivel indokolod meg Niallnek, hogy elmész?! És különben is, szerinted a fiúkkal csak úgy hagyunk elmenni?! Megvesztél?! — csattant fel.

— Liam, kérlek, hagyjuk ezt, rendben? Nekem is nehéz, de mind túl leszünk valahogy ezen az időszakon — próbáltam meg lenyugtatni, sikertelenül.

— Te nem vagy komplett, de komolyan! — nevetett fel hitetlenül.

— Nézd, Niallt majd valahogy megoldom… Mindent ki fogok találni addigra, mire visszaérünk Londonba! Muszáj lesz…

— Miért pont eddig adtad magadnak a határidőt? — kérdezte elkomorulva.

— Ez a családlátogatós kiruccanás egy menedékhely nekem, tudod? Elmenekülhetek a valóság elől, legalább egy kis időre, és higgadtan át tudok gondolni mindent. Ha Londonban lennénk most, és Eleanor a szemem láttára lógna Louison, nem lennék képes józanul ítélkezni, és egy hirtelen döntéssel elronthatnék mindent… — magyaráztam.

— Szóval menekülsz a valóság elől — összegezte magában Liam, mire felháborodtam.

— Komolyan ennyit értettél csak meg abból, amit elmondtam?! — estem neki. — Azért addig akarom eldönteni, amíg vissza nem indulunk Londonba, mert addig van esélyem jó döntést hozni!

— Az, hogy elmész, és megfutamodsz, sohasem lesz jó döntés, Lexa! — szállt vitába Liam. — Különben is, ezt nem most találtad ki, hanem még akkor, amikor Eleanor is ott volt, igazam van?

— Nem, bár ez még tényleg Londonban jutott eszembe… — ismertem be. — De ettől függetlenül, elmegyek, és kész.

— Az erős és gyáva jelzők sehogy sem férnek össze a fejemben, tudod? — nevetett fel Liam keserűen.

— Nem vagyok gyáva!

— Lex, édesem, annyira felfújod ezt az egész dolgot! Louis nem tartozik semmivel Eleanornak, nem házasok, de még csak el sem jegyezte! Bármikor szakíthat vele, ugye tudod? A gyerek után pedig fizet neki, és pont. Nem kell ezt túlbonyolítani, oké? — simogatta meg az arcom Liam.

— Lehet, hogy mindenki azt hiszi, hogy magamnak gyártok problémákat, amik elől menekülhetek, de nem így van! — estem kétségbe. — Li, én nem akarom, hogy Louis a sajtó áldozatául essen, érted? Azt meg főleg nem, hogy egy ártatlan gyereket, aki semmiről sem tehet, megfosszak egy ilyen csodálatos apától! Én… én csak zavarnék mindent, ezért megyek el. Meg akarom könnyíteni mindenkinek; Louisnak, Eleanornak, a gyereknek, és magamnak is. Így lesz a legjobb, hidd el!

— Az egyetlen ember, akinek örömöt okozol vele, az Eleanor, ezt te is pontosan tudod! És mi az, hogy Louis a sajtó áldozatául eshet? — értetlenkedett.

— Szerinted nem szedné őt ízekre a média, ha kiderülne, hogy velem is kavart, miközben Ellel járt? Ráadásul teherbe is ejtette őt, aztán meg csakúgy faképnél hagyta, értem? És milyen példát mutatna így a rajongóitoknak, már nem azért?! Bassz meg mindenkit felelőtlenül, nem számolva a következményekkel… Csald meg a barátnőd, ahelyett, hogy egyenes lennél vele… Szerinted milyen sors várna rá, ha ez kiderülne? Vagy egyáltalán, rátok milyen sors várna? — vontam fel a szemöldököm.

— Akkor sem neked kéne elvinned a balhét helyette! — ellenkezett Liam.

— Bármit megtennék érte, tudod? Akármit! — sírtam el magam.

— Csak az a kérdés, hogy megérdemli-e… — nézett rám komolyan. — Veled sem volt tisztességes, vagy talán tévedek? Téged fűzött, miközben barátnője volt!

— Én meg hagytam magam, pedig tudtam Eleanorról, úgyhogy szerintem erről ennyit! — zártam rövidre.

— Akkor sem érdemli meg, hogy ezt tedd érte — akadékoskodott Liam, megrázva a fejét.

— Tudom, hogy kockáztatok — húztam el a szám. — Elmegyek, szabadon hagyva őt, hogy bárki elcsábíthassa, legfőképp Eleanor… De vállalom. Szeret engem, ebben biztos vagyok, a többi meg nem érdekel. Bízom benne, érted? Ha pedig kiderülne, hogy tévedtem kettőnkkel kapcsolatban, amikor majd visszajövök, hát azt is vállalom! Tudom, hogy ami köztünk van, az szerelem, és sosem múlhat el — mosolyodtam el halványan.

— Remélem, hogy az idő téged igazol majd — csóválta a fejét, beletörődően felsóhajtva, és egy puszit nyomott a homlokomra.

— Én is — mosolyodtam el, és hozzábújtam.

— Nagyon fogsz hiányozni — szorított magához Liam elgyengülve. — Viszont ígérd meg nekem, hogy ha egy másodpercre is kétségeim támadnak Louist illetően, beverhetem a képét!

— Csak nyugodtan — nevettem el magam. — És szólj nekem, hogy hazajöhessek — tettem hozzá vigyorogva.

— Arra mérget vehetsz! Hazahozlak, ha kell Polinéziából is, és megmutatjuk neki, hogy mit veszített! — kacsintott rám.

— Miért pont Polinézia? — kérdeztem nevetve, mire Liam vigyorogva megvonta a vállát.

Amikor mindkettőnk nevetése alábbhagyott, egy cuppanós puszit nyomtam az arcára.

— Szeretlek, Li, és köszönöm. Jó éjt — mosolyogtam rá, aztán az öléből kimászva befeküdtem az ágyba.

— Én is téged, Lex, szép álmokat — szorította meg a kezem mosolyogva, majd lekapcsolta az éjjeli szekrényén lévő lámpát.

Mivel az agyam folyamatosan kattogott, sokáig nem tudtam elaludni. Az is eszembe jutott közben, hogy megnézem, hátha Louis visszaírt a már vagy egy órája elküldött, „jó éjt-kívánó” sms-emre. Amíg a válaszát olvastam, a szám széles mosolyra húzódott, és rögtön arra gondoltam, írok neki újból, de ahogy a szemem a küldés idejére tévedt, meggondoltam magam.

Louis szinte azonnal válaszolt, pont akkor, amikor én még zuhanyoztam, mostanra már biztosan alszik — vontam le magamban gyorsan a következtetést.

Nagy sóhajjal dőltem vissza a párnámra, hogy legalább pihenhessek, ha már elaludni nem is tudok. Hirtelen azonban eszembe jutott még valami, ami a mai nap során merült fel bennem, és amit a mellettem alvó teknősimádónál jobb emberrel nem is tudtam volna megbeszélni.

Jó pár percig vívódtam magammal, de végül győzött a kérdés fontossága:

— Liam, alszol? — böktem meg a hátát félve. Egy halk morgás volt a válasz.

— Ne haragudj, csak… Na jó, inkább hagyjuk — hajtottam le a fejem lemondóan.

Li továbbra sem válaszolt, szerintem fel sem ébredt rám, viszont belőlem mégis, akaratlanul is kibukott a kérdés:

— Liam, szerinted elveszítettem Niallt?

A sötétben nem láttam, hogy a nekem háttal fekvő Liam szemei erre elkerekedtek, sem azt, hogy még ébren volt.

Beletörődve abba, hogy már nem kapok választ, felsóhajtva visszafeküdtem a matracra. Furcsa módon, már csak a kérdés kimondásától is megnyugodtam valamennyire, bár Louis boldog mosolyával ellentétben, engem gondterhelt arccal nyomott el végül az álom.

Egyelőre ennyi lenne, és ezzel most vége is a Wolverhampton-os szériának. Lassan nevezhettük volna már mini sorozatnak is :DD De akkor most majd -csakhogy örüljetek- irány Holmes Chapel! :D Remélem tetszett, komizni ér! ;) <3

U.i.: BOLDOG MIKULÁST MINDENKINEK! :D Remélem, hogy sok csokival és ajándékkal lepett meg Titeket a Télapó, mert szerintem mindannyian maximálisan megérdemlitek :))

U.i.2: Kitartás, hamarosan már itt van a téli szünet! :) Sok sikert mindenkinek a maradék 2 hétre! :*