2015. február 17., kedd

~129. Holmes Chapel (2.rész)

Sziasztok :) 
Először is, szeretném köszönteni az új feliratkozókat, és persze szeretném megköszönni Nektek az előző részhez érkezett kommenteket! :')) Mindig nagyon jól esik a támogatásotok, bátran írjatok továbbra is! ;)
Másodszor pedig, hoztam az erősítést a hétre, bár ez még egy nem túl pozitív rész, remélem azért könnyít egy kicsit a monoton hétköznapokon! :))
És mielőtt még elfelejteném: ezt a részt az én drága Rékámnak ajánlom :3
Jó olvasást, puszi <3

~129. Holmes Chapel (2.rész)


Lexa szemszöge:

— Igen, aztán hozzátetted, hogy mégsem teljesen úgy, mert végtére is, jártatok régebben, és — ellenkezett Gem, viszont a mondandóját valami félbeszakította…

Pontosan a mondat közepénél, egy hatalmas ütés hallatszódott a folyosóról, amire mindhárman kíváncsian felkaptuk a fejünket. A szoba ajtajában Niall állt, engem és Harryt nézve, az arcán egy furcsán elégedett mosollyal, a folyosón pedig Louis szitokáradata visszhangzott, távolodó lépteivel egyetemben… Még a fal is beleremegett az őt érő ököl kegyetlen csapásába. Louis dühébe. Illetve, még pontosabban, a féltékenységébe…

Amint leesett a fiú dühkitörésének legvalószínűbb oka, eluralkodott rajtam a kétségbeesés.

— Bassza meg! — suttogtam, és ijedten Harryhez fordultam, aki teljes mértékben osztozott a rémületemen.

Rettegve pillantottam a tanácstalan és értetlen Gemma irányába, majd a bátyámra néztem. A szája sarkában egy gúnyos mosoly bujkált, pillantását pedig végtelen megelégedéssel fúrta az enyémbe. Bár magamnak sem mertem igazán beismerni, de a szemeiben gonosz csillogás villant, ahogy rám nézett.

Ismét Harry felé fordultam, és szavak nélkül könyörögtem neki segítségért. Fogalmam sem volt arról, hogy mit tegyek.

Hazza arcáról váratlanul eltűnt az előbbi ijedelem, vonásai kisimultak, és jelentőségteljesen rám pillantva határozottan biccentett egyet a fejével az ajtó irányába.

Az ajkaim egy másodpercre halvány mosolyra húzódtak, a tekintetem megtelt hálával, majd úgy pattantam fel a földről, mint aki szögbe ült, és rohanni kezdtem… utána.

Louis! — kiáltottam neki kétségbeesetten, hogy maradásra bírjam, amíg utolérhetem a földszinten.

A folyosóra kiérve azonban hirtelen valami hátrarántott… A bátyám vasmarokkal ragadta meg a felkarom, ahogy kikerültem őt a szobaajtóban, és egyetlen mozdulattal visszahúzott maga mellé.

Pillantásában mérhetetlen düh volt, a szemei szikrákat szórtak, ahogy rám nézett.

— Mégis mit képzelsz, hová mész?! — sziszegte, a szorítása erősödött a karomon.

Ebben a pillanatban becsapódott a bejárati ajtó, nekem pedig egyetlen szó visszhangzott csupán a fejemben: elment.

Na, ez volt az a pont, ahol begurultam. A testemet elöntötte a méreg, és dühösen kitéptem magam Niall kezéből.

— Louis után! — válaszoltam határozottan, és már indultam is volna a lépcsőhöz, de a bátyám elém állt, és ezúttal már két kézzel ragadott meg.

— Ne merészeld! — csikorgatta a fogait. — Nagyfiú már, egyedül is visszatalál, ha akar, nincs szüksége arra, hogy pátyolgassák! Egyébként is, mi közöd neked a problémáihoz?! Valamin felhúzta magát, na és? Majd lehiggad, nem nagy ügy!

Niall szavai hatására olyan szinten bepöccentem, hogy onnan már nem volt visszaút.

— Tudod, lehet, hogy téged ennyire nem érdekel az, hogy mi van az állítólagos egyik legjobb haveroddal, de az nem az én gondom, ez egyedül téged minősít! Viszont, veled ellentétben nekem igenis fontos Louis, és ha valami baja van, akkor engem az nem hagy hidegen! Szóval már megbocsáss, de tojok arra, hogy mit gondolsz, utána megyek, és pont! Ha neked ez nem tetszik, hát nem tetszik! — emeltem fel a hangom.

Kihasználtam a döbbenetét, és ellöktem magamtól, majd villámgyorsan a lépcsőhöz száguldottam, és már rohantam is Lou után.

Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy az előbbi akcióm már határozottan nyílt szembeszállásnak minősült, de sehogy sem tudott érdekelni a dolog. Niall eddig is azt állította, hogy Louis ellene fordított, ezt is biztosan betudja majd annak. Pedig jó lenne, ha végre leesne neki, hogy valójában nem Lou tehet erről, hanem éppen hogy ő provokálta ki nálam ezt az ellenséges viselkedést.

Az ajtón kiérve kétségbeesetten pillantottam körbe, hogy merre induljak tovább, de szerencsére Louis még nem jutott elég messzire, és így pont láttam, amint befordult a sarkon. Gondolkodás nélkül rohanni kezdtem utána.

Louis szemszöge:

Zsebre dugott kézzel sétáltam az ismerős környéken. Volt szerencsénk annyi időt itt bandázni a fiúkkal, hogy már mind úgy ismertük Holmes Chapelt, akár a tenyerünket. Amióta pedig Harry idegenvezetést is tartott nekünk, gyerekkorának minden fontos helyszínét megmutatva, végképp otthon éreztük magunkat itt a srácokkal.

Habár, jelenleg ez az utolsó hely, ahol lenni akarok… Mi lenne, ha esetleg csak úgy kifutnék a világból? — tűnődtem el, bekanyarodva az utca végén.

Megvolt a célállomásom. Egy helyi kiskocsma. Tökéletes hely a megkönnyebbüléshez, ráadásul az odáig tartó út éppen kellően hosszú ahhoz, hogy valamennyire kiszellőzzön a fejem.

Keserű mosollyal a szám sarkában, lehajtott fejjel baktattam tovább a kihalt utcán, egy szerencsétlen kavicsot rugdosva magam előtt. Pontosan úgy éreztem magam, mint az a kis kődarab. Engem is rugdostak, csak nem a lábaim, hanem a rémképeim Harryről és Lexáról. Nem csak a mai incidens játszódott vissza folyamatosan a fejemben, hanem még régebbi, Hawaii-ról maradt emlékfoszlányok is kínoztak.

Azt hiszem, lassan kezdtem a megőrülés határára jutni, ezért is vártam már, hogy végre odaérjek a pubba, és ihassak. Boldogított a tudat, hogy a pia megváltás lesz, és megszabadít minden gondomtól.

Hirtelen azonban nagyot dördült az ég. Első.

Hát ez remek, még esni is fog! Milyen ironikus! — forgattam meg a szemeimet bosszúsan. Kezdtem úgy érezni magam, mint valami béna filmben, ahol a történéseket az időjárással állítják párhuzamba.

A dördülés hangjára egyúttal automatikusan fel is pillantottam, és meglepve láttam, hogy nagy, sötét felhők borítják az eget.

Hogy ezek nekem eddig miért is nem tűntek fel? — ráncoltam össze a szemöldököm értetlenül, majd gyorsan végigmértem az öltözékem.

Elégedetten konstatáltam, hogy szerencsére sikerült akaratlanul is jó szerelést választanom, amikor átöltöztem kényelmesebb ruhákba a bőröndöm kipakolása előtt: fekete tornacipő, világosszürke mackónadrág, sötétszürke póló, és egy sötétkék kapucnis pulcsi. Tökéletes ahhoz, hogy megázzak, merthogy a kocsma nincs nyitva napi 24 órában, a házba visszamenni pedig semmi esetre sem fogok. Soha.

Louis? — hallottam meg váratlanul a hátam mögül egy édes hangot. Illetve, sztornót kérek, az ’édes’ kihúzva!

Szinte a nevemmel egy időben, egy hatalmas mennydörgés visszhangzott a kihalt utcákon. Második.

Azonnal szoborrá merevedtem, mert bár a lépéseinek zajából ítélve legalább 10 méternyire saccoltam a közöttünk lévő távolságot, a testéből áradó hő azonban lassan még így is eljutott hozzám. Kétségbeesetten próbáltam erőt venni magamon, és tovább menni, mert máris kíméletlenül vonzott magához az egész lénye, pedig még hátra sem fordultam, hogy ránézzek.

A magammal vívott csatában azonban szinte azonnal szorult helyzetbe kerültem, mert a gondolataim megteltek olyan képekkel, ahogy a karomba zárom és vadul megcsókolom, ő pedig egy halk sóhajjal a hajamba túr, és végleg megadja magát nekem…

Ijedten megráztam a fejem, hogy kijózanodjak, majd gyorsan elindultam, mielőtt még odaérhetett volna hozzám, menetközben pedig gondolatban kupán vágtam magam az előbbi elgyengülésért.

— Louis, állj meg, kérlek!

Bár a hangjában eddig is bujkáló bizonytalanság ezúttal még jobban érződött, a szavai sokkal inkább egy kétségbeesett könyörgéshez hasonlítottak.

Én viszont továbbra sem néztem rá, sőt, ezúttal nem is álltam meg, csak némán mentem tovább, mint aki nem hallott semmit. De a látásom, akaratom ellenére is elhomályosult… A jelenléte olyannyira felfokozott minden bennem kavargó érzést, hogy fizikai fájdalmat éreztem minden egyes rohadt lépésnél. Lélekben képtelenné váltam arra, hogy távolodjak Tőle.

— Louis! — A hangja elcsuklott a nevem végén, én pedig automatikusan nyeltem egy nagyot, hogy megszabaduljak a torkomban keletkezett gombóctól.

Szinte néhány másodperc alatt, hirtelen begyorsítva megszüntette a néhány méteres előnyöm, és a karomat megragadva egy kétségbeesett rántással maga felé fordított.

Ahogy a tekintetünk végre először összekapcsolódott, hatalmasat villámlott, és újabb mennydörgés hallatszott. Harmadik.

Két könnyben úszó szempár találkozott egymással. Legnagyobb döbbenetemre az ő pillantásában is pontosan ugyanaz tükröződött, mint az enyémben; fájdalom, csalódottság, értetlenség és szomorúság vegyes keveréke.

— Louis… — suttogta, gyengéden megfogva a kezem.

— Miért jöttél?! — rivalltam rá, és egyúttal rögtön hátrébb is léptem, hevesen elrántva a kezemet az ujjai közül, mintha csak megégettem volna magam. Bosszúsan konstatáltam, hogy a viselkedésem és a hangom is ezerszer durvább volt, mint akartam.

Az általam megütött hangnem őt is váratlanul érte, alig észrevehetően összerezzent, a szemeiben fájdalom villant, de nem nyúlt utánam.

— Mert elmentél — szinte csak a szájáról olvastam le a szavakat, olyan halkan válaszolt.

— Egyedül akarok lenni, oké? Csak hagyj békén! — sóhajtottam fel mérgesen, bár valójában semminek sem örültem volna jobban, mintha velem marad. Szükségem van rá.

— Mi történt? — kérdezte halkan, a tekintete megtelt aggodalommal.

— Még kérdezed?! — dühödtem be. — Te most szórakozol velem?!

— Louis, ha te esetleg azt hiszed, hogy Harry… — itt félbeszakítottam.

— Kurvára nem érdekelnek a részletek! — sziszegtem, majd gyorsan elfordultam, mert a könnyeim felülkerekedtek a visszatartásukért vívott csatánkban.

— Milyen részletek? Nézd, köztünk nincs semmi Harryvel, oké? Higgy nekem, Louis! — kérte.

— Mindent láttam, ne hazudj! — nevettem fel keserűen, és megtöröltem a szemeim, hogy a gyengeség legkisebb árulkodó jele nélkül fordulhassak vissza hozzá.

— Ő a barátom, értsd már meg végre, legalább te! — nyögött fel bosszankodva.

A barátod? Szóval mindenkinek hazudtatok, amikor azt mondtátok, hogy szakítottatok… Úgy tudtam! Éreztem! Valójában még mindig vele vagy, Hawaii óta, velem meg csak szórakozol! — vádoltam meg durván.

A végszavam után egy minden eddiginél nagyobbat dörgött az ég. Negyedik.

Ez egyszerűen hihetetlen! Hogyhogy nem vettem észre korábban a nyilvánvalót?! — gondoltam magamban, bosszankodva.

Lexa szemszöge:

Ez egyszerűen hihetetlen! Hogyhogy ennyire nem bízik meg bennem?! — suhant át az agyamon, az arcomra pedig szinte azonnal kiült a csalódottság.

Te jó ég, nem elég, hogy Niall belém vetett bizalma oda, de ezek szerint már Loué is! — döbbentem rá a szörnyű igazságra. — Bassza meg, mégis mit csinálok ennyire rosszul?!

— Úristen, Louis, mégis miről beszélsz?! Nagyon kérlek, ne gyárts összeesküvés-elméleteket! Harry CSAK egy barátom! HAVEROM. Érted ezt a szót? — nevettem fel tehetetlenül, kínomban. Az egész helyzet percről percre képtelenebbé vált.

— Hát hogyne! — nevetett fel gúnyosan. — Én is így láttam!

— Nem bízol bennem? — néztem rá a sírás szélén állva. Nem bírtam megállni a kérdést.

— Komolyan azt mondtad Gemmának, hogy szereted? — kérdezett vissza kifejezéstelen arccal.

— Igen, de csak úgy, mint a bátyámat! — tiltakoztam.

— Ne is áltasd magad, Lexa, te sosem fogsz a bátyádként tekinteni ! — csóválta a fejét Louis, az arcán keserű mosollyal.

— Igazad van, tényleg nem, mert már régebben jártam vele, akárcsak Zaynnel. Nehéz az ex-pasidat testvérként kezelni — mondtam, és közben végig mélyen a szemébe néztem, hogy láthassa, igazat mondok. — Végül ezért is javítottam ki magam Gemmánál. Ő meg azt mondta, érti, miről beszélek, de most már tudom, hogy nem így volt — magyaráztam.

— Barátok, mi? — nevetett fel gunyorosan, megforgatva a szemeit.

Nem bízol bennem — suttogtam fájdalmasan, az arcomon pedig legördült egy kövér könnycsepp, amit képtelen voltam visszatartani.

— Láttam, amit láttam, az istenit neki! — mordult rám Louis.

Ebben a pillanatban újból hatalmasat dördült az ég. Ötödik.

Csak ekkor tűnt fel, hogy a levegő is rettentően lehűlt körülöttünk mostanra, aminek köszönhetően már biztosan tudtam, hogy percek kérdése, és óriási vihar lesz. Amikor pedig még a szél is feltámadt, hogy engem igazoljon, szabályosan reszketni kezdtem a hideg miatt, de végül is, egy szál pólóban mit vártam?

A szemem sarkából érzékeltem, ahogy Louis automatikusan a pulcsijához nyúlt, bennem újjáélesztve a reményt.

Le fogja venni, hogy nekem adja — gondoltam, a szívverésem pedig akaratom ellenére is megduplázódott.

Azonban, a várakozásaimmal ellentétben, lemondóan felsóhajtva legyintett egyet, és megrázta a fejét. Megtörten néztem, ahogy a karja visszaesik a teste mellé. Ez nem fair.

Hosszú, kínos csönd állt be köztünk, csak a testemen végigfutó remegésekkel járó halk sóhajaimat lehetett időnként hallani. Ő láthatóan menekült volna az egész szituációból, mert nem tudott mit mondani, nekem pedig fogalmam sem volt arról, hogyan békíthetném meg végre.

— Esni fog — köszörülte meg végül a torkát. Rekedtes hangjától az egész testemen végigfutott a libabőr, amit hatalmas szerencsémre simán rá tudtam volna fogni a hidegre is, ha kell.

Erőtlenül bólintottam, de semmi többre nem futotta. Nem bíztam annyira a hangomban, hogy normálisan is válaszolni tudjak.

Éreztem, ahogy Louis rám emelte a tekintetét. Egy percig habozott, ami alatt én fürdöttem a pillantása által okozott forróságban, majd váratlanul sarkon fordult, és egyszerűen elindult, engem maga mögött hagyva.

Gondolkodás nélkül indultam utána, a fogaim pedig össze-összekoccantak. A hűvös levegő már szó szerint csípte a bőröm, amióta Louis másfelé nézett. Hiába, a forróság után a hideg csak még hidegebbnek tűnik.

— Hová mész? — kérdeztem, bizonytalanul utána szólva, és bosszankodva vettem észre, hogy a hangom remeg.

— Egy kocsmába — válaszolta feszülten.

— Inni? — faggattam félve.

— Nem, baszd meg, csak megkérdezni valakit, hogy milyen nap van ma! Szerinted?! — dörrent rám.

— A pia nem megoldás, Louis! — próbálkoztam, és megragadtam a karját, hogy megállítsam. — Ne igyál! — kértem kétségbeesetten.

Nem szólt semmit, csak durván kitépte magát a kezeim közül, és fújtatva továbbindult.

— Na jó, Louis, mégis mi bajod van?! Harry a gond? — kérdeztem, ismét a karjánál megfogva.

Hasonlóképp lerázott, majd gyorsított a léptein. Mire észbe kaptam, és utolértem, már egy pub bejárati ajtaján nyomta le a kilincset.

Egy pillanatig haboztam, majd utána mentem. Meglepve láttam, hogy a hely kong az ürességtől, egy sarokban horkoló, iszákos fickótól eltekintve. Bár, végül is, ki más jár inni délután háromkor, augusztusban?

A gondolatmenetem azonban hirtelen megszakadt, mert amint Louis kisétált a háromméteres körzetemből, a szenzoraim elrendelték a boldogságom forrásának azonnali felkutatását. Még egyszer gyorsan körbepillantottam az alkoholbűzzel teli helyiségben, majd némán követtem a bárpultig, ahol aztán szó nélkül helyet foglaltam mellette.

— Mit iszol? — fordult hozzá unottan a nagydarab pultos csávó, a köszönéstől eltekintve.

— Valami erőset, kösz — biccentett Louis, ajkain egy megkönnyebbült sóhajt kiengedve. Tudtam, hogy végre célegyenesben érezte magát a seggrészeggé válás útján.

Némán figyeltem, ahogy leveszi magáról a melegítő felsőt, és a bárszékének apró háttámlájára teszi. A szemeimmel szinte ittam minden apró mozdulatát, rezdülését, a vonásain átsuhanó érzelmek sokaságát. Már-már pislogás nélkül bámultam, de ő láthatóan nagy ívből tojt erre, és felém sem nézett.

Két perc sem telhetett el, amikor a pultos lerakott elé egy nagy poharat, színültig töltve valami bizarr színű folyadékkal. Bár sosem voltam nagy ivó, de erről még én is el tudtam dönteni, hogy nem valami szokványos pia.

— Kevert. Garantáltan kiüt — magyarázta a fickó, Louis kérdő arca láttán.

— Akkor jó — könnyebbült meg azonnal Lou, és a szájához emelve rendesen meghúzta a pohár tartalmát.

— Hozom a számlát — sétált odébb a pultos, miután elégedetten bólintott.

— Na és ha innék még mást is? — szólt utána Louis.

— Hidd el, ha ez nem elég, akkor semmi — vigyorgott, és visszasétált hozzá, majd elé rakta a kis lapot. — Addig fizess, amíg még tudsz! — röhögött.

Louis elvigyorodott, és a zsebébe nyúlt.

— Mindjárt jövök — biccentett a fickó, majd az újonnan érkező, már alapból részegnek tűnő vendéghez sietett, aki a bár másik végében telepedett le. Mielőtt alaposabban szemügyre vehettem volna, Louis elvonta a figyelmem.

— Bassza meg! — sziszegte dühösen, miután mindkét zsebébe mélyen belenyúlt.

Nincs nála pénz — vontam le magamban gyorsan a következtetést. Amikor pedig reménykedve körbepillantott, aztán csalódottan lehajtotta a fejét, már azt is tudtam, hogy a telefonját sem hozta el. Szívás, hogy meghívatni maximum az alvó vagy a most érkezett alkoholistával tudná magát. Vagy velem, de engem jelen pillanatban emberszámba se vesz.

— Na, itt vagyok — tért vissza hozzá a pultos.

Louis nem nézett fel rá, csak továbbra is szótlanul bámult maga elé, úgy, ahogy az elmúlt öt percben is tette. Inni sem ivott többet, gondolom azt remélte, hogy azt az elfogyasztott egy-két decit valahogy még ki tudja dumálni.

— Hozzád beszélek! — emelte fel a hangját a fickó. Dühös volt, és kezdett kifejezetten ijesztőnek tűnni.

— Nincs véletlenül egy telefonod kölcsönbe? — szólalt meg végül Lou halkan. Örültem, hogy nem akar összetűzésbe keveredni azzal az unszimpatikus, nagydarab seggfejjel, és inkább nem folyamodik mellébeszéléshez.

— Nincs — vettette oda a pultos, és élesen beszívta a levegőt. — Csak nincsenek véletlenül anyagi gondjaid? — szűkítette össze a szemeit.

Louis ismételten a hallgatás mellett döntött, a csávó pedig ököllel a pultra vágott. Akaratlanul is összerezzentem, amivel sikeresen felhívtam magamra a figyelmét.

— A csajod? — bökött felém a fejével, megnyalva a vigyorra kunkorodó ajkait.

— Nem — közölte Lou egyszerűen.

— Ó, pedig azt hittem — mondta csalódottan. — Ebben az esetben, mindjárt visszatérünk rád, kistöki, szóval el ne merj menni! De előbb, kielégítem a hölgy vágyait! — fordult felém, nekem pedig a szavai hallatán az arcom grimaszba rándult.

— Mit óhajtasz, szépségem? Az első, csak neked, csak most, ingyenes! — fogta meg kövér ujjaival a pulton heverő kezem, és csücsörítve egy csókot dobott felém.

— Ingyenes? — vontam fel a szemöldököm. — Akkor, azt én rendeltem — mutattam a Louis előtt heverő italra.

— Cicamicám, csak neked, a vendégeidnek nem! — figyelmeztetett, erősen megszorítva a kezem, majd mézesmázosan folytatta. — Mit szeretnél, baby? Mondd el bátran apucinak a legtitkosabb vágyaidat! — kacsintott rám, és perverzen végigmért, elidőzve a számon és a mellemen.

Louis felhorkant mellettem, amitől melegség öntötte el a szívemet, és megnyugtattam magam, hogy csak azért mondta az előbb, hogy nem vagyok a „csaja”, mert hivatalosan nincs így.

— Először is, vedd le rólam a mocskos kezed! — rántottam el a kézfejem az izzadt tenyere alól, és undorodva megtöröltem a nadrágomban. — Másodszor pedig, mi most elmegyünk! — ragadtam meg Louis csuklóját.

— Na, még mit nem! A srác nem fizetett! Szétverhetném érte! — dühödött be.

— De alig ivott belőle! — szálltam vitába.

— Tudod mit, szépség, ha ennyire véded ezt a kis mitugrászt, van egy módja annak, hogy életben hagyjam, és elengedjem neki a fizetést — vigyorodott el, és jelentőségteljesen rám kacsintott.

— A kurva anyádat, te rohadék! — ordított fel Louis, és ökölbe szorított kezével ő is a pultra vágott.

— Sürgősen fogd be a pofád, vagy beverem! — fenyegette meg a pultos, aztán szélesen elvigyorodva felém biccentett. — Ha nem látnád, éppen rólad tárgyalunk ezzel az angyallal. Nos? — fordult hozzám kérdőn. — Nem kell félned, gyorsan végzünk! Mekkorára tudod tátani azt a gyönyörű szádat?

Undorodva nyeltem egyet.

— Igen! — nyögött fel, megnyalva az ajkait. — Pontosan így nyeld majd le azt is, amit a végén jutalomként a szádba kapsz!

Louis szitkozódva elém állt, és láttam rajta, hogy nagy önuralomra van szüksége ahhoz, hogy ne menjen neki azonnal.

Örültem, hogy Lou ennyire véd, a jelenléte biztonságérzetet adott. Teljes megnyugvás pedig akkor öntött el, amikor a zsebembe nyúltam a háta takarásában. Hála az égnek, pontosan ebben reménykedtem…

— Érte még azt is megtenném — kerültem ki Louist, bátran annak a perverz disznónak a szemébe nézve. — De pechedre, haver, egy szót sem szólhatsz! — raktam le a pultra a pia árát.

— A rohadt életbe! — káromkodott, majd elvette a pénzt, és intett Lounak, hogy visszaülhet.

Azt vártam, hogy Louis majd karon ragad, és elhúzunk onnan, vagy legalább rám mosolyog és megköszöni, de semmi ilyen nem történt, hanem egyszerűen újból helyet foglalt a székén, és csendesen meghúzta a poharát.

Értetlenül néztem körbe a kocsmában, de senkiben sem hagytak mély nyomot az események. A sarokban alvó fickó továbbra is egyenletesen horkolt, a másik, részeg vendég magában dalolászott egy kicsit távolabb, a bunkó pultos pedig a pénztárgéppel szöszmötölt, tőlünk három méterre.

Hát jó — gondoltam, a némán iszogató Louist figyelve, aztán visszaültem mellé. — Egy utolsó próbálkozás. Aztán leszállok róla, és átülök máshová. De egyedül hagyni biztosan nem fogom. Soha.

— Elmondod végre, hogy mi bánt? — kérdeztem reménykedve, óvatosan megérintve a vállát. — Lou, kérlek! Mondd el nekem, tudni akarom! — kezdtem el könyörögni, amikor még két perc elteltével sem válaszolt.

Louis izmai megfeszültek, a tekintete elsötétült, én pedig automatikusan lehunytam a szemeim, felkészülve a robbanásra.

Ebben a pillanatban, mintegy vészjósló előjelként, akkorát dörgött az ég, hogy még a falak is beleremegtek. Hatodik.

— Huh, a nemjóját! Mekkora vihar van készülőben! — adott hangot a döbbenetének a pultos, néhány méterre tőlünk.

Én azonban nem figyeltem rá, hanem csukott szemekkel, minden idegsejtemmel Louisra koncentráltam. De még így is felkészületlenül ért, ahogy az öklével hirtelen a pultra vágott.

TE vagy a bajom, a kurva életbe már! — dörrent rám, a hangja tele volt indulattal.

Bármennyire is ijesztő volt, ahogy haragra gerjedt, nem rezzentem össze a félelemtől, mert a szavai szinte azonnal szíven ütöttek, és teljesen lefagytam a sokktól. Az ujjaim automatikusan váltak le a pólójáról, és a karom magatehetetlenül zuhant vissza a testem mellé.

A szememből már patakzott a könny, amikor pár perccel később végre nagy nehezen felnéztem a villámokat szóró szempárba, és némán bólintottam. Megértettem a célzást.

— Ne aggódj, elmegyek. Egy percig sem szeretnék neked tovább kellemetlenséget okozni — léptem hátrébb, a hangom meggyötört volt, ahogy a zokogás egyre jobban fojtogatott.

Már épp sarkon fordultam, amikor a csuklómnál fogva visszarántott.

Bocsánatot fog kérni — gondoltam reménykedve, és igyekeztem visszanyelni a könnyeimet.

De a megkönnyebbülésem azonnal elszállt, amint szembetalálkoztam a viharos tekintetével.

— Ne játszd a mártírt, bassza meg! — morogta. — Tudom, hogy köszönetet vársz, de nem tettél semmi nagyot! Nekem is van szám, vagy akár seggem is, ha olyan lyukat akar, nem kellettél ide hősködni! Ha nem lett volna nálad pénz, úgyis csak azt engedtem volna, hogy engem használjon! Az én adósságom volt, nagyfiú vagyok már, megoldottam volna, érted?!  Különben is, nincs szükségem rád!

Könnyes szemekkel néztem fel rá. Tudtam, hogy ez most már valami egészen másról szólt. A büszkeségéről.

— Menj vissza a drágalátos Haroldodhoz, engem pedig hagyj végre élni! Kibaszottul irritál a jelenléted, tudod?! NINCS. SZÜKSÉGEM. A. SEGÍTSÉGEDRE. Se rád! — üvöltötte, magából kikelve.

A szavai olyannyira fájtak, élükön a Harrys célzással, hogy már semmi sem tudott érdekelni, és egyszerűen visszatámadtam.

— Ugyan már, te maximum álmodban szophattad volna le! Szarrá vert volna ő is, ahogyan Tom tette! Emészd meg, Louis, hogy agyonvertek volna! Megint!

Tudtam, hogy amit a fejéhez vágtam, a létező legnagyobb kegyetlenség volt, de valahogy kicsúszott a számon, ahogy elborult az agyam, és már nem tudtam visszaszívni. Pedig vissza akartam, mert úgy éreztem, hogy túl messzire mentem.

Két dühös és sértett szempár nézett farkasszemet még néhány percig, ahogy mindketten a hallottakat próbáltuk megemészteni. Végül én voltam az, akinek elsőként elege lett, és egyszerűen sarkon fordulva elrohantam. Louis pedig nem indult utánam.

Dühösen csaptam be magam mögött a kocsma ajtaját, bár a hangos csattanást elnyomta egy újabb mennydörgés. Hetedik.

A hűvös levegőre kiérve aztán tehetetlenül néztem körbe az utcán, a szemeimből már patakzott a könny. Bár csak homályosan, de láttam, hogy egy lélek sem járt arra, az eget pedig sűrű, fekete felhőréteg borította.

Hmm, még szerencse, hogy kicsit sem baljós — állapítottam meg magamban, de azért tétován elindultam.

A szívem minden lépésbe belesajdult, a könnyeim pedig nemhogy fogytak volna, hanem inkább megsokszorozódtak, ahogy haladtam. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem hagyhatom itt, bármennyire lesz is majd megalázó, amikor kijőve belém botlik, és rájön, hogy megvártam, még ezek után is.

Hirtelen azonban belém hasított a felismerés, hogy nem emlékszem arra, hogyan juthatok vissza Harryékhez. Kétségbeesetten álltam meg az utca közepén, fogalmam sem volt arról, hogyan tovább. A zsebembe benyúlva bosszúsan konstatáltam, hogy Louishoz hasonlóan az én telefonom is a házban maradt. Remek, és most?!

Váratlanul aztán egy esőcseppet éreztem meg a fejem tetején. Automatikusan felpillantottam az égre, így a következő már az arcomra érkezett, egy csíkban lemosva a könnyeimet. Na de jó, még ez is!
Nincs mese, Lexa, vagy eltévedsz az esőben, vagy visszamész a kocsmához — vettem számba a két, számomra kedvezőbbnél kedvezőbb opciót.

Végül egy beletörődő sóhajjal fordultam meg, hogy visszainduljak, miközben az eső már egyre jobban megeredt. A pub előtt azonban ismét megtorpantam. Semmi kedvem nem volt újfent találkozni a perverz pultossal, vagy a két bennfetrengő részeggel.

Egyetlen okom lenne bemenni… Louis. De mivel ő látni sem akar pillanatnyilag, talán jobb, ha kint maradok — gondoltam végig gyorsan. — Már csak az a kérdés, hogy hogyan?

A szemeimmel lázasan kutattam valami megoldás után, amikor végre megpillantottam a legkézenfekvőbb lehetőséget; egy padot, a kocsma előtt, a fal tövében, még éppen a tető alatt. Tökéletes.

Elégedetten ültem le, majd kényelmesen elhelyezkedtem, szorosan átölelve a felhúzott lábaim. Nagyjából már megnyugodtam eddigre, így képes voltam racionálisan felmérni, hogy nagy felelőtlenség az, amit csinálok. Ugyanis, ott ülve szabályosan reszkettem a hideg miatt, az időközben kissé vizessé vált ruháim pedig nem igazán segítettek a helyzetemen. De akkor, ott, az esetleges tüdőgyulladás volt az, ami miatt a legkevésbé aggódtam.

Hosszú percekig szótlanul bámultam magam elé, néha-néha felpillantva az égre, hogy lássam, mikor kezd el végre felszakadozni a felhőzet. Bár eddigre már jelentőségét vesztette, hogy eláll-e az eső hamarosan, ugyanis magamban eldöntöttem, hogy nem megyek haza Louis nélkül.

Nem hagyhatom itt, mert valószínűleg a sárgaföldig leissza magát, részegen pedig majd magától összeesik három lépés után — próbáltam meg észérvekkel magyarázni azt, amit nem lehet. Azt, hogy szeretem, és kész.

Egy kérdés azonban akaratlanul is befészkelte magát a gondolataim közé: vajon később is ez lesz? Ha van egy kis feszültség, akkor azt rögtön egymáson fogjuk majd levezetni, ahelyett, hogy mi ketten jóban-rosszban együtt lennénk, és mindig támogatnánk a másikat? Vajon majd akkor is egymást fogjuk bántani, ha a világ néha ellenünk fordul?

Bármennyire is igyekeztem elhessegetni ezeket a gondolatokat a fejemből, nem nagyon jártam sikerrel, és egyre jobban kétségbeestem. Már szó szerint az is átsuhant az agyamon, hogy mennyire lehetnek komolyak az érzéseink, ha képesek vagyunk egymásnak esni a legkegyetlenebb célzásokkal…

Az engem gyötrő kétségek, a fájdalmasan nyilvánvaló magányosság, és a borús időjárás együttesen még azt is elérték nálam, hogy az idáig legszentebbnek hitt dologban is kételkedjek: a szerelmünkben.

Bármennyire is utáltam magam érte, megkérdőjeleztem az érzéseit, és tudtam, hogy ez már egy komoly probléma jele lehet. Fájt, de lassanként eljutottam oda, hogy kezdtem én is elveszíteni a bizalmam Louis iránt, amit mindeddig sziklaszilárdnak és megingathatatlannak véltem.

A gondolatmenetemet a kocsma ajtajának váratlan nyikorgása szakította meg…

Pár másodperc elteltével végül inkább a mozdulatlanság és az észrevehetetlenségre törekvés mellett döntöttem, miután fejben gyorsan végigjátszottam a lehetséges opciókat. Tudtam, hogy vagy a perverz pultos csávó az, mondjuk, mert kihozta a szemetet, vagy netalántán valamelyik seggrészeg alkoholista, akikkel találkozni szintén nem volt hangulatom. Vagy esetleg… Louis.

És, bármilyen furcsán is hangozzék, egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy melyik verzió a legelőnyösebb a számomra. Egy valamit tudtam csupán: azt, hogy amennyiben nem Lou az, akár még a testi épségem is veszélybe kerülhet a következő néhány percben. Ez a gondolat pedig, nem töltött el túl nagy lelkesedéssel, szerintem maximálisan érthető okokból.

Komolyan, képtelen voltam eldönteni, hogy vajon jobb lenne-e, ha Louis lenne az, és most azonnal túlesnénk azon a bizonyos, általam előre rettegett, mostanra már esedékessé vált beszélgetésünkön, amire talán sosem leszek eléggé felkészülve lelkiekben. Vagy pedig, hogy esetleg úgy járnék-e jobban, ha inkább valaki más lenne a „vendégem” a maradék három pasiból, még akkor is, ha ez magában hordozná azt a lehetőséget, miszerint újfent egy hímnemű erőszakos viselkedésének áldozatává válok.

Döntésképtelen lévén végül teljesen a sors kegyeire bíztam magam, és csak reménykedni tudtam abban, hogy a számomra legelőnyösebben jövök ki az egész szituációból.

Egyelőre ennyi lenne, és most szeretném jelezni Nektek, hogy amennyiben folytatást akartok, ne nyírjatok ki (még)! :D
Remélem tetszett, kommentben várom a tippeket a folytatást illetően! ;) <3