Közérdekű infó, hogy ma este elutazom, szóval a héten már nem tudom felrakni a folytatást, sajnálom :$$
Nem akarok igazából hosszan szövegelni, szóval jó olvasást, remélem tetszeni fog :))
U.i.: A részhez tartozó képet én csináltam, amikor áprilisban Angliában voltam, elnézést a minőségért :DD
~124. Wolverhampton (2.rész)
Lexa szemszöge:
— Most már csak Louison áll, hogy mikor jön elő. Én ráérek — jelentette ki büszkén, karba fonva a kezeit a mellkasa előtt.
A kurva életbe! Mi a szart csináljunk?!
***
A levegő kezdett egyre jobban lehűlni, én viszont ezt a világ minden kincséért sem tettem volna hangosan szóvá, inkább magamban remegtem. Tudtam, hogy Louis rögtön előbújna, amint meghallaná, hogy fázom. Számára mindennél fontosabb az, hogy jól legyek, még akkor is a saját érdekei elé helyezné az enyémeket, ha az élete múlna rajta. Mint jelen esetben…
— Hát itt meg mi folyik? — lépett oda hozzánk kíváncsian Liam.
— Jó, hogy jössz, haver! Figyelnél egy kicsit Lexára, hogy ne menjen be? Addig én kint körülnézek! — örült meg a bátyám.
— Niall — sírtam el magam. — Már meg mondtam, hogy Louis nincs itt a kertben! Egyedül voltam kint! — győzködtem kétségbeesetten.
Liam észrevétlenül, kérdő tekintettel fordult hozzám, én pedig egy jelentőségteljes, segélykérő, (könnyektől homályos) pillantással felvázoltam neki a helyzetet.
— Na, haver, akkor itt maradsz egy kicsit Lexával? Szerintem lassanként megfagy, jobb lenne, ha most elintézném ezt az egészet! — mondta Niall.
Megmerevedtem a szavai hallatán, a testemet elöntötte a félelem. Tudtam, hogy Louis elő fog jönni, mert nem akarja, hogy bajom essen… A francba!
Ijedten néztem Liamre, aki lefagyva bámult el Niall mellett, a ház sarka felé. Vagyis, pontosan arra, amerre Lou rejtőzött. Tudtam, éreztem, hogy látja Louist, mert előbújt… Ami egyet jelentett azzal, hogy a bátyám is megláthatja.
Villámgyorsan megköszörültem a torkomat, mire Liam észbekapott, és nem mutatta tovább a szemeivel Niallnek a pontos irányt Louhoz.
— Tessék, Lex, már be is rekedtél! Liam, maradj itt vele egy kicsit, jó? — kérte a bátyám.
— Én ugyan nem segítek a húgod lefagyasztásában! — emelte fel a kezeit Liam, és hátrálni kezdett.
— Hadd menjek be, Nialler, kérlek — suttogtam, a fejemben szinte üvöltöttek Louis halk léptei, ahogy közeledett felénk.
Bassza meg, Liam, miért kell neked is azt hangsúlyozni, hogy megfagyok?! — gondoltam bosszúsan.
— Niall, hallgass rá, nem vagy normális, hogy ilyet csinálsz! — szólt rá Liam, mire a bátyám felé fordult.
Amíg Niall a hátát mutatta felém, gyorsan kihasználtam a helyzetet, és Louisra néztem, aki már alig két méterre volt csak tőlünk.
— Menj vissza, megőrültél?! — tátogtam neki.
— Megfázol — rázta meg a fejét, a tekintetében végtelen bűntudat tükröződött.
— Menj, az istenért, menj vissza, kérlek — ismételgettem hangtalanul, teljesen kétségbeesve.
Lou azonban csak szótlanul ingatta a fejét.
— Menj vissza, különben soha többet nem csókollak meg — fenyegettem meg némán.
Ez végre használt, mert Louis ijedten kapta rám a szemeit. Mivel látta rajtam, hogy eszemben sincs viccelni, egy másodperc alatt visszabújt a fal rejtekébe. Még épp időben, Niall ugyanis pont akkor fordult vissza hozzám.
— Ne haragudj, Lex — motyogta. Mivel le volt hajtva a feje, nem kellett a szemébe néznem, és ennek köszönhetően láthattam Liam jelzését.
Szó nélkül tettem, amit Li kért, és megöleltem Niallt. Éreztem, hogy a bátyám meglepődött, de megkönnyebbülten viszonozta az ölelést.
— Kimegyek Louisért, és behozom elöl, te addig tartsd fel — tátogta Liam, majd rám kacsintott, és elsietett a nappali felé.
— Niall? — húzódtam el a szőke fiútól.
— Sajnálom, de várj még kint egy kicsit, kérlek — nézett rám bűnbánóan.
— Jól van — bólintottam. — Csak beszélgessünk, jó? Kérdezhetek valamit?
*** Eközben ***
Louis szemszöge:
— Kizárt minket, hogy lebukjunk, amikor együtt megyünk be! — magyaráztam dühösen.
— Basszus… — suttogta Lexa.
— Jön valaki az ajtó felé, nem? — kezdtem el hunyorogni egyszer csak, majd elfutottam a ház sarkáig, és elbújtam a fal takarásában.
Amint meghallottam Niall hangját, már tudtam, hogy jól tettem, amikor a rejtőzködés mellett döntöttem. Valahol azonban mégis bűntudatom volt… Elvégre, otthagytam Lexát egyedül, védtelenül, kiszolgáltatva a bátyja haragjának.
Minden izmom pattanásig feszülve várta, hogy az agyamból érkezzen a parancs, és visszamehessek Lexhez, de… de nem mozdultam, csak lélegzetvisszafojtva hallgattam a beszélgetésük.
Az egész testem megremegett, amikor Niall felemelte a hangját, legszívesebben visszarohantam volna Lexához, hogy elé álljak, és megvédhessem az ír fiú szitkozódásától. Egy belső hang azonban azt súgta, hogy inkább maradjak a búvóhelyemen, ezért végül nem tettem semmit.
Pontosan kihallottam Lex hangjából, mennyire utálja magát azért, amiért a bátyja szemébe hazudik, és emiatt akaratlanul is magamat hibáztattam.
Ha nem lett volna velem, nem állna fenn ez a probléma. Miattam kényszerült ilyen helyzetbe — szidtam magam gondolatban.
Hamarosan Liam is feltűnt a színen, én pedig abban reménykedtem, hogy ennyivel megúsztuk. De sajnos tévedtem… Ráadásul, Niall még rátett egy lapáttal, amikor fennhangon közölte, hogy a húga fázik…
Nem eshet baja az én drága gyönyörűmnek — csak ez visszhangzott a fejemben, miközben kiléptem a fal takarásából. Ha van valami, ami nem vicc, akkor az az ő jólléte. Nekem Ő mindennél fontosabb, nem ér annyit a bujkálás, hogy megfázzon. Az a fő, hogy vele minden rendben legyen, az összes többi dolog mellékes, beleértve saját magamat is.
Még az sem tántorított el a szándékomtól, vagyis a lebukástól, hogy megláttam Liam rémült arcát. Amint pedig Lexára pillantottam, szörnyű érzés fogott el. A szerelmem ott állt az ajtó előtt, vacogva, a mellkasa előtt keresztbefont karokkal, félig eltűnve a bátyja méretes pulcsijában, az arca könnyektől volt maszatos.
Fázik, és olyan gyámoltalan — gondoltam szomorúan, a gyomrom ökölnyi nagyságúra zsugorodott. — Miattam… Csakis miattam.
Lassan elindultam feléjük, mire Lexa rémülten könyörögni kezdett Niallnek, hogy engedje be. Tudtam, hogy hallja a lépteim, és azért csinálja, de nem érdekelt.
Amikor Liam elvonta a szőke fiú figyelmét, Lexi végre rám nézett. Némán kérlelt, hogy forduljak vissza, de miután belátta, hogy megmakacsoltam magam, egyszerűen megfenyegetett. Ez tényleg használt, mert láttam, hogy komolyan beszél, és gyorsan elrejtőztem.
Elmélázva figyeltem a hosszú percekig ölelkező testvérpárt, a húgaim jutottak róluk eszembe, és az, hogy néhány napon belül végre újra a karjaimban tarthatom őket. Eszméletlenül hiányoztak már.
A gondolatmenetemet az szakította félbe, hogy valaki hátulról megkocogtatta a vállamat. Majdnem felkiáltottam ijedtemben, de szerencsére még időben leesett, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy következmények nélkül hangoskodjak.
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amikor megfordulva Liammel találtam szembe magam.
— Gyere — nézett rám jelentőségteljesen, és szó nélkül elindult.
Engedelmesen követtem, a hangszíne olyannyira tekintélyt parancsoló volt, hogy nem hogy ellenkezni, de még faggatózni sem mertem.
A fejemben csak akkor állt össze a kép, amikor elértünk a bejárati ajtóhoz.
— Siessünk, szegény Lex már nagyon fázhat — tárta ki előttem az ajtót.
A szavait hallva ismét hatalmába kerített a bűntudat, és besiettem a házba. Nem hallottam, hogy követ-e, az én szemeim előtt már csak egy dolog lebegett: odamenni Niallhöz, hogy Lexa bejuthasson…
*** Eközben ***
Niall szemszöge: (ritka alkalom, élvezzétek ki xdd – a szerk.)
— Jól van — bólintott Lexa. — Csak beszélgessünk, jó? Kérdezhetek valamit?
— Persze, kérdezz, amit csak akarsz — mosolyogtam a húgomra. Megkönnyebbültem attól, hogy nem haragszik rám azért, amiért kint tartom a hidegben.
— Mi bajod van Louisval? Miért vagy ilyen ellenséges vele? — nézett rám kíváncsian, a tekintetében egy kis szomorúság is megcsillant.
Nagyot sóhajtottam a kérdés hallatán, hirtelen fogalmam sem volt arról, hogyan magyarázhatnám el neki mindazt, amit érzek és gondolok ezzel kapcsolatban…
Már nagyon régóta észrevettem azt, hogy Louis másképp bánik vele, mint a többi lánnyal. Nem tudom, hogy Lou bevallotta-e már magának, de látszik rajta, hogy többet érez Lexa iránt, mint szimpla barátságot. Nem vagyok hülye, sőt, mivel hozzá hasonlóan én is pasiból vagyok, pontosan tisztában vagyok azzal, mit jelent a húgommal szemben tanúsított viselkedése.
Ami pedig a kettejükkel kapcsolatos, ellenséges hozzáállásomat illeti… nem tehetek róla! Ő az én egyetlen hugicám, nem akarom, hogy baja essen. Már pedig tudom, hogy Louis csak fájdalmat okozna neki. Én bolond, megengedtem neki, hogy Harryvel járjon, és mi lett a vége? Az az idióta megcsalta, Lex pedig a szemem láttára esett a földre, amikor rájuk nyitottunk! Azt hiszem, teljesen összetörte az egész, csak nem mutatta. (Ebben egyébként Niall téved, mert bár tényleg megviselte Lexát a dolog, azért nem akart belepusztulni – a szerk.)
Lényeg a lényeg, nem akarom még egyszer elkövetni azt a hibát, hogy hagyom Lexát egy bandataggal járni. Biztos, hogy bizonyos fokig kellemetlen neki nap mint nap Harryvel találkozni. Szerintem legalábbis.
És akkor végül a legfontosabb, az eredeti kérdés: mi bajom van Louisval? Semmi. Vagyis, addig nincs vele problémám, amíg elkerüli a húgomat. Féltem tőle Lexát, ez az igazság. Louis nem hozzá való, elég jól ismerem már őt ahhoz, hogy ezt nyugodtan el tudjam dönteni. Ő túl szórakozott ahhoz, hogy komolyan gondolja a húgommal, ráadásul az, hogy már akkor is őt bámulta, amikor még réges-rég Eleanorral járt, ergo „szemmel csalta a barátnőjét” szintén nem túl jó pont. A felelőtlen viselkedéséről meg ne is beszéljünk…! Nem tudom, hogy volt képes megengedni magának azt a luxust, hogy senkire és semmire sem gondolva, védekezés nélkül lefeküdt Ellel. A barátnője terhes tőle, bassza meg! Még belegondolni is szörnyű, hogy akár a húgom is lehetne Eleanor helyében, ha nem vigyázok rá eléggé! Louval tehát alapvetően semmi problémám sincs, de Lexa mellé valaki olyat szeretnék, aki nála ezerszer jobb, felelősségteljesebb és érettebb. Röviden: bárkivel szívesebben engedném járni a húgom, mint vele.
— Pontosan mire gondolsz, Lex? Semmi problémám sincs Louisval — mondtam zavartan.
— Aha, persze — forgatta meg a szemeit. — Miért utálod, hogyha velem van?
— Én csak meg akarlak óvni téged életed egyik legnagyobb csalódásától, és te máris úgy nézel rám, mintha én lennék a főgonosz! Jót akarok neked, hidd el — simogattam meg Lexa durcás arcát.
— Jól érzem magam vele, mi ezzel a baj? — értetlenkedett.
— Semmi, ezzel tényleg semmi — mosolyodtam el megenyhülve. — Csak azt nem szeretném, hogy sérülj miatta. Ő komolyan el van kötelezve, Eleanorral babát várnak, érted?
— Tudom, de szerinted ez hogy kapcsolódik ide? — vonta fel a szemöldökét értetlenül. Láttam rajta, hogy csak játssza a hülyét, valójában pedig pontosan tudja, mire célozgatok. Úgy döntöttem, inkább ráhagyom a dolgot.
— Sehogy — ráztam meg a fejem mosolyogva.
Tudtam, hogy ostobának tart, vagyis inkább csak vaknak, és ez valahol azért fájt. Tényleg ilyen hülyének gondol? Illetve, gondolnak? Hogy nem veszem észre azt, amit az orrom előtt művelnek? Na, ne röhögtessenek már! Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy mindketten többet éreznek a másik iránt – akár tudnak ők a saját érzéseikről, akár nem.
— Látod? Nem is értem, miről beszélsz, Niall — mosolygott rám, a szemeiben pedig jól láttam, hogy megkönnyebbült attól a tudattól, hogy sikerült átvernie. Megint.
Szegény, drága hugicám — néztem a lány arcát szomorkás mosollyal az arcomon. — Annyira próbálkozik leplezni azt, amit érez… Bár, az is lehet, hogy nem ismerte be magának, hogy Louis több neki puszta barátnál. Végül is, ez logikus is, ha arra gondolok, hogy Lou el van kötelezve Eleanorral. Talán Lex El miatt fél beismerni magának az érzéseit. Valószínűleg tagadja, hogy vonzódik Louishoz, és próbálja magát meggyőzni arról, hogy ők ketten szimplán csak jó barátok, akik nagyon jól kijönnek egymással… Mindenesetre, nagyon remélem, hogy igazam van, és azt is, hogy Lexában még csak fel sem merül olyan, hogy Lou esetleg viszonozhatná az érzéseit.
— Egyébként, meddig kell még kint ácsingóznom? — váltott témát pár perc elteltével a húgom.
— Ameddig a drágalátos Tomlinson haverod elő nem bújik valahonnan — ismételtem el sokadszorra.
Tudom, valamilyen szempontból teljesen logikátlan az, amit csinálok, mert elég lenne bezárkózni a házba, és megvárni azt, amíg Louis magától bekopog, hogy bejönne a hidegről, de én nem akarok addig várni. Különösen, hogy még azt is el tudom képzelni róla, hogy kint éjszakázik, csakhogy ne kelljen szembe néznie velem. Így marad ez a viszonylag drasztikus és kegyetlen, de ugyanakkor mégis ezerszer hatásosabbnak ígérkező megoldás: a zsarolás. Ha Lexa tényleg olyan fontos neki, mint ahogy azt sokszor látom rajta, akkor nem fogja sokáig hagyni, hogy a húgom idekint fagyoskodjon a sötétben. Probléma megoldva, a lebukás garantált! Igen, tudom, kész zseni vagyok!
— Louis soha sem fog előjönni, ha egyszer itt sincs! — nyögött fel Lexi dühösen.
— Mi van velem? — hallottam meg egyszer csak a hátam mögül Lou hangját.
Hát ő meg hogy a szarba jutott be a házba?! — gondoltam bosszankodva. — Alaposan keresztülhúzták a számításaimat, az egyszer biztos!
Lexa szemszöge:
Amikor meghallottam Louis hangját a házból, Niall háta mögül, alig akartam hinni a fülemnek. Ahogy láttam, ezzel a bátyám is hasonlóan volt… Csak amíg én megkönnyebbültem, addig az ő arcára a mérhetetlen bosszúság, düh és csalódottság keveréke ült ki.
— Mi van velem? — ismételte meg Louis, még szélesebben elvigyorodva, és elindult felénk.
— Mégis hogyan?! Hogy kerültél be a házba?! — támadott neki Niall.
— Eddig is itt voltam — mosolyodott el Lou ártatlanul. — Csak az emeleten.
— Aha, persze! — forgatta meg a szemeit a bátyám dühösen.
— Higgy, amit akarsz, Nialler, tényleg így volt — bizonygatta Louis. — Egyébként miért áll odakint Lexa a hidegben? Még a végén megfázik! Azonnal engedd be! — lökte félre a szöszit elkomorult arccal.
— Na, végre — léptem be a jó melegbe megkönnyebbülve.
— Gyere, hadd melegítselek fel — húzott magához Lou, pimaszul a bátyámra vigyorogva.
Semmivel sem törődve simultam a mellkasára, és fúrtam a fejem az ingébe. Az illata és a testéből áradó gyengéd szeretet másodpercek alatt felforrósított, kívül-belül egyaránt. Imádtam érezni a közelségét, végre újra biztonságban éreztem magam.
Élveztem, ahogy Louis a hajamba temette az arcát, és mosolyogva hallgattam, hogy újra és újra mélyen belélegzi az illatom. A karjai szorosan fonódtak a derekamra, a kezével pedig önkéntelenül is simogatta a hátam, miközben ölelt. Varázslatos pillanat volt, de természetesen Niall nem hagyta annyiban Lou szemtelenségét, vagyis hogy direkt ölelget engem a szeme előtt, és szétválasztott minket.
— Nem kell neked senkit sem felmelegítened, Tomlinson — sziszegte a bátyám dühösen, mialatt maga mögé tolt, hogy közénk állhasson.
— Nialler, fejezd be — kértem, és megpróbáltam kikerülni, hogy újra Louishoz léphessek, ő azonban ezt nem hagyta.
— Te egy szót se szólj, Lex, inkább menj fel Liam szobájába! — utasított.
— Ezt te sem gondoltad komolyan! — fontam karba a kezeim felháborodva. Óvodásnak tart, vagy mi a franc?!
— Azt mondtam, indíts felfelé! — mordult rám Niall.
A durva, szinte már könyörtelen hangja hallatán a mérgem átcsapott szomorúságba, és félelembe.
— Ne beszélj így velem, kérlek — suttogtam megsemmisülve, a szemeim megteltek könnyel.
A bátyám erre teljesen lefagyott, az arcán pillanatok alatt ezer különböző érzelem suhant át. Bűntudat, szomorúság, megbánás, harag, és még sorolhatnám.
A néhány másodpercnyi feszült, lassanként kínossá váló csendet Louis hangja törte meg.
— Azt hiszem, haver, ha nem tanulsz meg egy kicsit uralkodni magadon, elveszítheted a húgodat. Emlékezz csak a mai napra, Destiny-re… Rá is ráförmedtél, ő pedig majdnem sírva fakadt. Fékezz, Nialler, jó?
— Te csak ne osztogass nekem tanácsokat, Tomlinson! Ez is miattad van! Minden miattad van! — kiáltott fel a bátyám hisztérikusan, és elrohanva az emeletre viharzott.
Lou és én is döbbenten néztünk utána. Niallt nagyon ritkán látni mérgesnek vagy indulatosnak, most pedig tényleg nagyon ki volt akadva.
A bátyám távozása után kialakult csöndet ismét Louis szakította félbe, ugyanis olyan nagyot nyelt, hogy még én is meghallottam. Amikor rápillantottam, láttam, hogy küzd azzal, amit Niall a fejéhez vágott.
— Ne is foglalkozz vele, Louis, nem gondolta komolyan — léptem közelebb a meredten maga elé bámuló fiúhoz.
Mivel Lou nem válaszolt, újból próbálkoztam.
— Nem ér annyit Niall viselkedése, hogy rosszul érezd magad — simogattam meg a karját. — Louis?
— Igaza van, minden az én hibám — suttogta Lou elgyötörten. — Ne haragudj — motyogta, majd elsietett. Ő is.
Egyedül maradtam a szoba közepén, és csendesen figyeltem az ajtót. Az ajtót, amelyen keresztül a számomra két legkedvesebb fiú távozott zaklatottan, nem is olyan régen.
— Uram, segíts — sóhajtottam fel, majd megráztam a fejem, és mosolyt erőltetve az arcomra, elindultam a nappali felé, hogy megnézzem a többieket.
*** Hajnali fél 1 ***
— Huh, de elfáradtam! — rogytam le zihálva az ágyra.
— Én is — bólintott Liam, levegő után kapkodva. — Ki gondolta volna, hogy régebben jobb kondiban voltunk? — vigyorgott rám.
— Szerintem öregszünk, Li, ez a probléma — kacsintottam rá, majd mindketten felnevettünk.
Másfél órán át ugráltunk egyfolytában, a létező legszarabb zenékre, pont úgy, mint régen. Az első tíz percbe még Ruth és Nicola is beszállt, de aztán inkább elmentek aludni, akárcsak a többiek.
— Lex, szerinted már mindenki alszik, csak mi nem? — kérdezte pár perccel később.
— Mondom, hogy öregszünk! Pár év, és már este nyolckor elmegyünk mind aludni, meglátod — vigyorodtam el.
— Bolond vagy — rázta meg a fejét nevetve Liam, és lassan, kínlódva feltápászkodott a földről, ahová leroskadt az ugrálásunk befejeztével.
— Úgy nyögsz, amikor felkelsz, mint egy idős papa, és még van képed bolondnak nevezni?! — bokszoltam vállba vigyorogva.
— Igazad van, bocs — nyomott egy puszit a homlokomra mosolyogva. — Megyek, megkeresem az ágytálam a fürdőben, hátha éjszaka kelleni fog — kacsintott rám.
— Én addig benézek a fiúkhoz, majd jövök — mosolyodtam el, és kiléptem a folyosóra.
Néma csendben ellopakodtam a lépcsőig, aztán lábujjhegyen leosontam rajta, egyenesen a nappaliba, ahol a maradék négy fiú „kempingezett”.
Mosolyogva néztem végig a békésen szuszogó társaságon, majd kis habozás után az alvó Louishoz léptem. Óvatosan leültem mellé, az egyik kezemmel pedig lassan hozzáértem a mellkasához. Egyszerűen nem tudtam ellenállni a kísértésnek, az édesen szuszogó fiú látványának hatására a szívem szinte már könyörgött az agyamnak, hogy engedélyezzen néhány vágyott érintést. Amint a tenyerem a bőrére tapasztottam, tisztán éreztem, hogyan gyorsul fel a szívverése az érintésemtől, még álmában is.
A tudattalan reakcióján csak elmosolyodtam, aztán gyengéden a mellkasára támaszkodva, vigyázva arra, hogy fel ne ébresszem, óvatosan az arca fölé hajoltam. Békés vonásainak látványa engem is nyugalommal árasztott el, és kiélveztem, hogy van időm megcsodálni az arcának minden egyes részletét.
Végül ajkaimat lágyan az övéihez érintettem, és hagytam, hogy a jól ismert bizsergés úrrá legyen az érzékeimen. A testem felforrósodott, hirtelen a levegőt is jóval melegebbnek érzékeltem, mint eddig, a gyomromban pillangók repkedtek fáradhatatlanul, a pulzusom az egekbe szökött, és nem akartam mást, minthogy felébredjen, hogy rendesen is megcsókolhassam.
A hosszú óráknak tűnő néhány másodperc kiélvezése után elhúzódtam tőle, hiába tiltakozott az összes sejtem a távolság ellen, hiába sóvárgott minden porcikám az érintése után. Egy apró, pár pillanatig tartó „jó éjt puszival” kellett megelégednem, akár tetszett ez a testemnek, akár nem.
— A fenébe is — hagyta el a szokásos, jól ismert, örökérvényű, bosszús mondat a számat, természetesen a lehető leghalkabb formában, amint ráeszméltem, hogy mit tettem… illetve, a csókkal még nem is lett volna probléma, ha nem Niall előtt csinálom…
Na jó, úgyis alszik, tuti megúsztam — nyugtatgattam magam gondolatban. — Kizárt, hogy meglátott volna, legközelebb meg óvatosabb leszek, ennyi az egész! — próbáltam lezárni magamban a dolgot.
Mindeközben pedig akaratlanul is a számhoz kaptam a kezem, és az ujjaimmal végigsimítottam az ajkaimon, ezzel megpróbálva a lehetetlent — vagyis, hogy lecsillapítom bennük a pár másodperces csók okozta lüktető bizsergést.
Végül, néhány – természetesen Louis csodálásával töltött - perc után felálltam az eddigi helyemről, egy nagy sóhaj kíséretében.
Már épp elhagyni készültem a nappalit, amikor… amikor megtorpantam. Valami azt súgta, hogy még nem végeztem teljesen idelent…
A lábaim akaratlanul is Niallhöz vittek, aki Louhoz hasonlóan rezzenéstelen arccal aludt. Mondjuk, kicsit furcsálltam, hogy most nem horkol, ahogy szokott, de végül is, hátha megfékezte magát, tekintettel arra, hogy Liamék nappalijában szunyókál, nem?
Pár percig őt is csak bámultam, majd lehajoltam hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára.
— Szeretlek — suttogtam szinte teljesen hangtalanul, aztán felegyenesedtem, és Zayn forgolódását meghallva gyorsan az emeletre siettem.
Niall szemszöge: (ha már most végre volt ilyen, szinte kötelező duplázni :DD – a szerk.)
Amint hallottam, hogy a húgom elsiet, a szemeim azonnal kipattantak. Igen, ébren voltam, végig ébren voltam… De bár ne lettem volna!
A fejemben szünet nélkül ismétlődött az előbb látott jelenet: az, ahogy Lexa megcsókolta az alvó Louist…
Te jó ég, ez kész téboly! És szegény kis Lexim! Olyan elesettnek nézett ki, ahogy lehajolt Louishoz… Olyan bánatos volt… Mintha… mintha pontosan tudná, hogy amit tesz, az helytelen. Bassza meg, tisztában volt egyáltalán azzal, hogy megcsókolta Tommót?! Azt, aki mással jár?! Azt, aki hamarosan apa lesz?!
Hirtelenjében fogalmam sem volt semmiről, ez az esemény olyan mélyen megrendített, hogy képtelen voltam értelmesen gondolkozni. A fejemben millió kérdés kavargott, és már bántam, hogy nem tettem fel őket nyíltan a húgomnak, néhány perccel ezelőtt, amikor még itt volt.
Bár, valahol azért mégis csak jó, hogy nem támadtam le — nyugtattam magam. — Elvégre, ha valójában még mindig nem vallotta be magának, akkor nekem miért tenné? De akkor is, lehetséges egyáltalán az, hogy önmaga előtt tagadja a Louis iránti vonzalmát, amikor képes megcsókolni őt álmában?! Várjunk csak…! Álmában! Ez a kulcs szó! Talán… talán a húgom csak alva járt, és ennyi…! Lehet, hogy nem is tudja, mit tett! — győzködtem magam, egyre nevetségesebb indokokat kreálva az előbbi megmagyarázhatatlan látványra.
Valahogy sokkal inkább sajnáltam a húgomat, mintsem hogy mérges lettem volna rá. Úgy éreztem, hogy szegény feleslegesen szenved, megfelelő ok nélkül. Mert hogy Louis nem jó ok a szenvedésre — na, ebben biztos voltam.
Te jó ég, elkéstem! — döbbentem rá hirtelen. — Elkéstem, nem tudtam megmenteni Lexát attól, hogy újból csalódjon. Ezzel a csókkal még nyilvánvalóbbá tette számomra azt, hogy komolyan érdekli Louis… És sajnos ez egyet jelent azzal, hogy – akár tud a saját érzéseiről, akár nem – csalódni fog előbb-utóbb. Mert arra, hogy Tomlinson nem lesz az övé soha, arra a nyakamat tenném. Ha másért nem, azért, mert én azt az életben nem engedem meg neki!
Szegény, drága, kicsi Lexám — gondoltam szánakozva. — Nem hallgattál rám, amikor megpróbáltalak megóvni Louistól, életed legnagyobb csalódásától, és beleszerettél… Addig jó, amíg ezzel senki sincs tisztában – legfőképp neked és Tomlinsonnak nem szabad tudnotok az érzéseidről, mert akkor… akkor talán könnyebben megúszod, kisebb karcolásokkal. Ha viszont kitárod a szíved mindenki előtt, véged lesz, szinte már látom is magam előtt, hogyan törsz össze teljesen. Nem, ez semmi esetre sem történhet meg! Louis nem tehet ekkora kárt benned, mert én azt nem hagyom! Ó, húgi, miért is nem hallgattál rám? Miért kerested a bajt? Mert most aztán nyakig benne vagy, sajnos…
Ilyen, és ezekhez hasonló gondolatok közepette sikerült nagy nehezen elaludnom, és olyannyira lefoglalt ez az egész, hogy teljesen el is felejtettem azt, hogy Lex azt mondta szeret, és megpuszilt. Vagyis elfelejtettem felismerni, hogy megbocsájtotta az esti csúnya viselkedésem.
Az elalvás viszonylag gyötrelmes volt, ráadásul az éjszaka első felében folyton felriadtam, mert újra és újra láttam magam előtt azt a jelenetet, amikor a húgom beszennyezi az édes, ártatlan ajkait Louis mocskos szájával, és azzal a bűnös csókkal.
*** Eközben ***
Lexa szemszöge:
Liam szobájába beérve a kanálfóbiást már az ágyán fekve találtam, láthatóan rám várt, miközben unottan bámult ki a fejéből.
— Mi tartott eddig? Felverted Louist, és dugtatok egyet? — vigyorgott rám, amikor meglátott.
— Nagyon vicces vagy, Payne — forgattam meg a szemeim, mialatt az ágyhoz sétáltam és befeküdtem mellé.
— Komolyan, mit csináltál? — faggatott.
Erre én csak elpirulva lehajtottam a fejem.
— Szóval megcsókoltad — bólintott mindentudó mosollyal az arcán.
Mivel nem válaszoltam, és ő sem mondott mást, csend telepedett ránk. Ráadásul Liam hallgatás közben végig az arcomat fürkészte, amitől egyre jobban zavarba jöttem. Már épp azon voltam, hogy megkérdezem tőle, mikor szándékozik lekapcsolni az éjjeli szekrényén lévő lámpát, amikor végül Li mégis megszólalt.
— Ennyire hiányzott? — érdeklődött elmosolyodva.
— Louis? — kérdeztem, mire csak bólintott egyet. — Tudod, Liam, ő valahogy mindig hiányzik. Még akkor is, ha velem van — vallottam be.
— Ezt meg hogy érted? — vonta fel a szemöldökét kíváncsian.
— Hiába tart a karjaiban, és mondja, hogy csak az enyém, én akkor is úgy érzem, hogy már elveszítettem őt, érted? Fogalmam sincs, miért, de így van — motyogtam.
— Szerintem ez teljesen normális, és érthető reakció a részedről, Lex — mosolygott rám. — Eleanor terhes, te pedig nem tehetsz semmit ezzel kapcsolatban, maximum támogathatod Louist.
— Én nem vagyok képes mellette maradni… így… — suttogtam, a hangom elcsuklott.
— Mire készülsz, Lex? — kérdezte végül Liam, pár perc hallgatás után.
— Elmegyek — ismertem be felsóhajtva. — Hogy hová, és mikor, még nem tudom, szóval ne kérdezd — tettem hozzá gyorsan, amikor Li már szólásra nyitotta a száját.
— É-értem — bólintott végül, egy nagyot nyelve. Láthatóan küzdött a nemrég hallottakkal, próbálta minél hamarabb megemészteni a szavaimat.
Várakozóan vizslattam a vonásait, amelyek már percek óta ugyanúgy maradtak, bármiféle apró rezzenés nélkül. Az arca tökéletesen kifejezéstelen volt, amivel lassanként az őrületbe kergetett.
— Bocs, de nem tudom, mit mondhatnék — vallotta be, és tehetetlenül megvonta a vállát. — Biztos, hogy tudod, mit csinálsz…
— Igen, hidd el! Nincs más megoldás — húztam el a szám.
— Én megértelek, Lex, de remélem, nem fogod megbánni azt, hogy átengeded Elnek Louist — nézett mélyen a szemembe.
— Én nem engedem át neki! Maximum kölcsönadom! — vágtam rá hevesen.
— Kölcsönadod, mi? Hú, de romantikus! — gúnyolódott Liam.
— Szerinted én tehetek arról, hogy terhes a barátnője?! — háborodtam fel.
— Nem, de arról igen, hogy feladod a harcot, és elvonulsz, Louist felügyelet nélkül hagyva!
— Tessék?! Nézd, Liam, én pontosan tisztában vagyok azzal, hogy mit kockáztatok. De megbízom Louban, világos? Babázik, semmi több — védekeztem.
— Te tudod — enyhült meg Li arca. — Bár én a helyedben nem vennék mérget arra, hogy Louis kitart melletted… Már bocsi. Elvégre, állítólag „őrülten szerelmes” volt beléd akkor is, amikor megbaszta Eleanort, nem?
— Miért, szerinted mi a francot kéne csinálnom, hmm?! — fakadtam sírva. Kezdett nagyon elegem lenni ebből a beszélgetésből.
— Hé, nyugalom, shhh — húzott magához Liam, az arcán bűntudat suhant át. — Úgy értettem, hogy bár az egymás iránti érzéseitekben senki sem kételkedhet, az idő nagy próbatétel, és csak kevesen élik túl.
— Semmi baj, Li, tudom, hogy valakinek szembesítenie kell a legrosszabb verzióval is, ne mentegesd magad — mosolyodtam el szomorkásan, letörölve a könnyeimet. — Csak szar ezt hallani, de úgy sejtem, hogy ezzel nem leplek meg.
— Tudod, hogy én mindenben támogatlak és segítelek, ugye? — simogatta meg az arcomat Liam.
— Persze, és köszönöm — nyomtam egy puszit a borostás pofijára, hálám jeléül.
— Na, szerintem akkor inkább aludjunk, jó éjt — puszilta meg gyorsan a homlokom.
Én csak bólintottam egyet, és befeküdtem a helyemre az ágyon, Liam pedig, miután elhelyezkedett mellettem, mosolyogva ránk húzta a takarót, és gondosan ellenőrizte, hogy mindenhol a létező legtökéletesebben takart-e be. Miután megnyugodott, mert sikeresen megállapította, hogy nem fenyeget engem semmiféle megfázás, vagy hasonló, eloltotta a villanyt.
— Jó éjt, Lex — suttogta, a mondat végébe beleásítva.
— Neked is, Liam — nevettem el magam. — Szeretlek — bújtam hozzá.
— Én is téged, te, apám egyetlen pici lánya — húzott magához, a hangja álmos volt ugyan, de így is hallottam, hogy mosolyog.
— Csak nem féltékeny valaki? — vigyorodtam el, választ azonban már nem kaptam, hacsak nem tekintem annak Liam egyenletes szuszogását.
*** Hajnali 4 ***
Mivel még mindig nem tudtam aludni (egy bizonyos okból…), és nem volt hangulatom tovább ébren feküdni, lélegzetvisszafojtva megpróbáltam a lehető legkevesebb zajjal kimászni az ágyból.
Amikor a lábujjaim már sikeresen elérték a padlót, gondolatban gratuláltam magamnak a zseniálisan kivitelezett, Liam felébresztése nélkül lezajló felkelésemhez, de nem örülhettem sokáig, ugyanis meghallottam egy álmos hangot a hátam mögül.
— Mi a baj, Lex? — kérdezte Liam, rekedtes hangon.
— Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni! — kezdtem el azonnal mentegetőzni, miközben villámgyorsan lemásztam az ágyról.
Amint a teknősimádó felé fordultam, láttam, ahogy kómás fejjel, enyhén hunyorogva néz rám.
— Aludj tovább nyugodtan, én csak… majd jövök. És bocsi, még egyszer — indultam el a szobája ajtaja felé.
— Hová mész ilyenkor? — vonta fel a szemöldökét kíváncsian, a szemeiből egy szempillantás alatt eltűnt az álmosság.
Nem válaszoltam, csak erőltetetten rámosolyogtam, és tovább folytattam az utam a kijárat felé.
— Hová mész ilyenkor? — ismételte meg nyugodtan az előbbi kérdését.
Megtorpantam, de nem fordultam hátra, hogy ránézzek, magamban pedig próbáltam eldönteni, hogy elmondjam-e neki, mi az oka annak, hogy képtelen vagyok elaludni.
Az önmagammal vívott harcba annyira belefeledkeztem, hogy nem is vettem észre, amikor Liam kimászott az ágyból, és odajött hozzám. Csak arra eszméltem fel, hogy valaki megragadja a felkarom, és maga felé fordít.
— Mondd el, Lex — utasított Liam, bár a hangja továbbra is lágy volt.
— Oda kell mennem… — suttogtam végül lehajtott fejjel, egy hatalmas, nehézkes sóhaj is követte a vallomásom.
Már vártam a kérdését, hogy mégis miért, amikor Liam végül így szólt:
— Veled megyek.
— Tessék? — emeltem rá a szemeimet megdöbbenve. Alig akartam hinni a fülemnek.
— Nem engedlek el egyedül sehová, Lex. Főleg nem hajnalban, és főleg nem oda — közölte határozottan.
— De Li, olyan szépen aludtál, és…
— Szó sem lehet arról, hogy egyedül menj, világos? — nézett rám szigorúan, majd megenyhülve folytatta. — Ígérem, nem foglak zavarni, és ha egyedül akarsz lenni, hagyok egy kis távolságot. De veled megyek.
— Köszönöm — öleltem meg hirtelen.
— De mégis mit? — kérdezte értetlenül.
— És nagyon sajnálom — tettem hozzá bűnbánóan.
— De mégis mit? — ismételte meg Liam.
— Köszönöm, hogy itt vagy nekem, és ne haragudj, hogy felébresztettelek, és hogy nem hagylak aludni — mondtam halványan rámosolyogva.
— Alap — mosolyodott el, és egy hosszú puszit nyomott a homlokomra. — Gyere, öltözzünk, és mehetünk.
***
— Halkan! — figyelmeztettem Liamet, ahogy immár teljes harci díszbe öltözve lopakodtunk a lépcső felé.
— Nyugalom — intett le Li, tovább osonva.
Miután a lépcsőt, mint akadályt sikeresen átvészeltük, az ajtóhoz jutás szinte már gyerekjáték volt. Ennek ellenére, épp amikor Liam a kilincset akarta lenyomni, egy hang szólalt meg mögöttem.
— Hová mentek?
Egyelőre ennyit tudtam felrakni egyben, ne haragudjatok :$ A részből ennél több is megvan már (kb plusz 7 oldal), de azt inkább egy újként fogom majd felrakni, amint írtam még hozzá :)
Ahogy azt mondtam a fejezet elején, ma elutazom, és csak jövő vasárnap (29-én) jövök meg, szóval addig sajnos nem lesz fent a folytatás... De utána biztosan lesz egy szabad hetem, amikor is ontani szeretném magamból a részeket :DD
Egyébként pedig, kinek hogy sikerült a bizi? :) Várom a tippeket is, szerintetek melyik fiú ébredt fel Liamék távozása előtt? :D
Imádlak Titeket, komizni ér ;)) <3
