~126. Wolverhampton (4.rész)

Sziasztok, végre tudtam hozni a kövit :)

Na, ez már az utolsó előtti Wolverhampton-os rész, nyugi ;))

Ajj, te jó ég, belegondolni is szörnyű, hogy vége az utolsó "jó hétfőnek" :( Brr, suli >.< Na, mindegy :D

Remélem tetszeni fog, sietek a kövivel ;)) <3

~126. Wolverhampton (4.rész)

Louis szemszöge:

— Ne félj, én úgy ismerem a környéket, mint a tenyeremet — kacsintott rám Lexa mosolyogva.

— Tudom, te vagy az én kis navigátorom — karoltam át elmosolyodva, és egy puszit nyomtam a homlokára.

— Na és, hová szeretnél menni? — kérdeztem kíváncsian.

Lexa erre egy nagyot sóhajtott.

— Látni akarom a régi házunkat — ismerte be végül, a fejét zavartan lehajtva. Tudtam, hogy nem véletlenül nem néz a szemembe. Nem akarta, hogy lássam a fájdalmat a tekintetében.

— Köszönöm — mosolyogtam rá.

— De mégis mit? — nézett fel rám értetlenül.

— Azt, hogy ennyire bízol bennem, és hogy semmit nem félsz elmondani nekem — simítottam végig az arcán szeretetteljesen.

Fantasztikus érzés volt tudni, hogy megbízik bennem annyira, hogy megmutassa a múltja minden apró részletét — akármilyen fájdalmas legyen is feltépni a régi sebeket.

Lexa némán nézett a szemembe, képtelen volt bármit is mondani. Amikor végül mégis szólásra nyitotta a száját, tudtam, hogy fogalma sincs arról, hogy mit mondhatna, ezért a mutatóujjamat gyorsan az ajkaira helyeztem.

— Shh, semmit sem kell mondanod — ráztam meg a fejem, halványan rámosolyogva.

A szemeiben megkönnyebbülés és hála tükröződött.

— Szeretlek — mondtam ki sokadszor is a bűvös szót. Lehet, hogy valaki szerint veszít az értékéből, ha túl sokat ismételgetik, de akkor én úgy voltam vele, hogy ki akarom használni azt az időt, amíg még a szemébe mondhatom.

— Én is téged — mosolyodott el, egy apró csókot nyomva az ajkaimra. — Gyere — kulcsolta össze az ujjainkat, és maga után húzott az utcán.

***

— Ez itt az — mutatott egy házra Lex, hirtelen megtorpanva. — Istenem, semmit sem változott… — suttogta, a szája elé kapva a kezét, a szemei csillogni kezdtek.

— Szeretnél bemenni? — kérdeztem kíváncsian.

— De hát lakik itt valaki! — értetlenkedett Lexa.

— És? — mosolyodtam el, majd kézen fogtam. — Gyere!

Mielőtt Lex észbe kaphatott volna, már az ajtón kopogtam, magamban pedig nagyon szorítottam, hogy legyen itthon valaki.

— Igen? — nyitott ajtót egy barátságos tekintetű, idős néni. Amint meglátott minket, értetlenül összeráncolta a szemöldökét.

— Elnézést a zavarásért, nem akartunk csak így Magára törni, de tudja… Illetve, ne haragudjon, be sem mutatkoztam! A nevem Louis Tomlinson, ő pedig itt Alexa Morgan — karoltam át Lexa derekát.

Vártam, hogy az idős hölgy szemeiben majd megcsillan a felismerés, Lex neve hallatán, de semmi ilyen nem történt – vagy csak nagyon jól leplezte…

Pár perc elteltével éreztem, ahogy Lexa jelzésképp finoman oldalba bök, hogy mennünk kéne, én azonban nem mozdultam, és őt sem engedtem elmenni, szorosan magamnál tartottam. Tudtam, hogy csak idő kérdése, és a néni reagál.

— Inkább gyertek be, kedveskéim, idekint még elég hideg van — szólalt meg végül, utat engedve nekünk a házba.

Némán léptünk be az épületbe, és követtük az öreg hölgyet, végig a helyiségeken. Lexa nem szólt közben egy szót sem, túlságosan lefoglalta a bámészkodás. Alaposan körbenézett az előszobában, majd az étkezőben is, az arca azonban kifejezéstelen maradt, így nem tudtam megállapítani, hogy vajon azért van-e ilyen csöndben, mert túl sok minden megváltozott, mióta utoljára járt itt – vagy épp ellenkezőleg, minden ugyanolyan, mint volt.

— Üljetek le nyugodtan az asztalhoz, azonnal jövök — mosolygott ránk kedvesen az idős néni. — Kértek esetleg addig valamit? Enni, vagy inni?

— Lex? — fordultam a lányhoz kérdőn.

Ő erre csak megrázta a fejét, de továbbra sem szólalt meg. Bólintottam, majd a vendéglátónkra mosolyogtam:

— Nagyon kedves, köszönjük, de nem kérünk semmit.

Az öreg hölgy erre elmosolyodott, aztán kisétált az étkezőből.

— Na, mit mondtam? Simán bejuttatlak én bárhová! — mosolyogtam Lexára.

Mivel ő azonban nem mondott semmit, az arcom elkomorult.

— Minden rendben, Lex?

A neve hallatán a lány bocsánatkérően pillantott rám.

— Ne haragudj, Lou, mit mondtál az előbb? Nem figyeltem — ismerte be elpirulva.

— Nem lényeges — ráztam meg gyorsan a fejem. — Egyetlen dolog számít, az, hogy biztosan jól vagy-e. Nagyon sápadtnak tűnsz, tudod? — fürkésztem az arcát aggódva.

— Minden oké, csak… — itt elhallgatott, és egy nagyot sóhajtott. — Amikor utoljára itt jártam, minden ugyanígy nézett ki. Minden ugyanilyen volt, de azért valahogy mégis más… Nem is tudom, érted? Olyan… olyan…

— Olyan… nyomasztó itt lenni? — kérdeztem, megpróbálva befejezni a félbehagyott mondatát.

— Inkább csak jó — mosolyodott el Lexa. — Furcsa, de nagyon jó. Már csak anya hiányzik — jegyezte meg keserűen nevetve.

— Tudod, hogy bármit megtennék érted, de azt hiszem az, hogy visszahozzam őt neked, meghaladja a képességeimet — vallottam be szomorúan.

— Nekem már az is elég, hogy tudom, megtennéd — simított végig az arcomon mosolyogva.

— Neked bármit, gyönyörűm — suttogtam, ajkaimat lágyan az övéire illesztve.

A csókunkat az zavarta meg, hogy valaki belépett a helyiségbe, és kínjában krákogni kezdett. Lexával ijedten rebbentünk szét, mindkettőnk arca lángba borult.

— Tudom, kedveskéim, hogy azt mondtátok, nem kértek semmit, de azért én mégis csináltam egy kis limonádét — tette le a kezében lévő tálcát az asztalra az idős hölgy.

Bár rajtakapott minket csókolózva, láthatóan nem akarta tovább fokozni a zavarunk, ezért megjegyzés nélkül hagyta a dolgot, és csak magában mosolygott egy jót.

— Köszönjük, nagyon kedves — mosolyodott el Lexa, és elvette az egyik poharat.

— Öm… Nem akarok illetlennek tűnni, de esetleg megkérdezhetem a nevét? — próbáltam meg beszélgetést kezdeményezni, a lehető legudvariasabban.

— Mrs. Elizabeth King — biccentett mosolyogva. — És most, hogy végre teljesen túlestünk a bemutatkozáson, talán elmesélhetnék nekem, minek köszönhetem a látogatásuk.

— Nos, igen… Az a helyzet, hogy Lexa régen… szóval ő… — kezdtem bele, de valahogy képtelen voltam értelmesen fogalmazni.

— Egészen véletlenül, csak nem itt lakott régen, Miss Morgan? — fordult Lexhez, mindentudóan mosolyogva.

— Valahogy nem tűnik túl meglepettnek… — vörösödött el Lexa.

— Limonádékészítés közben egy kicsit kutakodtam — ismerte be Mrs. King. — Nagyon ismerős volt a neve, tudja. Az Ön édesanyját hívták Clara Morgannek, ha nem tévedek…

— Így van — bólintott Lexa.

— És ez esetben Ön az, aki árvaházba került, miután balesetet szenvedtek, amiben az anyja életét vesztette… Ön az, akinek szörnyű véget ért a terhessége, ahogy tragikus módon elvetélt — folytatta a múltról tudott információk felsorolását.

Lex erre már képtelen volt válaszolni, csak némán nyelt egyet, és makacsul küzdött a könnyeivel.

Túl sok volt neki ez az egész, tudtam jól. A régi házukban ülni, ahol alig változott valami az évek alatt, az anyjáról, az anyja haláláról, a babájának elvesztéséről beszélni egy vadidegennel, és mindezt alig pár órával azután, hogy először nézett szembe a megerőszakolásának helyszínével. Teljesen megértettem, hogy nem tud megszólalni. Azt viszont el sem tudtam képzelni, hogy mit érezhet, hogy mit élhet át közben…

— És Ön az, akit megerőszakoltak — fejezte be az ismereteinek feltárását Mrs. King.

— Igen, Ő az — nyögtem ki nagy nehezen, gombóccal a torkomban, és bátorítóan megfogtam Lexa kezét az asztal alatt.

— Nos, örülök a szerencsének, kedvesem — mosolyodott el barátságosan az idős hölgy. — Tudja, néhányszor már gondoltam arra, hogy valamilyen módon megkeresem, de aztán mindig arra jutottam, hogy nem jó ötlet. Nem tudtam, hogyan érintené.

Néhány percnyi csend állt be, de mivel sem én, sem Lexa nem mutattunk semminemű hajlandóságot arra, hogy újabb témával álljunk elő, és esetleg beszélni kezdjük, Mrs. King magára vállalta a további kínos hallgatások megelőzését azzal, hogy folytatta.

— Nem tudom, járt-e már az édesanyja sírjánál, de gyanítom, hogy még nem, ugyanis tegnap voltam kint legutóbb, és akkor egyetlen olyan virágot sem láttam, amit ne én hoztam volna. Tudja, rendben tartom a sírt, minden héten kimegyek. Nagyon tisztelem mindkettőjüket, főleg magát, hogy ennyi minden után is képes volt újrakezdeni, hogy képes volt felállni a padlóról. Rendkívüli személyiségre vall, és éppen ezért, fiatalember, jobb, ha tudja, hatalmas szerencséje van — pillantott rám jelentőségteljesen.

Elvörösödve bólintottam.

— Tudja, Mrs. King, mi igazából nem vagyunk együtt — vallottam be.

Már vártam, hogy megbotránkozik, amiért képesek vagyunk csókolózni, holott nem is járunk, de legnagyobb megdöbbenésemre semmi ilyen nem történt.

— Nem vagyok én olyan régimódi, mint amilyennek tart — nevetett fel jóízűen Mrs. King, kitalálva a gondolataim. Éreztem, ahogy lángba borul az arcom.

— Képzelje, tudok még egy s mást — folytatta nevetve. — Például, hogy Őn Louis Tomlinson, aki valamilyen bandában énekel, az együttes neve most hirtelen nem jut eszembe, pedig a kis unokám imádja Magát, és mást sem hallok tőle, amikor itt van…

— One Direction — segítette ki Lexa halványan mosolyogva.

— Igen, igen, tényleg! Őn pedig, Alexa Morgan, az egyik tagnak, valami Natenek, vagy kinek a húga, és jelenleg modellkedik — mosolygott Mrs. King. Láthatóan őszintén örült annak, hogy végre Lex is megszólalt, és nem csak síri csendben ült, könnyes szemekkel, ahogy eddig.

— Niall — javítottam ki ezúttal én.

— Igen, bocsánat! — nevetett fel újból. — De látja, így is megértik, amit mondok. Szóval, ott tartottam, hogy sok mindent tudok én. Barátnője is van, igazam van? — fordult hozzám ismét. — Eleanor, talán, ha jól emlékszem… 

— Igen, Eleanor — sütötte le a szemeit Lexa, majd bűnbánó arccal kezdte el vizsgálni az asztal alatt összekulcsolódó kezeink.

— És, ha jól sejtem, egyetlen oka van, amiért még együtt vannak… — itt egy gömbölyű hasat mutatott magának a levegőben. — Igazam van, vagy igazam van? — pillantott rám kíváncsian.

Hatalmasat nyeltem. Ez a nő kész boszorkány! Vagyis részben… Karenről csak nem tud… Vagy talán mégis? Ezek után az sem kizárt!

— Ahogy látom, beletrafáltam — mosolygott. — Ej, ezek a mai fiatalok! Nem hallottak a védekezésről! Bezzeg az én időmben! — figurázta ki a saját korosztálya által sokat ismételgetett néhány mondatot Mrs. King.

Nem tehettünk róla, Lexával mindketten nevetésben törtünk ki. Ez a nő túl jó lett volna színésznőnek, annyi szent.

— Egyébként igazán kár Magukért, ha szabad megjegyeznem — mosolygott ránk szomorkásan.

— Nekünk mondja?! — nevette el magát Lex keserűen, majd amikor látta, hogy szólásra nyitom a szám, gyorsan közbevágott, és folytatta. — De ez most igazán nem lényeges, ne is menjünk bele jobban — pillantott rám jelentőségteljesen.

Tisztában voltam vele, hogy miért állított le. Azért, mert pontosan tudta, mit akartam mondani. Tudta, hogy nekiálltam volna magamat hibáztatni, és szidni, amit nem akart többször végighallgatni, mert nem értett velem egyet abban, hogy én tehetek mindenről.

— Mit szólnátok ahhoz, kedveskéim, ha meghívnálak benneteket ebédre? Úgyis olyan egyedül vagyok itt, örülnék, ha eljönnétek! Persze a többiekkel együtt — ajánlotta fel mosolyogva.

— Nagyon kedves, köszönjük, de… — kezdett bele az udvarias visszautasításba Lexa.

— Nem fogadok el nemleges választ, aranyoskám! — rázta meg a fejét hevesen Mrs. King.

— Szívesen eljövünk — válaszoltam hirtelen, mire mindketten meglepetten fordultak felém.

— Louis! — sziszegte Lex, jelentőségteljesen rám nézve.

— Most miért? Szerintem nagyon kedves Mrs. Kingtől, hogy meghívott minket — értetlenkedtem.

— Igen, ez valóban így van, de sajnos nem fogadhatjuk el… — fordult vissza bocsánatkérően az idős nénihez.

— Miért nem, aranyom? — tette fel a nagyon is jogos kérdést Mrs. King.

— Igen, Lex, miért nem? — kérdeztem én is.

— Niall — préselte ki a fogai között Lexa.

— Mi van vele? — néztem rá bambán.

— Louis… mi… khm… — köszörülte meg a torkát jelzésképp, és Mrs. Kingre sandított, majd rám nézve az ajkaimra pillantott, miközben megnyalta a száját.

És akkor végre leesett. Ez a nő látott minket csókolózni! Mi lesz, ha ezt Niall megtudja?! Nem, igaza van, kizárt, hogy kockáztassunk!

— Ha a bátyád miatt aggódsz, kedveském, feleslegesen teszed — mosolyodott el Mrs. King. — Lakat a számon, esküszöm! — kacsintott ránk.

— Nos… khm… ebben az esetben talán… szóval… — kereste a megfelelő szavakat Lex.

— Köszönjük, szívesen elfogadjuk a meghívást — segítettem ki Lexát, aki egy apró mosollyal hálálta meg a közbeavatkozásom.

— Remek! — csapta össze a tenyerét elégedetten Mrs. King. — Fél egyre várom Magukat, a többiekkel együtt!

Mosolyogva búcsúztunk el, majd kézen fogva kiléptünk az utcára.

— Annyira köszönöm, Louis — nézett mélyen a szemembe Lexa. — Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg, hogy ennyit segítesz.

— Semmit sem kell megköszönnöd — ráztam meg a fejem mosolyogva, mutató ujjamat az ajkaira helyezve, hogy elcsitítsam.

Az ujjam helyét már éppen a csókjára szomjazó számmal váltottam volna fel, amikor valaki belénk ütközött, megtörve a szemkontaktusunk segítségével kialakított, külvilágot kizáró, ránk telepedő varázst, és visszarántott minket a valóság kegyetlen talajára.

— Khm… nyilvános helyen vagyunk — motyogta Lex, zavarba jőve, és elfordította a fejét.

— Ne is mond — sóhajtottam fel keserűen.

— Gyere, jobb, ha visszamegyünk Liamékhez — engedte el a kezem Lexa, és elindult a sarok felé.

Némán álltam még ott pár másodpercig, teljesen letaglózva a szomorú valóságtól, majd utána futottam. Amint mellé értem, halkan megszólalt:

— El sem tudom képzelni, mit kapok majd Nialltől azért, hogy meglógtunk — jegyezte meg, és erőltetetten felnevetett.

— Semmit sem kapsz tőle, ne aggódj — nyugtattam meg. — Ha megpróbálna akárcsak leszidni is, megvédelek — ígértem.

— Köszönöm — mosolyodott el halványan, és a testünk mellett ernyedten lógó karjainkat „véletlenül” összeérintette, ahogy közelebb jött hozzám menet közben.

Keserűen mosolyogva vettem tudomásul, hogy ez minden, ami nekünk jutott, főleg, ha nyilvános helyen sétálunk.

***

— Na, csakhogy itt vagytok! Van fogalmad arról, hogy mennyire aggódtam miattad, Alexa Morgan?! — fogadott minket az ír fiú dühösen.

Szinte már ösztönösen léptem Lexa elé, aki nem került ki, hanem kihasználta a helyzetet, és elbújt a hátam mögött.

— Én kértem meg, hogy mutassa meg, hol laktak régen, még akkor, amikor hajnalban elindultunk a sikátorba. Ő csak betartotta az ígéretét — védtem.

— Nagyszerű! És erről mi miért nem tudhattunk?! Szerinted én nem akartam látni?! — kötötte az ebet a karóhoz Niall.

— Látni fogod — hűtöttem le, aztán a többiekhez fordultam. — Sőt, mind látni fogjátok, ugyanis a jelenleg ott lakó idős néni meghívott minket ebédre!

— Várj, ti csak úgy bekéredzkedtetek valakihez? — kerekedtek el Liam szemei.

Válaszul csak megvontam a vállam. Végül is, így volt.

Tori, kihasználva a pillanatnyi csöndet, gyorsan megelőzve Niall esteleges újabb dühkitörését, mosolyogva hozzánk fordult:

— Nem vagytok éhesek? Egyetek egy kicsit, bőven van még idő ebédig!

— Lex? — kérdeztem halkan, a fejem hátrafordítva a lányhoz.

Legnagyobb meglepetésemre (és a többiekére) egyszer csak két kéz jelent meg a mellkasomon, és egy apró test simult hozzám hátulról. A döbbenettől még levegőt venni is elfelejtettem, az arcom pedig vörös színt öltött, ahogy rájöttem, hogy Lexa biztosan érzi a kalapáló szívem a tenyere alatt.

— Csak, ha te is eszel velem, Lou. Egyedül nem reggelizem — motyogta a hátamba, majd gyengéden növelte a szorítását, ahogy a karjait összekulcsolta a derekam körül, a hasam előtt.

Önkéntelenül is mosolyra húztam a szám. Nagyon aranyosnak találtam, ahogy az apró kezeivel bátortalanul szorongat, miközben maga előtt tart, akár egy pajzsot.

— Szívesen reggelizem veled — mosolyodtam el.

A pillantásom akaratlanul is Niallre vándorolt a válaszomat követően. Azt vártam, hogy szikrát szóró szemekkel, ökölbe szorult kezekkel méreget minket, de korántsem ilyen látvány fogadott. Az ír fiú bánatosan, majdhogynem szívszorító fájdalommal a szemében figyelte a húga karjait a testem körül.

Eddigre már nem csak sejtettem, hanem bizonyosan tudtam is, hogy valami más lett. Elképzelni sem tudtam, hogy mi, de megváltozott tegnap óta. Méghozzá Niallben.

Nialler olyan szomorúan nézett minket a szőke fürtjei alól, hogy alig bírtam megállni, hogy ne kérdezzek rá azonnal nyíltan. Az arca talán még elkeseredettebbnek tűnt, mint reggel a sikátorban. Ott is ugyanígy bámult minket Lexával, ahogy a húga engem ölelt.

***

— Fél egyre kell csak átmennünk Mrs. Kinghez, úgyhogy arra gondoltam, Niall, most kimehetnénk a temetőbe — fordult a bátyjához Lexa, miután közösen bekaptunk pár falatot, a korábban elmaradt reggelink pótlása gyanánt.

— Csak mi ketten, ugye? — kérdezte rögtön a szöszi, reményteljesen csillogó szemekkel.

Hiába nem mutatta a legkisebb jelét sem, tudtam, éreztem, hogy ez a kérdés most valójában nekem, illetve a folytonos jelenlétemnek szólt.

— Persze, miért? — pillantott rá Lex kíváncsian. — Szeretnéd, ha velünk jönne még valaki?

— Dehogy, én is úgy gondoltam, hogy ketten menjünk! — vágta rá hevesen a bátyja.

A beszélgetésük közben kíváncsian fürkésztem a szőke fiú arcát, választ kerestem a kérdéseimre.

Nialler, a heves reakciója után önkéntelenül is rám pillantott. Ahogy találkozott a tekintetünk, halvány pírral az arcán kapta el a fejét. Rajtakaptam, ezt pontosan tudtuk mindketten. Mindemellett pedig, ezzel az apró, másoknak fel sem tűnő kis incidenssel bizonyossá vált számomra, hogy az ír fiú tényleg miattam kérdezte meg, hogy ketten mennek-e a temetőbe. Világossá vált, hogy zavarja, ha Lexa közelében vagyok. Pontosabban, zavarja, de nem úgy, mint régen. Ez változott meg.

— Jól van — hagyta annyiban a húga, aztán mosolyogva felállt. — Akkor, szerintem indulhatnánk is.

Niall bólintott, és felpattant, majd sietve az ajtó felé vette az irányt.

Menekül — gondoltam rögtön. — De vajon mitől, vagy mi elől? Előlem? Vagy inkább attól, hogy újból meglásson minket Lexával, egymást ölelve?

— Várj, Lex, de ugye ide jöttök majd vissza? — állította meg az időközben bátyja után induló lányt Liam.

— Igen, és majd együtt megyünk innen Mrs. Kinghez — fordult hátra Lexa mosolyogva.

Már éppen indult volna tovább az ajtó felé, amikor váratlanul mégis megtorpant. Kíváncsian figyeltem, ahogy egyik pillanatról a másikra gondolkodóba esik, és mozdulatlanul megáll, ahelyett, hogy folytatná az útját az immáron tárva-nyitva lévő bejárati ajtó felé, ahol Niall távozott az imént.

Akaratlanul is vágyakozva nyeltem egyet, amikor az alsó ajkába harapva lepillantott a konyhapadlóra, és a csempe mintázatát kezdte el vizsgálni. Elmosolyodtam, ahogy az arcát lassanként pír öntötte el, és biztosra vettem, hogy az elpirulásának oka a fejében cikázó gondolatok között keresendő.

Lexa végül aztán, kis habozás után odalépett hozzám, és egy szégyenlős csókot nyomott az ajkaimra. Mielőtt feleszmélhettem volna, már el is húzódott tőlem, és egy apró mosollyal a szája sarkában elfordult, majd szó nélkül kiment a házból.

Liam vigyorogva bokszolt vállba, Zayn pedig fütyült egyet a tiszteletünkre, de én őket teljesen figyelmen kívül hagyva, vágyakozva néztem utána. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor ténylegesen rádöbbentem arra, hogy mit tett velem, és a szívemmel. Örökre magához vette, hogy biztonságban tarthassa, mintegy sajátjaként.

***

Lexa szemszöge:

— Indulhatunk! — szökdécseltem oda Niallhöz fülig érő szájjal, miután becsuktam magam mögött az ajtót.

— Mégis mi tartott eddig? — támadt nekem egyből, dühösen.

— Csak elköszöntem — vontam meg a vállam, de a képemről képtelen voltam letörölni a vigyort.

— Louistól, mi? — vonta fel a szemöldökét kérdőn, enyhe gúnnyal a hangjában.

— Mindenkitől — vörösödtem el.

Niall élesen szívta be a levegőt a fogai közt, de nem szólt semmit. Tudtam, hogy ezt most nem vette be.

Az út a temetőig ezután csendben telt, kínos csendben. Egyedül akkor beszéltünk pár szót, amikor megálltunk a bejáratnál lévő virágboltban, és vettünk egy csokrot. 

Az eladóhölgy olyannyira rajongott a virágokért, hogy mindegyiknek tudta a szimbolikus jelentését. A hosszú litániája végére érve Niallel egyértelműen a tearózsa mellett döntöttünk, amelynek jelentése a nő szerint az, hogy „mindig emlékezni fogok”. Nos, amennyiben ez igaz, akkor valóban ez a tökéletes virág nekünk. Mindig emlékezni fogunk anyára, történjék bármi.

***

Torkomban hatalmas gombóccal, könnyeimet nyelve rendezgettem a virágokat a síron.

Amióta megláttam a kis kőtáblát anya nevével, megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim, eszméletlenül fájt a hiánya. A maga után hagyott, tátongó űr a szívemben minden eddiginél erősebben tudatta velem a jelenlétét.

Amikor végeztem a virágokkal, Niall szó nélkül magához húzott, és szorosan a karjaiba zárt. Ő nem sírt, legalábbis nem úgy, ahogy én. Némán könnyezett, a vállamon éreztem, ahogy a könnycseppjei átáztatják a felsőm.

Amikor először elhúzódtam tőle, és a szemébe néztem, fájdalmas szúrást éreztem a mellkasomban, végtelen bűntudat öntött el. Hazudtam Neki. Annyiszor hazudtam Neki!

— Niall — kezdtem, de a hangom elcsuklott, a levegővételeim remegtek.

— Shh — csitított könnyes szemekkel, és még erősebben szorított magához.

— Niall, én annyira… annyira sajnálom — suttogtam, és zokogni kezdtem. — Tudod, hogy nagyon szeretlek, és sosem bántanálak, ugye? Ugye tudod? — ismételgettem sírástól fuldokolva.

— Nincs miért bocsánatot kérned, kicsim — simogatta meg az arcomat lágyan, ujjaival letörölve a könnyeim.

Niall szemszöge:

Ahogy sikertelenül nyugtatgattam Lexát, már pontosan tudtam, hogy ő is ugyanazt érzi, amit én. Ugyanazt a végtelen nyomást a mellkasán, a sír látványára.

Összeszorult a szívem, amikor meghallottam, ahogy remegve bocsánatot kér. Nem kellett elárulnia, tudtam, hogy miért mondja. Legalábbis azt gondoltam, hogy tudom… Pedig valójában fényévekre jártam az igazságtól.

Azt hittem, azt sajnálja, hogy képtelen visszafogni magát Louis közelében, és a talán még magának sem bevallott érzései zavarják ennyire.

Aznap ugyanis tökéletes bizonyosságot nyert számomra az, hogy a húgom őszintén szereti Louist…

Aznap, amikor láttam, ahogy az éj leple alatt leosonva megcsókolta Lout, amíg ő mit sem sejtve aludt… Aznap, amikor reggel hozzábújt a sikátorban, és élvezte Louis ölelését, majd hazafelé végig úgy csüngött rajta, akár egy kis gyerek az anyján. Aznap, amikor kettesben eltűntek mögülünk, hogy egyedül menjenek el Lexáék régi házához. Aznap, amikor onnan visszaérve elbújt Lou mögé, nála keresve védelmet, majd szorosan, ragaszkodóan megölelte hátulról. Aznap, amikor már nekem is feltűnt (mert direkt figyeltem), hogy mennyi szeretettel, és milyen őszinte rajongással a szemében néz Louisra.

Ez az egész két dolog miatt érintett nagyon rosszul. Az egyik, amire nagyon nem vagyok büszke, az a féltékenység. Mármint, nem azt akarom, hogy belém legyen szerelmes, félreértés ne essék, elvégre ő a húgom! Nem, sokkal inkább arra vagyok féltékeny, hogy engem elhanyagol, és minden idejét a drágalátos Tomlinsonjának szenteli, aki véleményem szerint akkora egy barom, hogy nem méltó Lexa ártatlan szerelmére. Féltékeny vagyok arra, hogy nála keres védelmet, vigaszt, mindent, helyettem. A bátyja helyett!

A másik, valamivel talán nyomósabb ok pedig az, hogy rettentően aggódom miatta, és nagyon féltem. Tönkreteheti magát, ha nem a megfelelő emberbe szeret bele. Már előre félek, hogy mennyire össze fog törni majd attól, ha meglátja Louist Eleanorral babázni. Tomlinson nem neki való, és ezzel tisztában kéne lennie! De persze nincs, mert elvakítja az az átkozott, beteges rajongás, amivel Louisra tekint. Komolyan, néha azt érzem, hogy szinte bálványozza őt, holott egyáltalán nincs mire fel! Őszintén, Tomlinson felelőtlensége a csillagos ég határát súrolja, megkoronázva egy undok, TERHES barátnővel… Na igen, minden báty álma az, hogy a húga egy ilyen pöcsbe zúgjon bele reménytelenül…!

Lexa szemszöge:

— De én tényleg borzasztóan sajnálom, Niall — ismételgettem elgyötörten.

A bocsánatkérésem okát azonban képtelen voltam kimondani. Túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy beismerjem előtte, mennyiszer hazudtam neki. Azt meg végképp képtelen voltam bevallani, hogy miben.

Nem tudhatja, hogy szerelmes vagyok Louisba, sem azt, hogy ő is belém. Különben is, minek akasztanám ki ezzel, amikor hamarosan úgy is minden megváltozik, Eleanornak köszönhetően? Nem sokára már úgysem lesz olyan, hogy Mi, maximum az emlékezetünkben.

— Bármi bánt is, rám mindig számíthatsz, rendben? A bátyád vagyok, nekem mindent elmondhatsz, Lex — nézett mélyen a szemembe Niall.

— Tudom, és nagyon szeretlek — bújtam hozzá újból.

— Én is téged — puszilt bele a hajamba.

— Ha csak később beszélnél róla, én azt is megértem — jegyezte meg pár perc hallgatás után. Hogy mi van?! Miről beszélnék később?! — Ráérsz, én mindig itt leszek neked. Akkor is meg foglak hallgatni, amikor majd végre késznek érzed magad arra, hogy bevalld ezt az egészet. Nem akarlak sürgetni, tudom, hogy ehhez idő kell. De hé! Abban is biztos vagyok, hogy az idő minden sebet begyógyít! — mosolygott rám biztatóan.

Mi van?! Ez meg miről beszél?! Mit kéne bevallanom, és miért?! Nem hiszem, hogy ugyanarra gondol, mint amire én… Elvégre, én azért kértem bocsánatot, mert hazudtam neki, ő viszont valami egészen másról beszél, erre a nyakamat tenném! De vajon mi az a más?

***

Még vagy fél órán át ott álltunk a sír előtt, összeölelkezve. Közben sokszor azt éreztem, hogy mintha egy perc sem telt volna el 6 éves korunk óta. A lelki szemeim előtt két kisgyerek szorította egymást.

Pedig mennyi minden megváltozott 12-13 év alatt… A magam elé képzelt testvérpár felnőtt, a fiúból világhírű énekes lett, a lányból modell, bár ez utóbbit azóta sem értem, amikor belenézek a tükörbe…

— Gyere, lassan visszamehetnénk — lépett hátrébb egyszer csak Niall.

Bólintottam, majd egy búcsúpillantás után megfogtam a kezét. Úgy indultunk kifelé a temetőből, ahogyan kiskorunkban mindig is járkáltunk: kézen fogva. Ettől ismét visszatért a lelki szemeim elé az a kép, ahol kicsiként így sétáltunk. Mert van, ami nem változik. A (testvéri) szeretet például ilyen.

— Jaj, a kardigánom! — kaptam észbe, amikor már a kapunál jártunk. — Biztos ott hagytam a síron, amikor a virágokat rendeztem! Visszaszaladok érte, várj meg itt, jó? — hadartam, majd a válaszát meg sem várva elfutottam.

Viszonylag gyorsan visszaértem, bár amikor már célegyenesbe fordultam, az utolsó kanyar után hirtelen földbegyökerezett a lábam.

Valaki állt anya sírjánál. Egy fiú. Louis.

Egyelőre ennyi lenne, és kivételesen a vége sem olyan gonoszan félbehagyott ;) Remélem, tetszett, komizni ér :D <3

U.i.: Fel a kezeket, ki várja a sulikezdést? :D (én nem igazán :DD)

Egy kis szösszenet

KÉRLEK OLVASSÁTOK EL! :)

Sziasztok :))

Higgyétek el, nem terveztem ennyire eltűnni... De tényleg, szó szerint eltűntem. Mármint a netről. Facebook-on is isten tudja mikor voltam utoljára, és ezért itt is szeretnék bocsánatot kérni azoktól, akiknek nem írtam ott vissza.

A nyaram finoman szólva sem úgy alakult, ahogy elterveztem/vártam. Azt hittem, sokat leszek itthon, lesz időm írni, és még egy csomó más dolgot csinálni. Aha, meg ahogy azt Móricka elképzelte... Folyton vagy itt voltam nyaralni, vagy ott, vagy a mamához száműztek, vagy tudom is én. Szerintem, ha azt mondom, hogy voltam itthon egyben 2 teljes napot június óta, akkor túlzok. (Persze, tudom, szegény lány, ennyit volt nyaralni :D) Arról nem is beszélve, hogy küszöbön egy újabb költözés, amihez is minél előbb ingatlant kell találni, össze kell dobozolni, stb. Anyával, amikor itthon is voltam, mindig elmentünk házakat nézni, bár hiába az igyekezet, nem tartom valószínűnek, hogy a sulikezdésig el tudnánk költözni, amikor még meg sem találtuk "az igazit" :D Dióhéjban ennyit akartam, hogy tudjatok a jelenlegi helyzetről.

Egyébként, elkövettem egy orbitálisan nagy hibát... Elfelejtettem kiírni, hogy időközben (pontosan az előző rész előtt egy nappal, július 2-án) 2 éves lett a blog! :')))

És akkor, még egy percet szánjatok rám. Csak meg akarom köszönni Nektek azt a hihetetlen támogatást és kitartást, amit velem szemben tanúsítotok, valljuk be, már elég hosszú ideje. Egyszerűen hihetetlen volt feljönni ide, és látni, hogy mennyivel gyarapodott a feliratkozók száma, annak ellenére is, hogy nem volt fent új fejezet, a napi több száz oldalmegjelenítésről meg már ne is beszéljünk! Elképesztőek vagytok, ez tény. Én pedig elképesztően hálás vagyok Nektek, ez is tény. 

És, mielőtt még esetleg bárki félreértelmezné a bejegyzés célját, ESZEMBEN SINCS szünetet bejelenteni, vagy abbahagyni a blogot!

Tudnotok kell, hogy ihlethiányban egyáltalán nem szenvedek, sőt! Nyaralás közben is állandóan a sztori folytatásán - egészen a történet legvégéig, mert hogy az is megvan már jó ideje a fejemben - pörgött az agyam, újra és újra ismétlődtek a meglévő jelenetek, úgyhogy sok részletet sikerült még kidolgoznom rajtuk ;) Azt pedig már említeni sem merem, hogy a mostanin kívül van kapásból minimum 1 hosszú, és legalább 4 rövid történetre ötletem... :D

Szóval, őszintén bízom abban, hogy túljutok ezen a hullámvölgyön, és újult erővel, gyakran fogom hozni Nektek a részeket ;) A támogatásotok hihetetlen erőt ad, a jelenlétetekkel, a kitartásotokkal Ti tartjátok bennem a lelket, ez az igazság. Amíg Ti itt vagytok, én is itt leszek, ebben biztos vagyok. 

Az új részt, ha minden jól megy, pár napon belül már olvashatjátok :))

Na jó, tényleg nem akarom tovább rabolni az időtök, úgyhogy még egyszer köszönöm, hogy vagytok nekem :')) Millió puszi: Agirlintheworld <3