Sziasztok :) Ne haragudjatok, de most jutottam először wifihez :( Itt egy nem túl különleges rész, egy különleges helyről: épp a kompra várunk, hogy átmenjünk Észak-Írországba :'DDD Remélem, azért tetszeni fog, jó olvasást ;)) <3
------------------------------------------
Helyesbítek: tegnap reggel (10 körül írtam) elment a wifi, mielőtt felrakhattam volna a részt, szóval ahogy észrevettem, gyorsan átmásoltam az egészet a jegyzetekbe :$$$ De az a lényeg, hogy most már végre megvan :)) Még egyszer jó olvasást <3
~122. Hajnali beszélgetés és reggeli indulás
— Na m-mi van, végül m-mégis m-megsajnáltál? — kérdezte Louis gúnyosan, miközben egész testében reszketett.
Ennek hallatán teljesen leblokkoltam. Tessék?! Még neki áll feljebb?!
— H-hogy mondtad? — néztem rá golflabda nagyságú szemekkel.
Lou nem válaszolt azonnal, ami rettentően megijesztett, ráadásul a kifejezéstelen tekintete is csak tetézte a rémületem. Amikor pedig elfordult tőlem, hogy a kezében behozott plédet magára terítse, végigfutott a hátamon a hideg. Miért viselkedik így velem? Így, ilyen bunkón és távolságtartóan?
— Jól hallottad! — bólintott aztán, visszapillantva rám.— Csak nem megesett rajtam a szíved? Már ideje volt, majdnem teljesen szétfagytam!
Egy hatalmasat nyeltem a szavai hallatán, ez volt az összreakcióm, aminek láttán Louis gúnyosan elmosolyodott. Az arckifejezésével végleg betett nekem, szinte azonnal lemondtam arról a tervemről, hogy beérve agyon csókolom…
— Mi lenne, ha végre mondanál valamit? Vagy talán már beszélni sem tudsz, annyira megindító voltam odakint? — folytatta kíméletlenül.
Amikor a szavaival sikeresen eszembe juttatta az erkélyen érzett kétségbeesésem, kicsordultak az idáig visszatartott könnycseppek a szememből. Némán pillantottam fel Loura, aki rezzenéstelen arccal bámult vissza rám.
— Csak nem azt várod, hogy meghatódjak, amiért sírsz? — vonta fel a szemöldökét meglepetten. — Mert ha esetleg igen, akkor közlöm veled, hogy kint megfagyott a szívem is, szóval hatástalan minden ilyen jellegű próbálkozásod!
A szavai szinte késként fúródtak belém, hatalmas fájdalmat okozva, a könnyeim pedig megsokszorozódtak.
— Komolyan, Lexa, mi a szarért bőgsz?! Nekem lenne okom sírni, amiért kidobattál Harryvel! Hihetetlen vagy! — nézett rám lesajnálóan.
— L-Louis… — suttogtam elkeseredetten.
— Jézusom, mennyi az idő? Esküszöm, nekiállok stopperral mérni, meddig próbálkozol nálam a könnyeiddel! — forgatta meg a szemeit, és dühösen a kezében lévő telefonjához fordult.
Amikor azonban a képernyőre pillantott, az egész teste megmerevedett. Beletelt néhány másodpercbe, amíg rájöttem, miért reagált így… Azért, mert csak most szembesült az utólag elküldött üzenetemmel.
Lexa: Én is szeretlek, Louis, a fenébe is! Nem tudok mit csinálni ezzel a ténnyel, bárhogy próbálkozom is… Kérlek, gyere be hozzám! Ha kinyitom az ajtót, ugye bejössz? Igazad van, szükségem van rád! Szeretlek, Boo Bear <3
Még mindig fátyolos tekintettel, de ugyanakkor most már kíváncsian fürkésztem az arcát. Érdekelt, hogy erre mégis mit lép majd.
— E-ezt mégis mikor…? Mikor írtad? — nyöszörögte, kínjában a hajába túrva.
— Elaludtam, mielőtt elküldhettem volna — vontam meg a vállam csendesen. — De ez már nem számít semmit, ha jól sejtem. Szerintem az lesz a legjobb, ha befekszel a takaró alá, hogy felmelegedj. Jó éjt — fordítottam neki hátat, és némán bebújtam az ágyba.
Alig fél percbe sem telt, Louis máris mellettem volt. Mindketten a hátunkon fekve bámultuk a plafont, egyikünk sem volt képes megszólalni. Én személy szerint amúgy sem tudtam, hogy mit kéne mondanom. A kettőnk aznap éjjeli harca percről percre elkeseredettebbé vált, ahogy telt az idő — ezzel mind a ketten tökéletesen tisztában voltunk.
— Sajnálom, fogalmam sincs arról, hogy mi ütött belém az előbb… Annyi minden idegesít és dühít, hogy nem bírom kontrollálni magam… Ne haragudj, Lex, nem rajtad kéne csattannia mindennek… — motyogta megbánóan, és gyengéden megfogta a kezem.
A szemem sarkából láttam, ahogy a fejét felém fordítva, várakozva méreget, de nem bírtam a szemébe nézni, ezért inkább a menekülő utat választottam: kihúztam a kezem az ujjai szorításából, és egyszerűen elfordultam oldalra, neki a hátamat mutatva. Lou egy fájdalmas, szaggatott sóhajjal vette tudomásul a reakciómat.
Ezután csak céltalanul meredtem ki a fejemből a félhomályba, egyáltalán nem voltam álmos. Ott, mellette fekve, többször is eszembe jutott, hogy milyen jó lenne most megfordulni, a karjai védelmező ölelésébe kerülni, és szorosan hozzábújva megcsókolni, majd csendesen elmondani neki mindazt, ami bennem kavarog. De semmi ilyen nem történt, mert nem hagytam, hogy újból felülkerekedjenek rajtam az érzelmeim.
Lassanként szinte az egész szoba fagyossá vált a kettőnk hűvös viselkedésétől. A testem már szabályosan reszketett a takaró alatt, habár belőlem is csak a hideg áradt, mert végtelenül üresnek éreztem magam belül, nélküle…
— Bújj ide, gyönyörűm, kérlek — hallottam meg egyszer csak a hátam mögül Louis nyöszörgését. — Tudom, hogy nem alszol, és hallod, amit mondok. Szükségem van rád, szerelmem, kérlek, fordulj meg és nézz rám!
Mivel nem válaszoltam, Lou úgy gondolta, hogy a tettek mezejére lép, ezért hátulról hozzám simult és gyengéden átölelt.
— Szeretlek — búgta a nyakamba. — Szeretlek, Lex, mindennél jobban.
Bár ő nem láthatta, a szavai hallatán könnybe lábadtak a szemeim.
Na jó, mégis mi a francot művelünk?! Ez már nem csak röhejes, hanem szánalmas is! Én megállás nélkül sírok, és közben hol elutasító vagyok vele, hol meg a karjaiba omolva csókolom, ő pedig az egyik pillanatban bunkó, a másikban meg azt ismételgeti, hogy szeret… Lényegében nem csinálunk mást, csak megbántjuk egymást, holott mindkettőnknek a másik támogatására lenne szüksége. Na igen, röhejesek vagyunk!
Egy hirtelen elhatározásnak köszönhetően egyszer csak megfordultam a karjaiban, a tekintetemet pedig az övébe fúrtam.
— Szeretlek — suttogta újból Louis, reménykedve.
Nem válaszoltam, hanem a hideg miatt még mindig lila ajkaira pillantottam. Amikor a szemeim visszavándoroltak a bűnbánóan csillogó, varázslatosan kék tekintetéhez, döntöttem. Döntöttem, mert elegem lett ebből az egész szánalmasan röhejes helyzetből. Én szeretem őt, ő szeret engem, és az egyetlen dologgal szemben, ami a boldogságunkat veszélyezteti, mindketten tehetetlenek vagyunk. Akkor meg miért játszunk szappanoperásat?
Néhány könnycsepp gördült le az arcomon, amikor eszembe jutott az a tény, hogy Eleanor terhes. Igen, ez az a bizonyos dolog, ami veszélyeztet minket. De ezzel egyikünk sem tud mit kezdeni, sőt, nem is kéne vele semmit kezdenünk. Mert ennek tényleg nincs olyan sok köze konkrétan Hozzánk… Inkább csak befolyásolja a kettőnk kapcsolatát. Illetve, csak fogja, majd egyszer, később…
— Ne sírj — törölte le a könnyeimet Louis, egy hatalmas nyelés kíséretében.
Kész, eddig bírtam: ahogy az ujjait elhúzta az arcomtól, szó nélkül megcsókoltam. Éreztem, ahogy a teste megrándul a meglepetéstől, de amint felocsúdott, azonnal viszonozta a közeledésem. A nyelve gyengéden simogatta az enyémet, ezzel lassú táncra hívva, a karjai pedig védelmezően fonódtak a derekam köré.
— Szeretlek, Louis — súgtam az ajkaiba mosolyogva, majd a hajába túrva egy újabb lágy csókba kezdtem.
Csak ekkor tűnt fel igazából, hogy még mindig hideg a teste, és hogy a szája is még csak langyos, az előbbi csókunknak köszönhetően. Tudtam, hogy tényleg fel kell melegítenem valahogy, ezért egy hirtelen mozdulattal a hátára fordítottam, és fölé mászva azonnal a csípőjére ültem, a csókunkat persze a világért meg nem szakítva közben.
A nyelve lassanként forróvá vált az enyémmel való szenvedélyes tánca közben, és a csók végénél már az ajkai is perzseltek. Elégedetten húzódtam el tőle, aztán csak mosolyogva, halkan zihálva néztük egymást, a légzésünk hosszú percekig nem rendeződött.
— Jól hallottam, amit az előbb mondtál, vagy csak képzelődtem? — kérdezte félve Louis egy kicsivel később, a szemeiben mérhetetlen remény csillogott.
— Jól hallottad, Boo — kuncogtam.
— Szeretsz? — suttogta mosolyogva.
— Mikor nem szeretlek téged, Lou? — nevettem fel, és egy lágy puszit nyomtam az ajkaira.
— Most, hogy mondod… — motyogta elgondolkozva. — Remélem, soha sincs olyan, hogy nem szeretsz.
— Már üzenetben is megmondtam neked, hogy lottóznod kéne, annyira jól tippelsz — kacsintottam rá, mire elnevette magát.
— Hiányoztál — simított végig az arcomon halványan elmosolyodva, az ujjaival közben néhány kósza hajtincset gondosan a fülem mögé tűrve.
A szám széles mosolyra húzódott a szavai hallatán, a kezeim pedig vándorútra indultak a hajában.
— Te is nekem — suttogtam az ajkaiba, a lehető legközelebb hajolva hozzá.
Louis szája egy vággyal teli sóhaj kíséretében elnyílt, készen arra, hogy megcsókolom, én azonban nevetve elhúzódtam tőle.
— Ne legyél telhetetlen — ráztam meg a fejem vigyorogva, és vigasztalásképp egy puszit nyomtam az orrára.
— Én telhetetlen? Hiszen még alig tartottalak a karjaimban! — nézett rám Lou tettetett felháborodással, szavai bizonyításaképp pedig szorosabbra fűzte az ölelését a derekam körül. — Különben is, belőled sosem lesz elég — túrt a tincseimbe mosolyogva, miközben az ajkaival gondosan végigsimított az enyémeken.
Kuncogva vettem tudomásul az előbbi, kínzásomra tett kísérletét, és a fejemet elhúztam az övétől, éppen annyira, hogy láthassa, amint a szám szélét harapdálom, válaszképp.
— Na jó, ebből elég — csattant fel türelmetlenül egy idő után, és a hajamba markolva az ajkait erőszakosan az enyémekre nyomta.
Az előbbi mozdulatának hevességével szemben azonban hihetetlenül lágyan csókolt meg, számra adott, apró puszikkal kezdve. Amikor aztán megunta a kezdeti „semmittevést”, gyengéden az alsó ajkamba harapott, jelzésképp. Bár szívesen húztam volna még egy kicsit az agyát, a testem előbb reagált, és a szám egy halk sóhaj kíséretében elnyílt, utat engedve a nyelvének. Belemosolygott a csókunkba, miközben lassanként újra felfedezte a szám minden zugát. A nyelvem szenvedélyes táncot járt az övével, képtelenek voltunk betelni egymással.
Amikor kelletlenül, zihálva elszakadtam tőle, hogy újra levegőt kapjak, Louis még akkor sem engedett el, sőt, folytatta a csókot, apró puszikat nyomva az ajkaimra.
— Lou, türelem! — kacagtam.
Hihetetlen ez a fiú! Kezdem komolyan azt hinni, hogy úgy gondolja, hogy ha most elválunk, akkor már soha többé nem lát… Pedig tőlem aztán sosem szabadul meg!
A gondolkozásból az zökkentett ki, hogy összerezzentem, amikor a hideg lába az enyémhez ért.
Te jó ég, most már tényleg muszáj lesz sürgősen felmelegítenem, mert némely testrészének a hőmérséklete erősen vetekszik egy jégcsapéval! — gondoltam idegesen.
— Akkor… megbocsájtasz? — pillantott rám Lou félve, feszülten az ajkába harapva.
Erre válasz helyett megcsókoltam. Úgy voltam vele, hogy beszélgetni ráérünk akkor is, amikor már visszaállt normálisra a testhőmérséklete.
És valóban, többé már nem álltam le, nem hagytam magam még egyszer eltéríteni az eredeti tervemtől: amint elválltak az ajkaink, azonnal a nyakába fúrtam a fejem, és ott folytattam, amit az előbbi csókkal elkezdtem. Gyengéden csókolgattam végig a bőrét, néhol óvatosan beleharapva, és közben elégedetten mosolyogva hallgattam a vágyakozó sóhajait.
Nem sokkal később lejjebb tértem, a vállain keresztül a kulcscsontjaira. Közben végig ügyeltem arra, hogy a szám egy másodpercre se szakadjon el a testétől, azt akartam, hogy folyamatosan érezhesse a perzselő ajkaim.
Louis egyre jobban remegett alattam az érintéseim nyomán, én pedig éreztem, hogy a testem teljesen felhevült. Na igen, ennyit arról, hogy nem rég még reszkettem a hidegtől, a belül érzett üresség miatt…
— Lex, mit művelsz? — húzta el a fejem kíváncsian, és egy kissé ijedten a mellkasától, gyengéden a hajamba markolva.
Elpirulva hajoltam oda az arcához, és alig hallhatóan válaszoltam:
— Felmelegítelek — suttogtam halványan elmosolyodva, teljesen zavarba jőve.
Louis szemeiben egy pillanatig őszinte döbbentség tükröződött, aztán a szája széles mosolyra húzódott.
— Köszönöm, szerelmem — fúrta a tekintetét mélyen az enyémbe. Erre egy lágy csókot nyomtam az ajkaira, majd visszatértem a nem rég megszakított cselekvésemhez.
Szeretetteljesen simítottam végig újra és újra a tökéletes felsőtestén, közben gyengéd puszikkal hintve be az egészet. Hamarosan már éreztem is a csókjaim hatását, Louis teste fokozatosan melegedni kezdett.
— Ez az, Lou, nagyon szeretlek, melegedj csak — ismételgettem neki boldogan.
Nem sokkal később aztán Louis kezei is vándorútra indultak… Az ujjaival először gyengéden végigfésülte a hajamat, majd a hátamon végigsimítva a kezei megállapodtak a derekamon. Óvatosan nyúlt be a rajtam lévő pólója alá, és pillanatokon belül már azt éreztem, ahogy az aljába markolva igyekezik megszabadítani a zavaró ruhadarabtól.
— Te jó ég, Lex, szinte már lángol a tested! — lepődött meg Lou, a pólója „sarokba küldése” után.
— Akkor előre is elnézést az esetleges égési sérülésekért! — kacsintottam rá, a szemeimben huncut fény villant.
— Nincs szükség bocsánatkérésre, gyönyörűm, azt akarom, hogy megperzselj — rántott magához Louis szenvedélyesen, a hangja teli volt vággyal.
Amint a felsőtestünk akadálytalanul (plusz/mínusz egy melltartó) összeért, mindkettőnk szájából elégedett sóhaj tört fel.
— Istenem, annyira forró a bőröd — nyögött fel Louis, ujjait kínzó lassúsággal végighúzva az oldalamon.
Behunyt szemekkel élveztem az érintését, ami miatt hatalmas meglepetésként ért, amikor egyszer csak megéreztem az ajkait a nyakam ívén, és akaratlanul is hangosan felnyögtem a váratlan érzéstől.
— Shh, Lex, a végén még meghall a bátyád! — szólt rám Louis vigyorogva, és betapasztotta a szám az övével.
A sokadik szenvedélyes csókunk végeztével zihálva húzódtam el tőle, ami Lounak egyáltalán nem tetszett.
— Azt már nem, gyönyörűm, itt maradsz, a karjaimban! — jelentette ki ellentmondást nem tűrően, és újra lerántott magához.
Nevetve megráztam a fejem, a követelőzése eszméletlenül aranyos volt. Már csak ezért is, de végül engedtem neki — ott maradtam rajta, a csípőjén ülve, a mellkasához simulva.
Lassan aztán ismét teljesen a hatása alá kerültem, lecsukódtak a szemeim, és automatikusan a nyakába hajoltam, hogy mélyen beszívhassam az illatát.
— Jó szimatolni, kicsim? — kérdezte Louis, a hangján pedig tisztán lehetett hallani, hogy jól szórakozik rajtam.
— Igen, képzeld, jó — nyújtottam ki rá a nyelvem sértetten, hogy leplezzem a lebukásomból eredő zavarom.
— Leharapjam? — vigyorodott el még szélesebben, a kinyújtott nyelvem és a tekintetem között kapkodva a pillantását, mire én csak megforgattam a szemeim.
— Tudod, azzal te is sokat veszítenél ám, Tomlinson — búgtam az ajkaiba csábítóan.
— Milyen igaz — csókolt meg rögtön hevesen.
Imádtam, hogy nem tudott ellenállni nekem, fantasztikus érzés volt a karjaiban fekve húzni az agyát… Hát még az milyen jó volt, amikor hosszú percekig csókolóztunk, és sehogy sem voltunk képesek betelni egymással!
Amikor a levegőhiány miatt újból elhúzódtam tőle, csalódottan felsóhajtott. Többet akart, tudtam jól. De azzal ő is pontosan tisztában volt, hogy ez az éjszaka nem megfelelő arra, hogy továbbmenjünk…
— Sajnálom — döntöttem a homlokom az övének, bűnbánóan a szemébe nézve.
— Nem te tehetsz arról, hogy mindenki itthon van, élükön a bátyáddal, és az sem a te hibád, hogy Eleanor… mindegy, nem számít, a lényeg, hogy nincs miért bocsánatot kérned. Ellenben nekem van… — suttogta, gyengéden végigsimítva az arcomon.
— Hagyjuk ezt most, rendben? — kértem halkan.
— Ne haragudj — bólintott Louis komoran.
— Mi az? — kérdezte értetlenül, pár perccel később, a széles vigyorom láttán.
— Sikerült — közöltem vele boldogan.
— Micsoda? — vonta fel a szemöldökét zavartan.
— Most már a te bőröd is forró — mosolyogtam rá, szeretetteljesen végigsimítva az arcán.
— Elég volt annyit mondanod, hogy szeretsz, és máris elkezdtem kiolvadni — túrt a hajamba Lou, elmosolyodva.
— Szeretlek — nyomtam egy lágy csókot az ajkaira, és mellé gördültem.
— Na! — háborodott fel Louis. Láthatóan nem tetszett neki, hogy leszálltam róla, és azzal sem volt túlzottan megelégedve, hogy mindezt egy egyszerű puszi kíséretében tettem meg.
— Szeretlek — suttogtam újból, és oldalról szorosan hozzásimultam. Erre Louis védelmezően átkarolt, és erősen magához szorított. A fejemet a mellkasán pihentettem, miközben az egyenletes szívverését hallgattam.
Hosszú percekig feküdtünk így, tökéletes csendben, majd végül Lou szólalt meg először. A hangját meghallva kíváncsian fordítottam felé az arcom, felnézve a félig ülő fiúra. Louis arckifejezése ezúttal szokatlanul komoly volt, elgondolkozva meredt a távolba.
— Tudod, ma komolyan végiggondoltam, hogy mi lenne az az egy dolog, amin ha változtathatnék, akkor megtenném… — kezdte.
— És mire jutottál? Megváltoztatnád, hogy El ne legyen terhes?
Louis szemszöge:
Lexa kérdése teljesen logikus volt, én azonban mégsem azt válaszoltam, amit ő várt tőlem.
— Nem — ráztam meg a fejem, és mosolyogva lenéztem rá.
Azért nem változtatnék csak ezen, mert attól még ugyanúgy együtt kellene lennem Eleanorral, Karen és a zsarolása miatt… Viszont, amit helyette kitaláltam, az ezerszer biztosabb megoldás volt, ugyanis abban az esetben Lexa és én is Niall, meg persze a fiúk védelme alatt állnánk.
Lexa szemszöge:
Nem értettem, hogy Louis miért nem változtatna a barátnője „állapotán”. Ennyire szeretne már apa lenni, vagy mi a szösz?!
— Akkor? — kérdeztem értetlenül.
— Azon az egy dolgon változtatnék, hogy ki terhes… Sokkal jobb lenne, ha te várnál tőlem gyereket — közölte Louis, és láttam rajta, hogy maximálisan komolyan gondolja azt, amit mond.
Erre képtelen voltam bármit is mondani, a torkomon akadt a szó.
— Egyébként az is eszembe jutott, hogyha esetleg most teherbe ejtenélek, akkor választanom kéne majd közületek, hogy kivel maradok… — harapott az alsó ajkába Lou. — És én téged választanálak... ha érted mire akarok ezzel kilyukadni… Gond letudva! — vigyorodott el végül elégedetten.
— Azért ez nem ilyen egyszerű! — nevettem fel az ötletén.
— Dehogynem! Miért kell, hogy ennél bonyolultabb legyen? — kérdezte felsóhajtva. Az arca láttán komolyan megsajnáltam szegényt, hogy le kell törnöm a lelkesedését.
— Mondjuk, mert híres vagy, és milyen példát mutatnál az embereknek azzal, ha két lányt is teherbe ejtenél egyetlen hónap alatt…?! — mutattam rá a lényegre.
— Leszarom, mit gondolnak mások, amíg veled lehetek! — makacskodott Louis, és szeretetteljesen végigsimított a hasamon. — Csak gondolj bele! Itt valaki olyan lenne, aki örökre összeköt minket…
Az egész testem megrándult, és a szemeim másodpercek alatt megteltek könnyel, ahogy a szavai eszembe juttatták az elvesztett kisbabám, és a… és a félelmeim.
— Ne haragudj, annyira hülye vagyok — törölte le a könnyeim Louis, bűnbánóan a szemembe nézve. Tudtam, hogy már neki is leesett, mire emlékeztem vissza, az ötletének köszönhetően.
— Én a-annyira félek, Lou… — suttogtam halkan.
— Mondd el, mi a baj, és segítek, együtt megoldjuk — simogatta Louis a hajam, nyugtatásképp.
— Mi van, ha nem eshetek még egyszer teherbe? És mi van, ha sikerülne is, de újra elveszíteném a babát? Mi lenne, ha egyszerűen nem tudnám kihordani? — soroltam a félelmeim remegő hangon.
— Shh, szerelmem, ne is gondolj ilyenekre — csitított Louis. — Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz, ha majd egyszer a gyerekvállalásra kerül a sor.
— N-nem tudom, Louis, hogy képes lennék-e elviselni még egyszer azt, hogy elveszítek egy babát… — motyogtam könnyes szemekkel.
— Nem fogsz elveszíteni senkit, ne aggódj — nyugtatott Lou. — Csak egy ötlet volt — tette hozzá csendesen.
Louis szemszöge:
Mélységesen szégyelltem magam, amiért ilyen egyáltalán az eszembe jutott.
— Nem teszlek ki ilyennek, gyönyörűm, ne félj — jelentettem ki határozottan, és még erősebben szorítottam magamhoz a karjaimban lévő, gyenge, remegő testet.
Mindennél rosszabb volt sírni látni, főleg hogy én tehettem róla.
Mégis mi a francot képzeltem?! Akkor az utolsó két megmaradt szerette volt az anyja és az a baba, egyszerre veszítette el őket! Te jó ég, hogy juthatott egyáltalán eszembe, hogy teherbe ejtem, egy ostoba, önző indokkal?! — szidtam magam gondolatban.
Lexa szemszöge:
Louis hiába mondta, hogy nem tesz ki ilyennek, a szavai nemhogy megnyugtattak volna, hanem még rosszabbul éreztem magam. Biztosra vettem, hogy bűntudata van, amiért egyedül magamat okolhattam.
— Louis? — motyogtam csendesen.
— Mi a baj, kicsim? — fordult hozzám aggódva.
— Kérlek, ne tedd ezt magaddal — suttogtam szomorúan.
— Mire gondo- — tette volna a hülyét, de aztán látta rajtam, hogy nem veszem be, ezért némán lehajtotta a fejét. — Ne haragudj, csak szörnyen érzem magam — vallotta be alig hallhatóan.
— Jó ötlet volt, Lou, sajnálom, hogy kiábrándítottalak… Te tényleg csak jót akartál — mosolyogtam rá biztatóan.
Louis arca ennek hallatán egy kicsit megkönnyebbültté vált, ami engem is megnyugtatott. Nem akartam, hogy magát hibáztassa azért, mert eszébe jutott valami, ami nem a legtökéletesebb ötlet a kialakult helyzet megoldására.
Lou gyengéden simogatta a hátam és a hajam, miközben újra a gondolataiba merült. Néhány perc elteltével azonban arra eszméltem fel, hogy az egész teste megrándul alattam…
— Annyira szeretlek, Lex — nyöszörögte. — Nem akarlak elveszíteni, gyönyörűm — ismételgette megtörten, a szeméből néhány könnycsepp is kibuggyant.
— Nem fogsz — ráztam meg a fejem, halványan elmosolyodva, a könnyeit letörölve. — Mindig veled leszek — simítottam a kezem a mellkasára, a szíve vadul dübörgött a tenyerem alatt.
Louis szemszöge:
Tudtam jól, hogy telhetetlen vagyok, de sehogy sem akartam megelégedni ennyivel.
Ne csak a szívemben legyen velem mindig, hanem mindenhogy maradjon mellettem! — gondoltam szomorúan.
— Ígéred? — kérdeztem remegő hangon.
— Ígérem — mosolyodott el Lexa. — Ígérem, hogy mindig veled leszek, legalább idebent, történjék bármi — lehelt egy csókot a mellkasomra, a szívem fölé.
Ezután az ajkai szótlanul tapadtak az enyémekhez, a szája érintésétől bizsergés futott végig a gerincemen. Óvatosan kezdeményeztem csókot, a nyelvem félve könyörgött bejutásért, és amint megkapta az engedélyt, lassú keringőre hívta az övét. Fokozatosan mélyítettem el a csókunk, közben pedig már teljesen el is feledkeztem mindenről, szinte a mennyországban éreztem magam. Alig akartam elhinni, hogy Ő az enyém, hogy Őt csókolhatom… Jobb volt ez a néhány pillanat minden álmomnál.
Lexa szemszöge:
Louis csókja közben tökéletesen éreztem az összes benne kavargó érzelmet: a vágyat, a féltést, a törődést, a szerelmet. Akkor és ott tényleg eggyé váltunk, még ha fizikálisan nem is, de lelkileg biztosan.
Nem tudom pontosan hogyan, mikor, mennyi idő után szakadtunk el egymástól, de nem is volt lényeges, egyetlen dolog számított csupán: az iránta érzett végtelen szerelmem.
— Szerelmes vagyok beléd — suttogtam automatikusan.
— Én is — mosolyodott el Louis, a tenyerével gyengéden végigsimítva az arcomon.
— Te vagy a mindenem — túrtam a hajába, és hozzá hajolva egy apró csókot loptam tőle. — Pedig nem akartam, hogy az legyél, emlékszel? — nevettem fel.
— Igen — bólintott mosolyogva. — De örülök, hogy mégis az lettem.
— Régen azt az elvet vallottam, hogy „Ne hagyd, hogy valaki a mindeneddé váljon, mert ha őt elveszíted, nem marad semmid…” — motyogtam elgondolkozva. — És bizonyos szempontból igazam is volt, mert nélküled nem lesz semmim — sóhajtottam fel szomorúan.
Némán hajtottam a fejem Lou mellkasára, a szívverése megnyugtatott. A gondolataim vadul cikáztak, de a megoldás egyre jobban kirajzolódott a fejemben: el kell tűnnöm innen…
— Nem engedlek el — zökkentett ki a gondolatmenetemből Louis, egy védelmező szorítással.
A szavait mintha válaszul mondta volna a nemrég kigondolt ötletemre. Talán tényleg hallja a gondolataim… vagy esetleg szimplán gondolatolvasó?
— Apasági tesztet fogok csináltatni, DNS vizsgálatot, meg mindent, ami kell — folytatta halkan. — Nem lehet az enyém az a gyerek, és kész!
— Lehet, hogy én vagyok a hülye, de nem kell ezzel addig várni, amíg legalább megszületik a baba? És addig én mit csináljak? — tettem fel a nagy kérdést. — Azt, ahogy Ellel készültök a babázásra, biztos, hogy nem leszek képes végignézni!
— De neked akkora lelki erőd van, és… — kezdte, viszont félbeszakítottam.
— Ebbe belepusztulnék — közöltem vele a nyilvánvalót.
Louis megremegett a szavaim hallatán, és még erősebben szorított magához, válaszolni viszont nem válaszolt. Végül hosszú hallgatás után így szólt:
— El akarsz menni? — kérdezte csöndesen.
— Tudsz jobbat? — néztem rá kíváncsian, miközben keserűen elhúztam a szám.
— Ennél bármi jobb megoldás lenne! — tört ki fájdalmasan, a karjai ölelése már-már fullasztóan szorossá vált.
— Megöljem magam? — vigyorodtam el.
— Eszedbe ne jusson! — ijedt meg még jobban.
— Akkor egyelőre marad az, hogy elmegyek innen — összegeztem komoran bólintva.
— Ne aggódj, kitalálunk valamit, ami jó lesz mindkettőnknek — biztatott, engem legalább annyira, mint amennyire magát is.
— Szeretlek — súgtam neki sokadszorra, és egy újabb lágy csókban forrtunk össze.
— Jó éjszakát — mosolyogtam rá, és a karjaiban fekve, szorosan hozzábújva vártam, hogy elaludjak.
— Szép álmokat, gyönyörűm — válaszolta Louis suttogva, és még egyszer utoljára végigsimított a hátamon.
Louis szemszöge:
Pár perc elteltével mosolyogva hallgattam Lexa egyenletes szuszogását, a békés arcának látványa engem is nyugalommal áraszott el. Olyan törékenynek és aprónak tűnt az ölelésemben, minden áron meg akartam védeni mindentől és mindenkitől.
— Örökké szeretni foglak — súgtam mosolyogva az alvó lánynak, majd egy búcsú pillantás után én is lehunytam a szemeim, az álommanót várva.
Félálomban még sokadszorra is végiggondoltam azt, amit neki is elmondtam nem rég: egyedül azon változtatnék, hogy ki terhes tőlem. Azért nem döntöttem simán amellett, hogy El ne legyen várandós, mert attól még vele kellene lennem, Karen zsarolása miatt… Ha viszont Lex gyereket várna tőlem, senki sem állhatna az utunkba, még ő sem! A fiúk (és szerintem mindenki más is) abszolúte támogatna minket, és védenék Lexát.
Sajnáltam, hogy ez az ötletem nem működőképes, de maximálisan megértettem Lexet. Az, hogy ne tegyem ki őt olyannak, amitől retteg, elsődleges szempont, és mindenekfölött áll.
Az elalvás előtti utolsó gondolatomban sikeresen rádöbbentem arra, hogy alábecsültem azt, ami Lexával történt a múltban. Ezerszer mélyebb benyomást tettek rá a történtek, mint ahogy azt én, vagy éppen a srácok hitték.
De vajon miért volt olyan érzésem, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa? Hogy nem csak a gyerek-kérdésben vannak félelmei a múltja miatt? Vajon mi derülhet még ki róla?
***
Lexa szemszöge:
Reggel mosolyogva ébredtem fel, Louis ölelő karjaiban.
Istenem, annyira szeretem ezt a fiút! — néztem végig Loun, és keserűen tapasztaltam, hogy a vágyakozás mellé már szomorúság is társult.
Csendesen figyeltem a békés arcát, hallgattam az egyenletes szuszogását. Teljesen biztonságban éreztem magam a két erős kar között, és akaratlanul is egyre pozitívabban kezdtem el gondolkodni… Rájöttem, hogy mennyire szerencsés is vagyok, elvégre még 19 se vagyok, de már megtaláltam azt az egyet, akit valaki egész életén át keres, és sosem találja meg. Kényszerítettem magam, hogy a „nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek?” érzést háttérbe szorítva, pozitívan álljak hozzá a kialakult helyzethez: megtaláltam a Nagy Ő-t, és csak ez számít, az, hogy nem sokára már nem lesz mellettem, az most lényegtelen. Megtaláltam Őt, ez a lényeg.
Louis szuszogása lassan megváltozott, egyeletlenebb lett, ebből tudtam, hogy már ébredezik. Amikor aztán kinyitotta a szemeit, a szívverésem felgyorsult a két kékség láttán. Lou szája azonnal széles mosolyra húzódott, ami engem is mosolygásra késztetett.
— Jó reggelt — csókolt meg.
Amikor elhúzódott tőlem, még mindig az ajkai hatása alatt voltam, ezért csak nehezen bírtam kinyögni:
— Jó reggelt — suttogtam, a hangom majd’ elfúlt közben, mert Louis gyengéden simogatni kezdte a hátam és az oldalam.
Lou kuncogva nézte, ahogy teljesen a hatása alá kerülök, és láthatóan nagyon élvezte, hogy ilyen hatással van rám.
Amikor egy kicsit magamhoz tértem a kezdeti bódulatból, a történteken nevetve, vigyorogva tettem fel a kérdést:
— Miért mosolyodtál el rögtön, miután felébredtél?
— Mert téged láttalak meg először — simított végig az arcomon Louis mosolyogva.
Erre nem tudtam mit reagálni, csak boldogan tapadtam az ajkaira. A csókunkat kopogás szakította félbe…
— Lexa, ébresztő, a hasadra süt a nap! — hallottuk meg a szépfiú hangját. — Gyerünk, Lexi, kelj fel! Közlegény, jelentkezz! Riadó, itt a kapitány! - folytatta az ébresztést, felettépp értelmes módon. — És miért vagy bezárkózva?
A nevetésem visszafojtása érdekében azonnal Louis mellkasába temettem a fejem, és ott kuncogtam tovább.
— Lex, szerinted Zayn most komolyan azt hiszi, hogy erre kipattansz az ágyból és szalutálva kinyitod neki az ajtót? — súgta Lou, nevetéssel küzdve.
— Lehet — néztem fel vigyorogva Louisra. — De csak azért várja ezt, mert nem tudja, hogy milyen jól érzem magam most, a karjaidban fekve — kacsintottam rá.
Jutalmul a válaszomért, apró csókokat kaptam a számra és az arcomra. Halk sóhajok hagyták el az ajkaim a gyengéd érintések hatására, amin Louis jót mosolygott magában.
— Annyira gyönyörű vagy — motyogta a nyakamba hajolva, mire automatikusan a hajába túrtam, és felhúztam magamhoz a fejét egy csókra.
Ezt a csókunkat ismét kopogás szakította félbe, csak ezúttal a kiválasztott ajtó nem az enyém volt, hanem Louisé.
— Lou! — húzódtam el tőle rémülten. — Ugye bezártad a szobád?
— Nyugalom, még jó hogy — húzott vissza magához mosolyogva.
— Az hiányzott volna csak, hogy Zayn bemenjen, meglássa a nyitott erkélyajtót, és bekopogjon ide odakintről — soroltam, mire Louis felnevetett. — Most mi olyan vicces?
— Édes vagy — nyomott egy lágy puszit az orromra.
— Lexa! — kezdett el újból nálam dörömbölni Zayn.
— Ez nem ér, fel kell kelnünk — sóhajtottam fel szomorúan.
— Ahogy mondod, ez nem ér! — durcázott be Louis, és makacsul magához szorított.
— Lou — kértem halkan, nevetéssel küzdve.
— Mi olyan vicces azon, hogy el kell engednem téged? — nézett rám értetlenül.
— Azon nevetek, hogy édes vagy — válaszoltam mosolyogva.
— Akkor mindketten édesek vagyunk? — mosolyodott el, a durcis arcát mintha csak elfújta volna a szél.
— Igen — csókoltam meg nevetve.
Amikor elhúzódtam tőle, egy gyors puszit nyomtam az arcára, és felkeltem az ágyból. Louis kelletlenül, morogva kelt fel, engem követve, nagyon nem akaródzott neki elmennia szobámból.
— Odalent találkozunk — simítottam végig a karján vigasztalásképp.
— Ajánlom a bátyádnak, hogy sokáig aludjon — húzta el a száját Lou keserűen.
Hosszú percekig némán néztük egymást, mindketten azt vártuk, hogy a másik mozduljon… Louisnak el kellett volna mennie, nekem pedig be kellett volna csuknom az erkélyajtót utána… De egyikünk sem mozdult.
Aztán valahogy, az még most sem tiszta, hogy pontosan hogyan, de a karjaiban kötöttem ki, és levegővétel nélkül csókoltuk egymást hosszú percekig, újra és újra.
— Louis! — ordította Zayn, miután megunta a szobám előtt való ácsingózást, és ismét átvonult Lou ajtaja elé.
— Menned kell — húzódtam el tőle, két tenyerembe fogva az arcát.
Kétségbeesetten kulcsolta az ujjait a kezemre, nem akarta, hogy elvegyem a bőrétől. Komolyan úgy nézhettünk ki, mintha Lou a szeretőm lenne, és az ablakon távozna, miközben a férjem épp felfelé tart a lépcsőn…
— Nem akarlak elengedni — suttogta.
— Lent várlak — döntöttem a homlokom az övének, majd hátra léptem tőle.
Louis megsebzetten nézett rám, de bólintott. Szó nélkül a szobájába sietett, én pedig bezártam utána az erkélyre vezető kijáratot.
***
Mivel én azonnal lementem, már a reggelim felénél tartottam, amikor befutott Louis is. Tudtam, hogy zuhanyozni fog, elvégre a forró víz mégiscsak jól eshetett neki a hajnali „majdnem megfagyás” után.
Ahogy megjelent a konyhában, felpattantam és megcsókoltam.
— Hiányoztál — motyogta az ajkaimba.
— Te is nekem — túrtam a hajába. — Még jó, hogy ma Niall sokáig alszik — kuncogtam.
Amikor visszafordultam az asztalnál ülőkhöz, mindenki arcán döbbenet volt.
— Én ezt, esküszöm, nem értem! — fakadt ki Harry. — Este úgy hagytalak ott, Lex, hogy látni sem bírtad, és kivittem a szobádból… Erre most meg…?! Ez nekem már túl bonyolult, időt kérek!
— Az éjszaka sok mindenre képes, Styles — vigyorodott el Louis, és átölelte a derekam.
A fiúk Lou szavaira azonnal húú-zni kezdtek.
— Nem feltétlenül kell félre érteni — tette hozzá Louis, még szélesebb vigyorral az arcán.
Elpirulva temettem az arcom Lou mellkasába, teljesen zavarba jöttem a srácok célozgatásától.
— Jó reggelt — jelent meg hirtelen egy álmos, szőke fej az ajtóban. A bátyám.
Azonnal elléptem Louistól, aki erre csak fájdalmasan bólintott egyet.
***
Lou velem szemben ült a reggelinél, és már-már túl feltűnően bámult. Komolyan, végig azt vártam, hogy Zayn beszól egyet, Niall pedig megtud mindent…
— Egyébként, összepakoltatok már? — szólalt meg Liam, mire felkaptam a fejem.
— Mégis minek? — értetlenkedtem.
— Hahó, ma indulunk! — világosított fel.
— Basszus, már ma? — állt fel Niall. — Akkor sietek! — indult el fölfelé.
Mindenki álla a padlót súrolta… A bátyám komolyan félbehagyta az evést, néhány póló táskába dobálásáért?!
— Csípjetek meg! — röhögött fel Zayn.
— Úristen, drágám, meg tudsz bocsájtani? — rohant vissza Niall, letérdelve az asztal mellé, és színpadiasan felemelte a félig megevett meleg szendvicsét.
— Neee — tört ki mindannyiunkból a nevetés.
— Ez nem vicces! Szegénynek komoly érzései vannak! — sértődött be a bátyám.
— Tudjuk, Nialler, tudjuk — veregette meg a vállát Liam, rosszallóan csóválva a fejét. Teljesen úgy nézett ki, mintha az apja lett volna.
***
Mint az kiderült, körülbelül ketten pakoltak össze mindent: Liam és Danielle. Éppen ezért, a 9-re tervezett indulásból 11 lett…
Miután mindenki csomagját beraktuk a két autóba, Niall még elszaladt telefonálni és pisilni (nagyon remélem, hogy nem egyszerre pótolta be a kettőt), Louis pedig fent hagyta a húgai ajándékát a szobájában, és azért ment vissza.
— Egy kicsit figyeljetek… — hívtam oda magam köré a lent maradtakat. — Hiába igyekeztetek, rohadt feltűnő volt az, amit Louissal műveltetek a reggelinél. Nem érdemelte azt, hogy semmibe vegyétek! Oké, hogy mérgesek vagytok, de például Harry, komolyan szükség volt arra, hogy amikor elkérte tőled a sót, az asztal másik felére tedd? — pillantottam a göndör hajúra szúrósan.
— Bocs — vonta meg a vállát Hazza.
— Tudom, az egész az én hibám… Kiakadtam Louisra, és önző módon csak azzal foglalkoztam, hogy engem hogyan érint Eleanor terhessége, Loura pedig nem gondoltam. És ezzel példát adtam nektek arra, hogy ti is inkább önzőek legyetek, ne pedig támogassátok, amikor arra neki hatalmas szüksége lenne! Értitek?! Szüksége van ránk, nem hagyhatjuk magára akkor, amikor a nyakába szakadt minden! Én szúrtam el, de ti is elkövettétek ugyanazt a hibát, amit én! Helyre kell hoznunk azt, hogy teljesen egyedül hagytuk akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna arra, hogy mellette legyünk… Értitek? — fordultam körbe. Mindenki szótlanul állt. — Önző voltam, beismerem, kicseszett önző! Miattam bántottátok ti is… — lassan már a könnyeimmel küzdöttem.
— Nem vagy önző — ölelt át hátulról hirtelen két kar. Louis, ezt dobogta a szívem.
— Nem vagy az, húgi — simogatta meg a vállam Niall is.
— T-ti hallottátok az egészet? — rémültem meg.
— Sajnos az elejéről lemaradtam, de biztos szuper monológ volt — mosolygott rám a bátyám.
— Én mindent hallottam — súgta Louis a fülembe lágyan, amikor már mindenki másra figyelt, és a nyakamba csókolt. — Niall pedig pont azt a mondatot nem hallotta még, amit magadról mondtál, szóval nem értett félre semmit, ne aggódj.
Szinte reszkettem Lou ölelésében, a gerincemen a hideg futkosott, a forró lehelete égette a bőröm. Ha nem tartott volna, összeesem... Komolyan hihetetlen, hogy mit vált ki belőlem a közelsége!
— Ha ilyen hatással vagyok rád, hogy merjek a közeledbe menni a bátyád jelenlétében? — kuncogott aranyosan a fülembe.
***
Miután a többiek mind bocsánatot kértek Louistól, beszálltunk a két autóba. Az egyikben ült Liam, Dan, Zayn és Tori, a másikban pedig mi, vagyis a „jelenleg páratlanok” (ebbe persze Niall és Lou csak azért tartozott bele, mert Demi és El nem volt itt… illetve, Louissal mi biztos, hogy beletartozunk ebbe a kategóriába?)
Liam vezetett, és ők mentek elöl, nálunk pedig Harry ült a volán mögé.
A karjaimban akarlak tartani — jött az sms Louistól.
Megoldjuk ;) — írtam neki gyorsan.
— Öm… Harry? Ugye nem zavar a hangos zene? — kérdeztem, és közben jelentőségteljesen pillantottam a göndör hajúra a visszapillantóban.
— Öö… nem? — kérdezett vissza értetlenül. Segélykérően fordultam Louhoz, aki szerencsére vette az adást. — Vagyis de! De igen, nagyon zavar, bocs! — javította ki magát Hazza, amikor Louis az ülésen át a hátába térdelt.
— Én aludni akarok — közölte Niall az anyósülésen. Na igen, azt kihagytam, hogy Louval mi ketten ültünk hátra…
— És te Louis? — mosolyodtam el.
— Engem nem zavar a zene — vigyorodott el az ajkába harapva.
— Akkor tessék, itt a fülhallgatóm másik fele — adtam oda neki vigyorogva, és a vállára hajtottam a fejem (persze csak azért, hogy biztosan elérjen hozzá is :D).
Ha Niall elaludt…? Szeretlek — pötyögtem be a telefonomba.
— Tessék, ez a szám jó lesz? — mutattam meg neki az irományom „álcázva”.
— Tökéletes — bólintott Louis vigyorogva, és óvatosan, mindenki számára láthatatlanul átkarolt.
— Vigyázz, Wolverhampton, megyünk! — nevette el magát Harry, és rosszallóan, fejcsóvállva nézett hátra ránk a visszapillantóból…
Remélem tetszett, komizni ér :)) <3
