~125. Wolverhampton (3.rész)

Itt van az új, remélem nem unjátok még, hogy mindig ugyanaz a cím! :D Ne haragudjatok, de Wolverhampton kifog rajtam! :DD Annyi minden történik itt, Holmes Chapel, meg Bradford például semmi lesz ehhez képest... :D Doncasternél viszont szintén jelentősebb dolgok lesznek, szóval szerintem ott is dupla vagy tripla rész lesz :)) #bocsánat :D

Na jó, nem akarom tovább húzni az időt, szóval mindenkinek jó olvasást, remélem tetszeni fog ;) <3

U.i.: Mindenkinek jó nyarat, ezt a múltkorinál elfelejtettem :$ :))

~125. Wolverhampton (3.rész)

Lexa szemszöge:

Miután a lépcsőt, mint akadályt sikeresen átvészeltük, az ajtóhoz jutás szinte már gyerekjáték volt. Ennek ellenére, épp amikor Liam a kilincset akarta lenyomni, egy hang szólalt meg mögöttem.

— Hová mentek?

A lágy, dallamos, mély, a korai időpont miatt enyhén rekedtes hang hallatán akaratlanul is mosolyra húzódott a szám.

— Louis! — suttogtam boldogan, egy másodperc alatt megperdülve, és szorosan hozzábújtam a hang tulajdonosához.

A fiúnak kellett néhány másodperc, amíg feleszmélt a döbbentségből, amit a heves reakciómmal okoztam, majd körém fonta a karjait, és még közelebb vont magához.

Már épp nekiálltam volna a szokásos szimatolásomnak, amikor Liam lehalkított hangja megzavart.

— Haver, hogyhogy fent vagy? Hajnali fél 5 múlt!

— Ugye nem ébresztettünk fel? — pillantottam fel rá aggódva. — Mert akkor ne haragudj, nem akartuk — motyogtam bűnbánóan.

Erre Louis csak mosolyogva megrázta a fejét.

— Shh — csitított lágyan, aztán az ajkait az enyémekre illesztette.

Sajnos egy hosszú puszi után elszakadt tőlem, de legalább közel maradt, ugyanis a homlokát az enyémnek döntve fúrta a tekintetét mélyen az enyémbe.

— Nem tudtam aludni, éreztem, hogy te is fent vagy — ismerte be mosolyogva.

— De amikor lejöttem hajnali fél egy után, akkor még aludtál — ráncoltam össze a homlokom.

— Egy órakor ébredtem fel — közölte Louis, a szája sarkában huncut mosoly bujkált. — Tényleg lejöttél? Hozzám?

— Én… izé… — pirultam el.

— És mit csináltál velem? — vigyorodott el. — Csak nem megerőszakoltál álmomban, szépségem? — húzogatta a szemöldökét.

— Liam is hasonló poénnal fogadott — horkantottam fel sértetten. — Miért van az, hogy minden fiú ilyen perverz?!

— Mondtam már, hogy gyönyörű vagy, amikor bedühödsz? — simított végig Louis az arcomon, és beharapta az alsó ajkát, hogy visszafojtsa a vigyorát.

— Nem akarok közbeszólni, tudom, hogy kiélveznétek azt, hogy Niall épp nincs a képben, meg minden, de… de indulnunk kell, Lex — szólalt meg egyszer csak Liam.

— Tényleg, hová is mentek? Kettesben? — fonta össze a karjait a mellkasa előtt Louis gyanakodva.

— Azért nem tudok aludni, mert állandóan az a hely jár a fejemben… Vissza kell mennem oda — pillantottam fel Loura.

— Megőrültél?! Vissza akarsz menni?!

— Le kell zárnom, egyszer és mindenkorra — érveltem.

— Fogadok, hogy egyedül mentél volna — nézett rám szúrósan Louis.

— Még szerencse, hogy felébredtem — vigyorgott Liam önelégülten, élvezte, hogy ő lehet a hős.

— Nem lettem volna egyedül, elvégre te idelent ébren lettél volna, és úgysem engedsz el egymagam — próbálkoztam, miután láttam Loun a sértettséget.

— Nem tudhattad, hogy fent vagyok — makacskodott. — És őszintén fáj, hogy még nekem sem szóltál volna arról, hogy elmész.

— Én… — kezdtem, de leintett.

— Tudom, hogy nem szóltál volna, és pont.

— Sajnálom — suttogtam lehajtott fejjel.

— Hagyjuk — mosolyodott el Louis erőltetetten. Baszki, ezt jól elcsesztem!

— Na, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most elindulunk — fogta meg a karom Liam, és elkezdett az ajtó felé húzni, de Lou megfogta a vállát, és megállította.

— Én is megyek — jelentette ki, aztán kérdőn hozzám fordult. — Jó?

Bólintottam, de Liam közbeszólt.

— Nem jöhetsz!

— Mégis miért nem?! — háborodott fel Louis.

— Mert nem érünk vissza a többiek ébredése előtt, túlságosan elbeszélgettük az időt! Itt kell maradnod, hogy tudják, miért mentünk el — magyarázta Li.

— Hagyunk egy cetlit — vonta meg a vállát Lou.

— Te komolyan közölnél velük ilyet egy kis papír fecnin?! — lepődött meg Liam.

— Igen, miért? — értetlenkedett Louis.

— Látszik, hogy nem veszed komolyan azt, ami Lexával történt! Meg sem érdemled őt! — vágta oda neki Liam bosszúsan.

— Ezt szívd vissza, Payne, most azonnal! — követelte Louis dühösen, a felsője nyakánál megragadva a fiút.

— Elég, fiúk, hagyjátok abba! Louis, ereszd el! — rángattam szét őket. — Azt akarjátok, hogy mindenkit felébresszünk?! — mérgelődtem.

— Van egy ajánlatom — mondta Lou komolyan, kicsit elterelve a témát. — Én megyek vele, te pedig itt maradsz.

— Tessék?! Még mit nem! Már miért maradnék én itt, helyetted?! — háborodott fel Liam.

— Ha a többiek felébrednek, tuti, hogy Lexa után akarnak majd menni… Ha más nem, Niall. Én pedig nem tudom elvezetni őket oda, csak te… — vigyorodott el Louis győzedelmesen.

— De… — kezdte Liam, viszont a répaimádó félbeszakította.

— Te nem vagy kibékülve a cetlis megoldással, Payne — csóválta a fejét Lou rosszallóan, a szája pimasz mosolyra húzódott.

— Tomlinson — sziszegte Liam, dühtől liluló fejjel, Louis azonban csak nevetett rajta.

— Magadra vagy dühös, amiért ilyen helyzetbe kerültél — vigyorgott. — Sőt, egészen pontosan, te hoztad magad ilyen helyzetbe, néhány felelőtlen kijelentéssel.

Ebben a pillanatban Zayn mocorogni kezdett. Deja vu. Amikor hajnalban lejöttem Louishoz és a bátyámhoz, akkor is miatta kellett eltűnnöm a nappaliból, nehogy a szépfiú felébredjen.

— Jobb, ha mi megyünk — fogta meg a kezem Louis, és kinyitotta az ajtót. — Majd találkozunk, Liam.

— Vigyázz magadra, oké? — fordult hozzám Li, majd szúrósan Loura sandított. — Melegen ajánlom, hogy egy hajszála se görbüljön meg!

— Ne aggódj miatta, biztonságban van velem. Az életem árán is megvédem — közölte Louis halálosan komolyan.

— Tudom — enyhült meg Liam arca. — Csak néha pótolni kell Niallt, ha ő épp nincs itt, hogy titeket piszkáljon — kacsintott ránk.

— Marha vicces — forgatta meg a szemeit Louis, én pedig csak keserűen felsóhajtottam.

***

Még alig tíz perce sétáltunk csak az utcán, csendben, egymás mellett, amikor Louis megszólalt.

— Ugye nem baj, hogy eljöttem veled? — kérdezte feszülten.

— Dehogy — ráztam meg a fejem mosolyogva. — Örülök, hogy itt vagy — fogtam meg a kezét óvatosan, és összekulcsoltam az ujjainkat.

Erre Louis megkönnyebbülten elmosolyodott, és lepillantott a szorosan összefonódó kezeinkre.

— Olyan jó, hogy nincs senki az utcán, és nyíltan megtehetjük ezt — jegyezte meg, a hangja kissé szomorkás volt.

— Egyszer eljön majd a mi időnk — kacsintottam rá, bár az én hangom is ugyanolyan szomorkás volt, mint az övé.

Keserűen mosolyogva bólintott, majd csendben folytattuk az utunkat.

Hiába hajnalodott, a levegőt egyre hidegebbnek éreztem magam körül, a sétálás is kezdett egyre megterhelőbbnek bizonyulni. Nem értettem, mi van velem.

— Minden rendben? — nézett rám aggódva Louis.

A kérdés hallatán megálltam, és nem mozdultam többé, a szemeimmel pedig a távolba meredtem.

— Lex, mi a baj? — állt elém Louis, a hangja a kétségbeesés határát súrolta. — Lex, kérlek, mondj valamit! — könyörgött, miközben megfogta a felkaromat.

Az érintése kijózanítóan hatott rám, és legnagyobb megkönnyebbülésére ránéztem.

— Gyönyörűm — simított végig az arcomon, a tekintete aggódva fürkészte az enyém.

— É-én… — ennél tovább sehogy sem jutottam.

— Shhh — csitított lágyan, és óvatosan az ajkaimhoz hajolt. — Itt vagyok — suttogta a számba, majd gyengéden megcsókolt.

— Louis… — mondtam ki a nevét szinte hangtalanul, ezzel néhány másodpercre megszakítva a csókunk, aztán a karjaim kétségbeesetten a nyaka köré fontam, a testemmel pedig, amennyire csak lehetett, hozzápréselődtem.

Hosszú percek teltek el így, de végül Lou elszakadt tőlem, és kíváncsian vizslatta az arcomat.

— Azt hiszem, kicsit félek — ismertem be halkan.

— Tudod, hogy megvédelek, nem lesz semmi baj — nyugtatott azonnal.

— Tudom, csak… Furcsa itt menni. Ugyanezen az úton jöttem akkor is — motyogtam.

— Hogyhogy? Liaméktől indultál? Hiszen ők akkor már nem is laktak itt, nem?

— Tőlük kétutcányira laktunk régen, és ide jutottam ki onnan. Vagyis, majdnem… — javítottam ki magam, aztán előre mutattam, arra a helyre, amit nemrég meredtem bámultam. — Oda ér ki az az átkötő utca. Onnantól mentem ténylegesen ezen az úton.

— Akkor már értem, mi volt a baj az előbb. Biztos vagy benne, hogy el akarsz menni arra a helyre? Nem túl korai ez még? — aggodalmaskodott.

— Korai? Több mint három év eltelt azóta! — nevettem fel.

— Lex, én csak azt akarom, hogy neked a legjobb legyen — magyarázta Louis türelmesen.

— Akkor menjünk — kértem.

— Ahogy szeretnéd — mosolygott rám Louis, majd gyengéden összekulcsolta az ujjaink, és újból elindultunk.

Amikor odaértünk az átkötő utcához, ahonnan akkor este jöttem, Lou kérés nélkül lassított, sőt, meg is állt, mintha csak tudta volna, hogy mit fogok tenni.

Egy hatalmasat nyeltem, aztán benéztem a kis utcába. Semmit sem változott, ugyanolyan volt. Kihalt, de az én szememben mégis kevésbé veszélyes, mint a sikátor, ahol elkapott a megerőszakolóm. És ennél fogva ezerszer barátságosabbnak találtam ezt a helyet, holott lehet, hogy sokaknak ez lett volna a félelmetesebb.

Óvatosan megszorítottam Louis kezét, mire ő azonnal rám nézett. Elmosolyodtam, és bólintottam, jelezve, hogy készen állok arra, hogy tovább menjünk.

Amint megtettük az első néhány lépést, pillanatnyi rosszullét suhant át rajtam, de szerencsére hamar elmúlt. Ez egyébként főképp Lounak volt köszönhető, aki egyszer csak elengedte a kezem, és átkarolt, így immár a biztonságot nyújtó ölelésében folytattam az utat.

Figyelmesen néztem körbe minden lépés után, az agyamon emlékképek millió suhantak át menet közben, amiket próbáltam összevetni a jelen látványával. Rettentő hálás voltam Louisnak azért, hogy itt van velem, és támogat, a jelenléte óriási biztonságérzetet is adott.

Több mint fél óra ment el így, néma csendben, amikor végre közeledni kezdtünk a „célhoz”. A testem megremegett, ahogy megláttam, hogy alig ötven méter választ már csak el a hajnali gyalogtúra okától. Louis persze azonnal észlelte rajtam a változást, az eddig nagyjából nyugodt hangulatomat felváltotta az izgalom, a rettegés, a borzongás, egy cseppnyi pánikkal keveredve.

— Itt vagyok — emlékeztetett Lou, lágy hangja azonnal megnyugtatott.

— U-ugyanitt mentem… — suttogtam. — Emlékszem, itt már éreztem, hogy figyelnek. Nagyon megijedtem, mert senkit sem láttam, hiába néztem körbe annyiszor.

— Itt vagyok veled — ölelt magához Louis hátulról. — Ezúttal nem lesz semmi baj, Lex, ne félj.

— Amíg itt vagy, nem félek — döntöttem hátra a fejem Lou mellkasára, aki erre gyengéden belepuszilt a hajamba.

— Helyes — súgta. — Tovább menjünk, vagy szeretnél még itt állni egy kicsit?

— Gyere — indultam el egyszer csak, a hirtelen felindulásból jött bátorságom még engem is meglepett.

Louis engedelmesen követett, a sikátor előtt azonban megtorpantam. Lehet, hogy mégsem leszek képes bemenni?

— Baj van? — kérdezte Lou aggódva.

— Nem biztos, hogy menni fog — nyeltem egy nagyot, a hangom elcsuklott.

— Nézz rám, Lex — fordított szembe magával Louis.

— Képtelen vagyok tovább menni — suttogtam, a szemeim megteltek könnycseppekkel.

— Hallgass rám, kicsim — fogta két tenyerébe az arcom. — Nem ismerek olyan embert, akinek nálad nagyobb lelki ereje lenne. Eldöntötted, hogy eljössz ide, és szembenézel a múlttal. Én pedig eljöttem veled, hogy melletted legyek, amikor megteszed. Mert meg fogod tenni, tudom. Nem fogsz meghátrálni, főleg nem akkor, amikor már eljöttél idáig. Képes vagy rá, higgy nekem. Megvédelek, semmi rossz sem történhet veled. De ami a legfontosabb… nagyon büszke vagyok rád, amiért már idáig eljöttél. És ne feledd: itt vagyok — nyomott egy hosszú puszit a homlokomra.

Megtöröltem a szemeimet, amelyek Louis monológjának végére már sokkal inkább a meghatottságtól csillogtak, és vettem egy nagy levegőt. Lassan kifújtam, majd halványan elmosolyodtam.

— Mehetünk — bólintottam, mélyen Lou szemébe nézve, mire ő egy apró mosolyra húzta az ajkait.

Csukott szemmel, Louis kezét szorongatva léptem be a sikátorba. Amint kinyitottam a szemeim, régről ismerős látvány fogadott. Minden kuka ugyanott volt, még a mellettük rohadó szemétkupacok is megegyeztek az emlékeimben lévőkkel.

— Itt kapott el. Váratlanul, hátulról támadt — meséltem. — Azonnal befogta a számat, esélyem sem volt segítségért kiabálni. Mire észbe kaptam, és küzdeni kezdtem ellene, már a sikátor felénél voltunk… Nem fogadtam el, hogy vesztettem, harcolni kezdtem, pedig nyilvánvaló volt, hogy túlkésőn reagáltam. A szívem mélyén tudtam, hogy értelmetlen, de valahogy bennem volt az az ösztön, hogy meneküljek.

Louis szótlanul hallgatott, csendben emésztgette a szavaimat. Amikor pedig rámutattam valamire, például a három egymás melletti kuka közül a középsőre, és elmondtam, hogy ennek vágott neki, hogy abbahagyjam a rugdalózást, Lou figyelmesen megnézte, és bólintott egyet, jelezve, hogy érti és hallotta azt, amit mondtam. De nem válaszolt, mert pontosan tudta, hogy nem kell.

Én pedig csak meséltem, és meséltem. Minden apró részlet eszembe jutott, hol lehunytam a szemeim, hol körülnéztem. Szinte minden másodpercét újraéltem a néhány perces ádáz küzdelmünknek. Beszéd közben pedig éreztem, ahogy megkönnyebbülök, bár a java még mindig hátra volt…

— Oda vitt be — mutattam a sikátor végében található rozsdás ajtóra. — Ott történt a többi. Ott történt minden…

Tétován elindultam arra, a könnyeimet letöröltem. Erős akartam maradni.

— Biztos vagy benne? — kérdezte halkan Louis, miközben engedelmesen követett.

— Ezért jöttem — bólintottam, a szavaimat egy kicsit magamnak is szántam, hogy emlékeztessenek a célra, és bátorságot adjanak.

— Rendben — vette tudomásul a döntésemet.

Amikor az ajtóhoz értünk, már nyúlt, hogy kinyissa nekem, de rászóltam.

— Kérlek, hadd én.

Lou bólintott egyet, majd félreállt az útból.

A szívem a torkomban dobogott, amikor a rozsdás ajtó feltárult előttem, fülsértően nyikorogva. A helyiségben hatalmas sötétség fogadott, szinte az orrom hegyéig sem láttam el.

Amikor Louis is belépett mögöttem, látva, hogy semmi fény sincs idebent, szélesre tárta az ajtót. Az utcai lámpák halvány fénye először semmit sem ért, de ahogy a szemem lassanként hozzászokott a sötétséghez, minden eddiginél jobban elborzadtam.

A padló ezerszer koszosabb volt, mint emlékeztem, és ahogy túljutottam a kezdeti sokkon, a többi érzékszervem is kezdett működésbe lépni.

Az orromat megcsapta a bűz, amely a dohos falak között terjengett, és amely erősen emlékeztetett az állott ürülék gyomorfordító, orrfacsaró, jellegzetes szagára. Reflexből az orrom elé kaptam a kezem, a szemeimmel pedig Lout kerestem.

Louis fintorogva állt tőlem egy méterre, az arcán viszont tisztán láttam, hogy még nem esett le neki az, hogy ez az a hely, ahol engem megerőszakoltak. Mivel nem pillantott rám, mert túlságosan elmerült a hely szemmel történő feltérképezésében, úgy döntöttem, hogy én is körbenézek.

Tettem pár tétova lépést, de a falig nem mentem el, mert a tövében lévő mocsok túlságosan visszataszító volt. Lassan sétáltam tovább, miközben végig a padlót figyeltem, nehogy belelépjek valamibe.

Amikor néha-néha megálltam, alaposan körülnéztem. Olyan érzésem volt, mintha keresnék valamit. Valamit, talán egy jelet, ami azt igazolja, hogy három éve én tényleg itt voltam, ebben az undorító pincében, és nem máshol – bármilyen furcsán hangzik is ez. Bármilyen bizonyíték nélkül én is úgy voltam a helyzettel, mint Louis: képtelenség. Képtelenség, hogy egy ilyen koszfészekben lettem volna.

Loun jól látszott, hogy már-már émelyeg az egész helytől, tudtam, hogy gondolkodni sem bír, annyira zavarja a szag, a látvány, maga a pince.

Mit eresek én itt? Nincs is itt semmit! — Ez visszahangzott folyamatosan a fejemben, mialatt visszaindultam Louishoz.

A padlót kémlelve haladtam – szokás szerint, elővigyázatosságból -, és már éppen a bocsánatkérésemet fogalmaztam magamban, amiért feleslegesen iderángattam Lout, amikor… amikor a szemem megakadt valamin.

— Úristen… — kaptam a szám elé a kezem.

Szédülni kezdtem, éreztem, hogy a lábaim bármelyik pillanatban felmondhatják a szolgálatot. A fejemben kérdések millió kavarogtak, a rosszullét pedig kezdett úrrá lenni rajtam, miközben még mindig a padlót bámultam.

— Mi történt, Lex? — termett mellettem Louis egy szempillantás alatt.

— Uram isten… — ismételgettem hitetlenül, a lábaim pedig egyszer csak cserbenhagytak.

Szerencsére Louis időben reagált, és elkapott, így nem zuhantam a mocskos földre. Nem tudtam tartani magam, Lou erős karjai azonban makacsul fogtak. A lábaim ugyan még a földön voltak, de szinte csak lógtak le a testemről, nem is éreztem őket, rájuk nehezedni pedig végképp nem tudtam volna.

— Mi a baj, szerelmem? — kérdezte aggódva Louis, és fölém hajolt.

Éreztem rajta, hogy megijedt, amikor meglátta, hogy meredten bámulok el mellette a semmibe, pislogás nélkül.

— Kicsim? — szólongatott, de hiába.

— Lex?! — A hangja egyre kétségbeesettebbé vált.

Egyszer csak valami végigfolyt az arcomon. Könnycseppek. Nem én sírtam. Hanem Ő.

— Gyönyörűm? — suttogta elgyötörten.

Erre lehunytam a szemeimet. Ettől az egy szótól a testem újra megtelt erővel. Lassan felegyenesedtem, Louis segítségével, és immáron újra a saját lábaimon álltam.

— Jól vagy, kicsim? — kérdezte aggódó arccal, a karjait pedig továbbra is körülöttem tartotta, habár már nem kellett fognia.

Kinyitottam a szemeimet, és felé fordultam a laza ölelésében. A tekintetünk egybe fonódott, a karjaim a nyaka köré vándoroltak. Az ujjaim a tarkójánál a hajába túrtak, a homlokomat pedig az övének döntöttem.

— Köszönöm, hogy itt vagy velem — leheltem, a szemeim automatikusan lecsukódtak.

— Mindig itt leszek neked — súgta Louis, a hangja megkönnyebbült volt.

Éreztem, ahogy egyre közelebb hajol, meleg lehelete a számat csiklandozta. Azt vártam, hogy megcsókol, de az utolsó pillanatban megtorpant.

A szemhéjaim azonnal kipattantak, a tekintetem rögtön magyarázat végett fürkészte Louis arcát.

— Ne haragudj… — motyogta, mire úrrá lett rajtam a rémület. — Megcsókolhatlak?

A kérdő, összezavarodott pillantásomat látva folytatta.

— Megcsókolhatlak? Csak mert itt vagyunk, és nem tudom, hogy te…

Amint belekezdett a magyarázatba, mindent megértettem, a szám széles mosolyra húzódott. Nem tudta, hogy hogyan érintene engem az, ha ezen a helyen csókol meg.

A mondat végét meg sem várva, válaszolás helyett – vagy inkább válaszolás gyanánt – kaptam az ajkai után, hogy megcsókoljam.

Louis belemosolygott a csókunkba, és ajkaival gyengéden becézgette az enyémeket. Folyamatosan úgy csókolt, hogy csak rám figyelt, hosszú percekig kényeztette az ajkaim, anélkül, hogy lehetőséget kaptam volna a viszonzásra.

Amikor elhúzódtam tőle, akkor is csak mosolygott rám, a szemeiből végtelen szeretet sugárzott.

— Mi volt a baj? Mondd el, kérlek — simított végig lágyan az arcomon.

Lefagytam. Teljesen kiment a fejemből az egész, Louis csókja mindent elfeledtetett velem, most viszont, hogy újra eszembe juttatta, a rosszullétem kezdett visszatérni.

Nem válaszoltam semmit, csak mélyen a szemébe néztem, és leguggoltam. Louis megértette a célzást, és leutánozta a tetteim.

A padlón egy nagyobb kiterjedésű, sötét folt díszelgett, amit körberajzoltam a mutatóujjammal, néhány milliméterrel fölötte, a levegőben.

— Mi az? — kérdezte Louis kíváncsian, mellettem guggolva.

Vettem egy mély lélegzetet, majd csak ennyit mondtam:

— Vér.

Ez az egy szó megállíthatatlanul terjedt szét a helyiségben, sokáig visszhangzott is, a rosszullétem pedig hirtelen olyan szinten tört rám, hogy egy másodperc alatt felálltam, és zihálva, a levegőben próbáltam megkapaszkodni, nehogy összeessek.

— Itt vagyok — ragadott meg gyorsan Louis, amint rájött, hogy támaszra van szükségem ahhoz, hogy normálisan megálljak a lábaimon.

Az egész pince forgott velem, én mégis csak arra vágytam, hogy Louis mondjon valamit. Tudni akartam, hogy megértette-e a helyzetet.

— É-én… Sajnálom — nyögte ki Lou nagy nehezen, percekkel később.

— Mit? — néztem rá kíváncsian.

— Izé… — makogta, mialatt továbbra is meredten bámulta a padlón lévő foltot.

— Mondd el — kértem.

— U-ugye megvolt neked, amikor történt? Mármint, tudod… a havi… érted… — pirult el, tekintetét az enyémbe fúrva.

— Nem — ráztam meg a fejem. — Nem volt meg akkor. Ez… — itt vettem egy nagy levegőt. — Ez itt mind az ártatlanságom bizonyítéka.

Louis erre hatalmasat nyert, a tekintetében rémület tükröződött.

— Mi jutott eszedbe? — simogattam meg az arcát.

— Az, hogy… Én már… Én már vettem el több lány szüzességét is, de amelyik legjobban vérzett, annál is alig volt valami… De ez… De te… Én csak…

— Nagyon fájt. Rosszabb volt, mintha feldugtak volna egy kést, és megforgatták volna bennem. És ezt egymás után sokszor… De azt én sem gondoltam, hogy ilyen nyoma maradt — suttogtam.

— Ne haragudj, de… ez most… — Louis nem tudott mit mondani, a szemei könnybe lábadtak.

— Megdöbbentél? — mosolyodtam el halványan.

— Nem, nem megdöbbentem, hanem… Szíven ütött ez az egész — nézett rám bocsánatkérően.

— Én még fel sem fogtam — nevettem el magam keserűen.

Ahogy beszéltünk róla, lassanként azért kezdett leesni az egész. A torkom fokozatosan összeszorult, egyre nagyobb gombóc keletkezett benne, miközben a testemen hullámokban futott végig a remegés.

Végül, nagy nehezen kirobbant belőlem a sírás, és Louis karjaiba omlottam. Valamifajta megváltást – vagy talán csak nyugalmat – várva bújtam hozzá, az arcom a mellkasába fúrtam, úgy zokogtam, ő pedig csak csitítgatott, és simogatta a hátam.

— Itt vagyok, szerelmem — ismételgette halkan.

Fél órán át maradtunk így, mire végre lehiggadtam egy kicsit. Amikor ez megtörtént, elhúzódtam Louistól, és kíváncsian néztem fel rá.

Legnagyobb meglepetésemre az ő szemei is könnyesek voltak, és csillogó tekintettel, halványan mosolygott rám. Láttam rajta, hogy nehezére esne megszólalni, ezért csak elmosolyodva megráztam a fejem.

Louis továbbra is a könnyeivel küzdve megsimogatta az arcomat, letörölve a sírásom nyomait, majd visszahúzott az ölelésébe.

— Szeretlek — súgta, a hangja elcsuklott.

— Én is téged — szorítottam magamhoz még erősebben. — Nem tudom, mihez kezdenék nélküled, Lou.

— Mindig itt leszek neked — nyomott egy hosszú puszit a homlokomra.

— Köszönöm — mosolyogtam rá. Tudtam, hogy komolyan gondolja.

Örültem, hogy túl vagyok a nehezén, azonban elhamarkodottan ítéltem meg a helyzetet, mert alighogy visszanéztem a foltra, újra sírva fakadtam.

— Menjünk innen, Louis, kérlek — nyöszörögtem. — Vigyél ki innen, Lou — kérleltem a folyamatosan engem nyugtatgató, ölelő fiút.

— Megyünk, ne aggódj — kezdett el az ajtó felé hátrálni Louis, engem továbbra is szorosan magához ölelve.

Azonban, az ajtóhoz érve meggondoltam magam. Louis, mintha csak megérezte volna ezt, lassított.

— Ne, várj! — szólaltam meg hirtelen, a szavaim hallatán Lou azonnal megállt.

Pár perc alatt összeszedtem magam annyira, hogy ellépjek tőle.

— Tudom, hogy egyedül akarsz innen kimenni — mosolyodott el Louis mindentudóan, miközben sokadszorra is megtörölte az arcom.

— Meg kell tudnom csinálni — néztem a szemébe komolyan.

— Én tudom, hogy képes vagy rá, gyönyörűm — mosolygott rám. — Szembe néztél a múlttal, és emelt fővel, egyedül, segítség nélkül fogsz innen távozni.

— Köszönöm — pillantottam rá hálásan. Akkor, ott tényleg fogalmam sem volt arról, hogy mihez kezdenék Lou nélkül.

Végül vettem egy nagy levegőt, aztán kiléptem a pincéből, és visszatértem a sikátorba. Louis némán követett, majd bezárta mögöttünk az ajtót.

Odakint már rég hajnalodott, mostanra már a napfény jóval többet ért az utcai világításnál, nem úgy, mint amikor ideértünk.

— Büszke vagyok rád, kicsim — karolt át Louis, majd elindultunk az utca felé.

Mélyet szippantottam a friss levegőből – a dohos, mocskos pince után a kukákkal teli sikátor légtere ezerszer tisztábbnak tűnt – majd egyszer csak megállítottam Lout.

— Nem maradhatnánk még egy kicsit? — kérdeztem halkan.

— Addig maradunk, ameddig csak szeretnéd — mosolygott rám Louis.

Körbenéztem a sikátorban, aztán inkább Louhoz bújtam, és kizártam a külvilágot.

*** Eközben ***

Niall szemszöge: (úgy látszik, ez lesz az új mániám xdd – a szerk.)

Reggel korán ébredtem, akárcsak a többiek, mert valaki hatalmas lármát csapott azzal, hogy leverte az összes fazekat és lábost a polcról.

Kómás fejjel támolyogtam ki a konyhába, a szintén felvert Harry és Zayn példáját követve, hogy megnézzem a zajforrást, aki minden bizonnyal a vörös fejjel pakolászó, káromkodó Liam volt.

— Bocsi, srácok, csak reggelizni akartam — magyarázta zavartan.

— Hogyhogy ilyen korán fent vagy? Azt hittem, hogy Lexával későn aludtatok el — vonta fel a szemöldökét Harry.

— Lexa nálam is korábban kelt — mosolyodott el Liam. — Sőt, el sem aludt.

— És most hol van? — érdeklődtem, majd beleittam az időközben magamnak töltött narancslébe.

— Louissal sétál — közölte a kanálfóbiás, mire én az összes számban lévő narancslevet szegény Zaynre köptem.

— Fúj, Niall, neked meg mi bajod van?! — nyavalygott a szépfiú.

— Ismételd meg — fordultam Liamhez komoran.

— Louis elment vele sétálni. Csináljak neked is kávét? — mosolyodott el ártatlanul.

— Hagyj a hülye kávéval! Mégis mit csinálnak ezek ketten?! — háborogtam.

Éreztem, ahogy a fejem lassanként lilulni kezd a dühtől.

— Mi ez a zaj, emberek?! Van, aki aludni szeretne! — jelent meg a konyhában Tori és Danielle.

— Nézd meg, kicsim, mit csinált velem Niall! — panaszkodott Zayn a barátnőjének, a narancsleves pólóját mutogatva.

— Leöntött? — kérdezte Tori, megfogva a foltot.

— Nem, leköpött — mesélte Zayn, mire Tori fintorogva elkapta a kezét.

— Fúj!

— A húgom Tomlinsonnal sétál valahol! Ez hihetetlen! — dühöngtem.

— Nyugodj le, Lexa nem tudott aludni, és el akart menni arra a helyre, ahol megerőszakolták. Louis meg elkísérte — tájékoztatott Liam.

— Miért nem te mentél vele?! — förmedtem rá.

— Mert ha oda akarsz menni, csak én tudlak elvezetni — magyarázta Liam nyugodtan.

— Akkor meg mit állunk még itt?! Miért nem ezzel kezdted?! Amíg húztad az időt, addig is kettesben voltak, te idióta! — kiabáltam.

— Higgadj le, Nialler, vagy itthon kell megvárnod őket! — fenyegetett meg Liam.

— Oké, befogom, csak menjünk már — fogadkoztam idegesen.

***

Mindannyiunk legnagyobb megkönnyebbülésére egy hosszú séta után végül sikeresen odaértünk ahhoz a bizonyos sikátorhoz.

Azonban, amint beléptünk, a kezeim ökölbe szorultak a látványtól… Louis ott állt, a húgomat ölelgetve, aki szorosan hozzábújt.

— De cukik! — szólalt meg mellettem Tori és Danielle egyszerre.

— Ja, marhára — forgattam meg a szemeimet, a reggeli dühöm még fokozottabban jelenzkezett.

Louis szemszöge:

Lexa és én ott álltunk már egy jó ideje, összeölelkezve, amikor ismerős hangokat hallottam a távolból. Ahogy megpillantottam a srácokat, ennyit súgtam a karjaimban lévő lánynak:

— Nézd csak, kik jöttek.

Lexi lassan felemelte a fejét, és érdeklődve pillantott rám. A szám széles mosolyra húzódott a lány értetlen arca láttán, nagyon aranyosnak találtam, ahogy kíváncsian pislogott rám.

— Itt vannak a többiek — magyaráztam mosolyogva, a fejemmel egy aprót biccentve a helyes irányba.

Azonban mielőtt Lexa odafordulhatott volna, a srácok már mellénk értek.

— Jól vagy, húgi? — kérdezte aggódva a szöszi.

— Niall! — bújt hozzá azonnal a lány.

Mosolyogva figyeltem, ahogy Niall arca megváltozik, mialatt a húgát öleli. Eddig láttam rajta, hogy dühös – minden bizonnyal azért, mert kettesben voltunk Lexával – de ez a düh, amint Lex a nyakába ugrott, teljesen elpárolgott. Az arcán már csak szeretet és aggódás volt, semmi más.

— Minden rendben? — kíváncsiskodott újból Niall.

— Igen, de ez egyedül Louisnak köszönhető — bólogatott Lexa. — Fogalmam sincs, mihez kezdtem volna nélküle.

Láttam, ahogy az ír fiú arca megrándul, majd lassan rám emelte a tekintetét. Legnagyobb megdöbbenésemre nem volt benne a harag legkisebb nyoma sem.

— Köszönöm — nyújtotta felém a kezét egyszer csak.

A szemei hálásan csillogtak, én pedig nagyot nyelve fogtam vele kezet. Rettentő furcsa volt az egész helyzet, tudtam, hogy ő is így gondolja.

— Én is köszönöm, Lou — ölelt meg újra Lexa.

Mosolyogva magamhoz húztam, a karjaim szorosan fonódtak a dereka köré. Jól esett ismét érezni a közelségét, bár, ahogy láttam, amikor felnéztem, Niall koránt sem volt ennyire elragadtatva a dologtól. Nem szólt semmit, az arca azonban mindent elárult.

— Na és, mit csináltatok? Volt valami érdekes itt? — kérdezte Liam.

— Lassan elsétáltunk idáig, Lexa alaposan körbenézett, aztán bementünk abba a pincébe, ahová régen bevitte az az alak. Ott is körbenézett, majd kijöttünk, és ideértetek ti is — soroltam.

— És a pincében volt valami? — faggatózott Harry.

Éreztem, ahogy Lex megremeg a karjaimban.

— Nem, odabent nincs semmi érdekes. Csak egy pince — vontam meg a vállam.

— Na és, nem is sírt? — lepődött meg Zayn.

A kérdés hallatán mindenki kíváncsian meredt rám, én azonban csak lenéztem Lexára. A lány, mintha előre tudta volna, hogy mi lesz a következő kérdés, már a szépfiú megszólalása előtt felpillantott rám, és kitartóan várta, amíg a tekintetünk találkozik. A szemei mindent elárultak, amit tudnom kellett.

— Nem, nem igazán. Egy kicsit könnyezett néha, de ennyi — válaszoltam.

Erre Lexa megnyugodva visszafúrta az arcát a mellkasomba, apró karjainak szorítása pedig megnőtt a derekam körül. Nem bírtam megállni, elmosolyodtam, és egy puszit nyomtam a homlokára.

— Szóval jól kezelte — összegezte Danielle.

— Igen, nagyon büszke vagyok rá — simogattam meg a lány hátát mosolyogva. — Bátor volt, lenyűgözően jól viselt mindent.

— Akkor jó. Amikor meghallottam, hogy hová ment, komolyan aggódni kezdtem — lépett oda hozzánk Tori, és szeretetteljesen megsimogatta Lexa arcát. — Nagyon rám ijesztettél, te lány!

Lex erre csak rámosolygott, de továbbra is ott maradt a karjaimban. Én közben lopva Niallre néztem, aki minket figyelt. Az arca bánatos volt, amit sehogy sem tudtam értelmezni.

Mi baja lehet? — gondoltam zavartan.

— Egyébként, Lex, miért is volt jó, hogy Louis itt volt veled? — puhatolózott a szépfiú vigyorogva.

Éreztem, ahogy az arcom vörössé válik, fogalmam sem volt arról, mit tud erre mondani Lexa. Ő azonban elpirulva válaszolt:

— Azért, mert nem voltam egyedül.

— És…? Nem hiszem, hogy csak ennyi miatt! — vigyorodott el még szélesebben Zayn.

Lex erre nem felelt, csak elbújt a mellkasomban. Niallre sandítottam, és tudtam, hogy meg kell mentenem a helyzetet, amíg még lehet.

— Na igen, nem volt egyedül. Pedig eredetileg úgy akart jönni! Meg is mondtam neki a magamét, hogy hogyan juthatott az eszébe ilyesmi! Ostobaság lett volna hajnalban egyedül eljönni, sötétben, pláne egy ilyen helyre!

— Jól van, na — horkantott fel Lexa sértetten, és vádlón felnézett rám. Úgy gondolta, áruló lettem.

Még mielőtt bármit is mondhattam volna, Niall odalépett hozzánk, és ismét felém nyújtotta a kezét.

— Köszönöm, haver.

Meglepetten néztem rá, mire a szája halvány mosolyra húzódott. Tudta, hogy jogosan reagálok így, elvégre mostanság ellenséges viselkedésen kívül mást nemigen mutatott felém. Erre tessék, másodszor akar kezet fogni velem tíz percen belül!

Ennek ellenére, miután felocsúdtam a kezdeti döbbentségből, mosolyogva megszorítottam a kezét. Jól esett, hogy végre nem úgy méreget, mint a főgonoszt, hanem hálás nekem. Mert hálás volt, tudom, láttam a szemeiben.

Amint lepillantottam Lexára, mosolyogva konstatáltam, hogy az eddigi vádló tekintete eltűnt, és őszintén megdöbbenve, csodálattal néz rám. Éljen Niall, és a reakciója!

— Akkor, szerintem lassan hazamehetnénk — vetette fel Liam.

— Igen, még nem is reggeliztünk — értett egyet Niall, bár rajtakaptam, ahogy ismét szomorúan pillant ránk.

A hangja sem volt a szokásos, csak erőltetetten akart hasonlítani a megszokotthoz.

Mi van vele? Nem értem! — gondolkodtam el, miközben elindultunk Liamék háza felé.

Lexa természetesen nem lépett el mellőlem egy percre sem, visszafelé is végig átkaroltam menet közben, az egészben pedig az volt a legfurcsább, hogy Niall nem szólt érte egy szót sem…

***

Már abban az utcában haladtunk, amelyiknél a kis átkötő utca is van, amikor feltűnt, hogy Lexával igencsak lemaradtunk a többiektől.

Gyorsítottam a lépteimen, Lex azonban visszahúzott, és jelzésképp megszorította a kezem. Értetlenül néztem rá, ő azonban csak mosolyogva megrázta a fejét.

Amikor pedig a kis átkötő utcához értünk, megállított.

— Eljönnél velem valahová? — kérdezte halkan.

Egy pillanat alatt leesett, hogy miért tartatnak a többiek jóval előrébb. Elmosolyodtam, és gondolkodás nélkül rávágtam:

— Hát persze!

— Akkor gyere! — fogta meg a kezem Lexa, és behúzott az átkötő utcába.

Már a felénél jártunk, amikor meghallottuk Zayn hangját.

— Hé, ezek meg hová tűntek?!

— Gyere, gyorsan! — nevetett fel Lex, és kézen fogva húzni kezdett maga után.

Futva kanyarogtunk össze-vissza, én már azt sem tudtam, hogy hol vagyunk, de nem is igazán érdekelt, mert biztos voltam benne, hogy a többiek nem találnak ránk.

— Ne félj, én úgy ismerem a környéket, mint a tenyeremet — kacsintott rám Lexa mosolyogva.

— Tudom, te vagy az én kis navigátorom — karoltam át elmosolyodva, és egy puszit nyomtam a homlokára.

Egyelőre ennyi lenne :D Kíváncsian várom a tippeket, szerintetek hová akar menni Lexa? :)) Komizni, pipálni ér, nem harapok! ;) <3

U.i.: Sietek a kövivel, ahogy csak tudok ;)) És nem tudom elégszer megköszönni azt, hogy még mindig itt vagytok, és támogattok! :')) Fantasztikus érzés, nagyon jól esik, ráadásul a sok pozitív visszajelzés elég erős motiváció arra, hogy minél jobban siessek... De ezt csak zárójelben jegyzem meg :DD