~118. Kiborul a bili...

Sziasztok! :)) Végre meghoztam az újat! :D Nos, ezzel kapcsolatban most elég komolyan döntéshelyzetbe kényszerültem… Vagy felrakom ilyen röviden (több mint 2450 szó XD), vagy még egy darabig nem kaptok újat… És végül is, mint láthatjátok, az előbbit választottam. Remélem, megérte! :))

Ami egyébként nem hiszem, hogy sokatoknak feltűnt, az a központozás… :D Próbáltam javítani rajta, remélem sikerült! :$$

Még egy dolog, aztán hagylak titeket olvasni, nyugi! :D Feltettem a blogot (illetve eddig is fent volt, valami csoda folytán, MÁR 29 követővel :’DD) Bloglovin’-ra :)) Lehet követni, kitettem az oldalsávba! :D

Akkor, ennyi voltam, jó olvasást, I hope u like it! :)) <3

~118. Kiborul a bili…

Lexa szemszöge:

Eleanor szélesen vigyorogva nézett a mellettem ülő, kezemet szorongató Louisra, a tekintetétől azonnal nagyon rosszelőérzetem támadt… Rettegve kapkodtam a pillantásom a farkasszemet néző El és Lou között, a szívem hevesen vert.

Végül, Eleanor megtörte a feszült csendet, és egy olyan bejelentést tett, ami alapjaiban rengette meg a Louishoz fűződő kapcsolatomat…

— Terhes vagyok! — visított fel El boldogan.

— Hogy mi?! — döbbent le egyszerre mindenki.

— N-nem… A-az nem lehet…! — nevettem fel idegesen.

— Már miért ne lehetne? — vonta fel a szemöldökét értetlenül Eleanor, enyhe gúnnyal a hangjában, a kezeit közben bosszúsan csípőre téve.

— Azért, mert… szóval… Én nem voltam rossz biológiából, általában megvolt az 5-ös, meg minden, de ezt most nem értem… — kezdtem, össze-vissza beszélve.

— A lényeget! — forgatta meg a szemeit El unottan.

— Én ezt képtelen vagyok felfogni… Mármint, azt még az is tudja, aki megbukott bioszból, hogy… Hogy egy gyerekhez kell… szóval… izé… — vörösödtem el, kínomban a hajamba túrva.

— Hogy egy gyerek megfoganásához szex kell? Ezt ilyen nehéz kinyögni? — nevetett fel gunyorosan Eleanor.

— És… szóval ti, Louisval… — nyöszörögtem, egyre jobban zavarba jőve. — Ti nem… izé… hiszen, ti ketten nem is…

— Te komolyan azt gondolod, hogy mi Louissal nem feküdtünk le?! Hát ez kész! — röhögte el magát a lány.

Akkor és ott, fogalmam sem volt arról, hogy kinek higgyek el, és mit. Illetve, próbáltam meggyőzni magamat azzal kapcsolatban, hogy Lou nem hazudna nekem. Hogy őszinte volt este, és tényleg nem volt közöttük semmi olyan.

Akkor még, röhejes módon hibásnak éreztem magam azért, mert pár másodpercre meginogtam Louist illetően. Szánalmas módon csalódtam magamban azért, mert kételkedni mertem benne, és a szavaiban.

— Na, ezek után végképp muszáj megkérdeznem: hogy lehetsz ennyire ostoba?! Mégis kitől hallottál te olyat, hogy mi Louval nem fekszünk le?! — nézett rám kérdőn Eleanor.

— Louistól… — mondtam, szinte hang nélkül.

— Mert ha Lou mond valamit, akkor az aztán szentírás, és biztosan igaz is! — jegyezte meg Liam gúnyosan.

— Ugyan már, Lex, te tényleg azt hitted, hogy Louis nem hazudna neked? Az ég szerelmére, ő is ember! — öntött olajat a tűzre Harry.

— Komolyan, húgi, mit vártál? — fordult hozzám Niall is, aztán hirtelen leesett neki a téma… — Várjunk csak! Ti mégis mikor beszélgettetek Tomlinsonnal a nemi életéről, ha szabad kérdeznem?! Mi közöd neked ahhoz, Lexa?!

— É-én… — nyöszörögtem, a sírás szélén állva.

Némán ültem a kérdő tekintetek kereszttüzében, úgy éreztem, hogy minden szempár lyukat éget belém. Válaszokat vártak tőlem… olyan válaszokat, amelyekre akkor még én sem jöttem rá, hiába voltam rájuk én is kíváncsi. Fogalmam sem volt arról, hogy mit kellene mondanom nekik…

Végül aztán kétségbeesetten fordítottam a fejem az utolsó mentsváram felé segítségért… Louis azonban nem nézett rám. Nem nézett senkire sem, a padlóra szegezte a tekintetét.

Nem értettem, miért nem segít. Hogy miért nem véd meg. Szükségem van rá, ezt ő is nagyon jól tudja… De akkor meg mire vár?! Csak nem attól fél, hogy nem bízom meg benne, és elhiszem azt, amit a többiek mondanak?! Ugyan már!

Az ég szerelmére, én hiszek neki, még akkor is, ha mindenki őrültnek nevez emiatt! Én bízom benne, mert szeretem! Én akkor is vele vagyok, ha mindenki más elhagyja! Én a legvégsőkig hinni fogok benne, és pont! Nem érdekel mások véleménye!

Louis viszont csak csendesen ült mellettem, meg sem szólalt, fel sem nézett. Egyedül egy dolog változott meg… Amint én ránéztem, és ő ezt megérezte, az ujjaival annyira szorítani kezdte az enyémeket, hogy a végük belilult. De máshogy nem reagált.

És akkor kezdett el végre leesni az egész… Ez egy kétségbeesett szorítás volt. Kétségbeesett, mert nagy volt veszteni valója, és mert félt — hogy mitől, azt nem tudom. De egy biztos: a reakciója után végre kitisztult nálam a kép: Hazudott nekem. Igen, éppen nekem hazudott! Mert valójában lefeküdt Eleanorral… Ráadásul ki tudja, hogy hányszor…! Te jó ég…

Egy világ omlott össze bennem. Szörnyen naivnak és hiszékenynek éreztem magam.

Mégis kit akartam áltatni azzal, hogy Louis más? — Folyamatosan ez a kérdés villogott a fejemben. — Nem, ő is pontosan olyan, mint a többi! Egy hazug disznó, akinek a farkán kívül semmi sem jut eszébe! Szerelem? Na igen, ez az, amit ő nem érezhet irántam! Ha szerelmes lenne belém, akkor miért kívánta meg Elt?! Te jó ég, olyan fájdalmasan hülye vagyok, és szánalmas, hogy az már fáj!

Óriási gombóc volt a torkomban, a rám törő érzelmek mennyisége és hevessége még engem is megijesztett… Hirtelenjében egyszerre akartam sírni, kiabálni, üvölteni, csapkodni, törni-zúzni, pofon vágni, hisztizni, és rúg-kapálni — ugyanakkor, mindezek mellett az a lehetőség is felmerült bennem, hogy egyszerűen csak fogom magam, és gyáván elszaladok. Ki a házból, el onnan… el a közeléből, el az igazság elől.

De egyiket sem tehettem meg, ezért egy hatalmasat nyeltem, és szétszedtem a combjaink takarásában összekulcsolt kezünket. Az ujjaim némán húztam ki az övéi szorításából, közben pedig már alig bírtam visszatartani a könnyeimet.

— Lex! — kapta felém a fejét ijedten Lou, a tekintete tele volt megbánással és félelemmel.

Kifejezéstelenül bámultam vissza rá, amitől ő csak még jobban megrémült.

— Ugyan már, Eleanor, ez nevetséges! Miről beszélsz, az ég szerelmére?! Nincs is semmilyen gyerekünk, valld be! Te nem lehetsz terhes! — pattant fel Louis indulatosan.

— Most felteszem neked is ugyanazt a kérdést, mint Lexának: Már miért ne lehetnék az? Amúgy meg, ha nem hiszed el, itt van a papír! Az orvostól jövök, emlékszel? — nyomott egy lapot Lou kezébe El magabiztosan.

— D-de mégis hogyan…? — fehéredett le Louis, és láttam rajta, hogy nem mer felnézni a gépelt sorokból.

— Úgy, hogy sikeres voltál, gratulálok! Összehoztunk egy gyereket, hát nem szuper? — vigyorgott Eleanor.

— Az a baba nem lehet tőlem! Nem, nem lehet tőlem! — nyöszörögte Lou, elkeseredetten a hajába túrva.

— Dehogynem! Minden stimmel, itt az idő, látod? Lefeküdtünk majdnem 3 és fél hete? Igen! — mondta El.

— Megcsaltál! Biztos attól van! Én nem ejthettelek teherbe! — esett kétségbe Louis még jobban. — Éppen most nem! — suttogta elhalóan, elhomályosult tekintetét az enyémbe fúrva.

— Nem is most volt, hanem 3 és fél hete! — csattantam fel dühösen.

— Pontosan, Lou, nem most tetted, hanem akkor! — bólogatott Eleanor vigyorogva. — Biztosan emlékszel még, aznap, amikor Lexa és Tom harmadszor mentek randizni! Rémlik, ugye? — kérdezte El, közben kihívóan rám nézett.

Louis erre nem mondott semmit, a hallgatása viszont többet elárult minden szónál. Ha eddig még volt is bennem egy pici reménysugár azzal kapcsolatban, hogy nem bújt ágyba Ellel, az ezzel a reakcióval kihunyt…Végleg kihunyt. Nincs mit tenni, ez megmásíthatatlan tény: Louis „megcsalt”(már ha ez nevezhető annak, tekintve, hogy sajnos még a büdös életben nem jutottunk el a járásig).

— Na, sejtettem én, hogy emlékszel! — bólintott elégedetten Eleanor, a gúnyos, nekem címzett pillantásától a sírhatnékom csak fokozódott.

— Vetesd el! — bökte ki hirtelen Lou.

— Mi?! Megőrültél?! Soha! — vágta rá El.

— De igen, vetesd el! Vetesd el, mert… Vetesd el, és kész! — követelte Louis kétségbeesetten, majd esdekelve nézett a szemembe.

Úristen, most komolyan miattam akarja kinyírni azt a gyereket?! — gondoltam rémülten. — És komolyan azt hiszi, hogy ez a megoldás erre a helyzetre?! Esküszöm mindenre, ami szent és sérthetetlen…! — háborogtam magamban.

— Soha sem hagyom! A baba marad, megértetted?! — förmedt rá Eleanor.

— Lexa… — nyöszörögte Lou, az előbbinél is kétségbeesettebben pillantva rám.

— Mi az? Talán azt akarod, szívem, hogy Lexa legyen a keresztanyja? Végül is, felőlem lehet az! — vigyorgott rám gúnyosan El.

— Milyen megtisztelő! Hogy a ti gyereketeknek én legyek a keresztanyja…! — nevettem fel keserűen az abszurd helyzeten.

— Akkor ezt tisztáztuk! Ó, és ne aggódj, Lexa, ha majd kettesben akarunk lenni Luluval, akkor is feltétlenül neked szólunk, hogy addig pesztráld a gyereket! A te segítségeddel egészen biztosan lesz elég időnk egymásra…— ábrándozott, gonosz mosollyal az arcán.

Takarodj már el innen, te szemét ribanc! — gondoltam tehetetlenül, a szemeimet kétségbeesetten szorítottam össze, hogy visszatartsam a könnyeimet.

— Jut eszembe, hol maradnak a gratulációk?! Mennem kell a fotózásra, de ezt még megvárom! — tette csípőre a kezét El, várakozóan körbefordulva. — Ki kezdi? Lexa, esetleg megtisztelnél minket azzal, hogy elsőként gratulálsz a közös gyerekünkhöz? Ahhoz a gyerekhez, aki örökre összeköt majd minket Louisval…? — nézett kihívóan a szemembe Eleanor.

— Mi sem természetesebb! — álltam fel morogva.

— Gratulálok! — sziszegtem Elnek, és adtam neki két puszit, csak a formalitás kedvéért.

Majd Louis elé léptem, aki egy hatalmas nyeléssel fogadott.

— Őszintén kívánom és remélem, Tomlinson, hogy boldogok lesztek együtt Eleanorral! — préseltem ki nagy nehezen a szavakat a számon, aztán egy gyors puszit nyomtam az arcára, és mosolyt erőltettem magamra, mintha boldog lennék.

Lounak persze csak akkor jutott eszébe válaszolni, amikor El jelzésképpen oldalba bökte.

— K-köszönjük… — suttogta Louis megsemmisülten.

Némán ültem vissza a helyemre, és szótlanul figyeltem, ahogy a hír által okozott sokkból lassanként a többiek is felocsúdnak, és odamennek hozzájuk gratulálni.

Éreztem, hogy Lou az előtte tolongó embereken át folyamatosan rám néz, valószínűleg azért, hogy megpróbáljon leolvasni valamit az arcomról. De hiába igyekezett, elrejtettem az érzéseim, és rezzenéstelenül ültem a kanapén. A tömérdek, bennem kavargó kérdésből, és a lelkemben dúló viharból senki sem érzékelhetett semmit. Úgy ültem ott, mint egy porcelánbaba, akinek az arcára fagyott egy erőltetett mosoly.

Miután Eleanor elégedetten konstatálta, hogy mindenki kifejezte a jókívánságait, búcsúzóul még hozzátette:

— Nagyon remélem, Lexa, hogy ráérsz majd a keresztelőn! — intett gúnyosan vigyorogva, és elment.

Szó nélkül néztem fel, egyenesen Louis szemeibe. A kifejezéstelen tekintetem láttán Lou akkorát nyelt, hogy hallani lehetett.

A feszültség egyre csak fokozódott a hatalmas, idegtépő csendben, mindenki máshol járt gondolatban, szinte hallatszott a fejekben lévő fogaskerekek kattogása. Egyedül én ürítettem ki teljesen az agyam.

Akkor és ott, semmi sem érdekelt. Egy dolgot akartam… — És, mielőtt még azt hinnétek, hogy magyarázatra vagy bocsánatkérésre vártam, elárulom, hogy NEM. — Akkor és ott csak arra vágytam, hogy visszatekerhessem az időt annyira, hogy még csírájában elfojthassam és kiiktathassam a Louishoz fűződő érzéseimet. Mindketten jobban jártunk volna, ha nem kötődünk a másikhoz — legalábbis akkor ezt hittem. Egyszerűen képtelen voltam mást gondolni, annyira sokkolt a tudat, hogy mással volt. Nem, nem hibáztattam őt a kialakult helyzetért. Magamat okoltam, amiért beleszerettem.

— És most mégis mi a franchoz fogunk kezdeni, Tomlinson?! — tört ki hirtelen a bátyám, mire mindenki kíváncsian felkapta a fejét.

— Értem én, hogy Harryt nem kell félteni, mert ő majd vagy visszaáll a kenyerei közé, és azokat sütögeti tovább, vagy szólókarriert kezd a göndörfürtjeivel, vagy gyógytornásznak áll, vagy ügyvéd lesz, DE ÉN?! Oké, nézzük tovább, sorban! Zayn angolt tanul az egyetemen, és tanár lesz, pipa! Te, Louis, drámát tanítasz, meg babázol, pipa! Liam vagy tüzet olt, vagy tesit tanít, vagy tudom is én, mit csinál, pipa! DE VELEM MI LESZ?! Evőversenyekre járjak, vagy mi a franc?! A banda nélkül én senki leszek, érted?! — kiabált elkeseredetten Niall, az arca teljesen vörössé vált haragjában.

— Te sosem leszel senki, Nialler! — szóltam rá a bátyámra, majd felpattantam, és megöleltem.

— De i-igen… — suttogta a hajamba megtörten. — Nélkülük én senki vagyok… — szipogta, a szeméből akaratlanul is kicsordult néhány könnycsepp.

— Ugyan már, haver, ne sírj, Lexinek igaza van! — vigasztalta Liam. — Különben is, ki beszélt itt arról, hogy feloszlunk?!

— Igen, Niall, senki sem mondott ilyet! — értett egyet Zayn.

— De valljátok be, hogy megfordult a fejetekben az elmúlt 5 percben! — kérte ki magának a bátyám.

Mivel mindenki hallgatott, elárulták magukat.

— Tessék, én megmondtam! És minden Louis miatt van! — fakadt ki ismét a szöszi, vádlón mutogatva a répaimádóra.

Lou kétségbeesetten nézett rám, azt várta, hogy segítek neki, de… de én képtelen voltam megszólalni.

— A te hibád! Nem hallottál még a védekezésről?! Ez kész agyrém! Elárulnád, bassza meg, hogy most hogyan tovább?! — ordította a bátyám.

— Fogalmam sincs… — vallotta be Louis, lehajtott fejjel.

Láttam rajta, hogy fáj neki, hogy senki sem védi meg. Olyannyira elesettnek tűnt, hogy mégsem bírtam megállni egy kis támogatást:

— Ugyan, Niall, és mi van akkor, ha kiszakadt a gumi? Erre még nem gondoltál? Bárkivel előfordulhat! — próbálkoztam. A hangom hallatán Lou hitetlenül felkapta a fejét, és rám emelte a csillogó tekintetét.

— Louis nem engedheti meg magának azt, hogy ez megtörténjen! Te jó ég, Paul mit fog mondani?! — fortyogott tovább a bátyám.

— Basszus, Paul meg fog ölni… — nyögött fel Lou.

— Megérdemled! — sziszegte az ír fiú dühösen.

— A fenébe, hogyan történhetett ez?! — túrt a hajába kínjában Louis.

— Tudod mit, Tomlinson? Majd én szólok neki! Meglátjuk, hány másodpercig hagy életben, miután találkoztatok! — indult kifelé elszántan Niall.

— Nialler, ne csináld! — kértem, de a bátyám hajthatatlan volt.

— Megérdemli! Louis egy felelőtlen pöcs! Remélem, hogy nála ezerszer jobbat találsz majd magadnak, Lex! — morogta Niall, és hangosan becsapta maga után az ajtót.

— Lexa… — suttogta Lou elhalóan.

A könnyeim veszélyesen közel voltak ahhoz, hogy megnyerjék a csatát, és előtörjenek, ezért a plafonra emeltem a tekintetem, és nagyokat pislogtam, hogy visszaszorítsam őket.

— Elment már?! — kérdeztem fojtott hangon, hisztérikusan toppantva egyet.

— Várj, megnézem! — szaladt az ablakhoz Tori. — Igen, el — bólintott, és visszament Zayn mellé.

— Végre… — sóhajtottam fel megkönnyebbülten, a könnyek pedig patakokban árasztották el az arcom. — Ha itt van még akár egy percig is a bátyám, nem bírtam volna ki… — suttogtam, a szemeimből ömlő sós lét törölgetve.

— Lexa, é-én annyira… annyira sajnálom… én… — lépdelt hozzám egyre közelebb Louis, a karjait sóvárogva kinyújtotta felém.

— Ne érj hozzám! — zokogtam fel, kétrét görnyedve, amikor az ujjai elérték a felkarom.

— Lexa, kérlek! — nyöszörögte Lou, teljesen kétségbeesve, és ismét megérintett.

— Azt mondtam, ne érj hozzám! — sírtam fel még jobban, és hátrálni kezdtem tőle.

— Ne csináld ezt, Lex, kérlek… — suttogta Louis, az ő könnyei is előtörtek.

Zokogva ráztam a fejem, képtelen voltam megszólalni.

— É-én abba belehalok, ha elveszítelek…! — nézett rám esdekelve.

— Nahát, haver, akkor már csak a szellemedet látom? — gúnyolódott Harry.

— Nem vagy humoros, Styles! — mordult rá Lou, és a szemeit megtörölve elindult felém.

— Miért, te mondtad, hogy halott leszel, ha elveszíted! Gondoltam, mivel ez megtörtént, te már nem lehetsz közöttünk! — magyarázta Hazza, gúnyosan mosolyogva.

— L-Lex? — mondta halkan a nevem Louis, a hangja majd’ elcsuklott.

— Nem halt meg, Harry, nem halt meg… — ráztam meg a fejem, a könnyeimet letörölve. Végre valahára visszafogtam egy kicsit a sírást, és felnézve megszólaltam.

— Tudtam! — könnyebbült meg Lou, és odarohant hozzám, majd magához szorított. — Tudtam, gyönyörűm, tudtam…! Köszönöm… — súgta a fülembe hálásan.

— Nem veszítettél el, Louis — néztem fel rá. — Nem veszítettél el, mert ellöktél magadtól, még azelőtt, hogy együtt lehettünk volna! Elvágtad az esélyünket! — fakadtam ki.

— Ne mond ezt… — kérte, újra könnyezve.

— Lefeküdtél vele, Louis! Lefeküdtél vele! — kiabáltam, a könnyeimet nyelve, és hátrébb léptem tőle. — Direkt megkérdeztem tegnap este, hogy megtettétek-e azóta, amióta nincs biztos infóm rólatok, és te mit csináltál?! Letagadtad! Pedig rákérdeztem, másodszor is! De nem, neked könnyebb volt a képembe hazudnod!

— Lexa… — nyöszörögte Lou.

— És tudod mit? Ez jobban fáj, mint az, hogy az a kis ribanc terhes! Hazudtál nekem! Nekem! — üvöltöttem elkeseredetten.

— Sajnálom… — suttogta Louis némán.

— Ugye felfogtad, hogy vége? — nevettem fel keserűen.

— Nem! — kiáltott fel Lou ijedten.

— Mégis mit vársz, mi legyek? A harmadik? Vagy mi? Hogy képzeled? Együtt lakunk, csak mi négyen? Te, én, a gyerek, meg El? Vagy esetleg lesznek még mások is, és háremet akarsz? Mit szeretnél, Louis?! — kérdeztem, kínomban nevetve.

— Téged — lépett elém, csillogó szemekkel. — Csak Téged…

— Az már nem jött össze, találj más alternatívát! — hűtöttem le durván.

— De igen, össze fog jönni, hidd el! Csak mi ketten! Elvetetjük a gyereket, és kész, meg van oldva! — bizakodott Lou, bennem viszont ezzel végérvényesen felment a pumpa.

— Az a gyerek marad, ezt Eleanor is megmondta! — csattantam fel.

— Nem érdekel, mit akar El, elvetetjük! — tiltakozott Louis, kétségbeesetten magához szorítva.

— ÉN sem engedem, hogy megtedd, érted?! — néztem rá villámló szemekkel.

A szavaim hallatán mindenki arcán értetlenség tükröződött.

Ééés, ennyi! ^^ Őszintén sajnálom, hogy nem lett hosszabb, bocsi! :$

Egyébként, szerintetek miért nem engedi Lexa, hogy elvetessék a gyereket? Kíváncsian várom a tippeket! :D

A kövi részről annyit, hogy ma este 5-től 11-ig színházban leszek, holnap meg a keddig matektézére kell tanulnom ezerrel, szóval addig biztosan nem lesz… :/ Csütörtökig igyekszem összehozni újat, legalább egy ehhez hasonló hosszúságút! ;)

Remélem tetszett, komizni, csillagozni ér! :DD (Nekem sem árt a motiváció :P)