~131. Holmes Chapel (4.rész)

Sziasztok! :) Mivel jelenleg éppen nyaralok, remélem, hogy az ütemező a segítségemre van, és kiteszi Nektek ezt a részt helyettem :)) Örülnék, ha meglepnétek néhány kommenttel mire hazaérek! :D ;)
Remélem tetszeni fog, jó olvasást mindenkinek!♥

~131. Holmes Chapel (4.rész)

Lexa szemszöge:

Az ajtó hamarosan feltárult előttünk, és amikor a kíváncsi tekintetem egyből Niall dühtől izzó tengerkék szemeivel találkozott, már a lehetséges, legrosszabb kimenetelű verziókat latolgattam magamban.

Amint a mögöttem álló Louis is meglátta a többiek koszorújában álló haragos bátyámat az előszoba közepén, a hátam takarásában lévő összekulcsolt ujjainkat azonnal elválasztotta egymástól. Mintegy ösztönösen megérezte, hogy ez bizony már így sem lesz sétagalopp, és nem szükséges tovább fokozni a helyzetet egy kézfogós belépővel…

Niall feje lilult a méregtől, a kezei ökölbe voltak szorítva, így én mozdulatlanul ottmaradtam Lou előtt, akárcsak valami pajzs. Nem bánthatja őt, lesz, ami lesz.

Bár elszántan akartam védeni Louist, amikor a bátyám szólásra (inkább üvöltésre) nyitotta a száját, azért még az én ereimben is megfagyott egy pillanatra a vér, a fejemben pedig csak az az egy kérdés visszhangzott, amit a többiek arcáról is könnyen le lehetett olvasni: Most vajon mi lesz?

— Mégis hogy a faszomba képzelted ezt?! — ordított fel Niall. — Csak úgy szó nélkül elrohansz, a telefonod itthagyod…! Van fogalmad arról, hogy mennyire aggódtam miattad?! — Már épp kezdtem volna megkönnyebbülni, de ekkor a bátyám egyenesen Louisra nézett, és úgy folytatta — Harry is kibaszottul aggódott érted, nem is bírta tovább a várakozást, elment megkeresni. Téged, Lexa.

Éreztem, ahogy Louis teste megfeszül mögöttem. Ő is pontosan tudta, hogy Niall csak idegesíteni akarja ezzel, mégis sikerrel járt.

Mindenki feszülten figyelt, hogy mi fog történni ezután, és lévén, hogy a bátyám befejezte a mondandóját, az összes kíváncsi szempár rám szegeződött.

Pontosan tudtam, hogy mit akarok mondani. Hogy mit kell mondanom. Ezért vettem egy nagy levegőt, és határozott hangon, mélyen a bátyám szemébe nézve így szóltam:

— Kérj bocsánatot.

— Mégis mi a tökömért?! Inkább te tartozol nekem bocsánatkéréssel, bassza meg! — válaszolta felháborodottan, döbbenettől elkerekedő szemekkel.

— Nem tőlem, ami kettőnkre tartozik, azt majd rendezzük magunk között — feleltem higgadtan.

— Akkor mégis ki a faszomtól?! — nevetett fel gúnyosan.

— Louistól — mosolyodtam el szélesen, habár a helyiségben egy pillanatra megfagyott a levegő.

— Ismételd meg! — sziszegte Niall villámokat szóró tekintettel.

— Kérj bocsánatot Louistól. Szerintem ezt a háromszavas mondatot igazán nem nehéz megérteni — mosolyogtam rá angyalian, és a hátam mögé nyúlva megfogtam Lou kezét, majd biztatásul gyengéden megszorítottam az ujjait.

— Tessék, én megmondtam! Ez a pöcs ellenem fordít! Már át is álltál az ő oldalára! — vagdalózott a bátyám meggondolatlanul.

A szavai késként hatoltak a szívembe, tehetetlenül szorongattam Louis kezét, hogy erőt merítsek valahogy a sírás elleni küzdelemhez, és egyáltalán, hogy erőt vigyek a hangomba, mert folytatnom kellett ezt a harcot is.

— Nem, Nialler, nincs olyan, hogy „Louis oldala”. A helyzet a következő: vagy te, és van mindenki más. Ennyi — ráztam a fejem szomorúan.

Az előszobára ismét feszült csend telepedett, de ezúttal mindenki az ír fiút nézte.

— Tomlinson, tűnj a húgom közeléből! Nézz rá, ez a te hatásod! Teljesen kifordult magából! — indult el felénk a bátyám fenyegetően, én pedig automatikusan hátrébb léptem, és a hátamat Lou mellkasának döntöttem. Elvégre, egységben az erő, vagy mi a szösz.

— Hogy védi, beszarás! — nevetett fel Niall gunyorosan, és undorodva ránk mutatott. — Mi van, Lulu, a húgom védelmére szorulsz? Ne légy gyáva, és állj ki végre velem szembe!

Lou már mozdult is mögöttem, de én gyorsan hátranyúltam kétoldalt, megragadtam a csuklóit, és visszatartottam.

— Nézd, Nialler, a veled való veszekedés az utolsó dolgok között szerepel Louisnál. Javaslom, hogy te is változtass egy kicsit a prioritáson — mondtam, és igyekeztem higgadtságot erőltetni a hangomra.

— Ezt te mégis honnan veszed?! Össze vagytok nőve, vagy mi, bassza meg?! — hergelte magát tovább a bátyám.

— Bár úgy lenne — motyogtam magamban, mire Lou felnevetett a hátam mögött. Ő volt az egyetlen, aki értette a halk suttogásom.

— Mit mondtál? Ismételd meg, hangosan, most! — követelte a szőke ír, mire felsóhajtottam.

— Niall, szállj le végre Louisról — néztem rá kérlelően.

— Á, így már értem! Szóval a drágalátos Tomlinson azt találja ilyen mulatságosnak, hogy a maga beszari módján sikerül megúsznia a verekedést, egy lánynak hála! — vigyorodott el a bátyám gúnyosan, és kihívóan pillantott a hátam mögött álló fiúra.

Mindenki ismerte annyira Louist, hogy tudta, ez hatni fog. Rémülten figyeltem, ahogy az említett megragadja a felkarom, és eltol maga elől, cselekedeteit pedig Niall egy győzedelmes mosollyal díjazta.

De amikor Lou előrébb lépett volna, a karom automatikusan felemeltem, hogy hátráltassam, és gondolkodás nélkül elé léptem, csak ezúttal vele szembefordulva, és elálltam az útját.

— Kérlek! — pillantottam rá esdekelve. — Te is tudod, hogy mire megy ki ez az egész! Kérlek, Boo Bear, bírd ki! Kérlek, ne engedd, hogy valósággá váljon a legrosszabb rémálmom!

Louis tekintete azonnal ellágyult, és már emelte is a kezét, hogy nyugtatásul megsimogassa az arcomat, de az utolsó pillanatban észbe kapott, és leengedte a karját, száját keserű mosolyra húzva.

— Köszönöm — suttogtam megkönnyebbülten elmosolyodva, és a takarásra ügyelve egy pillanatra összekulcsoltam az ujjainkat.

Lou némán bólintott, jelentőségteljesen a szemembe nézve, majd felpillantott a fejem fölött Niallre, és összeszűkült szemekkel, bosszúsan fújtatott egyet.

A szívemet kilókkal könnyebbnek éreztem, ahogy megfordultam, és újra a bátyámmal néztem én is farkasszemet, Louis előtt állva.

Az, hogy ők ketten összeverekednek, olyan rémképként kísértett már hosszú ideje, hogy az ettől való félelmem leírhatatlan volt. Az a helyzet tökéletes példája lett volna egy „Melyik kezembe harapjak?” szituációnak, legalábbis ami engem illet.

Niall tekintetében láttam az őszinte döbbenetet, amit nagyrészt Lou példátlan önuralma, kisrészt pedig a velem szemben tanúsított viselkedése váltott ki.

— Életemben nem találkoztam még nálad gyávább emberrel, Tomlinson! — kezdte el a provokálást újra a bátyám, a fejét rosszallóan csóválva. — Egy gyáva, jellemtelen senki vagy, aki remekül eladja magát, és ügyesen manipulálja az embereket, de nem ér semmit sem valójában!

A mondandója végére már én remegtem a dühtől Louis helyett.

— Ezt. Most. Azonnal. Szívd. Vissza!!! — ordítottam fel, mire mindenki elkerekedett szemekkel fordult felém.

— Mi van, Niall húga vagyok, azt hiszitek, hogy csak ő tud üvölteni a családban? — nevettem fel akaratlanul is.

Lou hálásan végigsimított a hátamon, az én tekintetem pedig újfent összeszűkült a dühtől.

— Senki, ismétlem, SENKI nem beszélhet így Louisról, világos voltam?! — emeltem fel ismét a hangom, és ellentmondást nem tűrő pillantással fordultam körbe a helyiségben.

Mindenki megszeppenten bólogatott, egy szőke fej kivételével. Niall.

— Nos? — vontam fel a szemöldököm, mélyen a bátyám szemébe nézve.

— Olyan vagy, mint egy kibaszott idomított mini testőr! — csóválta a fejét, a szemében gúny villant, és újra Louishoz fordult. — Remélem elégedett vagy azzal a szörnyeteggel, akit teremtettél a húgomból!

Azt hittem, hogy ott helyben esem össze… Most komolyan szörnyetegnek nevezett? A saját bátyám?!

— H-hogy mondtad? — kérdeztem, a hangom elcsuklott.

— Ha vennéd a fáradtságot, és magadba néznél, egyetértenél velem — mondta Niall kíméletlenül, én pedig az ajkamba harapva próbáltam visszaparancsolni a könnyeimet.

Ez egyenesen kegyetlenség volt tőle, de tudtam, hogy miért csinálja. Tombol benne a düh, neki pedig még több céltábla kell, hogy kellően kiadja a feszültséget. És minden jel arra mutatott, hogy én leszek a következő áldozata Louis után (vagy akár már párhuzamosan mellette).

— Állítsd le magad, Horan, de nagyon gyorsan! Ne akard, hogy én tegyem meg, mert abban nem lesz köszönet! — mordult rá Louis, és gyengéden átkarolta a derekam.

— A húgom mögül könnyen nagy a pofád, nem igaz? — vágott vissza Niall.

— Egyre nehezebb kibírni — figyelmeztetett Louis, halkan a fülembe suttogva, én pedig bólintottam. Tényleg meg is értettem, hogy véges a türelme, elvégre szemtől szembe szidják, akár egy darab szart, ő pedig nem tehet semmit ez ellen, mert én arra kértem.

— Tudod mit, Niall? Ha hiszed, ha nem, szerintem most már inkább az bosszant téged, hogy Louis ezerszer érettebben kezeli az egész helyzetet, és nem ugrik neked csak úgy a semmiért, mint ahogy te tennéd, főleg ha most az ő helyében lennél! Az bánt téged valójában, hogy Louis képes felnőtt módjára viselkedni, veled ellentétben! Csak az a baj ezzel, hogy a viselkedéseddel magadat minősíted!

— Na, most álljunk meg! — dörrent rám a bátyám. — Már megbocsáss, Lexa, de az, ahogy Tomlinson fogta magát és elrohant a picsába ma délután, egy kisebb hiszti keretében, az minden volt, csak felnőttes nem! És még én voltam a rossz barát, amiért nem hatott meg, hogy valami apróságon kiborulva úgy viselkedett, akár egy ötéves kislány, nem igaz? Akkor is azt vágtad a fejemhez, hogy a viselkedésem engem minősít, de kérdem én, a hiszti királynődnek miért nem mondod ugyanezt?!

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam Niall kitörésétől. Éreztem, hogy Louis is egész testében megfeszült a hátam mögött. Tudtam, hogy most nem hagyhatjuk ennyiben, de amikor már épp szólásra nyitottam a szám, a szőke ír közbevágott:

— Különben meg, ha visszaértünk Londonba, sürgősen keresek neki egy jó pszichiátert, mert a viselkedése mostanában finoman szólva sem normális — vigyorodott el gúnyosan.

— Szerintem inkább neked lenne szükséged egy pszichológusra! — mordultam rá a bátyámra, és ezzel a kijelentésemmel tényleg maximálisan egyet is értettem. Komolyan, lehet, hogy az lenne a legjobb megoldás!

— Igazad van — bólintott komoran. — Szükségem van rá ahhoz, hogy fel tudjam dolgozni a húgom ismételt elvesztését! — A szemeiben felvillanó gúny és a szavai együttesen mérhetetlen fájdalmat okoztak a lelkemben.

A rám mért csapása kíméletlen volt. Ismét. A szemeim égni kezdtek, és úgy éreztem, mintha kést döfött volna a szívembe.

— Na jó, ezt most azonnal szívd vissza! — ordított fel ezúttal Louis. — Nem tűröm tovább, hogy ezt műveld vele! Ha mellőzöttnek érzed magad, miért nem azt mondod neki, az undorítóan aljas lelki terror helyett?! A kurva életbe is, ő a saját húgod! — kelt ki magából teljesen.

— Te csak ne oszd az észt, világos?! Kurvára nincs jogod megmondani nekem, hogy mit tegyek! — üvöltött vissza Niall.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, amire mindenki odakapta a fejét. Harry állt a küszöbön, és megszeppenve nézett végig rajtunk.

— Ha jól sejtem, sikeresen megzavartam valamit… — vakarta meg a tarkóját zavartan.

— Dehogy, fiam, pont jókor jöttél — mosolyodott el Anne, akin tényleg látszott, hogy megkönnyebbült. Mondjuk, egy kívülállónak ez a vita valóban idegtépő és érthetetlen lehetett.

— Á, Lexáék is visszaértek, szuper! — terelte a témát Hazz, megpróbálkozva a lehetetlennel, vagyis, hogy feloldja egy kicsit a feszültséget.

— Megmondtam! — vigyorodott el Niall győzedelmesen, mire Harry értetlenül összeráncolta a homlokát.

A bátyám ezt a szót igazából Louisnak szánta, a címzett pedig azonnal ökölbe szorította a kezeit. Tudtam, hogy vagy nagyon gyorsan csinálok valamit, vagy a számomra két legfontosabb ember rövid időn belül egymásnak esik.

— Na és, Hazz, merre jártál? — kérdeztem a göndör hajút, megpróbálva kedves, barátságos hangnemet használni, és őszintén reménykedtem valami olyan válaszban, aminek lehetőleg semmi köze hozzám, az aggódáshoz, vagy éppen a kereséshez.

— Apámnál voltam, hogy meghívjam vacsorára — válaszolta Harry, és hálásan rám mosolygott, hogy nem hagytam tovább némán szenvedni a tekintetek kereszttüzében. Pedig a szavai után sokkal inkább én lehettem hálás neki…

— Megmondtad, mi? — húzogatta a szemöldökét Louis elvigyorodva, és boldogan figyeltem, ahogy az öklei elernyednek.

Niall lángvörös arccal, dühösen fújtatva nézett farkasszemet Louval, majd horkantva feltrappolt az emeletre. Elvesztette a csatát. Hála az égnek.

***

— Gemma, Lex, megjött apa, és a vacsora is kész van, gyertek le! — hallatszott Harry izgatott kiabálása a földszintről, mire Gem nagyot sóhajtva feltápászkodott a fotelből, ahol eddig terpeszkedett.

— Na, gyere, menjünk — tette le az enyém mellé az eddig olvasott magazinját, miközben én felálltam az ágyáról.

Némán követtem Gemmát a lépcsőn lefelé, és mosolyogva figyeltem, ahogy leérve azonnal boldogan az apja karjába vetette magát.

A mosoly azonban nagyon hamar lehervadt az arcomról, mert eszembe jutott, hogy ez nekem sosem adatott meg. Apám hét éves korom előtt lelépett, Niallt magával víve, engem és anyát egyedül hagyva. Már azelőtt sem engedett túl közel magához, a kapcsolatunk akkor sem volt szoros, sőt... De most meg már Karen férje. Ez a sors egy otromba fintora. A hab a tortán pedig az, hogy a távozásukat követően csak egyszer láttam, amikor nem olyan rég eljött a fiúkhoz. Viszont akkor is annyit kaptam csupán az apai szeretetből, hogy molesztált, amíg Louis (majd a többiek is) le nem állították.

Apám „kedves” látogatása viszont azt is eszembe juttatta, amit Liam mondott néhány nappal ezelőtt arról, hogy szerinte be volt drogozva akkor, amikor letámadott. Végül is, a tény, hogy Karen a felesége, megmagyarázná, hogy miért bántott még ő is — vagyis inkább, hogy az a nő próbált meg ártani nekem, az apámat felhasználva.

— Jól vagy? — simogatta meg a karom Louis, kizökkentve a gondolkozásból.

Elhúzott szájjal bólintottam egyet, mire Lou aggódó mosolya eltűnt, az arca elkomorult.

— Apukád jutott eszedbe, igaz? — kérdezte halkan.

Újabb bólintással feleltem, és keserűen rámosolyogtam.

— Tudom, hogy mit érzel — bólintott Louis is, hozzám hasonlóan elhúzva a száját. Kérdő tekintetem láttán odahajolt hozzám — Majd elmondom — súgta gyorsan, és az utolsó pillanatban odébblépett Niall elől, aki a lépcsőn lesétálva direkt neki akart menni a vállával, de persze csak „véletlenül”. Roppant érett és felnőttes, nem igaz...?!

— Jaj, kislányom, úgy hiányoztál! Olyan régen nem láttalak! — szorongatta tovább az apja Gemmát.

— Kellett neked több hónapos üzleti útra menned! — szemtelenkedett a lány, és vigyorogva ellépett a férfitól, miután egy cuppanós puszit nyomott az arcára.

— Szia, Des — nyújtotta a kezét a bátyám Harry apjának, aki mosolyogva fogadta a gesztust.

— Niall fiam, de rég láttalak, hogy vagy? — kérdezte kedvesen a férfi.

— Megvagyok, köszönöm — válaszolta, majd a válla fölött hátrasandított rám és Louisra. A szája gúnyos vigyorra húzódott, és így szólt — Hadd mutassam be a húgom! — ragadta meg a csuklóm Niall, és odarántott magukhoz, én pedig bocsánatkérően pillantottam hátra Louisra, aki halvány mosollyal az arcán rám kacsintott biztatásul.

— Jó estét, Lexa vagyok — mosolyodtam el visszafordulva, és én is kezet nyújtottam Harry apjának.

— Ejha, ez igen! — mért végig elismerően, majd Hazz felé fordulva folytatta — Hát, édes fiam, ezt rohadtul elcseszted!

Erősen az ajkamba kellett harapnom ahhoz, hogy elfojtsam a vigyorom. Minden egyes családtaggal való megismerkedésemnél egyre inkább erősödött bennem a gyanú, miszerint a Styles família kifejezetten jó néven vette volna, ha én maradok Harry barátnője.

— Alexa Morgan, nem igaz? — mosolygott rám Des, majd kezet csókolt. — Örülök, hogy megismerhetlek.

— Én örülök — udvariaskodtam zavarba jőve.

— Nos, fiacskám, most már látom, hogy nem túloztál, amiko- 

— Apa! — szólt rá Harry gyilkos tekintettel.

— Szóval, hogy nem túloztál, amikor azt mondtad, hogy – idézem – „Lexa kibaszott dögös, maga a tökély, egy igazi álomnő!” — nevetett fel az apja, én pedig fülig pirulva lehajtottam a fejem.

— Lex, ne is figyelj rá, nem tudja, hogy mit beszél! — védekezett Harry lángoló arccal.

— A boldog, visítós hangját is hozzá kell képzelni, én nem tudom maximálisan visszaadni az élményt — vigyorgott tovább a férfi, eddigre már mindenki szakadt a nevetéstől, kivéve a mellettem álló Hazzát.

— Ne is törődj velük, szerintem ilyenkor édes vagy, nem pedig kinevetendő — simogattam meg a karját vigasztalásképp.

Harry halványan rám mosolygott, és hálásan biccentett.

— Na, ez az, hadd lássam csak azokat a gödröcskéket! — böktem oldalba, mire szélesen elvigyorodott, majd elgondolkodva rám nézett.

— Tényleg csúnyán elcsesztem — csóválta a fejét nevetve, én pedig egy cuppanós puszit nyomtam az arcára.

— Így is szeretlek, te bolond — kacsintottam rá.

— Igen, az tény, hogy Hazza elbaszta, de ez azt is jelenti egyúttal, hogy valakinek még piszok nagy mázlija lehet — lépett mellénk Louis vigyorogva, és ő is egy kézfogással üdvözölte Harry apját.

Az ajkamba harapva igyekeztem visszafojtani a nevetésem Lou szavai hallatán.

— Jól mondod, Louis, az illető biztos, hogy megfogta az isten lábát — helyeselt a férfi.

— Pontosan, Tomlinson, vagyis mélynövésűeknek esélye sincs! — talált végre támadási felületet a bátyám.

— Mondod ezt te, aki nálam is alacsonyabb! — vágott vissza Louis bosszúsan.

— Én nem is akarok járni a húgommal! — hárított Niall gunyorosan.

— Ki mondta, hogy Lou akar? — vontam fel a szemöldököm, és igyekeztem közömbösnek látszani.

— Lexa, hidd el, bárki aki rád néz, és a nők iránt érdeklődik, annak ez megfordul a fejében, családi állapotától függetlenül — közölte a bátyám, mire elpirultam.

— Ugyan már — nevettem fel kínomban.

— Mindenesetre abban megegyezhetünk, hogy Tommo semmilyen tekintetben nem ér fel a húgomhoz — bólintott Niall elégedetten.

— Nialler, a növésről még csak annyit, hogy Louis így is majdnem másfél fejjel magasabb nálam, szóval ha itt valaki pici, akkor az én vagyok — vettem a védelmembe Lout, amit az emlegetett szamár egy hálás mosollyal díjazott.

— Ehhez inkább már hozzá sem szólok — húzta fel az orrát a bátyám sértetten.

— Helyes, ne is alacsonyodj le egy szörnyeteg szintjére! — vetettem oda dühösen, majd szó nélkül a konyhába indultam megkérdezni Anne-t, hogy kell-e neki segítség valamiben.

***

A vacsora viszonylag nyugisan telt, ami feletébb üdítő és meglepő volt egy ilyen délután után. Hatalmas szerencsémre Louis velem szemben ült, így szinte végig tudtunk szemezni. Sőt, az egyik falat után megpróbáltam felidézni egy kicsit a délutáni pubozásunkat is azzal, hogy a felső ajkam fölött maradt ételt a mutatóujjammal juttattam a számba, és alig feltűnően, ugyanúgy bekaptam, ahogy aznap már korábban kétszer is. Louisra persze azonnal hatással volt a kis akcióm, a tekintete egyszerre volt vággyal teli és gyilkos, amíg igyekezett jól elhelyezkedni, hogy még véletlenül se láthassák a merevedését... Szóval, khm, mondhatjuk, hogy kellemesen sikerült megvacsoráznunk.

A gyors elpakolás után kitalálták, hogy nézzünk meg egy filmet, így mindenki a kanapék felé vette az irányt. Az egyiken pont maradt hely a legszélén, éppen Louis mellett, így vigyorogva indultam meg arra, azonban Niall hirtelen előbukkanva a hátam mögül, futva kikerült engem, és levágódott a kinézett helyemre.

— Ülhetsz az ölemben, vagy a földön a lábamnál, mint Toriénál Zayn — sorolta a lehetőségeim vigyorogva, amikor odaértem hozzájuk.

Bosszúsan fújtatva, karba font kezekkel huppantam le a szőnyegre, és durcásan meredtem magam elé. Így, Lou nélkül már el is ment a kedvem a házimozitól.

— Várj, Lex, nehogy már te ülj a földön — simult egy forró tenyér a vállamra. — Gyere, cseréljünk helyet, jó lesz nekem a padlón — mosolygott rám Louis.

Hálásan bólintottam, mire Lou egyből felpattant, és a filmekben látott nyálas jelenetekhez hasonlóan segített fel a szőnyegről. Az ujjaim szinte lassításban csúsztak a kezébe, majd ahogy gyengéden felhúzott, szinte megállt az idő egy pillanatra, a tekintetünk mélyen egymásba fonódott, mindkettőnk szája fülig ért.

— Khm, nem látok! — nyavalygott Niall, gyilkos pillantásokat lövellve felénk.

A szemeim látványosan forgatva ültem le a bátyám mellé, közben pedig egy remek ötlet is az eszembe jutott.

— Lou, mi lenne, ha hálából addig mondjuk befonnám a hajad? Lécci! — néztem rá boci szemekkel, mire ő vigyorogva bólintott.

— Csábító ajánlat — ült be a lábaim közé mosolyogva.

Ő is pontosan tudta, hogy mit akarok valójában; ezzel az alibivel az egész film alatt nyugodtan turkálhatok a hajában.

Elégedetten dőltem előre, és széles mosollyal az arcomon tekergettem az imádott tincseket az ujjaim között.

— Alattad fekve is ugyanezt csinálnám a hajaddal, ugye tudod? — hajoltam a füléhez kuncogva, amikor egy hangos jelenet következett, és vigyorogva figyeltem, ahogy Louis élesen beszívja a levegőt.

Elmosolyodtam, amikor kétségbeesetten megmarkolta a bokám, miután „véletlenül” megcirógattam a nyakát, és az ujjaimmal köröztem néhányat a tarkóján. Imádom, de tényleg!

Nem bírtam tűrtőztetni magam továbbra sem, de azért óvatosan körbesandítottam a következő akcióm előtt. Szerencsére mindenkit nagyon lekötött a film, bár a bátyám mégsem találhatta olyan érdekfeszítőnek, mert hangosan horkolt mellettem legalább tíz perce... A lényeg mindenesetre az volt, hogy nem figyelt ránk.

Ismét előre hajoltam a füléhez, Louis pedig automatikusan egész testében megfeszült, előre készülve a kínzásra.

— Na és most mennyire akarsz engem? — suttogtam vággyal teli hangon, mire Lou hatalmasat nyelt.

— Fejezd be! — szólt rám erőtlenül.

— Miért? Ne mondd, hogy nem tetszik — nyaltam bele a fülébe, mire olyan erősen harapott az ajkába, hogy visszafojtsa a feltörő nyögést, hogy láttam kiserkenni a vért a fogai nyomán.

A következő merényletet már vigyorogva követtem el ellene; lenyúltam az öléhez, és egyetlen, gyors, remélhetőleg észrevehetetlen mozdulattal végigsimítottam az ismételten kőkemény férfiasságán.

Louis erősen megmarkolta a csuklóm, és elhúzta a kezem.

— Elülök! — figyelmeztetett.

— Mikor mész el nekem újra, Lou? Annyira imádtam nézni, ahogy elélveztél — simítottam végig a nyelvemmel a füle mögötti érzékeny területen.

— Lexa! — kérte fojtott hangon, és felhúzta a lábait, hogy takarja a kényes részeket a kíváncsi szemek elől.

Elégedetten emelkedtem fel, és mázlimra még épp időben, Niall ugyanis ezt az időpontot választotta arra, hogy felébredjen.

Amint meglátta, hogy még mindig Louis hajában turkálok, azonnal cselekedett:

— Lex, megmasszíroznád a vállam, légy szíves? Elaludtam, és fáj. — A bátyám hangja normális, a vigyora viszont gúnyos volt. Vigyázott, hogy ne legyen feltűnő.

Szemforgatva fordultam felé, ő pedig elégedetten bólintott.

Azonban, Lou még így sem lélegezhetett fel teljesen a nyilvános kínzásom után, a lábam ugyanis vándorútra indult az ágyéka felé... Kétségbeesetten kapta el újból a bokám, és kínlódva elhúzta az úticél közeléből. Azért kínlódott, mert ő is vágyott arra, hogy megérintsem, csak éppen a hely és az idő nem volt rá megfelelő... Egyelőre.

***

Miután befejeződött a film, és kikísértük Harry apukáját, mindenki nekiállt lefekvéshez készülődni, így én is sorban elköszöntem a többiektől, Louist direkt a végére hagyva.

— Jó éjt, Lou — öleltem meg, majd a füléhez hajolva folytattam — Kérlek, ne hagyd, hogy a bátyám felidegesítsen, ha már egyszer egy szobában alszotok!

— Azt hittem, hogy megint valami perverzet fogsz mondani — kuncogott Louis.

Elmosolyodtam, majd elhúzódtam tőle, és mélyen a szemébe néztem.

— Ígérd meg, kérlek!

— Ígérem — bólintott Lou, mire megkönnyebbült mosolyra húztam az ajkaim.

— Akkor jó éjt — nyomtam gyorsan egy puszit a szája sarkába, majd sietősen Gemma után indultam az emeletre, menet közben végig érezve magamon Louis perzselő tekintetét.

***

Gem és én is hamar végeztünk a zuhanyzással, és mivel egyikünk sem volt különösebben álmos, unottan lapozgattuk a vacsora előtt olvasott magazinokat az ágyon fekve.

— Nem megyünk le, hátha más is ébren van még? — kérdezte Harry nővére, én pedig palástolt lelkesedéssel bólogattam.

Vajon Louis alszik már?

Gemma értetlen tekintete láttán azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy mégsem voltam olyan közömbös, mint ahogy szerettem volna, ezért gyorsan igyekeztem menteni a menthetőt:

— Izé... jó ötlet, mert mindig innom kell egy csésze teát lefekvés előtt, másképp nem tudok elaludni... — magyaráztam.

— Akkor menjünk — bólintott végül, és hálás voltam, amiért nem kérdezett többet, mert tudtam, hogy ez az alakításom sem volt elég hihető.

A lépcsőn lefelé menet aztán végig azért fohászkodtam magamban, hogy Lou még lent legyen, és legalább láthassam újra. Beteges? Talán...

Az öröm, amit a nappaliba belépve éreztem, leírhatatlan volt. Louis és Harry ücsörögtek a kanapén, kedvetlen arccal szörfözve a csatornák között.

— Lou! — tört fel belőlem akaratlanul is, és gondolkodás nélkül, futva elindultam felé.

Louis azonnal felkapta a fejét, az arca felragyogott, ahogy megpillantott, és gyorsan felpattanva, tárt karokkal várt. Szó szerint a nyakába ugrottam, és egy pillanat alatt az ajkaira tapadtam, teljesen elfelejtkezve mindenről...

Mosolyogva túrtam bele újra a hajába, és élveztem, ahogy erősen tart a derekamnál fogva, miközben a nyelveink vad táncot járnak. Mindketten belefeledkeztünk a csókba, az agyunkat parkolópályára téve...

— Khm... — köszörülte meg a torkát Gemma a hátam mögött, mire ijedten húzódtunk el egymástól, de már késő volt. Lebuktunk.

És ebben a pillanatban betoppant még valaki...

— Na, hadd halljam, milyen privát buli folyik idelenn? — jelent meg Niall, aki zuhanyzás után, egy szál törölközőben nézett le újra a nappaliba. — Várjunk csak, Lexa, te mi a faszt keresel már megint Tomlinson mellett?! — sötétült el a tekintete.

Gem szólásra nyitotta a száját, mi pedig Louisval rémülten néztünk össze. Gemma látott minket csókolózni... éppen az előbb... és most válaszol a bátyámnak... Te jó ég, mégis mi a faszt fog mondani neki?!

Bocsánat a végéért! :D Remélem tetszett, és ne aggódjatok, mert ha minden igaz, akkor a következőben már újra lesz egy kis kavarodás, és megbolygatom szegény Lexáékat :DD Komizni és pipálni ér! :D ;)♥