~122. Hajnali beszélgetés és reggeli indulás

Sziasztok :) Ne haragudjatok, de most jutottam először wifihez :( Itt egy nem túl különleges rész, egy különleges helyről: épp a kompra várunk, hogy átmenjünk Észak-Írországba :'DDD Remélem, azért tetszeni fog, jó olvasást ;)) <3

------------------------------------------

Helyesbítek: tegnap reggel (10 körül írtam) elment a wifi, mielőtt felrakhattam volna a részt, szóval ahogy észrevettem, gyorsan átmásoltam az egészet a jegyzetekbe :$$$ De az a lényeg, hogy most már végre megvan :)) Még egyszer jó olvasást <3

~122. Hajnali beszélgetés és reggeli indulás

Lexa szemszöge:

— Na m-mi van, végül m-mégis m-megsajnáltál? — kérdezte Louis gúnyosan, miközben egész testében reszketett.

Ennek hallatán teljesen leblokkoltam. Tessék?! Még neki áll feljebb?!

— H-hogy mondtad? — néztem rá golflabda nagyságú szemekkel.

Lou nem válaszolt azonnal, ami rettentően megijesztett, ráadásul a kifejezéstelen tekintete is csak tetézte a rémületem. Amikor pedig elfordult tőlem, hogy a kezében behozott plédet magára terítse, végigfutott a hátamon a hideg. Miért viselkedik így velem? Így, ilyen bunkón és távolságtartóan?

— Jól hallottad! — bólintott aztán, visszapillantva rám.— Csak nem megesett rajtam a szíved? Már ideje volt, majdnem teljesen szétfagytam!

Egy hatalmasat nyeltem a szavai hallatán, ez volt az összreakcióm, aminek láttán Louis gúnyosan elmosolyodott. Az arckifejezésével végleg betett nekem, szinte azonnal lemondtam arról a tervemről, hogy beérve agyon csókolom…

— Mi lenne, ha végre mondanál valamit? Vagy talán már beszélni sem tudsz, annyira megindító voltam odakint? — folytatta kíméletlenül.

Amikor a szavaival sikeresen eszembe juttatta az erkélyen érzett kétségbeesésem, kicsordultak az idáig visszatartott könnycseppek a szememből. Némán pillantottam fel Loura, aki rezzenéstelen arccal bámult vissza rám.

— Csak nem azt várod, hogy meghatódjak, amiért sírsz? — vonta fel a szemöldökét meglepetten. — Mert ha esetleg igen, akkor közlöm veled, hogy kint megfagyott a szívem is, szóval hatástalan minden ilyen jellegű próbálkozásod!

A szavai szinte késként fúródtak belém, hatalmas fájdalmat okozva, a könnyeim pedig megsokszorozódtak.

— Komolyan, Lexa, mi a szarért bőgsz?! Nekem lenne okom sírni, amiért kidobattál Harryvel! Hihetetlen vagy! — nézett rám lesajnálóan.

— L-Louis… — suttogtam elkeseredetten.

— Jézusom, mennyi az idő? Esküszöm, nekiállok stopperral mérni, meddig próbálkozol nálam a könnyeiddel! — forgatta meg a szemeit, és dühösen a kezében lévő telefonjához fordult.

Amikor azonban a képernyőre pillantott, az egész teste megmerevedett. Beletelt néhány másodpercbe, amíg rájöttem, miért reagált így… Azért, mert csak most szembesült az utólag elküldött üzenetemmel.

Lexa: Én is szeretlek, Louis, a fenébe is! Nem tudok mit csinálni ezzel a ténnyel, bárhogy próbálkozom is… Kérlek, gyere be hozzám! Ha kinyitom az ajtót, ugye bejössz? Igazad van, szükségem van rád! Szeretlek, Boo Bear <3

Még mindig fátyolos tekintettel, de ugyanakkor most már kíváncsian fürkésztem az arcát. Érdekelt, hogy erre mégis mit lép majd.

— E-ezt mégis mikor…? Mikor írtad? — nyöszörögte, kínjában a hajába túrva.

— Elaludtam, mielőtt elküldhettem volna — vontam meg a vállam csendesen. — De ez már nem számít semmit, ha jól sejtem. Szerintem az lesz a legjobb, ha befekszel a takaró alá, hogy felmelegedj. Jó éjt — fordítottam neki hátat, és némán bebújtam az ágyba.

Alig fél percbe sem telt, Louis máris mellettem volt. Mindketten a hátunkon fekve bámultuk a plafont, egyikünk sem volt képes megszólalni. Én személy szerint amúgy sem tudtam, hogy mit kéne mondanom. A kettőnk aznap éjjeli harca percről percre elkeseredettebbé vált, ahogy telt az idő — ezzel mind a ketten tökéletesen tisztában voltunk.

— Sajnálom, fogalmam sincs arról, hogy mi ütött belém az előbb… Annyi minden idegesít és dühít, hogy nem bírom kontrollálni magam… Ne haragudj, Lex, nem rajtad kéne csattannia mindennek… — motyogta megbánóan, és gyengéden megfogta a kezem.

A szemem sarkából láttam, ahogy a fejét felém fordítva, várakozva méreget, de nem bírtam a szemébe nézni, ezért inkább a menekülő utat választottam: kihúztam a kezem az ujjai szorításából, és egyszerűen elfordultam oldalra, neki a hátamat mutatva. Lou egy fájdalmas, szaggatott sóhajjal vette tudomásul a reakciómat.

Ezután csak céltalanul meredtem ki a fejemből a félhomályba, egyáltalán nem voltam álmos. Ott, mellette fekve, többször is eszembe jutott, hogy milyen jó lenne most megfordulni, a karjai védelmező ölelésébe kerülni, és szorosan hozzábújva megcsókolni, majd csendesen elmondani neki mindazt, ami bennem kavarog. De semmi ilyen nem történt, mert nem hagytam, hogy újból felülkerekedjenek rajtam az érzelmeim.

Lassanként szinte az egész szoba fagyossá vált a kettőnk hűvös viselkedésétől. A testem már szabályosan reszketett a takaró alatt, habár belőlem is csak a hideg áradt, mert végtelenül üresnek éreztem magam belül, nélküle…

— Bújj ide, gyönyörűm, kérlek — hallottam meg egyszer csak a hátam mögül Louis nyöszörgését. — Tudom, hogy nem alszol, és hallod, amit mondok. Szükségem van rád, szerelmem, kérlek, fordulj meg és nézz rám!

Mivel nem válaszoltam, Lou úgy gondolta, hogy a tettek mezejére lép, ezért hátulról hozzám simult és gyengéden átölelt.

— Szeretlek — búgta a nyakamba. — Szeretlek, Lex, mindennél jobban.

Bár ő nem láthatta, a szavai hallatán könnybe lábadtak a szemeim.

Na jó, mégis mi a francot művelünk?! Ez már nem csak röhejes, hanem szánalmas is! Én megállás nélkül sírok, és közben hol elutasító vagyok vele, hol meg a karjaiba omolva csókolom, ő pedig az egyik pillanatban bunkó, a másikban meg azt ismételgeti, hogy szeret… Lényegében nem csinálunk mást, csak megbántjuk egymást, holott mindkettőnknek a másik támogatására lenne szüksége. Na igen, röhejesek vagyunk!

Egy hirtelen elhatározásnak köszönhetően egyszer csak megfordultam a karjaiban, a tekintetemet pedig az övébe fúrtam.

— Szeretlek — suttogta újból Louis, reménykedve.

Nem válaszoltam, hanem a hideg miatt még mindig lila ajkaira pillantottam. Amikor a szemeim visszavándoroltak a bűnbánóan csillogó, varázslatosan kék tekintetéhez, döntöttem. Döntöttem, mert elegem lett ebből az egész szánalmasan röhejes helyzetből. Én szeretem őt, ő szeret engem, és az egyetlen dologgal szemben, ami a boldogságunkat veszélyezteti, mindketten tehetetlenek vagyunk. Akkor meg miért játszunk szappanoperásat?

Néhány könnycsepp gördült le az arcomon, amikor eszembe jutott az a tény, hogy Eleanor terhes. Igen, ez az a bizonyos dolog, ami veszélyeztet minket. De ezzel egyikünk sem tud mit kezdeni, sőt, nem is kéne vele semmit kezdenünk. Mert ennek tényleg nincs olyan sok köze konkrétan Hozzánk… Inkább csak befolyásolja a kettőnk kapcsolatát. Illetve, csak fogja, majd egyszer, később…

— Ne sírj — törölte le a könnyeimet Louis, egy hatalmas nyelés kíséretében.

Kész, eddig bírtam: ahogy az ujjait elhúzta az arcomtól, szó nélkül megcsókoltam. Éreztem, ahogy a teste megrándul a meglepetéstől, de amint felocsúdott, azonnal viszonozta a közeledésem. A nyelve gyengéden simogatta az enyémet, ezzel lassú táncra hívva, a karjai pedig védelmezően fonódtak a derekam köré.

— Szeretlek, Louis — súgtam az ajkaiba mosolyogva, majd a hajába túrva egy újabb lágy csókba kezdtem.

Csak ekkor tűnt fel igazából, hogy még mindig hideg a teste, és hogy a szája is még csak langyos, az előbbi csókunknak köszönhetően. Tudtam, hogy tényleg fel kell melegítenem valahogy, ezért egy hirtelen mozdulattal a hátára fordítottam, és fölé mászva azonnal a csípőjére ültem, a csókunkat persze a világért meg nem szakítva közben.

A nyelve lassanként forróvá vált az enyémmel való szenvedélyes tánca közben, és a csók végénél már az ajkai is perzseltek. Elégedetten húzódtam el tőle, aztán csak mosolyogva, halkan zihálva néztük egymást, a légzésünk hosszú percekig nem rendeződött.

— Jól hallottam, amit az előbb mondtál, vagy csak képzelődtem? — kérdezte félve Louis egy kicsivel később, a szemeiben mérhetetlen remény csillogott.

— Jól hallottad, Boo — kuncogtam.

— Szeretsz? — suttogta mosolyogva.

— Mikor nem szeretlek téged, Lou? — nevettem fel, és egy lágy puszit nyomtam az ajkaira.

— Most, hogy mondod… — motyogta elgondolkozva. — Remélem, soha sincs olyan, hogy nem szeretsz.

— Már üzenetben is megmondtam neked, hogy lottóznod kéne, annyira jól tippelsz — kacsintottam rá, mire elnevette magát.

— Hiányoztál — simított végig az arcomon halványan elmosolyodva, az ujjaival közben néhány kósza hajtincset gondosan a fülem mögé tűrve.

A szám széles mosolyra húzódott a szavai hallatán, a kezeim pedig vándorútra indultak a hajában.

— Te is nekem — suttogtam az ajkaiba, a lehető legközelebb hajolva hozzá.

Louis szája egy vággyal teli sóhaj kíséretében elnyílt, készen arra, hogy megcsókolom, én azonban nevetve elhúzódtam tőle.

— Ne legyél telhetetlen — ráztam meg a fejem vigyorogva, és vigasztalásképp egy puszit nyomtam az orrára.

— Én telhetetlen? Hiszen még alig tartottalak a karjaimban! — nézett rám Lou tettetett felháborodással, szavai bizonyításaképp pedig szorosabbra fűzte az ölelését a derekam körül. — Különben is, belőled sosem lesz elég — túrt a tincseimbe mosolyogva, miközben az ajkaival gondosan végigsimított az enyémeken.

Kuncogva vettem tudomásul az előbbi, kínzásomra tett kísérletét, és a fejemet elhúztam az övétől, éppen annyira, hogy láthassa, amint a szám szélét harapdálom, válaszképp.

— Na jó, ebből elég — csattant fel türelmetlenül egy idő után, és a hajamba markolva az ajkait erőszakosan az enyémekre nyomta.

Az előbbi mozdulatának hevességével szemben azonban hihetetlenül lágyan csókolt meg, számra adott, apró puszikkal kezdve. Amikor aztán megunta a kezdeti „semmittevést”, gyengéden az alsó ajkamba harapott, jelzésképp. Bár szívesen húztam volna még egy kicsit az agyát, a testem előbb reagált, és a szám egy halk sóhaj kíséretében elnyílt, utat engedve a nyelvének. Belemosolygott a csókunkba, miközben lassanként újra felfedezte a szám minden zugát. A nyelvem szenvedélyes táncot járt az övével, képtelenek voltunk betelni egymással.

Amikor kelletlenül, zihálva elszakadtam tőle, hogy újra levegőt kapjak, Louis még akkor sem engedett el, sőt, folytatta a csókot, apró puszikat nyomva az ajkaimra.

— Lou, türelem! — kacagtam.

Hihetetlen ez a fiú! Kezdem komolyan azt hinni, hogy úgy gondolja, hogy ha most elválunk, akkor már soha többé nem lát… Pedig tőlem aztán sosem szabadul meg!

A gondolkozásból az zökkentett ki, hogy összerezzentem, amikor a hideg lába az enyémhez ért.

Te jó ég, most már tényleg muszáj lesz sürgősen felmelegítenem, mert némely testrészének a hőmérséklete erősen vetekszik egy jégcsapéval! — gondoltam idegesen.

— Akkor… megbocsájtasz? — pillantott rám Lou félve, feszülten az ajkába harapva.

Erre válasz helyett megcsókoltam. Úgy voltam vele, hogy beszélgetni ráérünk akkor is, amikor már visszaállt normálisra a testhőmérséklete.

És valóban, többé már nem álltam le, nem hagytam magam még egyszer eltéríteni az eredeti tervemtől: amint elválltak az ajkaink, azonnal a nyakába fúrtam a fejem, és ott folytattam, amit az előbbi csókkal elkezdtem. Gyengéden csókolgattam végig a bőrét, néhol óvatosan beleharapva, és közben elégedetten mosolyogva hallgattam a vágyakozó sóhajait.

Nem sokkal később lejjebb tértem, a vállain keresztül a kulcscsontjaira. Közben végig ügyeltem arra, hogy a szám egy másodpercre se szakadjon el a testétől, azt akartam, hogy folyamatosan érezhesse a perzselő ajkaim.

Louis egyre jobban remegett alattam az érintéseim nyomán, én pedig éreztem, hogy a testem teljesen felhevült. Na igen, ennyit arról, hogy nem rég még reszkettem a hidegtől, a belül érzett üresség miatt…

— Lex, mit művelsz? — húzta el a fejem kíváncsian, és egy kissé ijedten a mellkasától, gyengéden a hajamba markolva.

Elpirulva hajoltam oda az arcához, és alig hallhatóan válaszoltam:

— Felmelegítelek — suttogtam halványan elmosolyodva, teljesen zavarba jőve.

Louis szemeiben egy pillanatig őszinte döbbentség tükröződött, aztán a szája széles mosolyra húzódott.

— Köszönöm, szerelmem — fúrta a tekintetét mélyen az enyémbe. Erre egy lágy csókot nyomtam az ajkaira, majd visszatértem a nem rég megszakított cselekvésemhez.

Szeretetteljesen simítottam végig újra és újra a tökéletes felsőtestén, közben gyengéd puszikkal hintve be az egészet. Hamarosan már éreztem is a csókjaim hatását, Louis teste fokozatosan melegedni kezdett.

— Ez az, Lou, nagyon szeretlek, melegedj csak — ismételgettem neki boldogan.

Nem sokkal később aztán Louis kezei is vándorútra indultak… Az ujjaival először gyengéden végigfésülte a hajamat, majd a hátamon végigsimítva a kezei megállapodtak a derekamon. Óvatosan nyúlt be a rajtam lévő pólója alá, és pillanatokon belül már azt éreztem, ahogy az aljába markolva igyekezik megszabadítani a zavaró ruhadarabtól.

— Te jó ég, Lex, szinte már lángol a tested! — lepődött meg Lou, a pólója „sarokba küldése” után.

— Akkor előre is elnézést az esetleges égési sérülésekért! — kacsintottam rá, a szemeimben huncut fény villant.

— Nincs szükség bocsánatkérésre, gyönyörűm, azt akarom, hogy megperzselj — rántott magához Louis szenvedélyesen, a hangja teli volt vággyal.

Amint a felsőtestünk akadálytalanul (plusz/mínusz egy melltartó) összeért, mindkettőnk szájából elégedett sóhaj tört fel.

— Istenem, annyira forró a bőröd — nyögött fel Louis, ujjait kínzó lassúsággal végighúzva az oldalamon.

Behunyt szemekkel élveztem az érintését, ami miatt hatalmas meglepetésként ért, amikor egyszer csak megéreztem az ajkait a nyakam ívén, és akaratlanul is hangosan felnyögtem a váratlan érzéstől.

— Shh, Lex, a végén még meghall a bátyád! — szólt rám Louis vigyorogva, és betapasztotta a szám az övével.

A sokadik szenvedélyes csókunk végeztével zihálva húzódtam el tőle, ami Lounak egyáltalán nem tetszett.

— Azt már nem, gyönyörűm, itt maradsz, a karjaimban! — jelentette ki ellentmondást nem tűrően, és újra lerántott magához.

Nevetve megráztam a fejem, a követelőzése eszméletlenül aranyos volt. Már csak ezért is, de végül engedtem neki — ott maradtam rajta, a csípőjén ülve, a mellkasához simulva.

Lassan aztán ismét teljesen a hatása alá kerültem, lecsukódtak a szemeim, és automatikusan a nyakába hajoltam, hogy mélyen beszívhassam az illatát.

— Jó szimatolni, kicsim? — kérdezte Louis, a hangján pedig tisztán lehetett hallani, hogy jól szórakozik rajtam.

— Igen, képzeld, jó — nyújtottam ki rá a nyelvem sértetten, hogy leplezzem a lebukásomból eredő zavarom.

— Leharapjam? — vigyorodott el még szélesebben, a kinyújtott nyelvem és a tekintetem között kapkodva a pillantását, mire én csak megforgattam a szemeim.

— Tudod, azzal te is sokat veszítenél ám, Tomlinson — búgtam az ajkaiba csábítóan.

— Milyen igaz — csókolt meg rögtön hevesen.

Imádtam, hogy nem tudott ellenállni nekem, fantasztikus érzés volt a karjaiban fekve húzni az agyát… Hát még az milyen jó volt, amikor hosszú percekig csókolóztunk, és sehogy sem voltunk képesek betelni egymással!

Amikor a levegőhiány miatt újból elhúzódtam tőle, csalódottan felsóhajtott. Többet akart, tudtam jól. De azzal ő is pontosan tisztában volt, hogy ez az éjszaka nem megfelelő arra, hogy továbbmenjünk…

— Sajnálom — döntöttem a homlokom az övének, bűnbánóan a szemébe nézve.

— Nem te tehetsz arról, hogy mindenki itthon van, élükön a bátyáddal, és az sem a te hibád, hogy Eleanor… mindegy, nem számít, a lényeg, hogy nincs miért bocsánatot kérned. Ellenben nekem van… — suttogta, gyengéden végigsimítva az arcomon.

— Hagyjuk ezt most, rendben? — kértem halkan.

— Ne haragudj — bólintott Louis komoran.

— Mi az? — kérdezte értetlenül, pár perccel később, a széles vigyorom láttán.

— Sikerült — közöltem vele boldogan.

— Micsoda? — vonta fel a szemöldökét zavartan.

— Most már a te bőröd is forró — mosolyogtam rá, szeretetteljesen végigsimítva az arcán.

— Elég volt annyit mondanod, hogy szeretsz, és máris elkezdtem kiolvadni — túrt a hajamba Lou, elmosolyodva.

— Szeretlek — nyomtam egy lágy csókot az ajkaira, és mellé gördültem.

— Na! — háborodott fel Louis. Láthatóan nem tetszett neki, hogy leszálltam róla, és azzal sem volt túlzottan megelégedve, hogy mindezt egy egyszerű puszi kíséretében tettem meg.

— Szeretlek — suttogtam újból, és oldalról szorosan hozzásimultam. Erre Louis védelmezően átkarolt, és erősen magához szorított. A fejemet a mellkasán pihentettem, miközben az egyenletes szívverését hallgattam.

Hosszú percekig feküdtünk így, tökéletes csendben, majd végül Lou szólalt meg először. A hangját meghallva kíváncsian fordítottam felé az arcom, felnézve a félig ülő fiúra. Louis arckifejezése ezúttal szokatlanul komoly volt, elgondolkozva meredt a távolba.

— Tudod, ma komolyan végiggondoltam, hogy mi lenne az az egy dolog, amin ha változtathatnék, akkor megtenném… — kezdte.

— És mire jutottál? Megváltoztatnád, hogy El ne legyen terhes?

Louis szemszöge:

Lexa kérdése teljesen logikus volt, én azonban mégsem azt válaszoltam, amit ő várt tőlem.

— Nem — ráztam meg a fejem, és mosolyogva lenéztem rá.

Azért nem változtatnék csak ezen, mert attól még ugyanúgy együtt kellene lennem Eleanorral, Karen és a zsarolása miatt… Viszont, amit helyette kitaláltam, az ezerszer biztosabb megoldás volt, ugyanis abban az esetben Lexa és én is Niall, meg persze a fiúk védelme alatt állnánk.

Lexa szemszöge:

Nem értettem, hogy Louis miért nem változtatna a barátnője „állapotán”. Ennyire szeretne már apa lenni, vagy mi a szösz?!

— Akkor? — kérdeztem értetlenül.

— Azon az egy dolgon változtatnék, hogy ki terhes… Sokkal jobb lenne, ha te várnál tőlem gyereket — közölte Louis, és láttam rajta, hogy maximálisan komolyan gondolja azt, amit mond.

Erre képtelen voltam bármit is mondani, a torkomon akadt a szó. 

— Egyébként az is eszembe jutott, hogyha esetleg most teherbe ejtenélek, akkor választanom kéne majd közületek, hogy kivel maradok… — harapott az alsó ajkába Lou. — És én téged választanálak... ha érted mire akarok ezzel kilyukadni… Gond letudva! — vigyorodott el végül elégedetten.

— Azért ez nem ilyen egyszerű! — nevettem fel az ötletén.

— Dehogynem! Miért kell, hogy ennél bonyolultabb legyen? — kérdezte felsóhajtva. Az arca láttán komolyan megsajnáltam szegényt, hogy le kell törnöm a lelkesedését.

— Mondjuk, mert híres vagy, és milyen példát mutatnál az embereknek azzal, ha két lányt is teherbe ejtenél egyetlen hónap alatt…?! — mutattam rá a lényegre.

— Leszarom, mit gondolnak mások, amíg veled lehetek! — makacskodott Louis, és szeretetteljesen végigsimított a hasamon. — Csak gondolj bele! Itt valaki olyan lenne, aki örökre összeköt minket…

Az egész testem megrándult, és a szemeim másodpercek alatt megteltek könnyel, ahogy a szavai eszembe juttatták az elvesztett kisbabám, és a… és a félelmeim.

— Ne haragudj, annyira hülye vagyok — törölte le a könnyeim Louis, bűnbánóan a szemembe nézve. Tudtam, hogy már neki is leesett, mire emlékeztem vissza, az ötletének köszönhetően.

— Én a-annyira félek, Lou… — suttogtam halkan.

— Mondd el, mi a baj, és segítek, együtt megoldjuk — simogatta Louis a hajam, nyugtatásképp.

— Mi van, ha nem eshetek még egyszer teherbe? És mi van, ha sikerülne is, de újra elveszíteném a babát? Mi lenne, ha egyszerűen nem tudnám kihordani? — soroltam a félelmeim remegő hangon.

— Shh, szerelmem, ne is gondolj ilyenekre — csitított Louis. — Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz, ha majd egyszer a gyerekvállalásra kerül a sor.

— N-nem tudom, Louis, hogy képes lennék-e elviselni még egyszer azt, hogy elveszítek egy babát… — motyogtam könnyes szemekkel.

— Nem fogsz elveszíteni senkit, ne aggódj — nyugtatott Lou. — Csak egy ötlet volt — tette hozzá csendesen.

Louis szemszöge:

Mélységesen szégyelltem magam, amiért ilyen egyáltalán az eszembe jutott.

— Nem teszlek ki ilyennek, gyönyörűm, ne félj — jelentettem ki határozottan, és még erősebben szorítottam magamhoz a karjaimban lévő, gyenge, remegő testet.

Mindennél rosszabb volt sírni látni, főleg hogy én tehettem róla.

Mégis mi a francot képzeltem?! Akkor az utolsó két megmaradt szerette volt az anyja és az a baba, egyszerre veszítette el őket! Te jó ég, hogy juthatott egyáltalán eszembe, hogy teherbe ejtem, egy ostoba, önző indokkal?! — szidtam magam gondolatban.

Lexa szemszöge:

Louis hiába mondta, hogy nem tesz ki ilyennek, a szavai nemhogy megnyugtattak volna, hanem még rosszabbul éreztem magam. Biztosra vettem, hogy bűntudata van, amiért egyedül magamat okolhattam.

— Louis? — motyogtam csendesen.

— Mi a baj, kicsim? — fordult hozzám aggódva.

— Kérlek, ne tedd ezt magaddal — suttogtam szomorúan.

— Mire gondo- — tette volna a hülyét, de aztán látta rajtam, hogy nem veszem be, ezért némán lehajtotta a fejét. — Ne haragudj, csak szörnyen érzem magam — vallotta be alig hallhatóan.

— Jó ötlet volt, Lou, sajnálom, hogy kiábrándítottalak… Te tényleg csak jót akartál — mosolyogtam rá biztatóan.

Louis arca ennek hallatán egy kicsit megkönnyebbültté vált, ami engem is megnyugtatott. Nem akartam, hogy magát hibáztassa azért, mert eszébe jutott valami, ami nem a legtökéletesebb ötlet a kialakult helyzet megoldására.

Lou gyengéden simogatta a hátam és a hajam, miközben újra a gondolataiba merült. Néhány perc elteltével azonban arra eszméltem fel, hogy az egész teste megrándul alattam…

— Annyira szeretlek, Lex — nyöszörögte. — Nem akarlak elveszíteni, gyönyörűm — ismételgette megtörten, a szeméből néhány könnycsepp is kibuggyant.

— Nem fogsz — ráztam meg a fejem, halványan elmosolyodva, a könnyeit letörölve. — Mindig veled leszek — simítottam a kezem a mellkasára, a szíve vadul dübörgött a tenyerem alatt.

Louis szemszöge:

Tudtam jól, hogy telhetetlen vagyok, de sehogy sem akartam megelégedni ennyivel.

Ne csak a szívemben legyen velem mindig, hanem mindenhogy maradjon mellettem! — gondoltam szomorúan.

— Ígéred? — kérdeztem remegő hangon.

— Ígérem — mosolyodott el Lexa. — Ígérem, hogy mindig veled leszek, legalább idebent, történjék bármi — lehelt egy csókot a mellkasomra, a szívem fölé.

Ezután az ajkai szótlanul tapadtak az enyémekhez, a szája érintésétől bizsergés futott végig a gerincemen. Óvatosan kezdeményeztem csókot, a nyelvem félve könyörgött bejutásért, és amint megkapta az engedélyt, lassú keringőre hívta az övét. Fokozatosan mélyítettem el a csókunk, közben pedig már teljesen el is feledkeztem mindenről, szinte a mennyországban éreztem magam. Alig akartam elhinni, hogy Ő az enyém, hogy Őt csókolhatom… Jobb volt ez a néhány pillanat minden álmomnál.

Lexa szemszöge:

Louis csókja közben tökéletesen éreztem az összes benne kavargó érzelmet: a vágyat, a féltést, a törődést, a szerelmet. Akkor és ott tényleg eggyé váltunk, még ha fizikálisan nem is, de lelkileg biztosan.

Nem tudom pontosan hogyan, mikor, mennyi idő után szakadtunk el egymástól, de nem is volt lényeges, egyetlen dolog számított csupán: az iránta érzett végtelen szerelmem.

— Szerelmes vagyok beléd — suttogtam automatikusan.

— Én is — mosolyodott el Louis, a tenyerével gyengéden végigsimítva az arcomon.

— Te vagy a mindenem — túrtam a hajába, és hozzá hajolva egy apró csókot loptam tőle. — Pedig nem akartam, hogy az legyél, emlékszel? — nevettem fel.

— Igen — bólintott mosolyogva. — De örülök, hogy mégis az lettem.

— Régen azt az elvet vallottam, hogy „Ne hagyd, hogy valaki a mindeneddé váljon, mert ha őt elveszíted, nem marad semmid…” — motyogtam elgondolkozva. — És bizonyos szempontból igazam is volt, mert nélküled nem lesz semmim — sóhajtottam fel szomorúan.

Némán hajtottam a fejem Lou mellkasára, a szívverése megnyugtatott. A gondolataim vadul cikáztak, de a megoldás egyre jobban kirajzolódott a fejemben: el kell tűnnöm innen…

— Nem engedlek el — zökkentett ki a gondolatmenetemből Louis, egy védelmező szorítással.
A szavait mintha válaszul mondta volna a nemrég kigondolt ötletemre. Talán tényleg hallja a gondolataim… vagy esetleg szimplán gondolatolvasó?

— Apasági tesztet fogok csináltatni, DNS vizsgálatot, meg mindent, ami kell — folytatta halkan. — Nem lehet az enyém az a gyerek, és kész!

— Lehet, hogy én vagyok a hülye, de nem kell ezzel addig várni, amíg legalább megszületik a baba? És addig én mit csináljak? — tettem fel a nagy kérdést. — Azt, ahogy Ellel készültök a babázásra, biztos, hogy nem leszek képes végignézni!

— De neked akkora lelki erőd van, és… — kezdte, viszont félbeszakítottam.

— Ebbe belepusztulnék — közöltem vele a nyilvánvalót.

Louis megremegett a szavaim hallatán, és még erősebben szorított magához, válaszolni viszont nem válaszolt. Végül hosszú hallgatás után így szólt:

— El akarsz menni? — kérdezte csöndesen.

— Tudsz jobbat? — néztem rá kíváncsian, miközben keserűen elhúztam a szám.

— Ennél bármi jobb megoldás lenne! — tört ki fájdalmasan, a karjai ölelése már-már fullasztóan szorossá vált.

— Megöljem magam? — vigyorodtam el.

— Eszedbe ne jusson! — ijedt meg még jobban.

— Akkor egyelőre marad az, hogy elmegyek innen — összegeztem komoran bólintva.

— Ne aggódj, kitalálunk valamit, ami jó lesz mindkettőnknek — biztatott, engem legalább annyira, mint amennyire magát is.

— Szeretlek — súgtam neki sokadszorra, és egy újabb lágy csókban forrtunk össze.

— Jó éjszakát — mosolyogtam rá, és a karjaiban fekve, szorosan hozzábújva vártam, hogy elaludjak.

— Szép álmokat, gyönyörűm — válaszolta Louis suttogva, és még egyszer utoljára végigsimított a hátamon.

Louis szemszöge:

Pár perc elteltével mosolyogva hallgattam Lexa egyenletes szuszogását, a békés arcának látványa engem is nyugalommal áraszott el. Olyan törékenynek és aprónak tűnt az ölelésemben, minden áron meg akartam védeni mindentől és mindenkitől.

— Örökké szeretni foglak — súgtam mosolyogva az alvó lánynak, majd egy búcsú pillantás után én is lehunytam a szemeim, az álommanót várva.

Félálomban még sokadszorra is végiggondoltam azt, amit neki is elmondtam nem rég: egyedül azon változtatnék, hogy ki terhes tőlem. Azért nem döntöttem simán amellett, hogy El ne legyen várandós, mert attól még vele kellene lennem, Karen zsarolása miatt… Ha viszont Lex gyereket várna tőlem, senki sem állhatna az utunkba, még ő sem! A fiúk (és szerintem mindenki más is) abszolúte támogatna minket, és védenék Lexát.

Sajnáltam, hogy ez az ötletem nem működőképes, de maximálisan megértettem Lexet. Az, hogy ne tegyem ki őt olyannak, amitől retteg, elsődleges szempont, és mindenekfölött áll.

Az elalvás előtti utolsó gondolatomban sikeresen rádöbbentem arra, hogy alábecsültem azt, ami Lexával történt a múltban. Ezerszer mélyebb benyomást tettek rá a történtek, mint ahogy azt én, vagy éppen a srácok hitték.

De vajon miért volt olyan érzésem, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa? Hogy nem csak a gyerek-kérdésben vannak félelmei a múltja miatt? Vajon mi derülhet még ki róla?

***

Lexa szemszöge:

Reggel mosolyogva ébredtem fel, Louis ölelő karjaiban.

Istenem, annyira szeretem ezt a fiút! — néztem végig Loun, és keserűen tapasztaltam, hogy a vágyakozás mellé már szomorúság is társult.

Csendesen figyeltem a békés arcát, hallgattam az egyenletes szuszogását. Teljesen biztonságban éreztem magam a két erős kar között, és akaratlanul is egyre pozitívabban kezdtem el gondolkodni… Rájöttem, hogy mennyire szerencsés is vagyok, elvégre még 19 se vagyok, de már megtaláltam azt az egyet, akit valaki egész életén át keres, és sosem találja meg. Kényszerítettem magam, hogy a „nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek?” érzést háttérbe szorítva, pozitívan álljak hozzá a kialakult helyzethez: megtaláltam a Nagy Ő-t, és csak ez számít, az, hogy nem sokára már nem lesz mellettem, az most lényegtelen. Megtaláltam Őt, ez a lényeg.

Louis szuszogása lassan megváltozott, egyeletlenebb lett, ebből tudtam, hogy már ébredezik. Amikor aztán kinyitotta a szemeit, a szívverésem felgyorsult a két kékség láttán. Lou szája azonnal széles mosolyra húzódott, ami engem is mosolygásra késztetett.

— Jó reggelt — csókolt meg.

Amikor elhúzódott tőlem, még mindig az ajkai hatása alatt voltam, ezért csak nehezen bírtam kinyögni:

— Jó reggelt — suttogtam, a hangom majd’ elfúlt közben, mert Louis gyengéden simogatni kezdte a hátam és az oldalam.

Lou kuncogva nézte, ahogy teljesen a hatása alá kerülök, és láthatóan nagyon élvezte, hogy ilyen hatással van rám.

Amikor egy kicsit magamhoz tértem a kezdeti bódulatból, a történteken nevetve, vigyorogva tettem fel a kérdést:

— Miért mosolyodtál el rögtön, miután felébredtél?

— Mert téged láttalak meg először — simított végig az arcomon Louis mosolyogva.

Erre nem tudtam mit reagálni, csak boldogan tapadtam az ajkaira. A csókunkat kopogás szakította félbe…

— Lexa, ébresztő, a hasadra süt a nap! — hallottuk meg a szépfiú hangját. — Gyerünk, Lexi, kelj fel! Közlegény, jelentkezz! Riadó, itt a kapitány! - folytatta az ébresztést, felettépp értelmes módon. — És miért vagy bezárkózva?

A nevetésem visszafojtása érdekében azonnal Louis mellkasába temettem a fejem, és ott kuncogtam tovább.

— Lex, szerinted Zayn most komolyan azt hiszi, hogy erre kipattansz az ágyból és szalutálva kinyitod neki az ajtót? — súgta Lou, nevetéssel küzdve.

— Lehet — néztem fel vigyorogva Louisra. — De csak azért várja ezt, mert nem tudja, hogy milyen jól érzem magam most, a karjaidban fekve — kacsintottam rá.

Jutalmul a válaszomért, apró csókokat kaptam a számra és az arcomra. Halk sóhajok hagyták el az ajkaim a gyengéd érintések hatására, amin Louis jót mosolygott magában.

— Annyira gyönyörű vagy — motyogta a nyakamba hajolva, mire automatikusan a hajába túrtam, és felhúztam magamhoz a fejét egy csókra.

Ezt a csókunkat ismét kopogás szakította félbe, csak ezúttal a kiválasztott ajtó nem az enyém volt, hanem Louisé.

—  Lou! — húzódtam el tőle rémülten. — Ugye bezártad a szobád?

— Nyugalom, még jó hogy — húzott vissza magához mosolyogva.

— Az hiányzott volna csak, hogy Zayn bemenjen, meglássa a nyitott erkélyajtót, és bekopogjon ide odakintről — soroltam, mire Louis felnevetett. — Most mi olyan vicces?

— Édes vagy — nyomott egy lágy puszit az orromra.

— Lexa! — kezdett el újból nálam dörömbölni Zayn.

— Ez nem ér, fel kell kelnünk — sóhajtottam fel szomorúan.

— Ahogy mondod, ez nem ér! — durcázott be Louis, és makacsul magához szorított.

— Lou — kértem halkan, nevetéssel küzdve.

— Mi olyan vicces azon, hogy el kell engednem téged? — nézett rám értetlenül.

— Azon nevetek, hogy édes vagy — válaszoltam mosolyogva.

— Akkor mindketten édesek vagyunk? — mosolyodott el, a durcis arcát mintha csak elfújta volna a szél.

— Igen — csókoltam meg nevetve.

Amikor elhúzódtam tőle, egy gyors puszit nyomtam az arcára, és felkeltem az ágyból. Louis kelletlenül, morogva kelt fel, engem követve, nagyon nem akaródzott neki elmennia szobámból.

— Odalent találkozunk — simítottam végig a karján vigasztalásképp.

— Ajánlom a bátyádnak, hogy sokáig aludjon — húzta el a száját Lou keserűen.

Hosszú percekig némán néztük egymást, mindketten azt vártuk, hogy a másik mozduljon… Louisnak el kellett volna mennie, nekem pedig be kellett volna csuknom az erkélyajtót utána… De egyikünk sem mozdult.

Aztán valahogy, az még most sem tiszta, hogy pontosan hogyan, de a karjaiban kötöttem ki, és levegővétel nélkül csókoltuk egymást hosszú percekig, újra és újra.

— Louis! — ordította Zayn, miután megunta a szobám előtt való ácsingózást, és ismét átvonult Lou ajtaja elé.

— Menned kell — húzódtam el tőle, két tenyerembe fogva az arcát.

Kétségbeesetten kulcsolta az ujjait a kezemre, nem akarta, hogy elvegyem a bőrétől. Komolyan úgy nézhettünk ki, mintha Lou a szeretőm lenne, és az ablakon távozna, miközben a férjem épp felfelé tart a lépcsőn…

— Nem akarlak elengedni — suttogta.

— Lent várlak — döntöttem a homlokom az övének, majd hátra léptem tőle.

Louis megsebzetten nézett rám, de bólintott. Szó nélkül a szobájába sietett, én pedig bezártam utána az erkélyre vezető kijáratot.

***

Mivel én azonnal lementem, már a reggelim felénél tartottam, amikor befutott Louis is. Tudtam, hogy zuhanyozni fog, elvégre a forró víz mégiscsak jól eshetett neki a hajnali „majdnem megfagyás” után.

Ahogy megjelent a konyhában, felpattantam és megcsókoltam.

— Hiányoztál — motyogta az ajkaimba.

— Te is nekem — túrtam a hajába. — Még jó, hogy ma Niall sokáig alszik — kuncogtam.

Amikor visszafordultam az asztalnál ülőkhöz, mindenki arcán döbbenet volt.

— Én ezt, esküszöm, nem értem! — fakadt ki Harry. — Este úgy hagytalak ott, Lex, hogy látni sem bírtad, és kivittem a szobádból… Erre most meg…?! Ez nekem már túl bonyolult, időt kérek!

— Az éjszaka sok mindenre képes, Styles — vigyorodott el Louis, és átölelte a derekam.

A fiúk Lou szavaira azonnal húú-zni kezdtek.

— Nem feltétlenül kell félre érteni — tette hozzá Louis, még szélesebb vigyorral az arcán.

Elpirulva temettem az arcom Lou mellkasába, teljesen zavarba jöttem a srácok célozgatásától.

— Jó reggelt — jelent meg hirtelen egy álmos, szőke fej az ajtóban. A bátyám.

Azonnal elléptem Louistól, aki erre csak fájdalmasan bólintott egyet.

***

Lou velem szemben ült a reggelinél, és már-már túl feltűnően bámult. Komolyan, végig azt vártam, hogy Zayn beszól egyet, Niall pedig megtud mindent…

— Egyébként, összepakoltatok már? — szólalt meg Liam, mire felkaptam a fejem.

— Mégis minek? — értetlenkedtem.

— Hahó, ma indulunk! — világosított fel.

— Basszus, már ma? — állt fel Niall. — Akkor sietek! — indult el fölfelé.

Mindenki álla a padlót súrolta… A bátyám komolyan félbehagyta az evést, néhány póló táskába dobálásáért?!

— Csípjetek meg! — röhögött fel Zayn.

— Úristen, drágám, meg tudsz bocsájtani? — rohant vissza Niall, letérdelve az asztal mellé, és színpadiasan felemelte a félig megevett meleg szendvicsét.

— Neee — tört ki mindannyiunkból a nevetés.

— Ez nem vicces! Szegénynek komoly érzései vannak! — sértődött be a bátyám.

— Tudjuk, Nialler, tudjuk — veregette meg a vállát Liam, rosszallóan csóválva a fejét. Teljesen úgy nézett ki, mintha az apja lett volna.

***

Mint az kiderült, körülbelül ketten pakoltak össze mindent: Liam és Danielle. Éppen ezért, a 9-re tervezett indulásból 11 lett…

Miután mindenki csomagját beraktuk a két autóba, Niall még elszaladt telefonálni és pisilni (nagyon remélem, hogy nem egyszerre pótolta be a kettőt), Louis pedig fent hagyta a húgai ajándékát a szobájában, és azért ment vissza.

— Egy kicsit figyeljetek… — hívtam oda magam köré a lent maradtakat. — Hiába igyekeztetek, rohadt feltűnő volt az, amit Louissal műveltetek a reggelinél. Nem érdemelte azt, hogy semmibe vegyétek! Oké, hogy mérgesek vagytok, de például Harry, komolyan szükség volt arra, hogy amikor elkérte tőled a sót, az asztal másik felére tedd? — pillantottam a göndör hajúra szúrósan.

— Bocs — vonta meg a vállát Hazza.

— Tudom, az egész az én hibám… Kiakadtam Louisra, és önző módon csak azzal foglalkoztam, hogy engem hogyan érint Eleanor terhessége, Loura pedig nem gondoltam. És ezzel példát adtam nektek arra, hogy ti is inkább önzőek legyetek, ne pedig támogassátok, amikor arra neki hatalmas szüksége lenne! Értitek?! Szüksége van ránk, nem hagyhatjuk magára akkor, amikor a nyakába szakadt minden! Én szúrtam el, de ti is elkövettétek ugyanazt a hibát, amit én! Helyre kell hoznunk azt, hogy teljesen egyedül hagytuk akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna arra, hogy mellette legyünk… Értitek? — fordultam körbe. Mindenki szótlanul állt. — Önző voltam, beismerem, kicseszett önző! Miattam bántottátok ti is… — lassan már a könnyeimmel küzdöttem.

— Nem vagy önző — ölelt át hátulról hirtelen két kar. Louis, ezt dobogta a szívem.

— Nem vagy az, húgi — simogatta meg a vállam Niall is.

— T-ti hallottátok az egészet? — rémültem meg.

— Sajnos az elejéről lemaradtam, de biztos szuper monológ volt — mosolygott rám a bátyám.

— Én mindent hallottam — súgta Louis a fülembe lágyan, amikor már mindenki másra figyelt, és a nyakamba csókolt. — Niall pedig pont azt a mondatot nem hallotta még, amit magadról mondtál, szóval nem értett félre semmit, ne aggódj.

Szinte reszkettem Lou ölelésében, a gerincemen a hideg futkosott, a forró lehelete égette a bőröm. Ha nem tartott volna, összeesem... Komolyan hihetetlen, hogy mit vált ki belőlem a közelsége!

— Ha ilyen hatással vagyok rád, hogy merjek a közeledbe menni a bátyád jelenlétében? — kuncogott aranyosan a fülembe.

***

Miután a többiek mind bocsánatot kértek Louistól, beszálltunk a két autóba. Az egyikben ült Liam, Dan, Zayn és Tori, a másikban pedig mi, vagyis a „jelenleg páratlanok” (ebbe persze Niall és Lou csak azért tartozott bele, mert Demi és El nem volt itt… illetve, Louissal mi biztos, hogy beletartozunk ebbe a kategóriába?)

Liam vezetett, és ők mentek elöl, nálunk pedig Harry ült a volán mögé.

A karjaimban akarlak tartani — jött az sms Louistól.

Megoldjuk ;) — írtam neki gyorsan.

— Öm… Harry? Ugye nem zavar a hangos zene? — kérdeztem, és közben jelentőségteljesen pillantottam a göndör hajúra a visszapillantóban.

— Öö… nem? — kérdezett vissza értetlenül. Segélykérően fordultam Louhoz, aki szerencsére vette az adást. — Vagyis de! De igen, nagyon zavar, bocs! — javította ki magát Hazza, amikor Louis az ülésen át a hátába térdelt.

— Én aludni akarok — közölte Niall az anyósülésen. Na igen, azt kihagytam, hogy Louval mi ketten ültünk hátra…

— És te Louis? — mosolyodtam el.

— Engem nem zavar a zene — vigyorodott el az ajkába harapva.

— Akkor tessék, itt a fülhallgatóm másik fele — adtam oda neki vigyorogva, és a vállára hajtottam a fejem (persze csak azért, hogy biztosan elérjen hozzá is :D).

Ha Niall elaludt…? Szeretlek — pötyögtem be a telefonomba.

— Tessék, ez a szám jó lesz? — mutattam meg neki az irományom „álcázva”.

— Tökéletes — bólintott Louis vigyorogva, és óvatosan, mindenki számára láthatatlanul átkarolt.

— Vigyázz, Wolverhampton, megyünk! — nevette el magát Harry, és rosszallóan, fejcsóvállva nézett hátra ránk a visszapillantóból…

Remélem tetszett, komizni ér :)) <3

Közérdekű

Sziasztok :)) Az országhatárról írok, a telefonom maradék adathálózatát használva :DD A részt sikerült befejeznem, be is másoltam ide, de még nincs teljesen feltehető állapotban :$$ Holnap este, Amszterdam után, a kompon, Anglia felé elvileg lesz wifi, szóval akkor fel tudom tenni :) Nincs már sok időm, szóval itt az út linkje, ide mentem, ha valakit érdekel: http://www.studentlines.hu/britkorona.html

U.i.: Sajnálom hogy ennyit kellett várnotok, holnap este elvileg fent lesz ;) Imádlak titeket <3

~121. Megbocsájtani vagy küzdeni? (2. rész: Forrás- és fagyásponton)

Sziasztok! :)) Nem, nem káprázik a szemetek, tényleg van fent új rész! :DD

És gyorsan, még mielőtt a címből esetleg azt hinnétek, hogy fizikázni fogunk, meg a halmazállapot változásokról beszélni, megnyugtatlak Titeket, hogy a forrás- és a fagyáspont Lexa és Louis kapcsolatára utal a mostani részben :DD (Illetve, a fagyásponthoz leginkább szegény Lou kerül közel, a fejezet végén, de mindegy, majd meglátjátok… :D)

Akkor, nem is húzom tovább az időt, jó olvasást, remélem tetszeni fog! :)) <3

U.i.: Szerintetek így jó lesz a betűméret és a sorköz? :$ Szerintem így valamivel átláthatóbb, de nyugodtan szóljatok, ha máshogy szeretnétek! :)

~121. Megbocsájtani vagy küzdeni? (2.rész: Forrás- és fagyásponton) 

Lexa szemszöge:

A torkomban dobogott a szívem, ahogy közeledett felém. Mindenegyes lépéssel közelebb volt hozzám, én pedig mindenegyes lépésével gyengültem. A testünk közötti vibrálás fokozatosan erősödött, és tudtam, hogy komolyan próbára leszünk téve mind a ketten… Én azért, mert egy szál boxerben van, ő pedig azért, mert az én testemet csak egy törölköző takarja el előle.

Egy hatalmas nyeléssel próbáltam megszabadulni a torkomban keletkezett gombóctól, majd megtörtem a csendet.

— Nem hiszem el, hogy megint hazudtam neki miattad… — nevettem fel keserűen. — Ilyenkor annyira utálom magam!

Louis arcán a szavaim hallatán bűntudat suhant át, aztán elmosolyodott. Először nem értettem, hogy miért van ilyen fene jó kedve, de végül leesett, és fülig pirulva lehajtottam a fejem.

Rájöttem, hogy Lou azért mosolyog, mert az előbb hangosan is bevallottam a szívem -eszem felett aratott- győzelmét. A szívemét, amiről mindketten tudtuk, hogy őt pártolja.

— Töröld le a vigyort a képedről, Tomlinson! — sziszegtem dühösen. — Fogalmam sincs, miért nem mondtam meg neki az igazat! Nem bírom felfogni ép ésszel, hogy miért hazudtam Niallnek érted! Megérdemelted volna, hogy megtudja! — vagdalóztam a szavakkal meggondolatlanul. Meggondolatlan voltam, mert túlságosan is felhúzott az önelégült vigyorával.

— Ezt te sem gondolod komolyan — rázta meg a fejét mosolyogva.

— De igen! — vágtam vissza, bár mind a ketten jól tudtuk, hogy hazudom.

— Rendben, akkor komolyan gondolod — hagyta rám végül. — Viszont akkor meg végképp nem értem, hogy miért hazudtál… — harapta be az ajkát, hogy elfojtsa a mosolyát.

— Ezt most fejezd be, úgysem mondom ki! — szóltam rá.

— De mégis mit? — vonta fel a szemöldökét, tetetett ártatlansággal.

— Nagyon jól tudom, hogy mire megy ki a játék! De kár a gőzért, nem mondom ki! — folytattam határozottan.

— Milyen játék? Fogalmam sincs arról, hogy miről beszélsz… — vigyorgott Louis, és látszott rajta, hogy egyre közelebb érezi magát a győzelemhez.

— Dehogynem tudod! Viszont hiába töröd magad, akkor sem mondom ki soha, hogy azért védtelek meg, mert az irántad érzett szerelmem még mindig nagyobb és erősebb, mint a dühöm! — morogtam.

— Tisztában vagy vele, Lex, hogy éppen most mondtad ki azt, amire szerinted az a bizonyos játék ’kiment’? — lépett hozzám közelebb győzedelmesen mosolyogva, aminek következtében teljesen megszűnt a távolság a testünk között.

— A fenébe is, Louis! — szaladt ki a számon a jól ismert, régen annyit ismételgetett mondat.

A szavaim hallatán Lou szemeiben egy másodperc tört része alatt csillant fel az égető vágy, a kezeit gondolkodás nélkül a derekamra csúsztatta, és hevesen magához rántott. A fülemhez hajolt, majd halkan, vágytól és izgalomtól remegő hangon folytatta.

— Tudod, hogy mennyire imádom ezt a mondatot a szádból? — harapott bele a fülcimpámba csábítóan. — Ezután mindig valami olyan jön, aminek majdnem felső korhatáros a vége… közöttünk… gyönyörűm… — suttogta, direkt kihangsúlyozva az utolsó két szót. Megremegtem a karjaiban, mert a forró lehelete szinte égette a bőröm.

Küzdöttem ellene, és küzdöttem magam ellen. Az érzékeimet teljesen elbódította az illata, a közelsége, szinte már megrészegültem tőle. A józanságom legapróbb maradékai is rohamosan fogyni kezdtek, ahogy a nyakamba hajolva lélegezte be a levegőt.

Te jó ég, hogyan fogok kiszabadulni a bűvköréből?! — gondoltam kétségbeesve.

Erőtlen voltam hozzá képest, tudtam, hogy értelmetlen lenne kapálózni a karjaiban, csak pár másodpercet nyernék vele, nem többet… Azért nem többet, mert a tiltakozásom ellensúlyozásaképp biztosan megcsókolna, vagy a nyakamra támadna az ajkaival, amiktől nagyon rövid időn belül teljesen behódolnék neki. Nem, az egyetlen esélyem a váratlanság. Ha meg tudom lepni, akkor sokkal több időt szerezhetek. Igen, azt hiszem, ez lesz a kulcs: a hirtelenség.

Úgy tettem, mintha már semmi kedvem nem volna ellenállni a vonzerejének, eljátszottam, hogy teljesen megadtam magam neki, aztán az alkalmas pillanatot kivárva egyszer csak ellöktem a testét az enyémtől.

— Hát most nem lesz semmi, Tomlinson! — törtem ki dühösen.

A meglepett Louis értetlenül állt előttem, tőlem alig pár lépésnyire — na igen, eddig sikerült ellöknöm magamtól, tapsot kérek ezért a hatalmas teljesítményért!

— De tudom, hogy te is akarod, Lex! — ragadta meg a csuklóm, az arcán tisztán látszott, hogy a hangja kétségbeesettebb volt, mint ahogy szerette volna.

— Igen? És mégis mit akarok én is? — vontam fel a szemöldököm kíváncsian.

— Azt, hogy itt legyek veled — simított végig gyengéden az arcomon. — Tudom, hogy szükséged van rám.

— Tévedsz, Louis, nincs! — rántottam ki a kezem hevesen az övéből.

— Ne küzdj ellene, gyönyörűm — rázta meg a fejét mosolyogva. — Ne pazarold erre az energiádat, semmi esélyed az ellen, ami hatalmasabb nálad — mondta, és közelebb lépett hozzám.

— Ne közelíts! — kezdtem el hátrálni.

— Lex — mosolyodott el lágyan, továbbra is felém sétálva.

— Louis, állj már meg ott, ahol vagy! Ne gyere közelebb! — szóltam rá, egyre jobban kétségbeesve.

Elveszettnek éreztem magam, mert tudtam, hogy nem hátrálhatok örökké. Tisztában voltam azzal, hogy előbb-utóbb utolér, hogy nem sokáig menekülhetek már előle. És akkor, szinte végszóra, éreztem, ahogy a hátam a falnak ütközött…

Kétségbeesetten, menekülő utat keresve pillantottam körbe, amikor rádöbbentem, hogy a hátam mögül már elfogyott a tér, és Lou vészesen közeledik felém. Azonban, mielőtt bármit is tehettem volna, Louis már ott állt előttem… pontosabban, nem csak egyszerűen ott állt, hanem konkrétan felém tornyosult, az apró termetem miatt.

A kezei ismét a derekamra vándoroltak, de ezúttal nem rántott magához, meghagyta a testünk közötti néhány centiméter távolságot.

— Megvagy — suttogta lágyan, az arcán egy elégedett mosoly ült.

— Eressz el, Tomlinson, és menj ki innen végre! — szólaltam meg bosszúsan, a határozottnak tervezett hangom sokkal bizonytalanabb volt, mint akartam.

— Örömmel, amint azt látom rajtad, hogy tényleg ezt szeretnéd — mosolygott pimaszul, egy kacsintás kíséretében, és hirtelen hozzám hajolva egy gyors puszit nyomott a számra, majd játékosan bekapta az alsóajkam. Köpni-nyelni nem tudtam a váratlan érzéstől, amit a fogai lágy harapása váltott ki belőlem.

Azt vártam, hogy megadja nekem a kegyelemdöfést, és rendesen megcsókol, de nem tette meg… Nem tette meg, hanem helyette egyszerűen elhúzódott tőlem, majd kíváncsian fürkészte az arcom, a reakciómat várva.

Tudtam, hogy ezzel kínozni akart, de nem voltam képes megálljt parancsolni magamnak: ösztönösen bekaptam az előbb még szájában lévő alsóajkam. Ahogy „megízleltem Lout”, a nyelvem égni kezdett az övé iránti sóvárgástól.

Louis az önkontrollommal játszott, ezzel mindketten tisztában voltunk. Egyre nehezebben tudtam megőrizni a hidegvérem, a lényem azon része, amelyik szenvedélyesen az ajkaira tapadt volna, győzni látszott az elutasító énem felett.

Nem! Nem, Lexa, nem! Koncentrálj! Te haragszol Loura, nem engedheted meg magadnak, hogy még egyszer az ujja köré csavarjon! Tarts ki, koncentrálj! — ismételgettem gondolatban, bosszankodva.

— Louis! — mordultam fel dühösen, és a tenyereimmel nekifeszültem a mellkasának, minden erőmmel azon voltam, hogy eltoljam magamtól.

Mind a ketten tisztában voltunk azzal, hogy ez már az utolsó, teljesen elkeseredetten próbálkozó köreim egyike volt. Ő is nagyon jól tudta, hogy nem sokáig bírom már az ellene folytatott harcot.

— Meddig akarsz még küzdeni? — kérdezte Lou, lustán elmosolyodva.

— Én nem küzdök! — tiltakoztam hevesen.

— Nem? — vonta fel a szemöldökét nevetve. — Szerintem meg igen… Igenis küzdesz, méghozzá ellenem. Csak azt nem értem, hogy miért…?

— Menj ki! Menj ki, kérlek! — ismételgettem a sírás szélén. Teljesen kétségbeestem attól, hogy hiába vetettem be ellene minden erőmet, meg sem mozdult, hanem továbbra is csak egy lusta vigyorral az arcán állt előttem, és magában remekül mulatott az értelmetlen erőlködésemen. Egy milliméternyit sem tudtam odébb tolni, pedig Louis csak simán állt… Vajon mi lett volna akkor, ha még ellen is tart?

Egy kis idő elteltével fáradtan emeltem fel a tenyereimet a mellkasáról, és lihegve, porig alázva bámultam el mellette a semmibe.

— Befejezted? — vigyorodott el Lou.

— Nem! — vágtam rá kapásból, szikrázó szemekkel felpillantva rá. — Dehogy, csak kifújom magam egy kicsit, és újra próbálkozom! Soha nem adom fel, Tomlinson! — morogtam.

— Helyes, mert én sem — bólintott elégedetten.

— Egyébként aranyos vagy, amikor kipirul az arcod — jegyezte meg mosolyogva.

— Nehogy azt hidd, hogy esetleg zavarba hoztál! — sziszegtem kapásból, a szavai hallatán akaratlanul is még jobban elvörösödve.

— Szerintem ez most inkább az erőlködéstől van — simított végig gyengéden az arcomon, úgy téve, mintha nem jött volna rá, hogy valójában tényleg sikerült zavarba ejtenie.

— Ne érj hozzám — nyöszörögtem az alsó ajkamba harapva, ugyanis az ujjai lágy, szeretetteljes érintése csak még jobban elbizonytalanított.

— Édes istenem, megőrjítesz! — nyögött fel Louis, miközben vágyakozva bámulta, hogy miként harapdálom a számat.

— L-Lou… kérlek… kérlek, ne… — dadogtam megszeppenve. Megszeppentem, mert láttam rajta, hogy nem sokáig bírja már türtőztetni magát, ami egyet jelentett azzal, hogy nekem hamarosan totálisan végem lesz, mert behódolok neki. És akkor, pontosan végszóra Louis megszólalt:

— Ne haragudj, gyönyörűm, de már képtelen vagyok tovább ellenállni neked — suttogta Lou teljesen elgyengülve, vágytól remegő hangon, és az arcomat a tenyerei közé fogva magához húzott, hogy szenvedélyesen az ajkaimra tapadhasson.

— Ne, Louis, könyörgöm, ne! — Ez volt a végszavam, bár feleslegesen koptattam a számat, mert már senki sem hallhatta meg azt, amit mondtam, a szavaimat tökéletesen elnémította és elnyelte Lou szája.

Egész testemben remegtem attól a melegségtől, ami átjárt, ahogy a meztelen felsőtestéhez szorított, miközben szüntelenül ostromolta az ajkaimat, hogy utat engedjek a nyelvének.

Hiába akartam volna sokáig kéretni magamat, nem tudtam, mert a testem mást akart, mint én. Ő Louist akarta, meg persze azt, hogy viszonozzam a közeledését. Bárhogy is küzdöttem magammal, végül legyőzött a vágy, és egyszerűen Lou karjaiba omlottam.

— Gyönyörűm — suttogta két csók között, megkönnyebbülten elmosolyodva.

— Ne beszélj, csak csókolj! — hallottam meg a saját hangom, legnagyobb megrökönyödésemre.
Louisnak meg persze nem kellett kétszer mondanom, vadul tapasztotta a száját ismét az enyémre, amivel végleg megtört…

Feladtam mindent, amiért addig küzdöttem, a testem lett az úr. Lou érintései és a folyamatos közelsége olyan önkívületi állapotba vitt, hogy arra nincsenek szavak. Úgy éreztem, hogy teljesen megszűnt körülöttünk a külvilág, az agyam kiürült, már nem tudtam másra figyelni, csak Rá. És az volt a legborzasztóbb az egészben, hogy nem is akartam rajta kívül mással foglalkozni…! Ó, te régi, 5 perccel ezelőtti, elszántan küzdő Lexa, mi lett veled?

A kezeim egy kis idő után automatikusan elengedték a testemet egyedüliként takaró törölközőt, és vándorútra indultak az engem csókoló fiú hajában, hátán, és az egész felsőtestén. A textildarab sorsa immár csak Louistól, na meg persze az általam nem rég még oly elszántan szorított („törcsi fenntartó”) csomótól függött.

Amint Lou rájött, hogy már nem tiltakozom tovább, hogy sikerült úrrá lennie az érzékeimen, hogy sikerült megtörnie és behódolásra kényszerítenie, habozás nélkül a forró ölelésébe zárt. Nem tudtam küzdeni a karjai ellen, engedelmesen simultam a mellkasára, és hagytam, hogy a bőrünk egymással érintkezve felhevüljön.

A másik folyamatos simogatása, érintése és csókolása nagyon hamar meghozta a várt hatást, a szenvedély mindkettőnkben az egekbe szökött. Rövid időn belül már éreztem is a hasamon, hogy Lou keményedni kezd, az egyre növekvő merevedése nekem nyomódott.

Az egész testemben megremegtem, ahogy gyengéden, jelzésképpen a fenekembe markolt, és a lábaimat automatikusan a dereka köré kulcsoltam, hogy segítsek neki az emelésben. Pillanatokon belül megszűnt a padló létezni a talpam alatt, az egyetlen dolog, ami tartott, Louis volt.

Pár másodperccel később a hátamat a falnak döntötte, a csípőjét pedig közelebb tolta az enyémhez, hogy azzal tartson meg, kicsit olyan volt az egész, mintha „magára ültetett” volna.

Ezzel a mozdulatával sikeresen elérte, hogy minden eddiginél jobban érezhessem a hatalmas, lassanként kőkeménnyé váló férfiasságát, ami miatt akaratlanul is a szájába nyögtem. Lou a csókunkba mosolygott a reakcióm hallatán, majd lágyan megszorította a derekam, amivel egy újabb vággyal teli sóhajt csalt ki belőlem.

— Bassza meg, hogy lehet valaki ennyire vonzó és kívánatos, ugyanakkor ártatlan és aranyos egyszerre? — suttogta az ajkaimba Louis.

— Ne hazudj, Tomlinson, nem vagyok egyik se — fordítottam el tőle azonnal a fejem szomorúan, és a padlóra szegeztem a tekintetem.

— Nézz rám! — kérte Lou, de én csak némán megráztam a fejemet.

Nem ment, képtelen voltam a szemébe nézni. Felfoghatatlan volt számomra, hogy mégis mit láthat bennem…

Hogy én, vonzó?! Ugyan már…! Kívánatos?! Na, még mit nem! Ártatlan?! Hát hogyne, maga vagyok a megtestesült ártatlanság! Aranyos?! Csakis…! — gondoltam magamban keserűen.

— Nézz rám, szerelmem, kérlek — próbálkozott újra halkan Louis.

Mivel nem reagáltam, szó nélkül nekiállt gyengéd csókokkal behinteni a nyakam, a kezei pedig közben becézően simogatták a törölközőn át az oldalam.

A szívem még mindig vadul vert, és a Lou által előcsalt szenvedély sem lankadt bennem, így nem bírtam sokáig ellenállni neki, pár perc múlva már a nyelveink újra egy vággyal teli csókunk közepette küzdöttek a dominanciáért… Az ujjaim ismételten a hajába vezettem, és hol újra és újra gyengéden beletúrtam a puha tincseibe, hol pedig a tarkóját simogattam, lágyan körözve a bőrén az ujjaimmal.

Amikor végül zihálva elszakadtunk egymástól a levegő hiánya miatt, Louis halkan csak ennyit suttogott:

— Köszönöm, gyönyörűm… — És ez volt az, amivel kijózanított. A szavai hatására hirtelen eszembe jutott minden; az, hogy nem rég még mennyire tiltakoztam a közeledése ellen, az, hogy mennyire dühös voltam rá… Mindent eszembe juttatott a hálálkodásával.

A düh újra eluralkodott az egész testemen, de ezúttal magamra már éppen annyira haragudtam, mint rá.

Mégis hogy engedhettem meg magamnak, hogy így elgyengüljek?! Nem vagyok normális! Komolyan ennyi elég ahhoz, hogy megbocsássam neki azt, amit tett?! Ennyi, hogy erőszakosan közelebb jön, és megcsókol?! Na ne már! — gondoltam bosszúsan.

— Lex, kicsim, minden rendben? — simított végig az arcomon aggódva.

Könnyes szemmel pillantottam rá, képtelen voltam megszólalni. Loun látszott, hogy nagyon meglepték a könnyeim, én pedig kihasználtam a figyelmetlenségét, és eltoltam magamtól. A hátam továbbra is a falat támasztotta, de a talpam végre újból érintette a padlót, Louis pedig nem ért többé hozzám. És én ezt a felállást helytelennek éreztem, ami csak még jobban felbosszantott. Hogy mi bosszantott még? Az egész testem… Az egész testem, mert minden egyes porcikám vágyott vissza Lou karjaiba.

Teljesen összezavarodtam, fogalmam sem volt arról, hogy mit tegyek. A torkomat fullasztóan szorongatta a visszatartott zokogásom, amiből csak néhány könnycsepp tört a felszínre. Olyannyira kétségbeestem a bennem lévő kettősségtől, hogy szinte már szédültem. Megijesztett, hogy nem vagyok ura saját magamnak… pontosabban, a saját testemnek.

— Lex — indult el felém Louis.

— Megfulladok! — törtem ki kétségbeesetten, és a fiút megkerülve elrohantam a faltól. Nem engedtem, hogy még egyszer sarokba szorítson, elmenekültem előle.

A szoba közepén aztán megálltam, és az arcomat a tenyerembe rejtve hagytam, hogy úrrá legyen rajtam a zokogás. Elegem lett, feladtam. Tudtam, hogy számomra nincs kiút ebből a helyzetből. Ez lett a vesztem: túlságosan vonzódom hozzá, és így nem tudok uralkodni magamon a közelében. Tisztában voltam vele, hogy minden tőle függ… hogy én is tőle függök.

Louis szemszöge:

Amikor Lexa engem kikerülve elrohant mellettem, tisztán éreztem, ahogy megcsap a belőle áradó kétségbeesés, és szinte már reflexszerűen fordultam utána.

Szívszorító volt látni, hogy egyszerűen megállt a szobája közepén, és sírni kezdett, semmivel sem törődve. Tudtam, hogy miattam ilyen, de képtelen voltam ellenállni neki, kíméletlenül vonzott az egész lénye.

Már amikor beléptem ide, és tudatosult bennem, hogy mindketten eléggé alulöltözöttek vagyunk, már akkor annyira beindultam rá, hogyha más állt volna itt, és nem Ő, akkor már régen a falhoz szorítva döngetném — suhant át az agyamon, miközben újból elindultam hozzá. — De nem, Ő más. Őt sohasem tudnám megdöngetni… Vele egyetlen dologra lennék képes: szeretkezni.

— Szerelmem — simultam hozzá hátulról, miközben a karjaim védelmezően köré fontam, és az ujjaim összekulcsoltam a hasánál. Csapdába ejtettem… ismét.

— Ne csináld, kérlek — nyöszörögte, az egész teste úgy reszketett az ölelésemben, akár a nyárfalevél.

Nem bírtam ellenállni a késztetésnek, amit a puha bőréből és hajából áradó édes illat ébresztett bennem, így lágyan elkotortam a tincseit az egyik vállára, az ajkaimat pedig a frissen felszabadult, hívogatóan puha nyakára tapasztottam.

— Louis — sóhajtott fel jólesően, és éreztem, hogy a lábai megremegtek, készen arra, hogy felmondják a szolgálatot.

— Ne félj, tartalak — mosolyogtam a bőrébe, majd az ajkaimmal végigsimítottam az egész meghódított területemen; vagyis a csupasz vállán, a nyakán, és a füle mögötti érzékeny bőrön.

— Ne csináld, kérlek — suttogta ismét, fojtott hangon. — Tudod, hogy mit művelsz velem, Tomlinson… Kérlek, hagyj… Egyedül akarok lenni, Louis, könyörgöm… — ismételgette a könnyeit nyelve.

Annyira hajszolt a vágy, hogy úgy tettem, mintha nem hallottam volna a kérését, és szó nélkül csókolgattam tovább az ajkaim nyomán felizzó bőrét.

— Szerintem ez felesleges, Lex, mi lenne, ha megszabadulnánk tőle? — haraptam bele a vállába lágyan, pár perc elteltével, majd a kezeimmel megérintettem a rajta lévő törölköző csomóját.

— Ne! — kapta el ő is a csomót kétségbeesetten, és megpróbálta lefejteni az anyagról az ujjaimat.

A mellkasa egyre gyorsabban emelkedett és süllyedt, a szája elnyílt, aztán hangosan zihálni kezdett. Alig bírtam felfogni, hogy mindezt én váltottam ki belőle, azzal, hogy majdnem levetkőztettem…

— Louis, ne csináld, kérlek — sírt fel a karjaimban, amikor az egyik ujjamat becsúsztattam a törölköző alá, és gyengéden végigsimítottam a mellein.

— Engedd, hogy ezt levegyem rólad, gyönyörűm, látni akarlak — motyogtam a vállgödrébe fúrt arccal, és továbbra is kitartóan szorítottam a testét takaró textil csomóját.

Végül, más megoldást nem látva, a másik, ez idáig hasán pihentetett kezemmel is akcióba lendültem: gyengéden megmarkoltam a mellét a törölközőn keresztül. Erre az ajkai közül egy vággyal teli nyögés szökött ki, én pedig, a reakciója hallatán, mintegy jutalom gyanánt, elégedetten csókoltam meg a füle mögötti érzékeny bőrt. A karjaimba tartott testen újra és újra végigfutott a borzongás, ami még inkább mosolygásra késztetett. Mivel ebből már végképp biztos lehettem abban, hogy egyre kevésbé áll ellen nekem, ezért pár perc elteltével elengedtem a domborulatát. Amint a kezemet visszaengedtem a derekára, hátulról még jobban hozzásimultam, hogy érezhesse, mennyire kívánom már.

— Vége van, győztél — suttogta megsemmisülten, és a karjaimba omlott. Végleg megadta magát annak, ami erősebb volt nála: a vágynak.

 — Szeretlek — szorítottam magamhoz még jobban. — Vigyázok rád, kicsim, ne aggódj, biztonságban leszel — hintettem be apró puszikkal a vállát.

Fogalmam sincs arról, hogy hogyan folytatódott volna a dolog, ha Harry nem nyit be, de mielőtt még bárki is azt hinné, hogy akarata ellenére képes lettem volna lefektetni, a válaszom NEM. Sosem tettem volna vele ilyet, a legfőbb ok, amiért meg akartam törni az ellenállását, annyi volt, hogy vele alhassak. De amint az a bizonyos göndör fej megjelent az ajtóban, már mindegy volt… Kellett nekem nem kulcsra zárni azt az istenverte ajtót, a pokolba is!

Lexa szemszöge:

— Szia — nyitott be Hazza, majd amint meglátta Louist, kijavította magát — (Szia)sztok…

— Harry! — ragyogott fel azonnal az arcom, a remény újra szétáradt a szívemben.

— Minden rendben? — vonta fel a szemöldökét gyanakodva Hazz, és közelebb lépett hozzánk, miután becsukta maga mögött az ajtót.

— Hát hogyne, Styles, egyetlen bökkenő van csak, a te jelenléted — szólalt meg Louis dühösen.

— Harry — nyújtottam ki a kezeimet kétségbeesetten a fiú felé, a könnyek újra végigszántották az arcomat.

— Gyere ide, kicsim, semmi baj — mosolygott rám Hazza biztatóan, és szó nélkül kirántott Lou karjaiból, majd magához szorított.

Elkeseredetten fúrtam a fejem a mellkasába, az illatát pedig mélyen magamba szívtam, hogy kijózanítson a Louis által okozott rózsaszín köd illatfelhőiből.

— Mégis mit keresel itt, Styles?! Ráadásul éjfél körül?! — pattogott tovább Lou valahol a hátam mögött.

— Csak Lexától akartam elköszönni, de egyébként meg semmi közöd hozzá! — vágott vissza a göndör hajú.

— Jól van, az megvolt, úgyhogy tűnj kifelé! — utasította Louis.

— Jó éjt, édesem — puszilt bele a hajamba Harry, és távolabb lépett volna tőlem, ha hagyom… de nem hagytam.

— Ne menj el, Hazz — rántottam vissza magamhoz kétségbeesetten.

— Bántott ez a fasz? — kérdezte hirtelen a fiú, megmerevedve a ragaszkodó ölelésemben.

— É-én… — dadogtam.

— Azt kérdeztem: bántott?! — szorította ökölbe a kezeit idegesen Harry, köztem és Louis között kapkodva a tekintetét.

— Nem — leheltem végül, alig hallhatóan.

— Akkor jó — enyhült meg Hazza arca, és óvóan magához szorított. — Eszedbe se jusson erőszakosnak lenni vele, Tomlinson, megértetted?! — hallottam meg a göndör hajú halálosan komolynak szánt fenyegetését.

— Sohasem bántanám! — mordult fel Lou.

— Akkor mégis miért sírt, miközben átkaroltad?! Engem hiányolt, vagy mi a szar?! — kötötte az ebet a karóhoz Harry.

— Hazz — néztem fel rá hatalmas szemekkel.

— Igen, szépségem? — mosolyodott el szeretetteljesen az engem védelmező fiú.

— Hiányoztál — húztam huncut mosolyra a szám, mire Harry mellkasa megremegett a nevetéstől.

— Te is, bébi — kacsintott rám, és gyengéden arcon puszilt.

Mosolyogva megráztam a fejem, majd az arcomat újra Hazza mellkasába rejtettem. A göndör hajú ölelése olyan biztos pont volt, ahol tudtam, hogy semmi bajom sem eshet. Ő volt az én mentsváram.

Pár perc elteltével éreztem, ahogy Harry karjai levándorolnak a derekamról, egyenesen a fenekemre…

— Baszki, csak most esik le, hogy ez alatt nincs semmi rajtad, cicám — suttogta vágyakozva Hazza.

— Harry! — szóltam rá nevetve, és a csuklójánál fogva visszatettem a tenyerét az oldalamra.

Egy fél percen belül azonban a fiú kezei ismét vándorútra indultak, és ezúttal már nem állt meg a fenekemen, hanem ment tovább lefelé, a combomra, az ujjaival vészesen közel kerülve a törölköző alsó széléhez…

— Na, ebből elég! — csattant fel Louis, és egy másodperc tört része alatt kirántott Harry „markából”. — Vége a gyereknapnak, Styles! — kulcsolta körém újból a karjait óvóan Lou. Miért kerülök vissza mindig a csapdájába?! Miért?!

— Ereszd őt el, Tomlinson, nem akarja, hogy itt legyél! — lépett közelebb fenyegetően Harry, a tekintete villámokat szórt.

— Az egyetlen zavaró tényező te vagy, Harold! — sziszegte Louis, a derekamon lévő kezeinek szorítása erősebbé vált.

— Sírt! Lexa sírt, hát nem érted?! — üvöltötte Harry, bár mérsékelt hangerővel, hogy a többiek aludni tudjanak.

Ijedten húztam magam összébb, ahogy a vita kezdett eldurvulni. Bár Louis továbbra is a karjaiban tartott, ez most egyáltalán nem nyugtatott meg. Félve néztem fel, ahol a két fiú egymás képébe sziszegve veszekedett. Sohasem tűnt fel még annyira az alacsony termetem, mint akkor. Olyannyira eltörpültem mellettük, hogy ők ketten szó szerint a fejem fölött veszekedtek, mintha én ott sem lettem volna közöttük.

— Utoljára mondom, Styles, kotródj kifelé! — morogta Louis.

— Miért?! Hogy szabadon befolyásold szegényt, hogy az akarata ellenére olyat tegyen, amit nem akar?! — válaszolta dühösen Harry.

— Sosem kényszerítenék rá semmit, a kurva életbe is! — ordította Louis. — Szüksége van rám, felfogtad?! És nekem is rá!

— Neki nincs szüksége arra, hogy valaki olyan csókolgassa, akitől más vár gyereket! — vigyorgott rá gúnyosan Hazza.

— Eleanort hagyd ki a dologból! Ha nem lenne terhes, akkor már régen otthagytam volna, mert Lexát szeretem! — szorított magához még jobban Lou.

— De terhes, és te nem hagytad ott! Már örökre össze vagytok kötve, hát nem érted?! Mégis mit vársz Lexától, hogy majd a szeretőd legyen?! — folytatta a göndör hajú rendületlenül.

— Hagyjátok abba, kérlek! — suttogtam, és bár nagyon halk voltam, mégis meghallottak mindketten.

Kínos csend állt be, mert nem folytattam. Éreztem magamon a várakozó tekintetük, de képtelen voltam felpillantani rájuk, nem tudtam volna egyikük szemébe se nézni.

— Mondd meg neki, szerelmem, hogy menjen ki végre innen, mert kettesben akarunk lenni — csókolt bele Louis a nyakamba. — Mondd meg neki te, mert nekem nem hiszi el…

Ahogy Lou ajkai újból érintették a bőrömet, a szemeim könnybe lábadtak. Egyszerre akartam, hogy hozzám érjen, és ugyanakkor mégsem vágytam rá.

Tudtam, hogy Harry a legutolsó lehetőségem a nyugalomra. Egyetlen szavamba kerülne, és eltüntetné innen Louist. Eltüntetné, amire én nem vagyok képes… Egyedül képtelen vagyok kitenni őt a szobámból, mert alig egy másodperc alatt teljesen elgyengít, és behódolok neki. Harry a végső esély arra, hogy egyedül alhassak… Már csak egy kérdés maradt: tényleg egyedül akarok maradni, vagy inkább Louisnak van igaza, és rá van szükségem?

Végül, anélkül, hogy komolyabban elgondolkoztam volna a tényleges válaszon az előbbi kérdésre, hagytam, hogy a makacsságom meggyőzzön… Könyörögve pillantottam fel Harryre, aki szavak nélkül is megértette a kérésem.

— Kivigyem? — kérdezte rezzenéstelen arccal.

Amint Hazza kérdés formájában kimondta a fejemben visszhangzó mondatot, öntudatlanul is egy nagyot nyeltem. Az egész helyzet, úgy ahogy volt, kezdett fullasztóvá válni. És ez még csak fokozódott, amikor félénken felpillantottam az engem hátulról átölelő Louisra, ugyanis ő magabiztosan vigyorogva, győzedelmesen nézett a göndör hajú szemébe. Azt hitte, hogy Harry csak poénból mondta mindezt, fogalma sem volt arról, hogy valójában én kértem ezt tőle a tekintetemmel.

Lou magabiztosságát látva még rosszabbul éreztem magam, mint előtte. Tudtam, hogyha igennel felelek a kérdésre, azzal kíméletlenül megalázom őt. De úgy éreztem, hogy nincs más választásom. Mert éppen Ő nem hagyott nekem más utat a megmenekülésre.

— Sosem hittem volna, hogy valaha ilyet mondok… — kezdtem bele egy hatalmas sóhaj kíséretében, miközben kitartóan tanulmányoztam a padlót. — Sosem hittem volna, de… de, kérlek, Harry, vidd ki… — leheltem elhalóan, és a tőlem telhető legkifejezéstelenebb tekintettel pillantottam fel Hazzára.

A szavaim kíméletlenül terjedtek szét a levegőben, már képtelen voltam visszaszívni azt, amit mondtam. A válaszom eléggé különböző reakciókat váltott ki a két fiúból. Míg Harry szája győzedelmes vigyorra húzódott, és lenézően fordította vissza a fejét Louishoz, addig az utóbbi sokkot kapott…

Anélkül, hogy Loura pillantottam volna, a lelki szemeim előtt tisztán láttam, ahogy a magabiztos mosoly lehervad az arcáról és lassanként elfehéredik. Tudtam, hogy képtelen felfogni, hogy pont én taszítom őt ilyen megalázó helyzetbe.

Viszont, amikor megéreztem, hogy a kezei elengedték a derekamat, kétségbeestem, és rémülten, bocsánatkérésre készen kaptam felé a fejem. Hátranézve láttam, ahogy lehunyja a csillogó szemeit. A könnyeivel küzdött, efelől nem volt kétségem.

— Louis — suttogtam, a hangom tele volt megbánással.

A fiú azonban némán, továbbra is lezárt szemhéjakkal megrázta a fejét, tiltakozásul az ellen, hogy megpróbáljam szóra bírni. Képtelen lett volna bármit is mondani, ezt akarta tudatni velem voltaképpen.

— Sajnálom — motyogtam, bár tisztában voltam azzal, hogy nem érek vele semmit.

Lou erre szó nélkül felemelte a fejét, és a szomorú, fájdalommal teli tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Ennek hatására óriási gombóc keletkezett a torkomban, amit képtelen voltam leküzdeni, bármekkorát nyeltem is.

— Én is sajnálom, Lexa — mondta végül rekedten, pár perc szótlan szemezés után.

— Na, gyere, te! Te, te bukott Rómeó! — ragadta meg Louis csuklóját Harry gúnyosan vigyorogva, és elindult az ajtóm felé, Lout magával vonszolva.

Louis pedig nem küzdött ellene. Sebzett volt, és némán tűrte, hogy megalázzák, amitől a szívem szakadt meg… Elvégre, én tettem ezt vele. Egyedül az én hibám volt, hiszen én sebeztem meg, és én aláztam meg.

Csendesen, belül őrlődve követtem őket kifelé, hogy amint kiértek, azonnal bezárkózhassak. Menet közben magamban csak annyit kívántam, hogy egyszer majd Ő is rájöjjön arra, hogy ha akkor kiment volna, amikor kértem, akkor nem kerültünk volna ilyen szituációba.

Ahogy követtem őket a folyosó felé, a tekintetem egy óvatlan pillanatban találkozott Louiséval… Na, onnantól kezdve képtelen voltam másfelé nézni, ezért végül így értünk el az ajtómhoz: Harry némán ment elöl, Lout magával rángatva, én pedig szótlanul követtem kettejüket, miközben megbabonázva bámultam Louis kék szemeit… Igen, mondhatni vicces felállás volt, bár szerintem egyedül Hazza élvezte hármunk közül a helyzetet.

— Beviszem a szobájába, és visszajövök hozzád, oké? — pillantott hátra Harry.

Csendesen, reflexszerűen bólintottam egyet, a tekintetem azonban továbbra sem fordítottam el Louisétól.

Meglepve láttam, hogy Lou szemeiben óriási tűz lobbant, amikor meghallotta a göndör hajú szavait, és dühösen megkapaszkodott az ajtófélfámban. Elkezdett küzdeni azért, hogy bent maradhasson.

— Gyere már, Tomlinson! — kezdte el rángatni Harry Louist, amikor feltűnt neki, hogy valamiért nem tud haladni vele. Viszont Hazza nem fordult hátra, hogy megnézze a megtorpanásuk okát…

— Mondd, hogy az enyém vagy! — kapta el a karom Lou kétségbeesetten, miközben a másik kezével továbbra is erősen tartotta magát az ajtóm kereténél.

— Louis…

— Mondd, vagy megőrülök! — suttogta, a könnyek pedig előtörtek a szeméből.

— Lou…

— Tudod, hogy sohasem bántanálak, ugye? Mondd, hogy tudod! Mondd, hogy szeretsz! Mondd, gyönyörűm, kérlek, mondd! — ismételgette egyre ijedtebben.

— Mi a franc?! — Ez volt Harry reakciója, amikor végre hátrafordult hozzánk, ahelyett, hogy hasztalanul rángatja Louist. 

— Sajnálom, de tényleg egyedül akarok lenni… — néztem Loura bűnbánóan.

Ez volt a végszó. Louis elfehéredett, az ujjai lehullottak az ajtófélfáról, és ha Hazza nem tartotta volna, talán még össze is esik.

— Jó éjt, Hazz — mosolyogtam halványan a göndör hajúra.

— Jó éjt, aludj jól — mosolyodott el Harry szeretetteljesen.

Még egyszer végignéztem a két fiún, majd egy apró, búcsúzásnak szánt bólintással elléptem a küszöbtől.

Amikor Harry véglegesen elhúzta a hófehér Louist a szobámtól, bezártam utánuk az ajtót, a kulcsot pedig gondolkodás nélkül elfordítottam a zárban. Ezután egy nagy sóhajjal megfordultam, és nekidöntöttem a hátamat az ajtónak.

Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Egyszerre voltam megkönnyebbült amiatt, hogy most már nem fenyeget veszély Lou részéről, ugyanakkor mégsem esett olyan jól az egyedüllét, mint vártam.

Végre egyedül — ez volt az első gondolatom a távozásuk után, de nem sokkal később már erősen fontolóra vettem, hogy az a bizonyos ’végre’ szó talán mégsem illik annyira a mondatba…

A nyakamon a bőr még mindig lüktetett Louis ajkai nyomán, a derekamon pedig fázott az a terület, amelyet nemrégiben még a tenyereivel melegített. Kár is lett volna tagadnom, hogy fizikailag hiányzott. Na de mi a helyzet belül, a szívemmel?

Még mielőtt komolyabban elgondolkodhattam volna ezen, valaki bekopogott. Ijedten rezzentem össze a hátam mögül érkező, váratlan zajra, és a törölközőm csomóját szorongatva elugrottam az ajtótól.

Pár percet vártam, hátha újra kopog, vagy esetleg megszólal az illető, de minden csendes volt. Végül aztán torkomban dobogó szívvel közelebb merészkedtem a bejárathoz, és egy résnyire kinyitottam az ajtót…

Legnagyobb megdöbbenésemre azonban odakint senkit sem találtam. Értetlenül tártam ki jobban az ajtót, és kíváncsian kihajoltam a folyosóra, azonban az is kongott az ürességtől.

Hát jó — gondoltam vállat vonva, és már éppen újból bezárkóztam volna, amikor valamit megpillantottam a földön…

Egy póló volt, rajta egy kis cetlivel. Felvont szemöldökkel hajoltam le a „csomagért”, és kíváncsian futottam végig a szemeimmel a papíron szereplő kusza betűket. Már ránézésre meg tudtam állapítani, hogy az író zaklatott volt, és nagyon ideges, miközben lefirkantotta azt a néhány mondatot. Talán még sírt is, és az elhomályosult látása miatt lett olyan a szöveg, amilyen.

Louis volt a feladó, ez már annyiból nyilvánvalóvá vált, hogy a kapott póló csíkos volt. Na meg amúgy is, ki más írna nekem üzenetet hajnali negyed egykor, főleg, hogy rajtam, Loun és talán Harryn kívül már mindenki rég alszik?!

Visszazártam kulcsra az ajtómat, majd izgatottan olvasni kezdtem az üzenetét. A papíron ez állt:

„ Please don’t exclude me out of your life, cause both of us know that we will always need to each other.. </3 ” (= Kérlek ne zárj ki az életedből, mert mindketten tudjuk, hogy mindig szükségünk lesz egymásra) — Ezt már akkor is miattad írtam ki twitterre, és most újból leírom neked. Szükségem van rád, és tudom, hogy neked is rám! De jól van, felfogtam, hogy egyedül akarsz lenni, és igyekszem kivárni, amíg magadtól rájössz arra, hogy valójában nem is magányra van szükséged… hanem arra, hogy melletted legyek. Szeretlek, gyönyörűm!

U.i.: Igen, EZ AZ A PÓLÓ. Ez az, amit Hawaii-on összecseréltünk, tudod, amikor majdnem lebuktunk Harry előtt… Ez az, amit nem rég visszaadtál nekem, hogy továbblépj. De most én is visszaadom neked, hogy legalább ő legyen melletted, ha már engem ellöksz magadtól! Remélem, hasznát veszed, szerelmem!     xx, a Te Boo Bear-ed

A levél végére érve a könnyeim patakokban szántották végig az arcomat. Alig említett pár dolgot, mégis filmként játszódtak le előttem a múlt eseményei…

Minden eszembe jutott, kezdve azzal, amikor azt találgattam, hogy vajon az az idézet a levél elejéről, az a twitter kiírása, hogy az nekem szól-e… Azon át, hogy majdnem lefeküdtünk Hawaii-on, de az utolsó pillanatban bekopogott Hazz, mi pedig összecseréltük a csíkos pólóinkat, ahogy kapkodva felöltöztünk… Egészen addig, amikor nemrégiben visszavittem neki az egész addig féltve őrzött pólóját, annak jeléül, hogy el akarom őt felejteni. Igen, minden eszembe jutott.

Keserűen elmosolyodva letöröltem a könnycseppeket a bőrömről, majd bátortalanul az arcomhoz emeltem a pólóját. Amint megcsapta az orromat az a tipikus, jellegzetes Louis-illat, amit annyira imádok, az ajkamba harapva próbáltam visszafojtani kikívánkozó, vággyal teli sóhajaimat. Ezúttal már nem csak „simán” hiányzott a fizikai jelenléte, eddigre már a hiánya kínzó méreteket öltött.

Végül eldöntöttem a két részből álló csomag sorsát: a cetlit ugyanoda rejtettem el, ahová a Louistól kapott, személyesen nekem szóló, róla készült dedikált képet, a pólóját pedig bevittem a fürdőmbe, egy új szett fehérnemű kíséretében, hogy felvegyem. Bizony, tapsot kérek, végre lecserélem a törölközőmet, valami ruhára jobban emlékeztető öltözékre! :D

Louis szemszöge:

A fáradtság legapróbb jelét sem éreztem magamon, miközben belül tépelődve ültem az ágyamon a sötétben. A levelem „kézbesítése” után nem kapcsoltam fel a lámpát, nem zuhanyoztam le, hanem helyette alsógatyában, tanácstalanul ücsörögtem, és meredtem a semmibe.

Nem veszíthetem el Lexát! Mégis hogyan eshetett Eleanor teherbe?! És, a rohadt életbe is, miért nem emlékszem arra, hogy védekeztünk-e?! Miért hallgattam Elre, miért felejtettem el a részleteket?! A francba az egésszel! — gondoltam dühösen.

Eszméletlenül mérges voltam, az egész világra haragudtam, holott minden az én hibám volt. Dühített, hogy Harry felbukkant. Ha ő nem jött volna be, akkor már rég aludnék, Lexszel a karjaimban! De nem, neki muszáj volt még egyszer elköszönnie Lexától, hogy aztán kivigyen onnan!

A dühömet a fájdalom táplálta. Fájt, hogy így meg lettem alázva, azáltal, hogy Lex Harolddal vitetett ki, és hogy nyíltan kimondta a göndör hajú előtt, hogy nem akarja, hogy kettesben legyek vele… És persze fájt az egész helyzet. Mindenki egyedül hagyott, pedig nekem támogatásra lett volna szükségem… Támogatásra, elvégre úgy tudtam, hogy apa leszek… Támogatásra, hiszen az életem kezdett teljesen kicsúszni a kezeim közül…

Leginkább az Ő támogatására vágytam, arra mindennél nagyobb szükségem lett volna, viszont Lexi nemcsak hogy megtagadta ezt tőlem, hanem konkrétan el is zárkózott előlem, amivel mindenkinél nagyobb csapást mért rám.

Úgy éreztem, hogy a lelkiállapotomról másnak is tudnia kell, ezért felléptem a telefonomon twitterre.

Louis Tomlinson: Far from everything and everyone, nobody with me at the moment… I really need you, and u don’t want to see it — that’s what hurts me the most…!

(= Távol mindentől és mindenkitől, senki sincs most velem… Tényleg szükségem van Rád, és te ezt nem akarod látni — ez az, ami a legjobban fáj…!)

Miután bepötyögtem azt, ami a szívemet nyomta, egy kicsit megkönnyebbült a lelkem, viszont elálmosodnom továbbra sem sikerült.

Egyszer csak, alig 5 perc elteltével ragyogó ötletem támadt, így fogtam magam (meg a telefonom), és kisétáltam az erkélyre, a hideg éjszakába, úgy, ahogy voltam, egy szál boxerben.

Lexa szemszöge:

Miután átöltöztem, egy pillantás erejéig megnéztem magam a tükörben. Louis pólójában szinte eltűntem, olyan nagy volt hozzám képest, de mondjuk ez különösebben nem zavart, sőt, mindenfajta egoizmus nélkül ki merem jelenteni, hogy kifejezetten jól állt. És tudtam, hogy csak azért gondolom így, mert Loué. Ha mondjuk bárki másé, vagy akár a sajátom lenne, akkor biztos, hogy rondának találnám magam benne. De Louis pólója más. Az szent és sérthetetlen (és elronthatatlan, még általam is… :D).

Mosolyogva végigsimítottam az anyagon, aztán bekucorodtam az ágyba, és az ölembe húztam a laptopom. Nem voltam különösebben fáradt, ezért értelmetlen lett volna lefeküdnöm és az elalvással szenvednem.

Amint felléptem az internetre, azonnal egy hirdetés úszott be a képernyőre, amelynek ez volt a címe: „Váratlan hidegfront London környékén”.

Na persze — gondoltam, és bezártam a nagy „hírt”.

Azonban, akárhányszor új oldalt nyitottam meg, mindig ismételten megjelent a következő szöveg:

„Szokatlan időjárás elé néz a szigetország fővárosa, a napokban az éjszakai csúcshőmérséklet ugyanis nem valószínű, hogy meg fogja haladni a nulla fokot — állítják a meteorológusok. — A londoni éjszakák általában sem túl melegek, de ezen a héten, tekintettel arra, hogy még csak nyár vége van, akár negatív hőmérsékletrekordokra is számíthatunk.”

Na jó, ez engem miért érdekeljen?! Én bent alszom, házban, ahol meleg van! — zártam be bosszúsan a sokadszorra is megjelenő, makacs hirdetést.

Tíz perc gondtalan netezés után viszont majdnem szívrohamot kaptam, ugyanis a telefonom néhányat rezgett az éjjeli szekrényemen, ami az addig uralkodó tökéletes csendben hatalmas zajnak hatott.

A kijelzőre pillantva, a név láttán a szemöldököm az egekbe szaladt a meglepődöttségtől, de legnagyobb bosszúságomra a szívverésem is hevesebb lett. Louis volt az, aki írt, ez gondolom már mindenkinek leesett.

Louis: Még most sem engedsz be, kicsim? Nagyon hiányzol <3

A szemeimet megforgatva fújtattam egyet, viszont a szám akaratom ellenére is mosolyra húzódott.

Nem adja fel, tipikus Tommo — gondoltam vigyorogva, miközben válaszoltam neki.

Lexa: Eltaláltad, Tomlinson, nem jöhetsz be.

Lou másodperceken belül már újra írt is.

Louis: Nem is hiányzom neked? :(

Lexa: Ismét eltaláltad, szerintem lottóznod kéne.

Louis: Akkor miért pirultál el mégis? És miért van rajtad a pólóm? :P

Erre nem tudtam mit válaszolni.

Mégis honnan tudja?! — háborogtam magamban, mígnem leesett. Dühösen pillantottam az erkélyajtó felé, ahol a szikrázó szemeim nem mindennapi látványnak lehettek tanúi: Lou egy szál boxerben, telefonnal a kezében, vigyorogva integetett nekem… És mindezt hajnali fél egykor!

Lexa: Te teljesen megvesztél?! Meg fogsz fázni! — Na igen, és akkor még nem is emlékeztem a hidegfrontos 

hírre…

Louis: Jól esik, hogy aggódsz értem, kicsim, ez sokat jelent! :D <3

A francba, ezt bebuktam — bosszankodtam gondolatban, teljesen elvörösödve.

Louis: Aranyos vagy, amikor elpirulsz! Imádom, hogy zavarba hozlak, baby ;) :*

Lexa: Képzelődj csak, engem aztán nem érdekel, hogy mit gondolsz.

Louis: És a pólóm is nagyon jól áll… Nem gondolod, hogy illő lenne személyesen megköszönnöd nekem? :P

Lexa: Igazad van, majd a reggelinél, mindenki előtt. Remélem, Niall korán ébred, hogy ő is hallhassa! ;)

Louis: Ne legyél gonosz, kicsim :(

Basszus, meghalok, olyan aranyos! És amilyen bűnbánó arccal néz be az erkélyről… — olvadoztam magamban.

Lexa: Hagyj békén, és menj aludni. Jó éjt.

Louis: Nézd meg a twitterem, kérlek. Szükségem van rád, gyönyörűm, értsd meg! <3

Látványosan (pontosabban számára láthatóan) megforgattam a szemeimet, és megnyitottam a profilját a gépemen. Ahogy elolvastam a kiírását, először egy nagyot nyeltem, majd dühbe gurultam.

Villámgyorsan nekiálltam megkeresni a megfelelő választ. Hamarosan meg is találtam, egy Nicholas Sparks idézet személyében, amihez még hozzáírtam egy picit.

Lexa Morgan: Nem tudok boldog lenni úgy, hogy tudom, te valaki mással élsz. Megölsz bennem valamit. Ami köztünk van, az nem mindenkinek adatik meg. Túl gyönyörű ahhoz, hogy elhajítsuk magunktól. /N.S./ Mi mégis megtettük…

Miután végeztem, írtam egy sms-t Lounak.

Lexa: Tessék, twitteren olvashatod azt, amit majd én fogok gondolni és érezni a jövőben.

Feszülten figyeltem, ahogy Louis a telefonját bújja az erkélyen, majd az olvasás végére érve felpillantott rám, és tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Addig a pillanatig bírtam visszatartani a könnyeimet, utána már a szemeitől elgyengülve hagytam néhányat lefolyni az arcomon. Lou ennek láttán nem habozott tovább, megnyomta a ’hívás’ gombot a telefonján…

Meredten bámultam a kezemben rezgő és villogó telefonomra, az ujjammal a ’fogadás’ felirat felett köröztem, és azt vártam, hátha feladja. De Louis nem tette meg, hanem újra és újra keresett.

Louis: Ha most nem veszed fel, egész éjszaka hívogatni foglak! Hallanom kell a hangod ahhoz, hogy tudjam, minden rendben van veled. Kérlek, szerelmem, vedd fel! <3

Az üzenet elolvasása után ismét ránéztem. Egy darabig álltam Lou várakozó tekintetét, de végül megkegyelmeztem neki, és bólintottam, jelezve, hogy hívhat, felveszem.

Egy másodpercen belül már újból bejövő hívásom volt Tőle, és ezúttal fogadtam is.

— Csak engedj be, szépségem, és ígérem, hogy az ajkaimmal minden rosszat elfeledtetek veled! — kezdte azonnal Louis.

— Komolyan csak ennyi miatt kerestél? — vontam fel a szemöldököm csalódottan, és próbáltam erőt vinni a hangomba. Fájt, hogy még mindig itt tart: könyörög, ahelyett, hogy valami értelmesebbet mondana.

— Nem! — tiltakozott rögtön. — Én… szóval én… Nézd, Lex, nem kell félned, sosem fogok mással élni, mert én csak téged akarlak boldoggá tenni… Csak téged! És igazad van, ami köztünk van, az a legjobb dolog a világon, harcolnunk kell érte! Nem dobom el magamtól, sosem fogom, és te se tedd ezt! — folytatta remegő hangon. De jó, végre valami más, nem csak az állandó „kérlek, gyönyörűm, engedj be”.

— Egyikünk sem dobja el magától, Louis, közösen fogjuk majd megtenni, ha eljön az ideje — válaszoltam csendesen.

— Nem! — kiáltott fel. — Én sohasem engedlek el téged!

— Muszáj lesz — nevettem fel keserűen.

— Soha, érted?! Inkább meghalok! — bizonygatta.

— Nagy szavak, Louis, túl nagy szavak — ingattam a fejem rosszallóan.

— Engedj be, és bebizonyítom, hogy mennyire szeretlek! — próbálkozott kétségbeesetten.

— Miért akarsz ennyire bejönni? — néztem rá kérdőn, az üvegen át. Tényleg kíváncsi voltam a válaszra.

— Mert szükséged van rám — suttogta.

— Nem, én még mindig egyedül akarok lenni, csak sajnos te ezt nem hagyod! Különben meg, menj már vissza a szobádba, az istenért, meg akarsz fagyni?! — szóltam rá, és próbáltam palástolni az aggódást a hangomban.

— Ha másképp nem megy, akkor igen, meg akarok fagyni! — nevetett fel elkeseredetten.

— Ne szórakozz, Tomlinson, nem érek én annyit! — mondtam keserűen.

— De igenis érsz annyit! Sőt, jóval többet is! — tiltakozott.

— Senki sem ér annyit — jegyeztem meg csendesen.

— Nos, a senki talán valóban nem is, de te, és az, amit irántad érzek, az igen — nézett mélyen a szemembe Louis, a hangja talán még sosem volt ennyire határozott.

A tekintetünk egybe fonódott, teljesen belefeledkeztem a gyönyörű, könyörgően csillogó szempárba, és csak arra eszméltem fel, hogy könnyek szántják végig az arcomat.

— Ebből elég, Louis, tegyük le! — sírtam fel. Éreztem, hogy közel a vég: ha vonalban maradunk, a végén még tényleg újra beengedem…

— Shh, kicsim, kérlek, ne sírj… Annyira fáj így látni téged — suttogta Louis nehézkesen.

— Tegyük le! — zokogtam tovább.

— A rohadt életbe, egyetlen kicseszett ajtó választ el attól, hogy megnyugtathassalak! A francba is az egésszel, miért nem engeded, hogy segítsek rajtad?! — nyögött fel Lou dühösen. Láttam rajta, hogy a tehetetlensége teljesen megőrjíti.

— Louis, nyomd ki, kérlek — ismételgettem a könnyeimet nyelve.

Azért akartam, hogy ő tegye le, mert én képtelen voltam lerakni, ahhoz túl jól esett hallani a hangját, és azt, amit mondott. De ugyanakkor fájt is, hogy nem hagy egyedül a gondolataimmal, hanem még mindig tovább kínoz, hogy végül megtörhessen és beengedjem.

A régi, mostanában egyre inkább háttérbe szoruló makacsságom egy kicsit újból érvényesült: kitartóan ragaszkodtam ahhoz, hogy egyedül akarok maradni, annak ellenére, hogy már korántsem voltam olyan biztos magamban. Nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy vajon mi van akkor, ha Louisnak igaza van, és valóban inkább a közelségére van szükségem a magány helyett…

— Szeretlek, gyönyörűm — suttogta Lou, és megkegyelmezett nekem: letette.

Ezt a két szót hallani a szájából felért volna azzal, hogy belém döf két kést. Sírva ejtettem le a telefonomat az ágyra, majd gyorsan kikapcsoltam a gépemet. Le akartam feküdni, hátha akkor elmegy.

Hátat fordítottam az erkélyajtónak, és hátat fordítottam Louisnak is, képtelen lettem volna még egyszer ránézni. A mobilomat magam mellé tettem a takaróra, nem mertem az éjjeli szekrényemre helyezni, mert ha esetleg újból rezegni kezdett volna, akkor ott helyben szívrohamot kapok a hangos, váratlan zajtól.

Igen, jogos a kérdés: miért nem kapcsoltam ki? A válasz egyszerű: azért, mert az agyam minden máson járt, csak éppen ezen a kézenfekvő és röhejesen gyors megoldáson nem.

Mivel nagyjából sikerült elálmosodnom a sírás és a mai nap okozta kimerültségtől, a félhomályban fekve, az alvás szélén állva, hunyorogva szorítottam össze a szemhéjaimat a mellettem hirtelen világítani kezdő telefon durva fényétől. Bár csak homályosan láttam a képernyőn szereplő betűket a fáradtság miatt, azért sikerült elolvasnom az újabb üzenetem.

Louis: Jó éjt, szerelmem, pihenj nyugodtan. Én idekintről vigyázok rád, ne aggódj, minden rendben lesz. Az életemnél is jobban szeretlek, Lex, remélem tudod… Szép álmokat! Boo Bear <3

Gondolkodás nélkül a ’válasz’ feliratra kattintottam, és írni kezdtem. Igen ám, csakhogy a gondolataim megfogalmazása közben két erő kezdett ádáz csatába bennem: a rám törő álmosság és a szerelem.

A harc végkimenetele abban a pillanatban eldőlt, amikor a szemhéjaim lecsukódtak, anélkül, hogy elküldtem volna Louisnak az üzenetet…

*** 1 órával később, hajnali 2 körül ***

Azon az éjszakán nem igazán kalandoztam el az álmok birodalmában, ezért is lepődtem meg nagyon, amikor váratlanul mégis csak álmodni kezdtem… Illetve, álomnak nevezhető egyáltalán az, ami velem történt?

Az „álmomban” semmilyen kép nem volt a szemem előtt, teljesen sötét maradt minden. Az egyetlen dolog, amit érzékeltem közben, az Louis hangja volt.

— Segíts, gyönyörűm! Segíts, kérlek! — ezt ismételgette folyton azaz édes, mély hang, ami akkor szokatlanul kétségbeesettnek hatott.

— SEGÍTS! — ordított fel egyszer csak Louis hangja, minden eddiginél fájdalmasabban.

— Louis! — pattantak ki a szemeim hirtelen.

A szobámat beborította a sötétség, csak a hátam mögül, az erkély felől világított be a hold, így nem sok mindent láttam.

— Louis? — tapogattam meg magam mögött a takarót, anélkül, hogy odafordultam volna.

Amikor nem éreztem mást, csak a hideg ágyneműt, kétségbeesve pillantottam az ágyam másik felére. A takaró érintetlenül hevert a matracon.

De hiszen be akartam hívni! — futott át az agyamon. És akkor fedeztem fel a kezemben szorongatott mobilom…

— Nem, ez nem lehet igaz! — nyöszörögtem a könnyeimmel küzdve, miközben a billentyűzárral vacakoltam.

Alighogy feloldottam a telefonom, az üzenetek villantak be elsőként. Pontosabban, a Louissal való sms-ezésem. Ott volt begépelve a válaszom, de legnagyobb rémületemre nem lett elküldve…

Lexa: Én is szeretlek, Louis, a fenébe is! Nem tudok mit csinálni ezzel a ténnyel, bárhogy próbálkozom is… Kérlek, gyere be hozzám! Ha kinyitom az ajtót, ugye bejössz? Igazad van, szükségem van rád! Szeretlek, Boo Bear <3

Amikorra az elküldetlen üzenetem végére értem, potyogtak a könnyeim. Aztán, szinte villámcsapásszerűen jutott eszembe a legfontosabb kérdés: ha Louis ezt nem olvasta el, akkor hol van?

Édes istenem, add, hogy volt annyi esze, hogy visszamenjen a szobájába! — gondoltam, miközben félve felpillantottam a mobilomból.

De az imáim nem találtak meghallgatásra, mert Louis odakint volt. A szívem összeszorult a látványra: ülve aludt az ajtómnál, egy szál boxerben, a hátát és a fenekét a hideg faltól csak egy vékony pléd választotta el, amiről tudtam, hogy utólag hozhatta ki.

„Ha másképp nem megy, akkor igen, meg akarok fagyni!” — kúszott vissza az emlékezetembe Louis keserű nevetése a telefonból.

— Louis! — pattantam ki az ágyból egy szempillantás alatt, és odasiettem az üveghez. Kétségbeesetten téptem fel az erkélyajtómat, majd lerogytam Lou mellé.

— Louis? — simítottam végig az arcán lélegzetvisszafojtva.

Összerezzentem, olyannyira hideg volt a bőre.

— Louis, ébredj fel! — keltegettem, a látásom egyre jobban elhomályosult.

— Louis, ne csináld ezt velem! — szóltam rá a sírás határán.

És akkor még valami eszembe jutott: az a bizonyos „Váratlan hidegfront London környékén” című hirdetés…

— Sosem bocsájtom meg magamnak, ha miattam fagytál halálra — ráztam meg a fejem, a könnyeim patakokban folytak.

Némán a kezeim közé fogtam a hideg arcát, a szívem remegett, a torkomban óriási gombóc keletkezett.

— Louis — leheltem az ajkaira, és a számat lágyan az övéhez érintettem.

Reménykedve vártam, hogy visszacsókol, és akkor, ott, azt sem bántam volna, ha Csipkerózsikásat játszunk, és én leszek benne a herceg, aki felébreszti… Bármit megadtam volna, csak ébredjen fel!

Hosszú percekkel később elhúzódtam tőle. A szomorúság olyan mértékben tört rám, hogy már csak fájdalmat sem tudott okozni. Sőt, képtelen voltam felfogni azt, ami történt…: Louis konkrétan kinyírta magát, csakhogy a szerelmét bizonyítsa.

„Az életemnél is jobban szeretlek, Lex, remélem tudod…” — ezt írta az utolsó üzenetében. Miért így kell megtudnom, hogy ennyire komolyan gondolta?! Miért?!

A könnyeim némán, szinte már maguktól folytak végig az arcomon, aztán Lou jéghideg arcán, nyakán és mellkasán folytatták az útjukat.

Tudtam, hogy ha még nem is halt meg, alig van már benne élet. Mégsem tudtam mást tenni, mint bízni abban, hogy velem marad.

Remegve ültem le mellé a plédre, és a karjai közé bújtam. A csontig hatoló hideg elől azonban képtelen voltam elrejtőzni, mert mindenhonnan az vett körül: a levegő szinte fagyos volt, és Louis testéből is csak a hideg áradt.

Egyre jobban reszkettem, de nem bírtam felkelni mellőle, nem bírtam otthagyni. Szüksége volt rám. Legalábbis abban reménykedtem, hogy igen, mert még él. Azt, hogy valójában meghalt-e, nem mertem megnézni. Direkt nem pillantottam a mellkasára, hogy mozog-e, és nem véletlenül nem tapogattam ki a csuklóján azt a vastag eret sem, hogy lüktet-e. Nem, úgy voltam vele, hogy ’boldog tudatlanság’-ban ülve megfagyni mellette sokkal jobb lesz, mint szembenézni a kész tényekkel, és esetleg menteni a saját bőröm.

Hirtelen azonban valami zseniális jutott az eszembe: felébresztek valakit, aki segít bevinni Louist a melegre.

Már éppen azon fáradoztam, hogy az elgémberedett lábaimra álljak, amikor meghallottam egy halk, reszelős hangot.

— Te meg mit keresel itt, Lex?

— Louis?— kérdeztem hitetlenül, belül pedig elöntött a mérhetetlen boldogság.

— Miért jöttél ki? — nézett rám bágyadtan.

— Gyere be, de rögtön — nyújtottam felé a kezem.

Lou tétován fogadta el a segítségem, és ketten lassan, de sikeresen talpra tornásztuk.

— Nyomás — biccentettem az ajtóm felé ellentmondást nem tűrően.

Úgy voltam vele, hogy elég, ha bent borulok a nyakába, és csókolom agyon. Bent, mert ott jó meleg van, és addig is mindketten nekiállhatunk kiolvadni.

Bezártam magam mögött az ajtót, és elindultam felé.

— Na m-mi van, végül m-mégis m-megsajnáltál? — kérdezte Louis gúnyosan, miközben egész testében reszketett.

Ennek hallatán teljesen leblokkoltam. Tessék?! Még neki áll feljebb?!

Egyelőre ennyi! :$$ Remélem tetszett, komizni, véleményezni ér! ;)

U.i.: Kinek hogy sikerült a félévi bizi? :))