~130. Holmes Chapel (3.rész)

Édeseim! Az, hogy még mindig ennyien velem maradtatok, egyszerűen felfoghatatlan számomra, pontosan tudom, hogy nem érdemlem meg, hogy ilyen fantasztikus olvasóim legyenek. De ha már egyszer valami hiba folytán mégis ekkora kegyben részesültem, ideje végre értékelnem is! Nincs mentségem arra, ami történt/amit tettem, nem fogok kifogásokat keresni, mert semmi értelme sem lenne. Egyetlen dologban bízom csupán, mint ahogy eddig is tettem, és mindig be is igazolódott, hogy joggal: Bennetek. A meg nem érdemelt hűség, a végtelen megértés és szeretet, amit szinte mindannyian tanúsítotok felém, egész egyszerűen észveszejtő és elképesztő! Miattatok egészen biztosan szerencsésnek tarthatom magam, annyi szent. Röviden összefoglalom a lényeget: KÖSZÖNÖM, HOGY VAGYTOK NEKEM. <3

~130. Holmes Chapel (3.rész)

Lexa szemszöge:

Komolyan, képtelen voltam eldönteni, hogy vajon jobb lenne-e, ha Louis lenne az, és most azonnal túlesnénk azon a bizonyos, általam előre rettegett, mostanra már esedékessé vált beszélgetésünkön, amire talán sosem leszek eléggé felkészülve lelkiekben. Vagy pedig, hogy esetleg úgy járnék-e jobban, ha inkább valaki más lenne a „vendégem” a maradék három pasiból, még akkor is, ha ez magában hordozná azt a lehetőséget, miszerint újfent egy hímnemű erőszakos viselkedésének áldozatává válok.

Döntésképtelen lévén végül teljesen a sors kegyeire bíztam magam, és csak reménykedni tudtam abban, hogy a számomra legelőnyösebben jövök ki az egész szituációból.

Csak ültem ott mozdulatlanul, szótlanul magam elé meredve a semmibe, szerencsére a szemem sarkából így is tökéletesen érzékeltem annyit, amennyit tudnom kellett. Láttam, ahogy az illető néhány tétova lépés után megállt, majd a feje mozgásából arra következtettem, hogy körülnéz. Baszki.

Azonnal úrrá lett rajtam a félelem, amikor meghallottam, hogy elindult… egyenesen felém. Észrevett, a pokolba is!

Igyekeztem továbbra is mozdulatlan maradni, de egyre nehezebben ment, mert a titokzatos ismeretlen minden egyes lépésével szinkronban emelkedett a pulzusom, és lassanként szívroham-közeli állapotba kerültem.

Aztán, mintha csak gyomorszájon vágtak volna, úgy csapott meg a ruhájából áradó alkohol bűzön át is jól érezhető, semmivel össze nem téveszthető illat. Louis. A torkomból rögtön a felismerést követően felszakadt egy hatalmas, megkönnyebbült sóhaj. Hála az égnek, legalább fizikailag biztosan védve vagyok!

Nagy önkontroll kellett hozzá, de nem néztem fel rá. Próbáltam úgy tenni, mintha észre sem vettem volna, bár legbelül tudtam, hogy az előbbi sóhajommal már elárultam magam.

Louis sem szólt egy szót sem, csak leült mellém a padra, és rám nézett. A pillantása szinte égetett, mégsem fordultam oda hozzá. Képtelen lettem volna a szemébe nézni azok után, amit a fejéhez vágtam odabenn. Már akkor vissza akartam szívni, amikor kimondtam. Kegyetlenség volt tőlem felemlegetni azt, hogy alulmaradt egy verekedésben, már csak azért is, mert ez túlságosan sértette a büszkeségét. 

Végül Lou elfordult, és hozzám hasonlóan ő is a kihalt utcának szentelte a figyelmét. Hosszú percek teltek el így; a levegő vibrált köztünk a feszültségtől, de egyikünk sem mondott semmit, ezért csupán az eső folyamatos, monoton kopogása törte meg a ránk telepedő csendet.

— Sajnálom… — suttogtam meggyötörten néhány perccel később, és egy könnycsepp gördült végig az arcomon. — Nem kellett volna… Nagyon bunkó voltam, Louis, ne haragudj… Nem lett volna szabad ilyet mondanom neked… Kérlek, bocsáss meg…

Ahogy ránéztem, láttam, hogy lehunyt szemekkel, hevesen rázza a fejét.

— Én voltam köcsög — pillantott rám, a tekintete tele volt megbánással. — Köszönöm, hogy segítettél. És igenis szükségem van rád, tudod? Még ha néha abban is, hogy megvédj — húzta el a száját keserűen.

— Ez csak egy hülye helyzet volt, Louis, tudod, hogy én… — kezdtem bele, de félbeszakított.

— Hiába tiltakozol mindig, tudom, hogy akkor is tisztában vagy vele, hogy egy csődtömeg vagyok, aki még arra is alkalmatlan, hogy megvédjen téged — hajtotta le a fejét, a hangja elcsuklott.

— Nem, Louis, nem vagy gyenge, ezt azonnal felejtsd el, hallod?! — kértem kétségbeesetten. A francba is, hogy emlegethettem fel neki ezt?!

Lou már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, viszont pár másodpercig még néma maradt, és láttam rajta, hogy erősen elgondolkodott. Olyan volt az arckifejezése, mintha kínoznák. Vajon mit nem képes elmondani nekem?

Azonban, mielőtt még komolyabban belemélyedhettem volna ebbe a kérdésbe, egy beletörődő sóhajjal, mintegy elfogadva az elkerülhetetlent, belekezdett:

— Tudod, az utóbbi félórában elég sok mindent sikerült végiggondolnom… Jó pár dolog hátterére rájöttem végre, és most már megértelek, sőt, egyetértek veled. Harry az okos választás — emelte rám a szemeit, a pillantásában tükröződő vegyes érzelmek sokasága pedig már majdhogynem kifejezéstelenné tette a tekintetét.

Éreztem, ahogy gombóc keletkezett a torkomban, és minden erőmmel arra próbáltam rájönni, hogyan juthatott ilyen mélyre. Mert az a Louis, akit én ismerek, sohasem mondott volna ilyet. Talán átpasszolt volna valakinek, ha az én érdekem úgy kívánja (ami persze lehetetlen!), de hogy sosem mondott volna le rólunk véglegesen, az is biztos. A szemeiben most látott lemondás így nem csak hogy megijesztett, de egyúttal arra is engedett következtetni, hogy a probléma még komolyabb, mint ahogy azt eddig hittem.

— Semmi közöm Harryhez, az istenért, miért nem érted meg végre?! — sóhajtottam fel bosszúsan.

— Csak hallgass végig — kérte, figyelmen kívül hagyva az előbbi mondatom.

— De ha egyszer semmi sincs közte és köztem?! — nyögtem fel tehetetlenül.

Louisnak egyetlen arcizma sem rándult, csak némán bámult maga elé. Néhány perccel később pedig kifejezéstelen tekintettel fordult oda hozzám.

— Befejezted? 

— Louis! — szóltam rá kétségbeesetten.

— Meghallgatsz végre? — kérdezte teljes lelki nyugalommal, az arcomat fürkészve.

— Ezt nem hiszem el! — nevettem fel kínomban. — Veled nem lehet beszélni!

— Már megbocsáss, Lex, de te vagy az, aki nem hallgat meg engem — védekezett Louis, ajkain egy halvány mosollyal.

Mivel ezúttal szótlan maradtam, elégedetten bólintott, és folytatta:

— Mostanra már rájöttem végre, hogyha Harry és köztem kellene választanod, akkor nekem semmi esélyem sem lenne. Eddig hiú ábrándokba ringattam magam, de nem volt semmi értelme, mert ez megmásíthatatlan tény… Neki nincs egy terhes barátnője, őt nem tartja felelőtlen pöcsnek a bátyád, és mindemellett képes megvédeni téged… Én ezek közül egyiket sem tudom felmutatni. És biztos vagyok benne, hogy jelen helyzetben Niall még azt is előbb engedélyezné, hogy újra járj vele, minthogy köztünk legyen bármi több, hiába csalt meg téged az az idióta… Ha a bátyádon múlna, kettőnk között sohasem lett volna több a levegőnél — mondta, és bár a könnyeit ügyesen visszafogta, a hangja és a fájdalmas grimaszba torzuló arca elárulták.

Az arckifejezésével leleplezte magát előttem, így tudtam, hogy minden egyes kimondott szóval megsebezte a saját lelkét, és pokoli kínokat élt át, nemcsak amíg beszélt, de már addig is, amíg rászánta magát arra, hogy belekezdjen a mondandójába.

— Már miért kellene választanom közöttetek?! — kérdeztem kétségbeesve.

— Mondjuk talán azért, mert nem lehetsz egyszerre mindkettőnkkel? Az egyikünkkel szemben sem fair! — próbált rámutatni a „lényegre”.

— De ha egyszer engem senki más nem érdekel, csak te?! Bassza meg, Louis, én egyedül téged szeretlek! Meghallod egyáltalán azt, amit körülbelül századszorra ismételek el neked egy órán belül? — néztem rá bosszankodva, a hangom elcsuklott. — Számomra csak te létezel — suttogtam.

Louis akkorát nyelt, hogy hallani lehetett. Az arcán tisztán látszott mennyire küzd magával, talán hogy megpróbáljon végre hinni nekem, de végül a keserű mosolyra húzódó szája, és a szavai egyaránt arról tanúskodtak, hogy elvesztette ezt a csatát.

— Úgy látszik, nálatok ez családi vonás… Mindketten megpróbáltok tagadásban élni — csóválta a fejét.

Ouch. Az még egy dolog, hogy így gondolja a bátyámról, aki már szinte nevetséges mennyire azt hangoztatja, hogy kettőnk között nincs semmi Louisval, mert közben meg valószínűleg a szíve mélyen tudja, hogy ezt legfeljebb csak szeretné elhinni, és hogy semmi köze sincs a valósághoz… De én? Nálam ezt vajon hogy értheti? Jól van, régen tényleg megpróbáltam elnyomni magamban azt, hogy szerelmes vagyok belé, ez igaz, és egy darabig valóban tagadásban éltem, legalábbis ilyen szempontból… De most mire célozhat? Merthogy Harry iránt nem érzek semmi többet barátságnál, az bizonyos.

— Ja igen, ez meg a másik! — jutott eszembe hirtelen az, ami szintén felháborított az előző beszédében. — Ott volt benne a feltételes mód, amikor azt mondtad, hogy „HA Niallön múlna, akkor köztünk soha sem lett volna több a levegőnél”! De NEM rajta múlik! Hanem rajtam! Rajtunk, érted, Louis? Megpróbálhat beleszólni, de nem tud, mert ha én egyszer téged szeretlek, akkor azt ő hogyan tudná befolyásolni?

Louis kétségbeesetten pillantott rám. A szemeiben remény csillant, de az az apró szikra szinte azonnal ki is hunyt, ő pedig egy lemondó sóhajjal, keserű mosollyal, a fejét csóválva fordult el tőlem újra.

— Ne erőltesd — mondta rekedten. A hangja elkínzott, és már-már könyörgő volt.

A szavai hallatán baljós érzés kerített a hatalmába, és hiába próbáltam megszabadulni tőle, a rettegés egyre feljebb kúszott a gerincemen, jeges félelmet hagyva mindenhol a testemben.

— Micsodát? — kérdeztem értetlenül, mire lehunyta a szemeit. Végleg belefáradt a győzködésbe.

— Nem lehet elkerülni az elkerülhetetlent, Lex — ingatta a fejét.

A sejtésem beigazolódni látszott, a látásom elhomályosult. Ő már mindent eldöntött, nélkülem.

— Ezzel most mire célzol? Hogy vége? — kérdeztem fojtott hangon.

— Sajnálom, én is jobban örültem volna, ha boldogabb a befejezés — sóhajtott fel.

— Befejezés? Louis, az igaz szerelemnek soha sem lehet vége! — sírtam el magam.

Nagyot sóhajtott, de nem szólt semmit, így pár perc feszült csend telepedett ránk.

— Tessék, ezt vedd majd fel, nehogy megfázz! — tette le végül közénk a pulóverét, egy kis apró kíséretében. — Ez az összes visszajáró, az utca végén van egy telefonfülke, ha segítség kellene a hazajutásban.

Zokogni kezdtem. Csípjetek meg, mert most biztos, hogy csak álmodom!

— Érted teszem, bármennyire is nem úgy tűnik, mert később csak még nehezebb lenne… Válaszd Harryt, és vele garantáltan boldog leszel — suttogta elhalóan, nekem pedig majd’ meghasadt a szívem a hangjából áradó fájdalomtól. — Szeretlek — tette hozzá, szinte hangtalanul, azután felállt.

— Louis! — szóltam utána kétségbeesve, már az egész testem remegett a sírástól.

Egy másodpercre megtorpant, de aztán egy nehézkes sóhajjal megrázta a fejét, és továbbindult.

— Louis! Nem hagyhatsz itt! Louis! Nem hagyhatsz itt, pláne nem így! — zokogtam, ő viszont kilépett a kocsma tornácáról az esőbe. Amikor másodszor is utána szóltam, a szívem mélyén már tudtam, hogy nem fog még egyszer megállni, csak sehogy sem akartam ezt elfogadni.

Éreztem, ahogy egyszer csak feltámadt a szél, a jeges fuvallat szinte már a csontomig hatolt. Normál esetben biztosan vacogtam volna, de akkor, abban a pillanatban nem éreztem sem a hideget, sem bármi más külső tényezőt. Fél percig majdhogynem öntudatlan állapotban zokogtam, levegőt se kapva, de aztán hirtelen rájöttem: Louis lemondhat rólam, viszont ez nem azt jelenti, hogy nekem is ugyanezt kell tennem.

Ahogy felpillantottam, láttam, hogy mivel lassú, nehézkes léptekkel haladt, így még csak mostanra ért az úttest közepére.

— Életem legnagyobb hibája lenne, ha most hagynálak elmenni — suttogtam, letörölve a könnyeim.

Pontosan ebben a pillanatban hatalmasat dörgött az ég. Nyolcadik.

Ahogy erőt vettem magamon, és felálltam, az eget egy óriási villám hasította ketté, a szél pedig már erősebben süvített, mint eddig a mai nap folyamán bármikor. Mintha csak a vihar azt tudatta volna velem, hogy kész újult erővel feltámadni, a lelkemben dúló, kicsinyített hasonmásával együtt.

Lehet, hogy megőrültem, mert kezdtem komolyan elhinni azt, hogy a vihar csak azért csendesült le eddig, hogy meg tudjuk beszélni a dolgainkat Louisval. Mintha csak azt hitte volna, hogy az egyszerű, monoton eső tökéletes háttér lenne ahhoz, hogy mindent tisztázzunk… és talán, a végén, ha esetleg kibékülünk, akár még a nap is kisüthetett volna, vagy legalább kaptunk volna valami szivárványfélét… Na jó, ez képtelenség, most már biztos, hogy nem vagyok komplett! Ez nem egy kibaszott tündérmesés lányregény, ahol az időjárással nyomatékosítják még jobban az éppen uralkodó hangulatokat!

Nem engedlek el, Boo! Kerül, amibe kerül, de nem követem el ezt a hibát — gondoltam az említett hátába fúrva a pillantásom, és elszántan utána indultam, mindent otthagyva a padon.

Az eső szinte azonnal jobban megeredt, amint kiléptem a tető alól, de nem érdekelt. Hűsítette a kétségbeesésemből fakadó dühtől izzó testem, ami kivételesen jól esett. Határozottan mentem el az aszfaltig, amelyről Louis éppen akkor lépett le a túloldalon.

Ahogy szólásra nyitottam a szám, nagyot dörrent az ég, tökéletesen fokozva a helyzet drámaiságát. Kilencedik.

— Miért hazudod azt, hogy szeretsz? — kiáltottam utána. Tudtam, hogy az egyetlen olyan dolgot kérdőjelezem meg, ami még számít neki valamit.

A szavaim azonnal hatottak, Louis kővé dermedt.

— „Ha tényleg szeretnél, ha valóban éreznél irántam valamit, akkor hinnél nekem.” Ezt még te mondtad, Hawaii-on, vagy talán már elfelejtetted? — folytattam.

(60.fejezet, Lexa szemszöge) - a szerk.

„ — Mennem kell! — indultam az ajtóhoz.

— Egyet jegyezz meg: Ha tényleg szeretnél, ha valóban éreznél irántam valamit, akkor hinnél nekem! Akkor képes lennél másképp nézni rám! Lehet, hogy tévedtem veled kapcsolatban.. Baszki, legalább segíts eldönteni! – mondta (Louis) és szenvedélyesen megcsókolt. ”

Erre Louis felém fordult. Bár eddigre már erőteljesen szakadt az eső, még így is tisztán láttam, hogy a könnyei legalább annyira mossák az arcát, mint az esőcseppek.

— Emlékszel? — kérdeztem, a hangom elcsuklott.

A tekintetében ott volt a válasz, és minden más is, amit tudni akartam.

— Akkor miért nem bízol meg bennem? — néztem mélyen a szemébe.

Hosszú percekig álltunk ott, némán, egymással szemben, az út két oldalán, a zuhogó esőben, amikor végre nagy nehezen összeszedte magát, és megszólalt.

— A pokolba is az egésszel! — kiáltott fel Louis indulatosan, nagyot csapva a combjára, majd a pillantását ismételten az enyémbe fúrta. A tekintete izzott a vágytól és a szerelemtől.

Hatalmasat nyeltem, a megkönnyebbülés eluralkodott a testemen. Lou úgy szította fel bennem is a tüzet, hogy félő volt, hogy idő előtt elemésztődöm. 

— Lehet, hogy tévedtem veled kapcsolatban… — kezdte el folytatni váratlanul a nosztalgiázásom, az ajkain már egy huncut mosoly vibrált, ami megmelengette a szívemet. Tökéletesen emlékeztem arra, hogy mi következik ezután. — Bassza meg, legalább segíts eldönteni!

Szinte egyszerre indultunk el egymás felé, majdhogynem futva, és szinte pontosan az utca kellős közepén találkoztunk, a fehér vonalnál. Ösztönösen ugrottam a nyakába, ő pedig előre ezt várva, teljes természetességgel kapott el, és szorított magához. Az ajkaink már valahol a lebegési fázisban egymásra tapadtak, és reményeink szerint végleg egybe is forrtak.

Egy utolsó, vakító villámlással kísért mennydörgés koronázta meg az egymásra találásunk. Tizedik.

Louis nyelve szenvedélyes táncot járt az enyémmel, miközben az ujjaim kétségbeesetten markolták a vizes haját, ő pedig elkeseredetten szorította magához a remegő, vágytól égő, gyenge testemet. A lábaim úgy fonódtak a csípője köré, akár az indák, és eszem ágában sem volt valaha is elszakadni tőle. Eggyé akartunk válni, teljesen összeolvadni. Úgy simultunk össze, hogy szinte már fájt, és kifulladásig csókoltuk egymást. 

Csak most vált igazán és végérvényesen világossá mindkettőnk számára, hogy mi összetartozunk. Örökre, végleg, megmásíthatatlanul.

Levegőért kapkodva váltak el az ajkaink, a tüdőm már szinte égett a percek óta fennálló oxigénhiánytól, úgy éreztem magam, mintha nem két métert futottam volna egy csókkal megkoronázva, hanem a komplett maratoni távot, legalább ötször, egyhuzamban.

Zihálva néztünk egymás szemébe, mindkettőnk tekintete izzott, és tele volt ki nem mondott ígéretekkel. Mosolyogva fogtam a két tenyerembe gyönyörű, esőcseppekkel borított arcát, és egy gyengéd puszit nyomtam az előző csókunktól felduzzadt ajkaira, majd a homlokom az övének döntöttem, és lehunytam a szemeim.

— Baszki — suttogtam.

— Baj van? — kérdezte azonnal aggódva Louis, és megéreztem a meleg tenyerét az arcomon.

Kuncogva nyitottam ki a szemeim, a tekintetem azonnal találkozott az aggodalmasan fürkésző, kék szempárral.

— Dehogy is, csak eredetileg nem „Bassza meg”-et mondtál a mondat elején, hanem azt, hogy „Baszki” — nevettem, mire Louis elvigyorodott.

— Ennyi alkotói szabadság jár nekem, nem gondolod? — motyogta a számba, majd gyengéden beleharapott az alsó ajkamba, és óvatosan meghúzta.

Felnyögtem, és az ujjaimmal végigszántottam a vizes tincsein.

— Hát, végül is azt is önkényesen engedélyezted magadnak, hogy kihagyj a szövegből egy mondatot — mosolyodtam el pimaszul.

Louis ezen egy pillanatig elgondolkodott, édesen összeráncolva a szemöldökét, aztán a vonásai kisimultak, ahogy megvilágosodott.

— Az amúgy sem illett bele a helyzetbe — vont vállat vigyorogva, majd az ajkait puhán az enyémekre nyomta, és a hajamba túrt, amiből szinte már facsarni lehetett az esővizet.

A nyelve érintésétől újfent elöntött a forróság, a testünk között vibrált a levegő, ahogy szenvedélyesen öleltük egymást.

Nem tudom pontosan, mikor engedett le maga mellé, és mióta álltam már én is az aszfalton, vagy, hogy egyáltalán mennyi idő telt el, amíg az út közepén csókolóztunk az esőben, csak az az egy biztos, hogy amikor végül magamhoz tértem abból a csodából, amit a karjaiban eltöltött percek jelentettek, addigra az eső már elállt. A felhőzet kezdett felszakadozni, és az első napsugarak is sikeresen utat törtek maguknak.

— Szeretlek — suttogta Louis, és egy hosszú csókot nyomott az ajkaimra, amit mosolyogva viszonoztam.

Amikor elszakadt tőlem, azonnal még szorosabban hozzábújtam, a mellkasába fúrtam a fejem, és mélyen magamba szívtam az illatát.

— Louis, mi jóban-rosszban együtt leszünk majd, ugye? — kérdeztem végül halkan, felpillantva rá.

— Örökre — bólintott halványan mosolyogva, a szemeiben egy hatalmas ígérettel.

Megkönnyebbülten bújtam vissza az ölelésébe, és hagytam, hogy átjárjon az a fajta tökéletes megnyugvás, amit csak az ő közelsége képes kiváltani belőlem.

— Köszönöm, gyönyörűm — duruzsolta a fülembe pár perccel később, mire értetlenül felnéztem. — Nem hagytál elmenni… — magyarázta zavartan, a hangja megbicsaklott, ahogy szégyenlősen lesütötte a szemeit.

— Soha, érted? Soha sem hagynálak elmenni — fogtam a két tenyerembe az arcát, hogy a tekintetünk találkozzon.

Louis erre hálásan elmosolyodott, a tekintete viszont fátyolos volt.

— De nekem majd el kell engednem téged, ha eljön az idő, igaz…? — suttogta keserűen. Tudtam, hogy bár kérdésnek szánta, a hanglejtése valahogy mégis jobban közelített a kijelentéshez, ami mindkettőnket elszomorított.

— Ne gondolj most a jövőre — kértem kétségbeesetten, és hevesen megcsókoltam, a tarkójánál a hajába markolva.

Habozás nélkül viszonozta a közeledésem, és szorosabbra fonta a karjait a derekam körül.

— Legalább te… — szakította meg egy pillanatra a csókunk, majd újra az ajkaimra tapadt. — Legalább te ne engedj el soha, ha már egyszer nekem úgyis meg kell majd tennem — motyogta a számba, miközben elszántan csókolt tovább.

Hirtelen azonban újfent elszakadt tőlem, ezúttal már félve nézett a szemembe, az arca maga volt a merő kétségbeesés.

— De ígérd meg, hogy mi mindig összetartozunk, bármi történjék is! Hogy bárhová is sodorjon az élet, bárki bármit is mondjon vagy tegyen, te mindig az enyém maradsz! Ígérd meg, hogy mindig visszatalálunk majd egymáshoz! Ígérd meg, Lex, ígérd meg, kérlek! — könyörgött elkeseredetten.

— Esküszöm neked, Louis, hogy senki és semmi nem választhat el minket egymástól — suttogtam, tekintetem összefonva az övével, és összekulcsoltam az ujjainkat.

— Jaj, Lex, a fenébe is! — nyögött fel, szorosan lehunyva a szemeit, és két tenyerébe fogva az arcom, homlokát az enyémnek döntötte.

Nagyot sóhajtottunk mind a ketten, majd én a számat gyengéden az övére illesztettem, és egy újabb csókban igyekeztem biztosítani mindarról, amihez a szavak már kevésnek bizonyultak.

Tudtam, hogy fél. Hogy nem akar elveszíteni. Tudtam, mert én is pontosan ugyanezt éreztem… Fojtogató rettegést, megbújva a pillanatnyi boldogság árnyékában.

***

Legalább húsz perce elállt már az eső, az ég pedig teljesen kitisztult, de mi még mindig ott álltunk az út közepén, szorosan összesimulva. Mintha csak attól féltünk volna, hogyha akár egy lépést is odébb megyünk, azzal végleg megtörik a varázs, és újfent a valóság rideg talaján találjuk magunkat.

Szerintem, ha csak kettőnkön múlott volna, ítéletnapig ottmaradunk így, egymás karjaiban, szerelmes pillantásokkal, ölelésekkel, csókokkal, és édes kis semmiségekről való sutyorgással elütve az időt. De sajnos nekünk mindig közbejön valami…

Jelen esetben ez a zavaró tényező pedig a nem igazán előnyös helyválasztásunknak volt köszönhető. Egy dühös sofőr hangos fékcsikorgással állt meg tőlünk pár méterre, és szitkozódva rátenyerelt a dudára, mire mi ijedten szétrebbentünk, és kíváncsian fordultunk körbe.

A cifrábbnál cifrábban káromkodó „úriember” végül addig anyázott, amíg Louis felé nem mutatta a középső ujját, kifejezve, hogy hozzá hasonlóan mi is módfelett örülünk a találkozásnak. Ezután Lou kézen ragadott, és nevetve lefutottunk az útról a járdára.

Az újonnan szerzett kedves ismerős végül fék csikorgatva hajtott el, miközben tovább szorgalmazta a délebbi területekre költözésünk.

— Ó, Holmes Chapel, de hiányoztál! — nevetett fel Louis, mire elmosolyodtam.

— Sokat voltál itt, nem igaz? — kérdeztem az arcát fürkészve, és közben újfent megállapítottam magamban, hogy Lou minden egyes vonása tökéletes.

— Igen, az X-Factoros időszakban mondhatni a második otthonunk volt — bólintott, ajkain egy csibészes mosollyal, amit sehogy sem tudtam értelmezni. — Egyébként, szerintem meg inkább te vagy tökéletes, gyönyörűm — suttogta a fülemhez hajolva, rekedtes hangjától és forró leheletétől kirázott a hideg.

Aztán megvilágosodtam, és elvörösödve lehajtottam a fejem. A fenébe, hogy történhet mindig ez?!

— Tudom, hogy mondtam már párszor, de egyszerűen imádom, amikor hangosan gondolkodsz — harapott bele a fülcimpámba Louis, én pedig jólesőn felsóhajtva ismételten lúdbőrözni kezdtem.

— Te jó ég, Lex, meg ne fázz! Most esik le, hogy csurom víz vagy! — szorított magához aggódva, és simogatni kezdte a hátamat.

— Ébresztő, Casanova, te is az vagy! — nevettem fel, mire megvonta a vállait.

— Az nem számít, csak te vagy fontos.

Megforgattam a szemeimet, és vállba bokszoltam, mire értetlenül nézett rám.

— Nem jön be az önfeláldozó, mártírkodó hősszerep? — kérdezte szomorúságot tettetve, lebiggyesztett ajkakkal, a határozott bólintásom láttán pedig felnevetett.

— Ez inkább emlékeztetett egy magával szemben felelőtlen, a kislányát viszont a széltől is óvó anyukára! — nyomtam egy cuppanós puszit csalódottá váló arcára.

— Szóval azt mondod, hogy még gyakorolnom kell hozzá? — nézett rám bizonytalanul.

— Micsodához? — vontam fel a szemöldököm.

— A hősöd akarok lenni — simított végig az arcomon, tekintetét mélyen az enyémbe fúrva, a homlokunkat egymásnak döntve.

— Már az vagy — mosolyodtam el, és egy gyengéd csókot leheltem az ajkaira. —Az voltál eddig is, most is az vagy, és mindig az leszel. Az én hősöm!

Louis erre megkönnyebbülten elmosolyodott, és egy hosszú puszit nyomott a homlokomra.

— Várjunk csak! A pulcsid és a visszajáró ott maradt a padon! — jutott eszembe hirtelen.

— Átszaladok érte, te várj meg itt! — indult volna el azonnal, de én a csuklójánál fogva megállítottam, mire kérdőn fordult vissza hozzám.

— Nélkülem nem mehetsz sehová! A-a, azt már nem! — ingattam a fejem, és összekulcsoltam az ujjainkat. — Ha esetleg elüttetnéd magad, én is melletted szeretnék lenni — mosolyogtam rá.

Louis a szavaim hallatán felnevetett, és a derekamat átölelve magához húzott.

— Eszembe sem jutna éppen most véget vetni az életemnek, amikor a létező legdrágább kincs az enyém — tűrt el egy tincset az arcomból, és gyengéden megcsókolt.

Mosolyogva túrtam az ujjaimmal a hajába a tarkójánál, és elmélyítettem a csókunkat. Imádtam, hogy birtokolni akar, valahányszor rólam beszél, az édes és romantikus becézéseit pedig már jobb, ha nem is említem!

***

— Na, itt is vagyunk — állt meg mosolyogva egy pub előtt, kérdőn felhúzott szemöldököm láttán pedig folytatta — Ez volt az eredeti úti célom. A fiúkkal már sokszor jártunk itt, szemben azzal az előző hellyel, ahová csak úgy-

— Ahová csak úgy bemenekültél előlem — vágtam közbe, bólintva.

— Lex — nézett rám könyörögve.

— Kár lenne tagadnod, ha egyszer úgy is tudom, nem igaz? — kérdeztem kifejezéstelen arccal.

— De — adta meg magát felsóhajtva. — Ne haragudj, gyönyörűm! — tette hozzá bűnbánóan.

Mosolyogva hozzá léptem, és lágyan végigsimítottam aggódó arcán.

— Sosem állítottam, hogy mérges lennék rád emiatt — ráztam meg a fejem, és egy puszit nyomtam a szája sarkába. — Tudom, hogy a féltékenység milyen pokoli erős érzéssé tud válni, ha egyszer elragadja az embert. Tapasztaltam már, főleg neked köszönhetően — vigyorodtam el.

— Az is mind ugyanolyan félreértés, mint most ez — fúrta a tekintetét mélyen az enyémbe. — Számomra csak te létezel amióta először belenéztem a szemeidbe.

— Olyan hihetetlen, hogy még csak fél éve sem ismerlek — merengtem el.

— Már majdnem 4 és fél hónapja, hogy pontosítsak — mosolyodott el Louis.

— Számon tartod? — nevettem el magam.

— Miért, te nem? — kérdezte döbbenetet színlelve, aztán eljátszotta, hogy megsértődött.

Durcás arca láttán csak még jobban nevettem. Lou egy darabig próbálta azt a látszatot kelteni, hogy ezzel csak még inkább megbántom, de végül feladta, és belőle is kipukkadt a nevetés.

***

Ebben a kocsmában szerencsére egy jóval szimpatikusabb pultos látványa fogadott minket, aki éppen elmélyülten szöszmötölt a pénztárgéppel, igaz, itt a vendégek száma is elérte nagyjából az 5-6 főt, az előző vihar és a délután 4 órái időpont ellenére.

Louis azonnal a bárszékek felé vette az irányt, engem magával húzva. A körülbelül 25 éves srác felnézett a jövetelünkre, arcán pedig rögtön széles vigyor terült el Lou láttán.

— Haver, de rég láttalak! — pacsizott le vele boldogan.

— Na igen, jó rég nem jártam már erre — nevetett fel Louis.

— Mit iszol? Illetve, pardon! Mit isztok? — mosolygott rám.

— Egy forró tea jól esne, ha van — viszonoztam a mosolyt. Hiába, átázott ruhában nincs melege az embernek.

— Most látom csak, hogy megáztatok! Kint voltatok az esőben, vagy mi történt? — kérdezte Lou felé fordulva.

Louis tüzes tekintete szinte égette az arcomat, nem is bírtam állni sokáig a vágyakozó pillantását, hanem az ajkamba harapva, egy apró mosollyal lesütöttem a szemeim, és fülig pirulva kezdtem el fixírozni a padlót. Tudtam, hogy az ő fejében is kisfilmként pereg le újra a romantikus filmek végére beillő, sőt, némelyik ilyen alkotást meg is szégyenítő, szenvedélyes csókjelenetünk az esőben.

— Értem — bólintott a srác, arcán egy hatalmas kaján vigyorral.

— Nem kell rosszra gondolni — figyelmeztette Louis, de a szeme egyáltalán nem volt haragos, sokkal inkább büszke. De vajon miért?

— Én? Ugyan már! — nevetett a pultos, és rám kacsintott.

Lou azonnal megrándult, ujjai szorosabban markolták az enyémeket. Elmosolyodtam, mert bár nem tudtam pontosan, hogy mennyire jól ismeri ezt a srácot, de az, hogy még tőle is félt, rendkívül jól esett a lelkemnek. Na igen, hol van már az egy órával ezelőtti égbekiáltó vitánk…

— Louis, lehet, hogy jobb lenne, ha legalább a felsőnket levennénk, nem? — kérdeztem halkan, gyengéden végigsimítva a karján.

Lou ijedten pillantott rám, mire felnevettem.

— Nem akarok vetkőző show-t, csak nem szeretnék megfázni, vagy tüdőgyulladást kapni! — magyaráztam nevetve.

— Én bacilusosan is szeretnélek, nem kell most levenned semmit — ellenkezett Louis, és átkarolta a vállam.

— Van itt valahol egy raktárhelyiség, amit kölcsönkaphatunk pár percre? — fordultam a sráchoz mosolyogva, figyelmen kívül hagyva Lou féltékenykedését.

— A mosdók mellett, a harmadik ajtó — mutatott el az egyik sarok felé, majd kacsintva hozzátette — De akár pár percnél tovább is a tiétek lehet, tündérke!

Louis megsemmisítően nézett rá.

— Teszek neked egy szívességet, haver, a barátságunkra való tekintettel, és úgy csinálok, mintha ezt most nem hallottam volna — figyelmeztette, a szorítása pedig erősebbé vált a vállam körül.

— Na jó, azt hiszem itt az ideje, hogy elinduljunk — kezdtem el finoman távolabb húzni Lout a pulttól.

Louis duzzogva engedte, hogy a mutatott ajtóhoz vezessem, és betoljam rajta. Végül nagyot sóhajtva csuktam be a hátunk mögött, aztán visszafordultam az engem mellkasa előtt keresztbefont karokkal méregető fiú felé.

— Tetszik neked? — kérdezte Lou azonnal, kifejezéstelen arccal.

— Louis, ezt most fejezd be! — szóltam rá.

— És az, ha tündérkének hívnak? Én is hívhatlak úgy, remélem, tudod! — folytatta, nem törődve azzal, amit mondtam.

Nagy levegőt vettem, majd egy hangos sóhajjal kifújtam. Tudtam, hogy az újabb veszekedés nem vinne előrébb minket, ezért igyekeztem uralkodni magamon.

— Tőled minden becenév jöhet — léptem hozzá közelebb pár perccel később, halványan elmosolyodva. — De a gyönyörűm a kedvencem, tudod? — simítottam végig az arcán, mire a szemei automatikusan lecsukódtak.

A vonásain már látszott, hogy megkönnyebbült, amitől én is megnyugodtam valamennyire. Lábujjhegyre állva a füléhez hajoltam, és folytattam:

— Boo Bear, ne akarj elveszíteni — kértem halkan, és még látatlanban is pontosan tudtam, hogy a szemei azonnal kipattantak a szavaim hatására.

— Lex! — suttogta rémülten, és kétségbeesetten elkapta a derekam, hogy magánál tartson.

— Minden veszekedésünknél azt érzem, hogy olyankor távol kerülök tőled… — motyogtam, a nyakába fúrva a fejem. — Nem szeretek távol lenni tőled, és nem is akarok — bújtam hozzá még jobban. — Te már a kezdetek óta olyan biztos pont vagy nekem, amit nem veszíthetek el, Lou.

— Sosem fogsz, ne félj! És ne haragudj, ígérem, hogy soha többet nem hagyom, hogy veszekedésig fajuljon a dolog! — fogadkozott a hátam simogatva.

Megkönnyebbülten elhúzódtam tőle, és mélyen az övébe fúrtam a pillantásom, amíg levezettem a kezét a felsőm széléig.

— Én bízom benned, Lou. Tényleg bízom benned, tudod?

Louis hangosan felnyikkant, amikor a pólóm aljához érve megérezte, hogy a bőröm is az ujjaihoz ér a csípőmnél.

— Te…? És most…? — suttogta, döbbenettől kigúvadt szemekkel.

Mosolyogva lábujjhegyre emelkedtem, hogy az ajkaimmal súroljam az övét, karjaimat pedig a nyaka köré fontam, hogy még biztosabban állhassak.

— Hogyne, az a legtitkosabb vágyam, hogy egy kocsma kulcsra be sem zárt, dohos raktárában adjam oda neked a szüzességemet — suttogtam, a számmal végigsimítva az ajkain.

Aztán leesett, hogy mit is mondtam voltaképpen… Hoppá!

— Vagyis… izé… én nem vagyok… és… szüzességet mondtam… és… — léptem el tőle gyorsan, lángoló arccal lesütve a tekintetem.

Láttam a szemem sarkából, ahogy Louis tesz felém egy lépést, átszelve kettőnk között a távolságot, majd éreztem, ahogy lágyan két tenyerébe fogja az arcomat, és gyengéden felemeli a fejem.

Megmelengette a belsőm, amikor találkozott a pillantásunk, és láttam, hogy a szemei tele vannak szerelemmel, hálával és vággyal.

— Örülök, hogy azt mondtad, te adod nekem, és nem én veszem el — suttogta, halványan mosolyogva.

Az egész testem megfeszült. Csak álmodom, vagy tényleg nem köt bele a szűzhártyám meglétébe? 

Louis szélesen elmosolyodott, mintha csak tudta volna, hogy mi jár a fejemben, és egy hosszú puszit nyomott a homlokomra, majd sajátját az enyémnek döntötte, pontosan a bőrömtől elszakadó ajkai helyén.

— Az ártatlanságod egy pillanatig sem kérdés vagy téma, rendben? — mosolyodott el lágyan. — Csak az számít ennél, hogy te annak érzed-e magad, avagy sem. Az én szememben pedig eddig is az voltál már, most is az vagy, és ez csak egyféleképp változhat majd meg…

Automatikusan elpirultam a szavai hatására. A létezőnek kikiáltott szüzességem egyetlen módon veszíthetem el… Vele. Vagy inkább általa? A lényeg mindenesetre ugyanaz.

— Én gyönyörűségem — simított végig a hüvelykujjával az alsó ajkamon.

— Akarlak téged, Louis — suttogtam egyszer csak, mélyen a szemébe nézve. A szívem a torkomban dobogott, ahogy végre kimondtam azt, amit már egy jó ideje akartam.

Egy pillanatra sem szakítottam meg a szemkontaktusunk, mégis érzékeltem, hogy Lou teste megfeszült. A levegő is megváltozott körülöttünk, forróság öntötte el az apró helyiséget, ahogy mindkettőnk szemében megcsillant a vágy.

Louis az egyik pillanatban még mindig a tenyerében tartotta az arcomat, a következőben viszont már csak állt előttem, és úgy nézett rám, mintha fel akarna falni a tekintetével.

Nem is voltam tisztában azzal, hogy mit teszek, amikor előrébb léptem, alig néhány centire csökkentve a testünk között a távolságot, és megragadtam a pólója szegélyét. Kínzó lassúsággal kezdtem el felemelni az anyagot, miközben a szemeimmel éhesen ittam az elém táruló látványt. Az ajkamba haraptam, ahogy megláttam az alhasán függőlegesen végigfutó szőrcsíkot, ami a szemeim elől eltűnve folytatódott a nadrágjában, amikor pedig egyre több kockája bukkant elő a textil alól, megnyaltam a szám. Az izmai vibráltak a bőre alatt, ahogy Louis egész testében megfeszült. Amikor elakadtam a mellkasánál a karjai miatt, Lou szó nélkül nyúlt a tarkója mögé, és egyetlen mozdulattal megvált a szükségtelen, még mindig nyirkos pólójától.

A levegő szinte már izzott, a szívem hevesen vert, a vér száguldott az ereimben. Louis megragadta a felsőm szélét, és kérdőn nézett rám, én pedig egyetlen bólintással feleltem, mert a hangomról biztosan tudtam, hogy cserbenhagyna, ha használnám. Louval tökéletes harmóniában együttműködve emeltem fel a karjaim, ő pedig egy pillanat alatt megszabadított a vizes anyagtól. Amint lekerült rólam a felső, a hő még jobban megcsapta a bőröm, a testem egyre jobban felhevült.

Mindketten tudtuk, hogy nem ez lesz az az alkalom, amikor ténylegesen továbbmegyünk egy szinttel, mégis mindkettőnknek jól esett eljátszani a gondolattal.

— Most Niall nem zavarhat meg — suttogtam, a hangom remegett. — Ezért újra megkérdezem azt, amit este a konyhában… Mennyire akarsz?

A nagy kérdés feltevésével egy időben a tenyerem a mellkasára tapasztottam, és lassan, óvatosan elkezdtem lejjebb vándorolni, pontosan ugyanúgy, mint akkor, Liaméknél.

(127.fejezet, Louis szemszöge) – a szerk.
„ — Mennyire akarsz? — kérdezte (Lexa) halkan, kíváncsian csillogó szemekkel, vágytól remegő hangon.
Éreztem, ahogy a tenyerét a mellkasomra tapasztja, majd lassan, bátortalanul lejjebb csúsztatja a hasamon…
Felnyögtem, és elkaptam a csuklóját, hogy a segítségemmel hamarabb megtalálja az ujjaival a férfiasságom.
— Ennyire! — ziháltam, és már majdnem sikerült megérintetnem magam vele, amikor betoppant Niall…
— Mi ennyire? — érdeklődött dühösen, a szemei villámokat szórtak.
— Izé… — Azonnal elengedtem Lexa csuklóját, és végleg lemondtam arról, hogy megérinti az érte lüktető szerszámom. — Hát izé… — vakartam meg a tarkóm elvörösödve. — Úgy értettem, hogy: Ennyire szomjas lennél, Lex? Képes vagy verekedést indítani a csapvízért? — böktem a fejemmel a hátam mögötti mosogatóra.
— Igen, Lou, nagyon szomjas vagyok, talán baj? — kérdezte Lexa, gyorsan a segítségemre sietve. ”

Louis pupillái másodpercek alatt kitágultak az emléktől, a szeme teljesen elfeketedett, és mohón markolta meg a csuklóm, hogy ismét irányítsa a mozdulatom, remélhetőleg ezúttal zavartalanul és sikeresen.

A tenyerem alatt éreztem, ahogy a kezeink elhagyják a köldökét, majd a vékony szőrcsíkon végighaladva elérnek valami hideghez. Az övcsatja.

Lou váratlanul azonban elengedte a csuklóm, és megszűnt idegenvezetőmnek lenni. Ahogy felpillantottam az arcára magyarázatért, szorosan lehunyt szemhájaival találkozott csupán a tekintetem. Amikor pedig egy kicsivel lejjebb vezettem a pillantásom, és megláttam beharapott alsó ajkát, egyszerre megértettem, hogy teljesen rám akarja bízni az események további alakulását.

A hirtelen kapott felelősségtől automatikusan nagyot nyeltem, amit persze még Louis is meghallott, olyan hangosra sikerült. Néztem, ahogy csukott szemmel elmosolyodik, és másik karját a derekam köré fonja, hogy magához húzzon.

— Nem akarok rád erőltetni semmit, gyönyörűm — suttogta a bőrömbe, ajkait a homlokomhoz érintve. — Pontosan addig megyünk el, ameddig te szeretnéd. Nem kell félned, kicsim — folytatta halkan, gyengéd csókokkal elárasztva a homlokom, majd lejjebb vándorolt, és az arcomat fedezte fel az ajkaival.

Erőtlenül sóhajtozva álltam az ölelésében, egyik kezemmel az övcsatját markolva, és próbáltam összeszedni magam.

— Csókolj meg — kérte végül Louis, belátva, hogy jobb, ha segít nekem egy kicsit az elején.

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amin Lou ismét elmosolyodott, de nem szólt rá semmit.

Ajkaimmal először mégis inkább bátortalanul egy-egy apró puszit leheltem lehunyt szemhéjaira, Louis pedig hangos sóhajokkal igyekezett biztosítani arról, hogy eddig jól csinálok mindent.

Lounak köszönhetően felbátorodtam egy kicsit, és a számat már habozás nélkül az ajkaira illesztettem, majd a nyelvemmel magabiztosan utat törtem az övéhez. Louis hangosan felnyögött, ahogy az irányítás bár váratlanul, de végre átkerült hozzám, hiszen ez a felállás őt is ugyanúgy meglepte, mint engem, hiába tervezte így eredetileg is.

Belemosolyogtam a csókunkba, élveztem, hogy továbbra is teljesen rám bízza a folytatást. Egyik kezemmel a hajába markoltam, a másik, mindeddig az övcsatján pihenővel pedig a hasát kezdtem el feltérképezni. A csókunkat egy pillanatra sem megszakítva rajzoltam körbe a kockákba rendeződő izmait, majd a köldökén átfutva ismét megállapodtam a kezemmel a nadrágjánál. Ezután, egy hirtelen ötlettől vezérelve, az ujjaimmal végigsimítottam az alhasán, közvetlenül a farmer és az öv anyaga fölött.

Louis egész testében megremegett, és hangosan az ajkaimra sóhajtott. Mosolyogva rajzoltam apró köröket a tarkójára a mutató ujjammal, a másik kezemet pedig ismételten végigfuttattam a köldöke alá eső területen. Eddig is tudtam, hogy Lou fokozottan érzékeny a hasára, de ahogy újra és újra megismételtem az előbbi mozdulatot, végképp biztossá váltam abban, hogy az alhasa az igazi gyengéje. Louis nem sokára már nem bírta tovább visszafojtani a nyögéseit, amik így sorozatosan az én számban haltak el.

— Megőrjítesz, gyönyörűm — suttogta erőtlenül, de aztán a nyelvével mégis újabb harcot indított az enyém ellen. 

Egy utolsó, szenvedélyes csók után elszakadtam az ajkaitól, és a kezemet is elvettem a tarkójáról. Kuncogva figyeltem, ahogy Louis arca durcássá válik, majd alighogy végigsimítottam a mutató ujjammal forró bőrén a köldöke alatt, a vonásai azonnal megenyhültek. Amikor azonban ezt a kezemet is elvettem a testéről, Lou hangosan felmordult, az eddig lehunyt szemei automatikusan kipattantak, és magyarázatot várva kezdték el fürkészni a vonásaim.

Nem kellett sokáig várnia, szinte rögtön választ kapott a kérdésére. A tekintete még jobban elfeketedett a vágytól, ahogy megpillantotta, hogy pontosan miért vettem el a kezem a nadrágjától… Én ugyanis lángoló arccal, mélyen a szemébe nézve csúsztattam a mutatóujjam az ajkaim közé. Louis szinte itta a látványt, ahogy az ujjam tövig eltűnt a számban, majd az ajkába harapva figyelte, ahogy szépen lassan kihúztam, immáron nyáltól csillogva. Halk cuppanással vált el végleg az ajkaimtól, amit Lou egy mélyről jövő nyögéssel díjazott.

Az előzőleg benedvesített ujjam a meztelen mellkasának nyomtam, és óvatosan elindultam vele lefelé, a tekintetemmel végigkövetve a mozdulatot. Velem ellentétben Louis nem az ujjamat nézte, tisztán éreztem, hogy ő a szemeivel még mindig nem szakadt el az arcomtól, mert a pillantása szinte égette a bőröm.

Amikor elértem a kritikus pontig, amelynél lejjebb még sosem merészkedtem a kezeimmel, Lou egész testében megfeszült. Mindketten lélegzetvisszafojtva sandítottunk a bezáratlan ajtóra, de legnagyobb megdöbbenésünkre (és persze megkönnyebbülésünkre) senki — ismétlem, SENKI — nem nyitott be rajta, hogy megzavarjon minket.

Elmosolyodtam, lehunytam a szemeim, és lejjebb vezettem a kezem. Ahogy az ujjaim kitapintották Louis hatalmas merevedését a nadrágrájában, számomra végleg megszűnt a külvilág. Még távolról hallottam a Lou torkán feltörő rekedtes nyögést, de aztán elárasztott a csend, és semmi mást nem érzékeltem Louis, még a farmerján át is tökéletesen érezhető, erőteljesen lüktető, megdöbbentően kemény férfiasságán kívül, amely szinte belesimult a tenyerembe.

Mindketten kiélveztük a zavartalan pillanatokat, amikor végre közelebb kerülhettünk egymáshoz, majd ösztönösen mozgatni kezdtem a kezem. A nadrágján keresztül simogattam, hol a combjait, hol a merevedését, amit néha-néha meg is markoltam, miközben még közelebb léptem hozzá, hogy az oldalammal is teljesen Louis testének simulhassak.

Amikor megéreztem Lou kezét a derekamon, ahogy erőtlenül a bőrömbe markol, kapaszkodót keresve, kíváncsian felpillantottam rá, az ujjaim mozgatását egy másodpercre sem hagyva abba.

A látvány azonnal megbabonázott, azt hiszem, abban a pillanatban szerettem bele még jobban. Louis lehunyt szemekkel, remegő szempillákkal, torokhangon nyögdécselt, a feje hátracsuklott az élvezettől, az ádámcsutkája pedig erőteljesen liftezett a nyakán.

Nem bírtam megállni, szinte azonnal rátapadtam az ajkaimmal. Csókokkal hintettem be a nyakát és a vállát, egészen a kulcscsontjáig, néhány helyen óvatosan a bőrébe harapva, de vigyáztam, hogy ne maradjon nyoma a tetteimnek, nehogy kéretlen kérdéseket tegyenek fel miattuk később.

Egészen belefeledkezve csókoltam végig újra és újra nyakát, miközben a kezem szüntelenül mozgott tovább Louis ölén, a férfiasságát ingerelve. Egyszer csak azonban megéreztem, ahogy Lou gyengéden a hajamba markol, és lejjebb irányítja a fejem. A rekedtes nyögései újfent beférkőztek a tudatomba a kizökkentő mozdulat hatására, az ajkaim pedig egy kis útmutatással rátaláltak a mellbimbójára. A nyelvemmel elég volt néhányszor körberajzolnom a hegyes kis csúcsot, Louis máris vadul morogva tolta előre a csípőjét, és ment elébe a merevedésén végzett mozdulataimnak.

Mosolyogva folytattam a ténykedésem, rettentően élveztem, hogy mindezt egyedül én váltottam ki belőle. Amikor kísérletképpen erősebben markoltam meg Lou nadrágját, válaszul egy elégedett nyögést, és egy akaratlan hajhúzást kaptam. Ez utóbbi annyira meglepett, hogy véletlenül megszívtam az ajkaim között pihenő mellbimbóját, amit Louis nagyon is díjazott, és a fejemet továbbra is tartva, a mellkasát is előrébb tolta, hogy minél nehezebben tudjak elszakadni az érzékeny ponttól.

Ahogy néhány alkalommal újból megszívtam, Lou nyögdécselése zihálásba fordult, és lassanként szinte dorombolt a további kényeztetésért. Tudtam, hogy már közel járhat, mert az egyre hevesebb csípőmozgásával — szó szerint — a kezem alá dolgozott, kedve szerint fokozva a tempót.

Alig fél perccel később, az előbbi sejtésem beigazolásaként, fújtatva a hajamba temette az arcát, és erőtlenül felnyögött:

— Nem sokáig bírom már — szuszogta, majd a feje újra hátrabicsaklott, egy rekedtes nyögés kíséretében.

Kihasználtam az alkalmat, és a nyakába fúrtam az arcomat, hogy gyengéden beleharaphassak a bőrébe.

— Élvezz el nekem, Lou — suttogtam, erősebben megmarkolva a férfiasságát.

Láttam Louis vonásain, hogy ez volt a végszó. Vágytól elmélyült hangján a nevemet mantrázva, mélyről feltörő nyögésekkel, hosszan élvezett, a testemet támaszként magához szorítva, összes izmát megfeszítve.

A szemeimmel szinte ittam a látványt. Louis annyira gyönyörű volt az orgazmusa közben, hogy még csak meg sem kísérelném leírni a pillanatot, mert esélytelen egyetlen olyan jelzőt találni, ami akár egy kicsit is visszaadhatja azt, amit akkor éreztem és láttam.

Amikor már valamennyire lecsengett az egész testét átjáró élvezet, Lou szinte összecsuklott. Rám támaszkodva, a nyakamba temetkezve zihált, és próbált magához térni, miközben a teste még folyamatosan remegett az előző, elsöprő erejű kéjhullámtól.

Hosszú percekig álltunk így, mire lassanként azért visszatért a testébe az erő, és már képes volt segítség nélkül is megállni a lábain.

— Szerelmem — ismételgette erőtlen hangon, a nyakamat csókolgatva, mialatt én mosolyogva simogattam a hátát.

— Minden rendben, Boo? — kérdeztem halkan, amikor végül Louis felegyenesedett, és mélyen az enyémbe fúrta a pillantását.

— Elképesztő vagy, gyönyörűm — csóválta a fejét hitetlenül elmosolyodva, és gyengéden az ajkaimra hajolt. — Annyira imádlak, hogy arra nincsenek szavak — csókolt meg lágyan, a hajamba túrva.

A nyelveink már egy ideje lassú táncot jártak, amikor Louis kezei váratlanul a csípőmre tévedtek, és az én fejemben megszólalt a vészharang. Lou ujjai a combomra tértek át, vészesen közeledve a lábam belső feléhez, én pedig úgy ugrottam el tőle, mintha megégettem volna magam.

Louis értetlenül, összeráncolt szemöldökkel fürkészte az arcom, magyarázat után kutatva. De hiába, mert bármennyire is egyszerre gondolkodunk sokszor, a probléma okát ezúttal még ő sem tudta kitalálni.

Lángoló arccal szegeztem a tekintetem a földre, a fejemben pedig két gondolat váltotta egymást folyamatosan:

Sohasem volt orgazmusom ezelőtt. Illetve, hogy Louis ezt semmi esetre sem tudhatja meg.

Rettentően szégyelltem magam emiatt, és már csak maga a tudat is végtelenül megalázó volt. Nem attól féltem, hogy Lou esetleg nem értené meg, sokkal inkább attól rettegtem, hogy ezzel ténylegesen rádöbbenne arra, mennyire kezdő is vagyok valójában. Tudom, hogy most sem hisz gyakorlottnak, de ez mégis olyan információ, ami komolyan megdöbbentő hatású lehet egy majdnem 19 éves lány szájából (főleg, ha az illető már Harry Styles barátnője is volt…).

— Én csak arra gondoltam, hogy esetleg elkezdhetném végre kiegyenlíteni az arányt… — magyarázta Louis, a tarkóját vakargatva zavarában. — Kettő-nullra vezetek az orgazmusok terén.

Éreztem, hogy gombóc keletkezik a torkomban. Mindennél jobban akartam, hogy Louis teste eggyé váljon végre az enyémmel, és hogy neki köszönhetően végre átélhessem azokat a földöntúli élvezeteket, amiről mindenki ódákat zeng, de a helyszín és a váratlanul kapott lehetőség szinte lebénított.

— Minden rendben, kicsim? — kérdezte Lou aggódva, és közelebb lépve az állam alá nyúlt, arra kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.

— Igen, persze — vörösödtem el, a hangom remegett. Remek, ritka meggyőzőre sikerült a válaszom, az már biztos!

— Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, ugye? — fúrta a pillantását mélyen az enyémbe, biztatóan rám mosolyogva.

— Tudom — bólintottam, és igyekeztem erőt vinni a hangomba. — Csak szerintem jobb lenne, ha most már kimennénk…

Louis zokszó nélkül biccentett, és megsimogatta az arcomat.

— Van időnk, Lex, ne aggódj — nyomott egy gyengéd csókot remegő ajkaimra.

Tiltakozni akartam, hogy nehogy olyat feltételezzen, ami nem igaz, de végül inkább mégis ráhagytam a dolgot. Nem tudtam hogyan mondhatnám el neki mindazt, ami bennem kavarog, valamint azt, hogy nagyon szeretném, ha tovább lépnénk a következő szintre. Hiába, a tapasztalatlanság az tapasztalatlanság…

— Nyújtsd a kezed — hallottam meg egyszer csak Louis hangját a hátam mögül, ami kizökkentett a gondolkodásból.

Automatikusan engedelmeskedtem neki, és éreztem, ahogy valami puha anyag felcsúszik a karomon.

— A pulcsim nem vizes, legyél abban, amíg nem száradnak meg a pólóink — magyarázta gyengéden, miközben rám adta a melegítő felsőjét. — Tudom, hogy fehérnemű modell vagy, de ez még nem jelent egyet azzal, hogy élőben kell mutogatnod magad mindenkinek deréktól fölfele. Csak én láthatlak így, közvetlen közelről, amikor nincs fotózásod — jelentette ki, majd elbizonytalanodva visszakérdezett — Mert én láthatlak így, ugye?

Nagyot nyeltem, és azonnal elöntött a bűntudat. Szóval már azt is gondolja, hogy előtte sem akarok fehérneműben lenni, mert annyira félek a szextől. Remek, de tényleg!

— Lou! — fordultam felé kétségbeesetten.

— Ne haragudj — hajtotta le a fejét bűnbánóan, és becipzárazta a rám adott pulcsiját.

— Louis! — markoltam meg a kezét, amikor a kulcscsontomhoz érve el akarta engedni az apró fémdarabot. Azonnal lehúzattam vele a köldökömig a cipzárt, ismét felfedve előtte a felsőtestem.

Ezután mélyen a szemébe néztem, és gyengéden lefejtettem a cipzárról az ujjait, majd a kezeit szó nélkül a melltartómra irányítottam. A domborulataim valami megmagyarázhatatlan módon tökéletesen illettek a tenyerébe, hiába nem fedte be őket teljesen Louis hatalmas keze. Óvatosan rámarkoltattam Lout, majd kíváncsian vártam a reakcióját.

Louis bár értetlenül pislogott párat, de aztán egy hangos sóhajjal (szó szerint) a kezébe vette az irányítást, és változtatott a nyomás intenzitásán. Felnyögtem, a fejem hátracsuklott. Mire újra ránéztem, Lou már közelebb lépett hozzám, alig hagyva távolságot a testünk között.

— Ezt most nem igazán értem — ismerte be hangtalanul, én pedig a szavai hallatán elmosolyodtam.

— Már mondtam, Louis, én bízom benned. Megbízom benned, és éppen ezért nincs semmi kifogásom a továbblépés ellen. Komolyan mondtam, hogy akarlak téged — suttogtam.

— Akkor mi a baj? — kérdezte aggódva.

— Azt hiszem, hogy egy kicsit félek… — leheltem szemlesütve.

— Nagyon vigyáznék rád, szerelmem — simított végig az arcomon, tekintetében tele ígérettel.

— Tudom — bólintottam, és mosolyogva felnéztem rá. — Ebben egy pillanatig sem kételkedtem.

Louis nem szólt semmit, csak továbbra is kérdőn vizslatta az arcomat. Tisztában volt vele, hogy még nem fejeztem be.

— Én most… itt… E-ez túl váratlan, ennyi az egész — dadogtam, lehajtva a fejem. — És… az elsőt inkább ágyban szeretném… — vörösödtem el.

Lou erre felnevetett.

— Egy pillanatig sem gondoltam azt, hogy itt és most szeretkezzünk, gyönyörűm — kuncogott, mire az arcom még inkább lángba borult. — Csak kényeztetni akartalak egy kicsit, szépségem, és hozzáteszem, hogy azután, amit velem tettél az előbb, végképp megérdemelnéd — tűrt el egy hajtincset az arcomból mosolyogva.

— Úgy értem, hogy én az egészet ágyban szeretném először — ismertem be a másik hátráltató tényezőt, a továbbra is gondosan eltitkolt, szégyellni való tapasztalatlanságom mellett.

Louis erre csak bólintott egyet, majd a melleimbe markolva egy szenvedélyes csókba invitált.

— Felejthetetlenné akarom tenni neked az első szeretkezésünk — motyogta az ajkaimba, egy pillanatra megszakítva a csókunk.

— Nagyon szeretlek, Lou — túrtam a hajába megkönnyebbülten, és hozzásimultam.

Louis belemosolygott a csókba, ahogy megérezte, hogy végre ellazultam, és elernyedt a testem a karjai között.

Hosszú percekkel később váltak csak el az ajkaink, eddigre már mindkettőnk szeme újra ragyogott a zavartalanul kettesben eltöltött pillanatoknak köszönhetően.

Végül kezemben a két vizes pólóval, Louis melegítő felsőjében, boldogan mosolyogva léptem ki a raktárhelyiség ajtaján, Lou pedig fülig érő szájjal követett, majd mellém lépve gyorsan össze is kulcsolta az ujjainkat. Meztelen felsőtestére sandítva akaratlanul is folyton eszembe jutott, ahogy nyögdécselve élvezte, amint én a mellbimbójával a számban, kézzel izgattam, és juttattam el egészen a beteljesülésig. Furcsa módon az, hogy nekem köszönhetően élvezett el, nagy magabiztosságot adott, bár a kezdeti határozottságom rögtön el is tűnt, amikor megláttam az óráját figyelő, fülig érő szájú pultos srácot.

— Hát, haver, azt meg kell hagyni, hogy nem siettétek el — fordult Louishoz nevetve, majd újból rám nézett. — Viccet félretéve, örülök, hogy megfogadtátok a tanácsomat, tündérke — kacsintott rám, perverzen elvigyorodva.

Már vártam, hogy Lou teste megfeszüljön a dühtől, és óvóan magához szorítson, de meglepő módon semmi ilyen nem történt.

— Úgy voltunk vele, hogy ráérünk, elvégre nem sietünk sehová, nem igaz, kicsim? — csókolt bele a hajamba Louis, a szavai hatására a srác vigyora azonnal eltűnt.

Szélesen mosolyogva bólogattam, mire Lou közelebb vont magához, és apró puszikkal kezdte el behinteni a fülem mögötti területet.

A pultos kigúvadt szemekkel figyelte a hajamban eltűnő barátja arcát, de végül észhez tért, és elénk rakott egy-egy csészét, majd színültig töltötte őket a frissen elkészült, gőzölgő teával.

— A ház ajándéka — nyögte ki nagy nehezen.

Hálásan biccentettem egyet, Louis azonban mintha meg sem hallotta volna, lejjebb vándorolt az ajkaival a nyakamra, és ott folytatta a felfedezőútját.

A srác fülig pirulva figyelte a barátja ténykedését, aki zavartalanul kóstolgatta tovább az érzékeny bőrt a nyakhajlatomban. Kezdtem komolyan megsajnálni szegényt, így mosolyogva felé nyújtottam a vizes felsőinket:

— Ezeket ki tudnád teríteni valahová, hogy megszáradjanak, ha szépen megkérlek? — kérdeztem, de a zavart bólogatását látva végül én is vérszemet kaptam, hogy húzzam egy kicsit az agyát… — Kösz, tündérke! — kacsintottam rá, mire a srác lángoló arccal, kezében a két pólóval végképp jobbnak látta eloldalazni.

Alighogy távolabb ért, Louis kuncogva egy utolsót harapott a nyakamba, aztán távolabb lépett tőlem.

— Tündérke, mi? — vigyorgott rám, a szemei nevettek.

Fülig érő szájjal vontam vállat, mire Lou egy gyors puszit nyomott az arcomra.

— Szenzációs voltál, már megint! — súgta mosolyogva. — Ha ezek után sem áll le a célozgatással, akkor valami komoly baj lehet a fejével!

Elmosolyodva rákacsintottam, majd egy nagyot kortyoltam a gőzölgő folyadékból. Élveztem, ahogy a forróság átjárja az átfagyott végtagjaimat is, amelyek bár egy kicsit felolvadtak már a raktárban, most végre teljesen felmelegedtek.

— Isteni a tea, köszönjük — mosolyogtam a visszaérkező pultosra.

— Nincs mit — bólintott, és láthatóan megkönnyebbült attól, hogy Louis már nem az én testemből nyeri az oxigént, hanem képes a teáját kortyolgatva, tőlem legalább félméternyire is nyugodtan lélegezni, illetve létezni.

Mielőtt bármi mást kérdezhetett volna valamelyikünk, újabb vendégek érkeztek, a srác pedig elrohant kiszolgálni a három, kissé bizarr kinézetű fickót.

— Határozottan fejlődőképes a kicsike - pardon, tündérke — jegyezte meg Louis pimaszul vigyorogva, és a szájához emelte a teáscsészéjét.

Nevetve csóváltam a fejem, majd a kanál létezését figyelmen kívül hagyva, a mutatóujjammal kavartam meg a teámat. Amikor pedig a számhoz emeltem, és leszopogattam róla az édes folyadékot, egy határozott torokköszörülés hallatszott mellőlem.

Ártatlanul mosolyogva fordultam Lou felé, a mutatóujjamat továbbra is az ajkaim között tartva, bár végül inkább mégis kihúztam a számból, kínzó lassúsággal.

— Fejezd be! — szólt rám Louis kétségbeesetten, az elválást jelző halk cuppanás hallatán. — Már amúgy is állandóan ez a látvány jut eszembe, ha az ujjaidra nézek!

— Eszemben sincs ingerelni téged, Lou — pislogtam ártatlanul, az alsó ajkamba harapva.

Louis kínlódva figyelte a szám, és gyorsan elkapta a csuklóm, amikor a kezemet újfent az ajkaimhoz emeltem volna.

— Ezt ne csináld még egyszer nyilvánosan! — sziszegte, a szemeiben tombolt a féltékenység. — Ezt csak és kizárólag előttem ismételheted meg, világos? Ne akard még jobban magadba bolondítani az összes férfi vendéget, az ég szerelmére! Te nem látod, hogyan néznek rád! Nem érdekli őket, hogy az enyém vagy!

Elmosolyodtam, és a bárszékről gyorsan lecsusszanva hozzáléptem, majd egy gyengéd csókot nyomtam az ajkaira, hogy beléfojtsam a szót.

— Ha hallanád magad — suttogtam. — Kit érdekel az ő véleményük, amíg mi ketten tudjuk, hogy a tiéd vagyok? — simogattam meg az arcát.

— Az egész világnak tudnia kell! — makacskodott durcásan.

— Szóval mindig ez jut az eszedbe az ujjaimról? — váltottam témát, és vigyorogva felvontam a szemöldököm.

— A retinámra égett a látvány odabent a raktárban, nem tehetek róla! — pirult el, mire felnevettem.

— Szóval ezt csak előtted ismételhetem meg… — folytattam.

— Igen — bólintott Louis határozottan.

— Vagyis csak előtted szopogathatom a mutatóujjam… Pardon, szophatom — suttogtam, csábítóan megnyalva a szám.

Louis vágyakozva nyelt egyet, majd az ajkaimhoz hajolt, hogy megcsókoljon, de én az utolsó pillanatban elléptem tőle, és visszaültem a székemre.

— Hát jó, akkor legyen így! — bólintottam, és nagyot kortyoltam a teámba.

A szemem sarkából láttam, hogy Lou kistányérnyi szemekkel, padlón heverő állal nézett utánam, és az is tisztán látszott rajta, hogy semmit sem ért az előbbi reakciómból.

A teámat iszogatva vártam még néhány percet, hogy nyugodtan összeszedhesse magát, és egyúttal saját magamnak is időt nyertem ezáltal, mert bár már határozottan könnyebbnek éreztem a társalgás kezdeményezését bármilyen, korhatáros jellegű témában, azért jócskán maradtak még bennem korlátok.
Amikor végül én is rendezni tudtam valamennyire a gondolataim, észrevétlenül közelebb csúsztam Louishoz a bárszékkel.

— Elárulok egy titkot — fordultam hozzá, lehalkítva a hangom. — Amikor a raktárban csináltam ugyanezt, valójában abban reménykedtem, hogy más is eszedbe jut róla… Valami, ami ehhez hasonló, de mégis más; valami, amit ugyanúgy csinálhatnék előtted, khm… akár szó szerint is, és… Őszintén szólva meglepett, hogy te csak ugyanezt az ujjszopogatós jelenetet szeretnéd majd látni — vallottam be, és kissé csalódottan lehajtottam a fejem. — Azt hittem, hogy talán ezzel majd… izé… jobban felizgatlak, vagy nem is tudom…

Louis rekedtes nevetése olyan váratlanul ért, hogyha nem fog meg, biztosan leborultam volna mellőle a székről. Értetlenül néztem rá, az arcom lángolt zavaromban. Most kinevet?

— Az első pillanattól fogva azt juttatta az eszembe, hogy én is ugyanígy lehetnék a szádban, gyönyörűm — kezdte, én pedig azt hittem, menten elájulok szégyenemben. Na, ha eddig fenn is tudtam tartani a látszatot, miszerint nem vagyok totálisan kezdő, akkor az előbbi szavaimmal erre sikeresen rácáfoltam. Éljen!

— És úgy értettem, hogy azért csak előttem csinálhatod ezt, mert el sem tudod hinni, mennyire izgató vagy ilyenkor — folytatta halkan. — Nem akarom, hogy rajtam kívül mást is begerjessz, tudod? Te az enyém vagy — ismételgette, az ajkait az enyémekre helyezve, és megcsókolt.

Amikor elszakadt tőlem, akkor sem nyitottam ki a szemeimet. Szánalmas, de a lezárt szemhéjaimnál biztosabb menedékkel sajnos nem rendelkeztem vele szemben.

— Nézz rám — kérte Lou, végigsimítva az arcomon.

— Csak ha elfelejted, amit mondtam — ellenkeztem csukott szemmel.

— De szerinted komolyan nem jutott eszembe róla az, hogy engem is a szádba vehetnél? — kérdezte hitetlenül, a hangján hallottam, hogy mosolyog.

— Ó, fogd már be! — vörösödtem el, kínomban a mellkasára csapva, és akaratlanul is rápillantottam.

Néztem, ahogy nevetve ingatja a fejét, aztán lassan hozzám hajol.

— Eszméletlenül édes vagy, tudod? — súgta Louis, majd gyengéden belenyalt a fülembe, amitől valami jóleső borzongás szaladt végig a gerincemen.

— Képzelem, hogy mennyire lehetek az — hajtottam le a fejem zavartan. — Nekem a ’gáz’ jelző ezerszer megfelelőbbnek tűnik rám nézve.

— El sem tudod hinni, mennyire imádom, hogy ilyen elszántan próbálsz újra és újra felizgatni, ráadásul mindig sikeresen — mosolygott rám, enyhe pírral az arcán. — Szerintem ez igazán dicséretre méltó, vagy te nem így gondolod?

Lemerevedtem. Most csak rosszul hallottam, vagy tényleg arra célzott, hogy izgatónak tart? Még ezek után is annak gondol?! Kezdem komolyan azt hinni, hogy az ő fejével van baj…

— És azt is imádom, hogy ennyi mindent bevetsz, a tapasztalathiányod ellenére is — folytatta. — Egyébként pedig elképzelni sem tudod, milyen jó érzés látni, amikor féltékenyen bámulnak rám miattad — simított végig az arcomon halványan mosolyogva. — Nincs olyan ember a földön, aki nálam büszkébb lehetne a szerelmére, tudod? Te olyan kivételes vagy, olyan különleges, mint senki más, érted, gyönyörűm?

Torkomban gombóccal figyeltem, ahogy Louis ragyogó szemekkel beszél rólam, és a szívem egyre jobban összeszorult. Az a gondolat, hogy éppen őt fogom elveszíteni rövid időn belül, szinte azonnal felemésztett.

A tekintetem lassan elhomályosult, Lou pedig elpirulva bár, de kuncogva húzott magához, és lecsókolta az arcomon végiggördülő kósza könnycseppeket.

— Te vagy az én kis bőgőmasinám, emlékszel? — suttogta nevetve, olyan szeretetteljes hangon, hogy kedvem lett volna rögtön távozni az élők sorából. Biztos, hogy egy fél percig sem fogom túlélni nélküle!

***

Már a harmadik kör teánkat ittuk a pultnál ülve, meghitt, békés, nyugodt csendben, amikor Louis újra megszólalt, egy óvatos torokköszörülést követően:

— Ami pedig a szeretkezést illeti, Lex, tényleg nem kell aggódnod. Komolyan mondtam, hogy van időnk, nyugodtan várhatunk még, ha szeretnéd — mosolygott rám, a szavak meglepően természetesen hagyták el a száját, mintha csak valami hétköznapi információt osztott volna meg velem.

Én azonban köpni-nyelni nem tudtam a mondandója után, pontosabban az előbbit mégis, ugyanis a teáscsészétől automatikusan elhúzódva, a bárpultra köptem a meleg italt a döbbenettől.

Louis nevetve nyújtott felém néhány szalvétát, én pedig lángoló arccal töröltem fel a teát, miközben óvatosan körbesandítottam a pubban, potenciális szemtanúk után kutatva.

— Ne legyél zavarban, gyönyörűm, ezek teljesen természetes dolgok — hajolt oda hozzám Lou, és egy gyengéd csókot nyomott a szám sarkába.

— Louis, inkább azt mondd meg, hogy mikor és hol lenne alkalmas — néztem rá komolyan.

— Ne érezd kényszernek, Lex, tényleg ráérünk — simogatta meg a karom Lou, a fejét csóválva.

— Ez nem igaz — fordultam el, a szemeimbe újfent könnyek gyűltek.

— Ezt meg hogy érted? — kérdezte összeráncolt szemöldökkel.

— Pont hogy nem érünk rá! — tört fel belőlem a zokogás.

— Lexa, én ezt most tényleg nem értem — mondta kétségbeesetten. — Én egész eddig azt hittem, hogy másunk sincs, mint időnk…

A szavai hallatán csak még jobban kellett küzdenem a könnyeimmel, bár már eddig is sikertelenül próbáltam úrrá lenni a torkomat fojtogató síráson.

— Lex, kérlek — súgta Louis fojtott hangon, majd leugrott a bárszékéről, és hozzám lépett. Szó nélkül vont a karjai közé, fejét a kulcscsontomra hajtva, én pedig ott ülve, tehetetlenül borultam a nyakába, és hagytam, hogy forró könnyeim beborítsák a vállát. Némán zokogtam, elkeseredetten Lou hajába markolva, és próbáltam meggyőzni magamat arról, hogy minden rendben lesz. Pedig nagyon jól tudtam, hogy nem.

Amikor egy kicsit sikerült lehiggadnom végre, Louis letörölte a könnycseppeket az arcomról, szemeivel aggódva kutatta az enyémeket. Amikor a pillantásunk találkozott, azonnal az ajkaira tapadtam, hogy egy csókkal próbáljam megköszönni az előbbi támogatását, és elmondani neki azt, ami azóta marja a torkomat, hogy először elmeséltem Liamnek.

— Mondd el — kérte Lou elgyötört hangon, amikor az ajkaink elváltak egymástól. — Annyira fáj ilyennek látni téged, hadd segítsek valahogy.

Lehunytam a szemeimet, nagy levegőt vettem, és kipréseltem magamból a lehetetlent:

— Néhány napunk maradt csak.

Amikor újból Louisra néztem, láttam, hogy hiába mozog a szája, egy hang sem jön ki a torkán a döbbenettől.

— Sajnálom — suttogtam, gyengéden végigsimítva az arcán.

— Nem! — kapta el a fejét kétségbeesetten, és a szemhéjait összeszorította, hogy visszatartsa a könnyeit.

Nem kérdezte, hogy hogyan, vagy miért van így, én viszont úgy tartottam fairnek, ha megosztom vele a részleteket.

— Amint visszaértünk Londonba, az, hogy „mi” — itt gyorsan összekulcsoltam az ujjainkat, majd folytattam — fizikailag egészen biztosan megszűnik létezni. Ott lesz Eleanor, én pedig minél hamarabb el fogom intézni azt, hogy mehessek. Nem tudom, hogy hová fogok költözni, ezt még nem döntöttem el, de mire Doncasterből hazaindulunk, tudni fogom. Muszáj lesz tudnom — foglaltam össze a lényeget, a szívemet pedig egyszerre éreztem sokkal könnyebbnek és nehezebbnek.

Louis lassan visszafordult felém, és úgy nézett rám, mintha a halálos ítéletét mondtam volna el az imént. Ki tudja, talán bizonyos értelemben tényleg így volt.

Néztem, ahogy Lou ismét szorosan lehunyja a szemeit, és egy hatalmasat nyel. Nem szólt semmit, a hallgatása pedig néhány perc után kezdett idegtépővé válni.

— Legalább mondj valamit, kérlek — suttogtam megtörten.

— Mikor? — kérdezte lezárt szemhéjakkal.

— Mit mikor? — leheltem elhalóan. Sajnos igenis volt ötletem a mondat befejezését illetően…

— Mégis mikor akartad ezt közölni velem, bassza meg?! — csattant fel hirtelen, a tekintete izzott a dühtől. — És mégis mikor döntötted ezt el, nélkülem?!

— Ha szeretnéd megvétózni a döntést, csak rajta. De nem engedhetek ebből, te is tudod — ráztam a fejem keserűen. — Talán nevetségesen hangozhat, de én nem akartam mást, mint néhány napot büntetlenül veled tölteni, anélkül, hogy a jövő miatt kellene aggódnunk. Úgy voltam vele, hogy ha kettőnk közül csak én tudok a határidőről, akkor nem terhellek azzal, hogy neked is száműznöd kelljen a fejedből ezt a gondolatot… Egy ember könnyebben rákényszeríti magát a felejtésre, mintha mondjuk két embernek is az eszébe juthat ez. De igazad van, talán elrontottam, hogy nem szóltam… Csak mégis hogyan mondtam volna el?! Gyűlölöm magam, ha fájdalmat okozok neked… Ez pedig nem valószínű, hogy örömhír a számodra… — motyogtam, majd utat engedtem a könnyeimnek.

Legnagyobb megdöbbenésemre Louis hevesen megcsókolt. Olyan megkönnyebbülés lett rajtam úrrá, hogy az leírhatatlan. Szenvedélyesen viszonoztam a csókot, ujjaimmal elkeseredetten markoltam a hajába, és a lehető legszorosabban hozzásimultam. A bárszéken ülve, a lábaim lassan terpeszbe csúsztak, Lou pedig azonnal közéjük furakodott, hogy még közelebb lehessünk egymáshoz. A szorítása az oldalamon úgy erősödött, ahogy a levegőnk kezdett fogyni. Kifulladva szakadtam el tőle, ő azonban azonnal visszahúzott egy szoros ölelésbe, és a nyakamba temette az arcát.

Ő is könnyezett, éreztem az arcán legördülő cseppeket, ahogy az orrát a bőrömbe fúrta, hogy magába szívhassa az illatom.

— Sajnálom, hogy kiabáltam az előbb — suttogta, a hangja megbicsaklott.

— Én sajnálom, Lou. El kellett volna mondanom valahogy — ellenkeztem remegő hangon, és a karjaim szorosabbra fűztem a nyaka körül.

— A te helyedben én is védeni próbáltalak volna a hallgatással, gyönyörűm — ismerte be, halványan elmosolyodva, és egy puszit nyomott a kulcscsontomra.

— Szeretlek — fogtam a két tenyerembe az arcát, és az ajkaira hajoltam, ő pedig lágyan egy újabb csókba invitált.

***

— Megnézhetem a ruháink? — kérdeztem a pultostól, egy barátságos mosolyt küldve felé.

— Természetesen, tündérk-, vagyis, természetesen meg — javította ki magát gyorsan, Louis szúrós tekintete láttán.

Kuncogva sandítottam Lou felé, mire ő ártatlanul mosolyogva megvonta a vállát.

— Ott terítettem ki, a mosdóval szemben — mutatta a srác elvörösödve, aztán elrohant körbekérdezni, hátha valaki esetleg megszánja, és rendel tőle még egy italt.

Egy puszit nyomtam Louis arcára, majd lecsúsztam a székemről, és elindultam a nemrég még vizes textilek felé, hogy felmérjem, mennyi időt kell még a bárban dekkolnunk.

— Megszáradt a ruhánk! — kiáltottam fel hitetlenül vigyorogva, miután gondosan végigtapogattam a darabokat.

Már épp megfordultam volna, hogy Louval is közölhessem ezt a hatalmas örömhírt, amikor váratlanul egy forró test simult hozzám hátulról.

— Meglepődtem volna, ha nem így van, mert idebent fullasztóan meleg van — súgta a fülembe Louis kajánul vigyorogva. — Vagy szerinted nem így van, gyönyörűm? — harapott bele gyengéden a nyakamba.

Felnyögtem, és megadóan hagytam, hogy a karjaiba zárjon. A hátának dőlve próbáltam megállni a lábamon, de ez a feladat minden egyes másodperccel nehezebbnek bizonyult, Lou nedves ajkai ugyanis végigcsókolták a fülem mögötti érzékeny területet, majd a nyakamon apró harapásokat ejtve felfedezőútra indultak a fokozatosan felszabaduló vállamon, amiről időközben lehámozta a pulcsiját, miután a köldökömig húzta a cipzárt.

— Lou, nyilvánosan akarsz levetkőztetni? — ziháltam fojtott hangon.

— Ha egyszer újra látnom kell az istennőm testét — hümmögte a bőrömbe, majd ujjaival fürgén körberajzolta a köldökömet, és vándorútra indult a melltartóm felé.

— Elképesztően kívánlak — nyalt bele a fülembe, hangja elmélyült a vágytól.

— Louis, az ég szerelmére! — nyögtem fel, amikor erekcióját türelmetlenül a fenekemhez nyomta, és a fülcimpámba harapott.

— Nem te mondtad azt Mrs. Kingnél, hogy bármikor az enyém leszel? — kérdezte, csípőjét még jobban előre tolva.

— Bármikor, igen, de nem azt, hogy bárhol! — nevettem fel, csuklója köré fűzve az ujjaim, hogy elhúzzam a kezét a domborulataimat takaró csipkés anyagtól.

— Gyönyörűm… — sóhajtotta a nyakhajlatomba fúrva az arcát, és hátulról magához szorított.

— Nem is merek megfordulni — csóváltam a fejem vigyorogva. — Biztos, hogy az a pár ember, aki itt van, mind minket bámul!

— Csak a hátamat láthatták — ellenkezett Louis. — Vagy komolyan azt feltételezed rólam, hogy hagyom, hogy más is meglásson téged rajtam kívül? — súgta, tettetett szemrehányással a hangjában.

— A falnak megengedted — pimaszkodtam. — Még jó, hogy tükör helyett csak valami cowboyos kép van rajta!

— Öltözzünk vissza, mit szólsz hozzá? — csókolgatta a nyakam, vággyal teli hangon, és minden próbálkozásom ellenére a tenyerét a melltartómra tapasztotta, majd gyengéden a bőrömbe markolt.

A testem szinte lángolt a karjai közt, félő volt, hogy elolvadok az ölelésében. De a fejemben még időben megszólalt a vészharang, és elhúztam a kezét a mellkasomtól.

— Szerintem te is pontosan tudod, hogy beláthatatlan következményei lennének, ha most mennénk be oda kettesben… — suttogtam fojtott hangon.

Louis bosszúsan felsóhajtott, és ellépett tőlem.

— Tudom — bólintott, beharapva az alsó ajkát. — De siess! — csapott egyet a fenekemre „búcsúzóul”.

— Na! — fordultam hátra tettetett felháborodással, amire válaszul csak egy kaján vigyort, és egy levegőben küldött puszit kaptam.

***

Harryék háza felé sétálva egyre jobban nyugtalanított az, ahogyan órákkal ezelőtt otthagytam a bátyámat. Nyíltan szembeszegültem vele Louisért, ezúttal ténylegesen, nem csak az ő képzeletében, és ötletem sem volt arról, hogy ez milyen következményeket fog maga után vonni. Amikor elrohantam Lou után, csak arra gondoltam, hogy mielőbb megtaláljam, és elmondjam neki, hogy Hazza és köztem nincs semmi, a Niallös incidens pedig teljesen ki is ment a fejemből, és csak akkor jutott eszembe újra, amikor már vészesen közeledtünk Harryék utcájához.

— Louis, mi lenne, ha inkább sétálnánk még egy kicsit? — kérdeztem megszeppenten, a sarkon megtorpanva.

— Megmutassam azokat a helyeket, ahol Hazz a gyerekkorát töltötte? — mosolyogott rám Lou mindentudóan. — És közben elmesélhetnéd, hogy ezúttal mivel vár minket haza a bátyád — kacsintott rám, mire felnevettem. Ismer, mint a rossz pénzt.

***

(129.fejezet, Lexa szemszöge) – a szerk.
(rögtön az elején van az egész jelenet, de a leglényegesebbet azért bemásolom)
„ — Tudod, lehet, hogy téged ennyire nem érdekel az, hogy mi van az állítólagos egyik legjobb haveroddal, de az nem az én gondom, ez egyedül téged minősít! Viszont, veled ellentétben nekem igenis fontos Louis, és ha valami baja van, akkor engem az nem hagy hidegen! Szóval már megbocsáss, de tojok arra, hogy mit gondolsz, utána megyek, és pont! Ha neked ez nem tetszik, hát nem tetszik! — emeltem fel a hangom.
Kihasználtam a döbbenetét, és ellöktem magamtól, majd villámgyorsan a lépcsőhöz száguldottam, és már rohantam is Lou után.
Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy az előbbi akcióm már határozottan nyílt szembeszállásnak minősült, de sehogy sem tudott érdekelni a dolog. Niall eddig is azt állította, hogy Louis ellene fordított, ezt is biztosan betudja majd annak. Pedig jó lenne, ha végre leesne neki, hogy valójában nem Lou tehet erről, hanem éppen hogy ő provokálta ki nálam ezt az ellenséges viselkedést. ”

— De ezt én tényleg nem hiszem el, Lex! — nevetett fel Louis, amikor már mind Harry múltját, mind a kora délutáni Niallös szituációt kitárgyaltuk, és ezúttal az utcasarokhoz érve be is fordultunk a célegyenesbe.

— Nézd, akkor és ott egyszerűen nem gondolkodtam, csak az járt a fejemben, hogy utolérjelek végre téged, és hogy kinyírom Niallt, amiért visszatart engem ettől — mentegetőztem.

— Értem szálltál vele harcba… A bátyád ezer százalék, hogy élve megnyúz engem — csóválta a fejét Lou mosolyogva.

— Na, még mit nem! Azt én nem hagyom! — jelentettem ki felháborodva, ellentmondást nem tűrő hangon.

— Hát, azért reméljük, hogy megúszom valami enyhébbel — simogatta meg a hüvelykujjával a kézfejem, mire én automatikusan lepillantottam a szorosan összefonódó kezeinkre, és akaratlanul is boldogan elvigyorodtam a látványtól.

— Én nagyon ajánlom neki, hogy kérjen tőled bocsánatot, vagy ha már nem hajlandó, akkor meg legalább tegyen úgy, mintha nem történt volna semmi a mai ebéd után… — mondtam szélesen vigyorogva.

— Szép álom! — kacagott Louis. — Még hogy a bátyád elnézést kér? Tőlem?! Ez az év poénja!

— Hát, mindjárt kiderül, hogy érdemes volt-e reménykednem — léptem oda óvatosan Harryék bejárati ajtajához, és gyorsan bekopogtam, mielőtt még másodszor is meggondolhattam volna magam a délután folyamán.

Az ajtó hamarosan feltárult előttünk, és amikor a kíváncsi tekintetem egyből Niall dühtől izzó tengerkék szemeivel találkozott, már a lehetséges, legrosszabb kimenetelű verziókat latolgattam magamban.

Amint a mögöttem álló Louis is meglátta a többiek koszorújában álló haragos bátyámat az előszoba közepén, a hátam takarásában lévő összekulcsolt ujjainkat azonnal elválasztotta egymástól. Mintegy ösztönösen megérezte, hogy ez bizony már így sem lesz sétagalopp, és nem szükséges tovább fokozni a helyzetet egy kézfogós belépővel…

Niall feje lilult a méregtől, a kezei ökölbe voltak szorítva, így én mozdulatlanul ottmaradtam Lou előtt, akárcsak valami pajzs. Nem bánthatja őt, lesz, ami lesz.

Bár elszántan akartam védeni Louist, amikor a bátyám szólásra (inkább üvöltésre) nyitotta a száját, azért még az én ereimben is megfagyott egy pillanatra a vér, a fejemben pedig csak az az egy kérdés visszhangzott, amit a többiek arcáról is könnyen le lehetett olvasni: Most vajon mi lesz?

Bocsánat a végéért, de a tippeket és az ötleteket mindig szívesen fogadom a folytatással kapcsolatban! :D
Tudom, hogy ez a rész leginkább Louis és Lexa kapcsolatára ment rá, de ne aggódjatok, mert hamarosan elég nagy fordulatok várhatóak a történetben! ;)
Remélem azért tetszett, komizni és pipálni ér! :D Egyébként pedig mindenkinek nagyon jó nyarat kívánok! :)♥

~129. Holmes Chapel (2.rész)

Sziasztok :) 

Először is, szeretném köszönteni az új feliratkozókat, és persze szeretném megköszönni Nektek az előző részhez érkezett kommenteket! :')) Mindig nagyon jól esik a támogatásotok, bátran írjatok továbbra is! ;)

Másodszor pedig, hoztam az erősítést a hétre, bár ez még egy nem túl pozitív rész, remélem azért könnyít egy kicsit a monoton hétköznapokon! :))

És mielőtt még elfelejteném: ezt a részt az én drága Rékámnak ajánlom :3

Jó olvasást, puszi <3

~129. Holmes Chapel (2.rész)

Lexa szemszöge:

— Igen, aztán hozzátetted, hogy mégsem teljesen úgy, mert végtére is, jártatok régebben, és — ellenkezett Gem, viszont a mondandóját valami félbeszakította…

Pontosan a mondat közepénél, egy hatalmas ütés hallatszódott a folyosóról, amire mindhárman kíváncsian felkaptuk a fejünket. A szoba ajtajában Niall állt, engem és Harryt nézve, az arcán egy furcsán elégedett mosollyal, a folyosón pedig Louis szitokáradata visszhangzott, távolodó lépteivel egyetemben… Még a fal is beleremegett az őt érő ököl kegyetlen csapásába. Louis dühébe. Illetve, még pontosabban, a féltékenységébe…

Amint leesett a fiú dühkitörésének legvalószínűbb oka, eluralkodott rajtam a kétségbeesés.

— Bassza meg! — suttogtam, és ijedten Harryhez fordultam, aki teljes mértékben osztozott a rémületemen.

Rettegve pillantottam a tanácstalan és értetlen Gemma irányába, majd a bátyámra néztem. A szája sarkában egy gúnyos mosoly bujkált, pillantását pedig végtelen megelégedéssel fúrta az enyémbe. Bár magamnak sem mertem igazán beismerni, de a szemeiben gonosz csillogás villant, ahogy rám nézett.

Ismét Harry felé fordultam, és szavak nélkül könyörögtem neki segítségért. Fogalmam sem volt arról, hogy mit tegyek.

Hazza arcáról váratlanul eltűnt az előbbi ijedelem, vonásai kisimultak, és jelentőségteljesen rám pillantva határozottan biccentett egyet a fejével az ajtó irányába.

Az ajkaim egy másodpercre halvány mosolyra húzódtak, a tekintetem megtelt hálával, majd úgy pattantam fel a földről, mint aki szögbe ült, és rohanni kezdtem… utána.

— Louis! — kiáltottam neki kétségbeesetten, hogy maradásra bírjam, amíg utolérhetem a földszinten.

A folyosóra kiérve azonban hirtelen valami hátrarántott… A bátyám vasmarokkal ragadta meg a felkarom, ahogy kikerültem őt a szobaajtóban, és egyetlen mozdulattal visszahúzott maga mellé.

Pillantásában mérhetetlen düh volt, a szemei szikrákat szórtak, ahogy rám nézett.

— Mégis mit képzelsz, hová mész?! — sziszegte, a szorítása erősödött a karomon.

Ebben a pillanatban becsapódott a bejárati ajtó, nekem pedig egyetlen szó visszhangzott csupán a fejemben: elment.

Na, ez volt az a pont, ahol begurultam. A testemet elöntötte a méreg, és dühösen kitéptem magam Niall kezéből.

— Louis után! — válaszoltam határozottan, és már indultam is volna a lépcsőhöz, de a bátyám elém állt, és ezúttal már két kézzel ragadott meg.

— Ne merészeld! — csikorgatta a fogait. — Nagyfiú már, egyedül is visszatalál, ha akar, nincs szüksége arra, hogy pátyolgassák! Egyébként is, mi közöd neked a problémáihoz?! Valamin felhúzta magát, na és? Majd lehiggad, nem nagy ügy!

Niall szavai hatására olyan szinten bepöccentem, hogy onnan már nem volt visszaút.

— Tudod, lehet, hogy téged ennyire nem érdekel az, hogy mi van az állítólagos egyik legjobb haveroddal, de az nem az én gondom, ez egyedül téged minősít! Viszont, veled ellentétben nekem igenis fontos Louis, és ha valami baja van, akkor engem az nem hagy hidegen! Szóval már megbocsáss, de tojok arra, hogy mit gondolsz, utána megyek, és pont! Ha neked ez nem tetszik, hát nem tetszik! — emeltem fel a hangom.

Kihasználtam a döbbenetét, és ellöktem magamtól, majd villámgyorsan a lépcsőhöz száguldottam, és már rohantam is Lou után.

Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy az előbbi akcióm már határozottan nyílt szembeszállásnak minősült, de sehogy sem tudott érdekelni a dolog. Niall eddig is azt állította, hogy Louis ellene fordított, ezt is biztosan betudja majd annak. Pedig jó lenne, ha végre leesne neki, hogy valójában nem Lou tehet erről, hanem éppen hogy ő provokálta ki nálam ezt az ellenséges viselkedést.

Az ajtón kiérve kétségbeesetten pillantottam körbe, hogy merre induljak tovább, de szerencsére Louis még nem jutott elég messzire, és így pont láttam, amint befordult a sarkon. Gondolkodás nélkül rohanni kezdtem utána.

Louis szemszöge:

Zsebre dugott kézzel sétáltam az ismerős környéken. Volt szerencsénk annyi időt itt bandázni a fiúkkal, hogy már mind úgy ismertük Holmes Chapelt, akár a tenyerünket. Amióta pedig Harry idegenvezetést is tartott nekünk, gyerekkorának minden fontos helyszínét megmutatva, végképp otthon éreztük magunkat itt a srácokkal.

Habár, jelenleg ez az utolsó hely, ahol lenni akarok… Mi lenne, ha esetleg csak úgy kifutnék a világból? — tűnődtem el, bekanyarodva az utca végén.

Megvolt a célállomásom. Egy helyi kiskocsma. Tökéletes hely a megkönnyebbüléshez, ráadásul az odáig tartó út éppen kellően hosszú ahhoz, hogy valamennyire kiszellőzzön a fejem.

Keserű mosollyal a szám sarkában, lehajtott fejjel baktattam tovább a kihalt utcán, egy szerencsétlen kavicsot rugdosva magam előtt. Pontosan úgy éreztem magam, mint az a kis kődarab. Engem is rugdostak, csak nem a lábaim, hanem a rémképeim Harryről és Lexáról. Nem csak a mai incidens játszódott vissza folyamatosan a fejemben, hanem még régebbi, Hawaii-ról maradt emlékfoszlányok is kínoztak.

Azt hiszem, lassan kezdtem a megőrülés határára jutni, ezért is vártam már, hogy végre odaérjek a pubba, és ihassak. Boldogított a tudat, hogy a pia megváltás lesz, és megszabadít minden gondomtól.

Hirtelen azonban nagyot dördült az ég. Első.

Hát ez remek, még esni is fog! Milyen ironikus! — forgattam meg a szemeimet bosszúsan. Kezdtem úgy érezni magam, mint valami béna filmben, ahol a történéseket az időjárással állítják párhuzamba.

A dördülés hangjára egyúttal automatikusan fel is pillantottam, és meglepve láttam, hogy nagy, sötét felhők borítják az eget.

Hogy ezek nekem eddig miért is nem tűntek fel? — ráncoltam össze a szemöldököm értetlenül, majd gyorsan végigmértem az öltözékem.

Elégedetten konstatáltam, hogy szerencsére sikerült akaratlanul is jó szerelést választanom, amikor átöltöztem kényelmesebb ruhákba a bőröndöm kipakolása előtt: fekete tornacipő, világosszürke mackónadrág, sötétszürke póló, és egy sötétkék kapucnis pulcsi. Tökéletes ahhoz, hogy megázzak, merthogy a kocsma nincs nyitva napi 24 órában, a házba visszamenni pedig semmi esetre sem fogok. Soha.

— Louis? — hallottam meg váratlanul a hátam mögül egy édes hangot. Illetve, sztornót kérek, az ’édes’ kihúzva!

Szinte a nevemmel egy időben, egy hatalmas mennydörgés visszhangzott a kihalt utcákon. Második.

Azonnal szoborrá merevedtem, mert bár a lépéseinek zajából ítélve legalább 10 méternyire saccoltam a közöttünk lévő távolságot, a testéből áradó hő azonban lassan még így is eljutott hozzám. Kétségbeesetten próbáltam erőt venni magamon, és tovább menni, mert máris kíméletlenül vonzott magához az egész lénye, pedig még hátra sem fordultam, hogy ránézzek.

A magammal vívott csatában azonban szinte azonnal szorult helyzetbe kerültem, mert a gondolataim megteltek olyan képekkel, ahogy a karomba zárom és vadul megcsókolom, ő pedig egy halk sóhajjal a hajamba túr, és végleg megadja magát nekem…

Ijedten megráztam a fejem, hogy kijózanodjak, majd gyorsan elindultam, mielőtt még odaérhetett volna hozzám, menetközben pedig gondolatban kupán vágtam magam az előbbi elgyengülésért.

— Louis, állj meg, kérlek!

Bár a hangjában eddig is bujkáló bizonytalanság ezúttal még jobban érződött, a szavai sokkal inkább egy kétségbeesett könyörgéshez hasonlítottak.

Én viszont továbbra sem néztem rá, sőt, ezúttal nem is álltam meg, csak némán mentem tovább, mint aki nem hallott semmit. De a látásom, akaratom ellenére is elhomályosult… A jelenléte olyannyira felfokozott minden bennem kavargó érzést, hogy fizikai fájdalmat éreztem minden egyes rohadt lépésnél. Lélekben képtelenné váltam arra, hogy távolodjak Tőle.

— Louis! — A hangja elcsuklott a nevem végén, én pedig automatikusan nyeltem egy nagyot, hogy megszabaduljak a torkomban keletkezett gombóctól.

Szinte néhány másodperc alatt, hirtelen begyorsítva megszüntette a néhány méteres előnyöm, és a karomat megragadva egy kétségbeesett rántással maga felé fordított.

Ahogy a tekintetünk végre először összekapcsolódott, hatalmasat villámlott, és újabb mennydörgés hallatszott. Harmadik.

Két könnyben úszó szempár találkozott egymással. Legnagyobb döbbenetemre az ő pillantásában is pontosan ugyanaz tükröződött, mint az enyémben; fájdalom, csalódottság, értetlenség és szomorúság vegyes keveréke.

— Louis… — suttogta, gyengéden megfogva a kezem.

— Miért jöttél?! — rivalltam rá, és egyúttal rögtön hátrébb is léptem, hevesen elrántva a kezemet az ujjai közül, mintha csak megégettem volna magam. Bosszúsan konstatáltam, hogy a viselkedésem és a hangom is ezerszer durvább volt, mint akartam.

Az általam megütött hangnem őt is váratlanul érte, alig észrevehetően összerezzent, a szemeiben fájdalom villant, de nem nyúlt utánam.

— Mert elmentél — szinte csak a szájáról olvastam le a szavakat, olyan halkan válaszolt.

— Egyedül akarok lenni, oké? Csak hagyj békén! — sóhajtottam fel mérgesen, bár valójában semminek sem örültem volna jobban, mintha velem marad. Szükségem van rá.

— Mi történt? — kérdezte halkan, a tekintete megtelt aggodalommal.

— Még kérdezed?! — dühödtem be. — Te most szórakozol velem?!

— Louis, ha te esetleg azt hiszed, hogy Harry… — itt félbeszakítottam.

— Kurvára nem érdekelnek a részletek! — sziszegtem, majd gyorsan elfordultam, mert a könnyeim felülkerekedtek a visszatartásukért vívott csatánkban.

— Milyen részletek? Nézd, köztünk nincs semmi Harryvel, oké? Higgy nekem, Louis! — kérte.

— Mindent láttam, ne hazudj! — nevettem fel keserűen, és megtöröltem a szemeim, hogy a gyengeség legkisebb árulkodó jele nélkül fordulhassak vissza hozzá.

— Ő a barátom, értsd már meg végre, legalább te! — nyögött fel bosszankodva.

— A barátod? Szóval mindenkinek hazudtatok, amikor azt mondtátok, hogy szakítottatok… Úgy tudtam! Éreztem! Valójában még mindig vele vagy, Hawaii óta, velem meg csak szórakozol! — vádoltam meg durván.

A végszavam után egy minden eddiginél nagyobbat dörgött az ég. Negyedik.

Ez egyszerűen hihetetlen! Hogyhogy nem vettem észre korábban a nyilvánvalót?! — gondoltam magamban, bosszankodva.

Lexa szemszöge:

Ez egyszerűen hihetetlen! Hogyhogy ennyire nem bízik meg bennem?! — suhant át az agyamon, az arcomra pedig szinte azonnal kiült a csalódottság.

Te jó ég, nem elég, hogy Niall belém vetett bizalma oda, de ezek szerint már Loué is! — döbbentem rá a szörnyű igazságra. — Bassza meg, mégis mit csinálok ennyire rosszul?!

— Úristen, Louis, mégis miről beszélsz?! Nagyon kérlek, ne gyárts összeesküvés-elméleteket! Harry CSAK egy barátom! HAVEROM. Érted ezt a szót? — nevettem fel tehetetlenül, kínomban. Az egész helyzet percről percre képtelenebbé vált.

— Hát hogyne! — nevetett fel gúnyosan. — Én is így láttam!

— Nem bízol bennem? — néztem rá a sírás szélén állva. Nem bírtam megállni a kérdést.

— Komolyan azt mondtad Gemmának, hogy szereted? — kérdezett vissza kifejezéstelen arccal.

— Igen, de csak úgy, mint a bátyámat! — tiltakoztam.

— Ne is áltasd magad, Lexa, te sosem fogsz a bátyádként tekinteni Rá! — csóválta a fejét Louis, az arcán keserű mosollyal.

— Igazad van, tényleg nem, mert már régebben jártam vele, akárcsak Zaynnel. Nehéz az ex-pasidat testvérként kezelni — mondtam, és közben végig mélyen a szemébe néztem, hogy láthassa, igazat mondok. — Végül ezért is javítottam ki magam Gemmánál. Ő meg azt mondta, érti, miről beszélek, de most már tudom, hogy nem így volt — magyaráztam.

— Barátok, mi? — nevetett fel gunyorosan, megforgatva a szemeit.

— Nem bízol bennem — suttogtam fájdalmasan, az arcomon pedig legördült egy kövér könnycsepp, amit képtelen voltam visszatartani.

— Láttam, amit láttam, az istenit neki! — mordult rám Louis.

Ebben a pillanatban újból hatalmasat dördült az ég. Ötödik.

Csak ekkor tűnt fel, hogy a levegő is rettentően lehűlt körülöttünk mostanra, aminek köszönhetően már biztosan tudtam, hogy percek kérdése, és óriási vihar lesz. Amikor pedig még a szél is feltámadt, hogy engem igazoljon, szabályosan reszketni kezdtem a hideg miatt, de végül is, egy szál pólóban mit vártam?

A szemem sarkából érzékeltem, ahogy Louis automatikusan a pulcsijához nyúlt, bennem újjáélesztve a reményt.

Le fogja venni, hogy nekem adja — gondoltam, a szívverésem pedig akaratom ellenére is megduplázódott.

Azonban, a várakozásaimmal ellentétben, lemondóan felsóhajtva legyintett egyet, és megrázta a fejét. Megtörten néztem, ahogy a karja visszaesik a teste mellé. Ez nem fair.

Hosszú, kínos csönd állt be köztünk, csak a testemen végigfutó remegésekkel járó halk sóhajaimat lehetett időnként hallani. Ő láthatóan menekült volna az egész szituációból, mert nem tudott mit mondani, nekem pedig fogalmam sem volt arról, hogyan békíthetném meg végre.

— Esni fog — köszörülte meg végül a torkát. Rekedtes hangjától az egész testemen végigfutott a libabőr, amit hatalmas szerencsémre simán rá tudtam volna fogni a hidegre is, ha kell.

Erőtlenül bólintottam, de semmi többre nem futotta. Nem bíztam annyira a hangomban, hogy normálisan is válaszolni tudjak.

Éreztem, ahogy Louis rám emelte a tekintetét. Egy percig habozott, ami alatt én fürdöttem a pillantása által okozott forróságban, majd váratlanul sarkon fordult, és egyszerűen elindult, engem maga mögött hagyva.

Gondolkodás nélkül indultam utána, a fogaim pedig össze-összekoccantak. A hűvös levegő már szó szerint csípte a bőröm, amióta Louis másfelé nézett. Hiába, a forróság után a hideg csak még hidegebbnek tűnik.

— Hová mész? — kérdeztem, bizonytalanul utána szólva, és bosszankodva vettem észre, hogy a hangom remeg.

— Egy kocsmába — válaszolta feszülten.

— Inni? — faggattam félve.

— Nem, baszd meg, csak megkérdezni valakit, hogy milyen nap van ma! Szerinted?! — dörrent rám.

— A pia nem megoldás, Louis! — próbálkoztam, és megragadtam a karját, hogy megállítsam. — Ne igyál! — kértem kétségbeesetten.

Nem szólt semmit, csak durván kitépte magát a kezeim közül, és fújtatva továbbindult.

— Na jó, Louis, mégis mi bajod van?! Harry a gond? — kérdeztem, ismét a karjánál megfogva.

Hasonlóképp lerázott, majd gyorsított a léptein. Mire észbe kaptam, és utolértem, már egy pub bejárati ajtaján nyomta le a kilincset.

Egy pillanatig haboztam, majd utána mentem. Meglepve láttam, hogy a hely kong az ürességtől, egy sarokban horkoló, iszákos fickótól eltekintve. Bár, végül is, ki más jár inni délután háromkor, augusztusban?

A gondolatmenetem azonban hirtelen megszakadt, mert amint Louis kisétált a háromméteres körzetemből, a szenzoraim elrendelték a boldogságom forrásának azonnali felkutatását. Még egyszer gyorsan körbepillantottam az alkoholbűzzel teli helyiségben, majd némán követtem a bárpultig, ahol aztán szó nélkül helyet foglaltam mellette.

— Mit iszol? — fordult hozzá unottan a nagydarab pultos csávó, a köszönéstől eltekintve.

— Valami erőset, kösz — biccentett Louis, ajkain egy megkönnyebbült sóhajt kiengedve. Tudtam, hogy végre célegyenesben érezte magát a seggrészeggé válás útján.

Némán figyeltem, ahogy leveszi magáról a melegítő felsőt, és a bárszékének apró háttámlájára teszi. A szemeimmel szinte ittam minden apró mozdulatát, rezdülését, a vonásain átsuhanó érzelmek sokaságát. Már-már pislogás nélkül bámultam, de ő láthatóan nagy ívből tojt erre, és felém sem nézett.

Két perc sem telhetett el, amikor a pultos lerakott elé egy nagy poharat, színültig töltve valami bizarr színű folyadékkal. Bár sosem voltam nagy ivó, de erről még én is el tudtam dönteni, hogy nem valami szokványos pia.

— Kevert. Garantáltan kiüt — magyarázta a fickó, Louis kérdő arca láttán.

— Akkor jó — könnyebbült meg azonnal Lou, és a szájához emelve rendesen meghúzta a pohár tartalmát.

— Hozom a számlát — sétált odébb a pultos, miután elégedetten bólintott.

— Na és ha innék még mást is? — szólt utána Louis.

— Hidd el, ha ez nem elég, akkor semmi — vigyorgott, és visszasétált hozzá, majd elé rakta a kis lapot. — Addig fizess, amíg még tudsz! — röhögött.

Louis elvigyorodott, és a zsebébe nyúlt.

— Mindjárt jövök — biccentett a fickó, majd az újonnan érkező, már alapból részegnek tűnő vendéghez sietett, aki a bár másik végében telepedett le. Mielőtt alaposabban szemügyre vehettem volna, Louis elvonta a figyelmem.

— Bassza meg! — sziszegte dühösen, miután mindkét zsebébe mélyen belenyúlt.

Nincs nála pénz — vontam le magamban gyorsan a következtetést. Amikor pedig reménykedve körbepillantott, aztán csalódottan lehajtotta a fejét, már azt is tudtam, hogy a telefonját sem hozta el. Szívás, hogy meghívatni maximum az alvó vagy a most érkezett alkoholistával tudná magát. Vagy velem, de engem jelen pillanatban emberszámba se vesz.

— Na, itt vagyok — tért vissza hozzá a pultos.

Louis nem nézett fel rá, csak továbbra is szótlanul bámult maga elé, úgy, ahogy az elmúlt öt percben is tette. Inni sem ivott többet, gondolom azt remélte, hogy azt az elfogyasztott egy-két decit valahogy még ki tudja dumálni.

— Hozzád beszélek! — emelte fel a hangját a fickó. Dühös volt, és kezdett kifejezetten ijesztőnek tűnni.

— Nincs véletlenül egy telefonod kölcsönbe? — szólalt meg végül Lou halkan. Örültem, hogy nem akar összetűzésbe keveredni azzal az unszimpatikus, nagydarab seggfejjel, és inkább nem folyamodik mellébeszéléshez.

— Nincs — vettette oda a pultos, és élesen beszívta a levegőt. — Csak nincsenek véletlenül anyagi gondjaid? — szűkítette össze a szemeit.

Louis ismételten a hallgatás mellett döntött, a csávó pedig ököllel a pultra vágott. Akaratlanul is összerezzentem, amivel sikeresen felhívtam magamra a figyelmét.

— A csajod? — bökött felém a fejével, megnyalva a vigyorra kunkorodó ajkait.

— Nem — közölte Lou egyszerűen.

— Ó, pedig azt hittem — mondta csalódottan. — Ebben az esetben, mindjárt visszatérünk rád, kistöki, szóval el ne merj menni! De előbb, kielégítem a hölgy vágyait! — fordult felém, nekem pedig a szavai hallatán az arcom grimaszba rándult.

— Mit óhajtasz, szépségem? Az első, csak neked, csak most, ingyenes! — fogta meg kövér ujjaival a pulton heverő kezem, és csücsörítve egy csókot dobott felém.

— Ingyenes? — vontam fel a szemöldököm. — Akkor, azt én rendeltem — mutattam a Louis előtt heverő italra.

— Cicamicám, csak neked, a vendégeidnek nem! — figyelmeztetett, erősen megszorítva a kezem, majd mézesmázosan folytatta. — Mit szeretnél, baby? Mondd el bátran apucinak a legtitkosabb vágyaidat! — kacsintott rám, és perverzen végigmért, elidőzve a számon és a mellemen.

Louis felhorkant mellettem, amitől melegség öntötte el a szívemet, és megnyugtattam magam, hogy csak azért mondta az előbb, hogy nem vagyok a „csaja”, mert hivatalosan nincs így.

— Először is, vedd le rólam a mocskos kezed! — rántottam el a kézfejem az izzadt tenyere alól, és undorodva megtöröltem a nadrágomban. — Másodszor pedig, mi most elmegyünk! — ragadtam meg Louis csuklóját.

— Na, még mit nem! A srác nem fizetett! Szétverhetném érte! — dühödött be.

— De alig ivott belőle! — szálltam vitába.

— Tudod mit, szépség, ha ennyire véded ezt a kis mitugrászt, van egy módja annak, hogy életben hagyjam, és elengedjem neki a fizetést — vigyorodott el, és jelentőségteljesen rám kacsintott.

— A kurva anyádat, te rohadék! — ordított fel Louis, és ökölbe szorított kezével ő is a pultra vágott.

— Sürgősen fogd be a pofád, vagy beverem! — fenyegette meg a pultos, aztán szélesen elvigyorodva felém biccentett. — Ha nem látnád, éppen rólad tárgyalunk ezzel az angyallal. Nos? — fordult hozzám kérdőn. — Nem kell félned, gyorsan végzünk! Mekkorára tudod tátani azt a gyönyörű szádat?

Undorodva nyeltem egyet.

— Igen! — nyögött fel, megnyalva az ajkait. — Pontosan így nyeld majd le azt is, amit a végén jutalomként a szádba kapsz!

Louis szitkozódva elém állt, és láttam rajta, hogy nagy önuralomra van szüksége ahhoz, hogy ne menjen neki azonnal.

Örültem, hogy Lou ennyire véd, a jelenléte biztonságérzetet adott. Teljes megnyugvás pedig akkor öntött el, amikor a zsebembe nyúltam a háta takarásában. Hála az égnek, pontosan ebben reménykedtem…

— Érte még azt is megtenném — kerültem ki Louist, bátran annak a perverz disznónak a szemébe nézve. — De pechedre, haver, egy szót sem szólhatsz! — raktam le a pultra a pia árát.

— A rohadt életbe! — káromkodott, majd elvette a pénzt, és intett Lounak, hogy visszaülhet.

Azt vártam, hogy Louis majd karon ragad, és elhúzunk onnan, vagy legalább rám mosolyog és megköszöni, de semmi ilyen nem történt, hanem egyszerűen újból helyet foglalt a székén, és csendesen meghúzta a poharát.

Értetlenül néztem körbe a kocsmában, de senkiben sem hagytak mély nyomot az események. A sarokban alvó fickó továbbra is egyenletesen horkolt, a másik, részeg vendég magában dalolászott egy kicsit távolabb, a bunkó pultos pedig a pénztárgéppel szöszmötölt, tőlünk három méterre.

Hát jó — gondoltam, a némán iszogató Louist figyelve, aztán visszaültem mellé. — Egy utolsó próbálkozás. Aztán leszállok róla, és átülök máshová. De egyedül hagyni biztosan nem fogom. Soha.

— Elmondod végre, hogy mi bánt? — kérdeztem reménykedve, óvatosan megérintve a vállát. — Lou, kérlek! Mondd el nekem, tudni akarom! — kezdtem el könyörögni, amikor még két perc elteltével sem válaszolt.

Louis izmai megfeszültek, a tekintete elsötétült, én pedig automatikusan lehunytam a szemeim, felkészülve a robbanásra.

Ebben a pillanatban, mintegy vészjósló előjelként, akkorát dörgött az ég, hogy még a falak is beleremegtek. Hatodik.

— Huh, a nemjóját! Mekkora vihar van készülőben! — adott hangot a döbbenetének a pultos, néhány méterre tőlünk.

Én azonban nem figyeltem rá, hanem csukott szemekkel, minden idegsejtemmel Louisra koncentráltam. De még így is felkészületlenül ért, ahogy az öklével hirtelen a pultra vágott.

— TE vagy a bajom, a kurva életbe már! — dörrent rám, a hangja tele volt indulattal.

Bármennyire is ijesztő volt, ahogy haragra gerjedt, nem rezzentem össze a félelemtől, mert a szavai szinte azonnal szíven ütöttek, és teljesen lefagytam a sokktól. Az ujjaim automatikusan váltak le a pólójáról, és a karom magatehetetlenül zuhant vissza a testem mellé.

A szememből már patakzott a könny, amikor pár perccel később végre nagy nehezen felnéztem a villámokat szóró szempárba, és némán bólintottam. Megértettem a célzást.

— Ne aggódj, elmegyek. Egy percig sem szeretnék neked tovább kellemetlenséget okozni — léptem hátrébb, a hangom meggyötört volt, ahogy a zokogás egyre jobban fojtogatott.

Már épp sarkon fordultam, amikor a csuklómnál fogva visszarántott.

Bocsánatot fog kérni — gondoltam reménykedve, és igyekeztem visszanyelni a könnyeimet.

De a megkönnyebbülésem azonnal elszállt, amint szembetalálkoztam a viharos tekintetével.

— Ne játszd a mártírt, bassza meg! — morogta. — Tudom, hogy köszönetet vársz, de nem tettél semmi nagyot! Nekem is van szám, vagy akár seggem is, ha olyan lyukat akar, nem kellettél ide hősködni! Ha nem lett volna nálad pénz, úgyis csak azt engedtem volna, hogy engem használjon! Az én adósságom volt, nagyfiú vagyok már, megoldottam volna, érted?!  Különben is, nincs szükségem rád!

Könnyes szemekkel néztem fel rá. Tudtam, hogy ez most már valami egészen másról szólt. A büszkeségéről.

— Menj vissza a drágalátos Haroldodhoz, engem pedig hagyj végre élni! Kibaszottul irritál a jelenléted, tudod?! NINCS. SZÜKSÉGEM. A. SEGÍTSÉGEDRE. Se rád! — üvöltötte, magából kikelve.

A szavai olyannyira fájtak, élükön a Harrys célzással, hogy már semmi sem tudott érdekelni, és egyszerűen visszatámadtam.

— Ugyan már, te maximum álmodban szophattad volna le! Szarrá vert volna ő is, ahogyan Tom tette! Emészd meg, Louis, hogy agyonvertek volna! Megint!

Tudtam, hogy amit a fejéhez vágtam, a létező legnagyobb kegyetlenség volt, de valahogy kicsúszott a számon, ahogy elborult az agyam, és már nem tudtam visszaszívni. Pedig vissza akartam, mert úgy éreztem, hogy túl messzire mentem.

Két dühös és sértett szempár nézett farkasszemet még néhány percig, ahogy mindketten a hallottakat próbáltuk megemészteni. Végül én voltam az, akinek elsőként elege lett, és egyszerűen sarkon fordulva elrohantam. Louis pedig nem indult utánam.

Dühösen csaptam be magam mögött a kocsma ajtaját, bár a hangos csattanást elnyomta egy újabb mennydörgés. Hetedik.

A hűvös levegőre kiérve aztán tehetetlenül néztem körbe az utcán, a szemeimből már patakzott a könny. Bár csak homályosan, de láttam, hogy egy lélek sem járt arra, az eget pedig sűrű, fekete felhőréteg borította.

Hmm, még szerencse, hogy kicsit sem baljós — állapítottam meg magamban, de azért tétován elindultam.

A szívem minden lépésbe belesajdult, a könnyeim pedig nemhogy fogytak volna, hanem inkább megsokszorozódtak, ahogy haladtam. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem hagyhatom itt, bármennyire lesz is majd megalázó, amikor kijőve belém botlik, és rájön, hogy megvártam, még ezek után is.

Hirtelen azonban belém hasított a felismerés, hogy nem emlékszem arra, hogyan juthatok vissza Harryékhez. Kétségbeesetten álltam meg az utca közepén, fogalmam sem volt arról, hogyan tovább. A zsebembe benyúlva bosszúsan konstatáltam, hogy Louishoz hasonlóan az én telefonom is a házban maradt. Remek, és most?!

Váratlanul aztán egy esőcseppet éreztem meg a fejem tetején. Automatikusan felpillantottam az égre, így a következő már az arcomra érkezett, egy csíkban lemosva a könnyeimet. Na de jó, még ez is!
Nincs mese, Lexa, vagy eltévedsz az esőben, vagy visszamész a kocsmához — vettem számba a két, számomra kedvezőbbnél kedvezőbb opciót.

Végül egy beletörődő sóhajjal fordultam meg, hogy visszainduljak, miközben az eső már egyre jobban megeredt. A pub előtt azonban ismét megtorpantam. Semmi kedvem nem volt újfent találkozni a perverz pultossal, vagy a két bennfetrengő részeggel.

Egyetlen okom lenne bemenni… Louis. De mivel ő látni sem akar pillanatnyilag, talán jobb, ha kint maradok — gondoltam végig gyorsan. — Már csak az a kérdés, hogy hogyan?

A szemeimmel lázasan kutattam valami megoldás után, amikor végre megpillantottam a legkézenfekvőbb lehetőséget; egy padot, a kocsma előtt, a fal tövében, még éppen a tető alatt. Tökéletes.

Elégedetten ültem le, majd kényelmesen elhelyezkedtem, szorosan átölelve a felhúzott lábaim. Nagyjából már megnyugodtam eddigre, így képes voltam racionálisan felmérni, hogy nagy felelőtlenség az, amit csinálok. Ugyanis, ott ülve szabályosan reszkettem a hideg miatt, az időközben kissé vizessé vált ruháim pedig nem igazán segítettek a helyzetemen. De akkor, ott, az esetleges tüdőgyulladás volt az, ami miatt a legkevésbé aggódtam.

Hosszú percekig szótlanul bámultam magam elé, néha-néha felpillantva az égre, hogy lássam, mikor kezd el végre felszakadozni a felhőzet. Bár eddigre már jelentőségét vesztette, hogy eláll-e az eső hamarosan, ugyanis magamban eldöntöttem, hogy nem megyek haza Louis nélkül.

Nem hagyhatom itt, mert valószínűleg a sárgaföldig leissza magát, részegen pedig majd magától összeesik három lépés után — próbáltam meg észérvekkel magyarázni azt, amit nem lehet. Azt, hogy szeretem, és kész.

Egy kérdés azonban akaratlanul is befészkelte magát a gondolataim közé: vajon később is ez lesz? Ha van egy kis feszültség, akkor azt rögtön egymáson fogjuk majd levezetni, ahelyett, hogy mi ketten jóban-rosszban együtt lennénk, és mindig támogatnánk a másikat? Vajon majd akkor is egymást fogjuk bántani, ha a világ néha ellenünk fordul?

Bármennyire is igyekeztem elhessegetni ezeket a gondolatokat a fejemből, nem nagyon jártam sikerrel, és egyre jobban kétségbeestem. Már szó szerint az is átsuhant az agyamon, hogy mennyire lehetnek komolyak az érzéseink, ha képesek vagyunk egymásnak esni a legkegyetlenebb célzásokkal…

Az engem gyötrő kétségek, a fájdalmasan nyilvánvaló magányosság, és a borús időjárás együttesen még azt is elérték nálam, hogy az idáig legszentebbnek hitt dologban is kételkedjek: a szerelmünkben.

Bármennyire is utáltam magam érte, megkérdőjeleztem az érzéseit, és tudtam, hogy ez már egy komoly probléma jele lehet. Fájt, de lassanként eljutottam oda, hogy kezdtem én is elveszíteni a bizalmam Louis iránt, amit mindeddig sziklaszilárdnak és megingathatatlannak véltem.

A gondolatmenetemet a kocsma ajtajának váratlan nyikorgása szakította meg…

Pár másodperc elteltével végül inkább a mozdulatlanság és az észrevehetetlenségre törekvés mellett döntöttem, miután fejben gyorsan végigjátszottam a lehetséges opciókat. Tudtam, hogy vagy a perverz pultos csávó az, mondjuk, mert kihozta a szemetet, vagy netalántán valamelyik seggrészeg alkoholista, akikkel találkozni szintén nem volt hangulatom. Vagy esetleg… Louis.

És, bármilyen furcsán is hangozzék, egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy melyik verzió a legelőnyösebb a számomra. Egy valamit tudtam csupán: azt, hogy amennyiben nem Lou az, akár még a testi épségem is veszélybe kerülhet a következő néhány percben. Ez a gondolat pedig, nem töltött el túl nagy lelkesedéssel, szerintem maximálisan érthető okokból.

Komolyan, képtelen voltam eldönteni, hogy vajon jobb lenne-e, ha Louis lenne az, és most azonnal túlesnénk azon a bizonyos, általam előre rettegett, mostanra már esedékessé vált beszélgetésünkön, amire talán sosem leszek eléggé felkészülve lelkiekben. Vagy pedig, hogy esetleg úgy járnék-e jobban, ha inkább valaki más lenne a „vendégem” a maradék három pasiból, még akkor is, ha ez magában hordozná azt a lehetőséget, miszerint újfent egy hímnemű erőszakos viselkedésének áldozatává válok.

Döntésképtelen lévén végül teljesen a sors kegyeire bíztam magam, és csak reménykedni tudtam abban, hogy a számomra legelőnyösebben jövök ki az egész szituációból.

Egyelőre ennyi lenne, és most szeretném jelezni Nektek, hogy amennyiben folytatást akartok, ne nyírjatok ki (még)! :D
Remélem tetszett, kommentben várom a tippeket a folytatást illetően! ;) <3