~120. Megbocsájtani vagy küzdeni? (1.rész: Magány)

Sziasztok! :)) Nem akarok semmit írni ide, úgy érzem, nem lenne sok értelme.

Szóval, jó olvasást, I hope u like it :)) <3

~120. Megbocsájtani vagy küzdeni? (1.rész: Magány)

Lexa szemszöge:

Amikor Harryvel visszamentünk a földszintre, a nappaliban már nem volt csend, ugyanis a társaság valamelyik tagját irritálta a feszült hallgatás, ezért előzőleg bekapcsolta a tévét. A helyiségbe belépve azonnal feltűnt, hogy bár ment valami műsor normál hangerőn, senki sem azt figyelte — mindenki a gondolataiba mélyedt, és a nemrég történteken töprengett.

A nappaliban lévők egyébként két „táborra” különültek. A kanapéegyüttes távolabbi, nagyobb felén ült együtt Zayn, Tori, Liam, Danielle és a bátyám; míg az ülőgarnitúra bejárathoz közelebb eső részén egyedül Louis foglalt helyet.

Az utóbb említett azonnal felfigyelt az érkezésünkre, a nappaliba való belépésünk kiragadta őt a magányos hallgatás minden fájdalmas érzése és gondolata közül, az arcáról majdhogynem azt lehetett leolvasni, hogy mi ketten Harryvel végre fényt hozunk számára az éjszakába… — Azonban Louis később kénytelen volt csalódni, mert túl sokat remélt a jövetelünktől.

Szóval, Lou ahogy észrevett minket, azonnal felkapta a fejét, és természetesen rögtön rajtam állapodott meg a tekintete. Némán álltam a pillantását, de az arcom rezzenéstelen maradt. Még mindig képtelen voltam felfogni, hogy ennyivel — alig néhány mondattal — képes volt teljesen lemondani rólam… Rólunk…
A fejemben közben végig csak ez visszahangzott: Vajon valóban ennyit értem neki én? Én, és minden, ami köztünk volt? Ennyit, hogy néhány sort alig megtöltő szómennyiséggel, és egy fokozatosan gyengülő öleléssel végleg lezárjon mindent? Meg egyáltalán, hogyan tud lezárni mindent?! Igazán megtaníthatná nekem is a módszerét, mert eszméletlenül nagy szükségem van rá!

Louis egyre jobban kétségbeesett a közömbösségem láttán, és, mintegy utolsó mentsvárként, halványan rám mosolygott, hátha azzal megtöri a jeget…

Ahogy szembesültem a szeretetteljesen felfelé görbülő, puha ajkaival, és a reménytől csillogó tekintetével, majdnem megadtam magam. Volt egy olyan pillanatom, amikor legszívesebben odarohantam volna hozzá, az ölébe vetettem volna magam, és arra kértem volna, hogy csókoljon meg — feltéve, ha utána már soha többé nem hagyja abba…

De nem volt elég ideje, hogy megtörjön, mert Harry elhúzott magával a többiekhez, megszakítva a Louissal kialakított szemkontaktusunk.

Miközben távolodtunk Loutól, egyszer visszafordultam hozzá, merő kíváncsiságból. Legnagyobb megdöbbenésemre Louis sóvárogva, majdhogynem könyörögve nézett utánunk. Nem emlékeztem olyan esetre, amikor láttam már volna olyan magányosnak, mint akkor. Egyedül volt — a szó legrosszabb és legtágasabb értelmében.

A szívem égett a vágytól, hogy megvigasztaljam — ha mással nem is, legalább egy mosollyal. De végül nem tettem meg, pedig komolyan gondolkodtam rajta. Nem tettem meg, mert Lou nem azt akarta, hogy sajnáljuk — ő valami egészen másra vágyott, másra volt szüksége. Sajnos akkor még nem tudtam, mi az a valami, ami hiányzik neki, a felismerés másnap reggelre tolódott a kusza gondolataim miatt.

Tehát, mihelyst Harry leültetett maga mellé a kanapéra, igyekeztem megállni, hogy újból Rá nézzek. Nem tudtam — és nem is akartam megtudni —, hogy meddig bírom szomorúnak és elhagyatottnak látni. Komolyan félő volt, hogyha a kelleténél többször pillantok felé, megesik rajta a szívem, és minden haragom ellenére odakucorodok az ölébe — amire egyébként ő láthatóan vágyott is.

Végül nagy nehezen erőt vettem magamon, és szó nélkül elfordultam a társaság irányába. Louis ismét tökéletesen egyedül maradt.

***

Niall — aki az összfeszültségből ugyebár csak a bandára tartozó részt érzékelte — unta meg elsőként a semmittevést, és betett egy általa választott horrorfilmet.

Amíg kiment a (számára) elmaradhatatlan pattogatott kukoricáért, és az egyéb (szintén neki szükséges) rágcsálnivalókért, Louis összeszedte a bátorságát, és felkelt, odasétált hozzánk, majd leült… egyenesen mellém — pechemre ugyanis a mellettem csücsülő Harry túloldalán foglaltak helyet a többiek (az éppen távol lévő Niallel együtt), és így én kerültem a sor legszélére.

— Jöttelek megvédeni — súgta a fülembe Lou lágyan, miközben gyengéden, mégis jelentőségteljesen megfogta és megszorította a kezem.

Kirázott a hideg, és az egész testemben megremegtem, amikor megéreztem a bőrömön a forró leheletét. Félve pillantottam felé, ő pedig — ahogy találkozott a tekintetünk — halványan elmosolyodott. A gyomrom ettől automatikusan görcsbe rándult, egyszerre pillangók tömkelege kezdett el repkedni benne… a lepkék örömtáncát egyébként az is fokozta, hogy Louis közben még mindig makacsul fogta a kezem.

Képtelen voltam bármit is kinyögni válaszképp, a hangom egyszerűen elment.

Miért csinálja ezt velem? — gondoltam kétségbeesetten. — Tudja, hogy dühös vagyok rá, és idejön elgyengíteni! Ehhez én egyedül kevés vagyok… Néhány percen belül tényleg teljesen megtör…

Harry — mintha csak kitalálta volna a fejemben visszhangzó gondolatokat — szó nélkül átnyúlt a hátam mögött, és magához ölelt, Louist pedig egyszerűen odébb tolta tőlem a kezével.

Erre Lou kezei azonnal ökölbe szorultak, a feje kipirult a dühtől.

— Ne avatkozz bele, Styles! — morogta.

Harry nem válaszolt, így kíváncsian néztem fel a göndör hajúra. Mivel Hazza végig engem figyelt, és nem Louist, a pillantásunk azonnal találkozott.

Hálásan rámosolyogtam, mire ő szó nélkül rám kacsintott, de Lounak továbbra sem volt hajlandó felelni. Egyszerűen méltatlannak találta arra a barátját, hogy reagáljon a gyerekes kitörésére, elvégre ő úgy érezte helyesnek, hogy segített rajtam.

— Szeretlek — suttogta Louis végső elkeseredésében, utolsó próbálkozásképp.

Megrezdültem, ahogy elértek a fülemig a szavai, valahogy képtelen voltam közömbös maradni, és reakció nélkül hagyni a dolgot.

Odafordítottam a fejem Louhoz, persze továbbra is Harry biztonságot nyújtó ölelésében maradva, és szólásra nyitottam a számat. Louis visszafojtott lélegzettel várta a mondandóm, de pont mielőtt bármit is szólhattam volna, visszatért a bátyám. Emiatt persze néma maradtam, és becsuktam a számat, amitől Lou látványosan elszomorodott.

A majdnem kimondott szavaimat visszanyelve elfordultam tőle, és a szemeimmel a képernyőre tapadtam. Az előző jelenet alatt egyszer sem néztem a szemébe, csupán csak felé, hiába válaszoltam neki majdnem a „szerelmi vallomására” — Louis is hiányolta a szemkontaktusunk, ezért újból megfogta a kezem, hogy elérje, hogy visszapillantsak rá.

A tekintetünk ezúttal merő véletlenségből (és az én figyelmetlenségemből adódóan) találkozott, ami után Lou szemei már makacsul fogva tartották a pillantásom.

— Ennyire haragszol rám? — kérdezte bánatosan.

Komolyan erőt kellett vennem magamon ahhoz, hogy (nagyjából) érzelemmentes tudjak maradni, és hogy képes legyek higgadtan válaszolni.

— A szemembe hazudtál tegnap, Louis, ma pedig simán lemondtál rólam! Mégis mit vársz, hogy tapsikoljak örömömben?! — sziszegtem halkan. — Igen, eltaláltad, mérges vagyok! Ó, és nem mellesleg rohadt nagyot csalódtam benned, tudod? Azt hittem, hogy ennél többet érek neked, és nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy ez nem fájt! De legalább most már tudom, mennyit jelentettem neked én, meg az az egész, ami köztünk volt… Semmit. Szinte semmit se… — egyre jobban elhalt (a Niall miatt amúgy is lehalkított) hangom, a végére már nem tudtam megállni, néhány könnycsepp gurult le az arcomon.

Louis egy hatalmas nyelést tudott csak felmutatni válaszképp, semmi egyebet.

— Szerintem mindketten jobban járunk, ha nem folytatjuk tovább ezt az egész szenvedést — húztam el a kezem az övétől. — Sajnos csak mindkettőnknek fájdalmat okoz, és…

— Ne! — kiáltott fel Lou, kétségbeesetten a kezem után kapva.

A hangos megnyilvánulása következtében minden szem rá szegeződött, mire ő fülig pirulva magyarázkodni kezdett.

— Csak… izé… a filmre mondtam… Nem bírtam megállni, bocsi — szabadkozott vörös fejjel.

— Gyere, Tomlinson, ha ennyire félsz egy horrorfilmtől, téged is szívesen átölellek! — gúnyolódott Harry. — Gyere nyugodtan, ülj át a másik felemre!

— Nem, de kösz az ajánlatot! — sziszegte Louis haragosan.

— Hagyd békén Lexát, oké? Nem kíváncsi rád! — morogta Hazza, miután már mindenki újból a tévére koncentrált, és nem ránk.

— Azt hadd döntse el ő! Ki vagy te, hogy helyette mondasz véleményt, ráadásul az ő nevében?! — vágott vissza Lou.

— Harry, hagyd! — kértem lágyan az engem védelmező fiút.

— Igazad van, nem ér ennyit! — bólintott a göndör hajú, majd győzedelmesen Louisra vigyorgott, és elfordult.

— Ne! Ne mondj ilyeneket, kicsim, kérlek — nyöszörögte Lou, ezúttal már óvatosabban és jóval halkabban.

— De ha egyszer nem maradt más választásunk? Pontosabban: de ha egyszer nem hagysz nekem más lehetőséget? — nevettem fel keserűen, aztán elkomolyodva folytattam. — Nézd, én nem akarok drámázni, csak azt mondom, amire rájöttem, neked hála! Segíteni akarok mindkettőnkön ezzel, hidd el! Nehogy azt gondold, hogy nekem ez nem fáj, mert igenis bánt, jobban, mint ahogy el tudnád képzelni! De észre kell venned: bukásra vagyunk ítélve… Illetve, te már észrevetted, hiszen le is mondtál rólam nemrég! Szóval, hagyd ezt a könyörgős részt, ne nehezítsd meg se magadnak, se nekem…

— Most te vagy az, aki lemondasz rólunk! Én sohasem tettem meg! — vádolt meg Louis, teljesen kétségbeesve.

— Te kezdted, én csak befejezem! Elengedtél… — itt elcsuklott a hangom. — Elengedtél… — ismételtem meg erőtlenül, a könnyeimet már alig bírtam visszafogni. — Hogy tehetted meg? Hogy engedhettél el? — néztem a szemébe elgyötörten, a pillantásom homályos volt benntartott a könnycseppektől.

— Én nem… én akkor nem engedtelek el! — tiltakozott Lou, a hangja elhaló volt. — Sohasem tudnálak elengedni, érted?! Te vagy az utolsó dolog, amiről valaha is lemondanék, Lex! Miért nem hiszed el?

— Nem tudom miért… — ráztam meg a fejem kábultan. — Nem tudom miért, de nem hiszek neked…

Louis könnybe lábadt szemekkel vette tudomásul a vereséget. Nem hittem neki… Elvakított a düh és a csalódottság, amit nekem okozott, ezért képtelen voltam rá.

*** Este 11 körül ***

Már mindenki felvonult a szobájába, így én is. Éppen zuhanyozni készültem, amikor kopogtak.

— Ki az? — kérdeztem, de nem érkezett válasz.

— Menj innen, Louis, kérlek! — folytattam, mert a némaságból egyből rájöttem, hogy ő a látogatóm.

— Ne már, Lex, beszéljük meg! — szólalt meg kintről a „tippem” könyörgő hangon.

— Lou, nincs mit megbeszélnünk ezen! — nyitottam ki az ajtót résnyire, hogy szembesülhessen a szikrázó pillantásommal.

— Dehogynem! Engedj be, kérlek — lépett volna be, ha nem reagálok időben, és nem csukom be az ajtót.

Azonban ő is gyors volt, és a lábával az utolsó másodpercben kitámasztotta, így az ajtó egy „lábfejnyi résnyire” nyitva maradt.

— Gyönyörűm — próbálkozott újra.

— Egyedül szeretnék lenni, Louis — közöltem vele komolyan.

— Én meg veled szeretnék lenni — fúrta a tekintetét mélyen az enyémbe. — Ne mondd, hogy te nem akarsz velem aludni! — nyalta meg a száját, pimaszul vigyorogva.

Vágyakozóan néztem a nyelvét, ahogy végigsimított vele az ajkain. Kétségbeesetten haraptam be a szám, amikor megláttam a nedvesen és hívogatóan csillogó, puha ajkakat.

— L-Louis… — suttogtam nyöszörgő hangon.

— Tessék, szépségem? — mosolygott elégedetten Lou, és figyelmetlenül elvette az eddigi helyéről az ajtót kitámasztó lábát.

— Jó éjt! — csuktam be hirtelen az ajtót, és mielőtt még reagálhatott volna, ráfordítottam a kulcsot…

Egy hatalmas sóhaj kíséretében elléptem a szobám bejáratától — és így Tőle is —, majd a fürdőbe mentem. Gyorsan levetkőztem, és beálltam a forró víz alá. Tényleg nagyon szükségem volt az egyedüllétre.

Zuhanyzás közben a fejemben filmként peregtek le a különféle események és emlékek.

Az, amikor ma szörnyű felfedezést tettem Louis 3 és fél hete tapasztalt, furcsa viselkedéséről, vagy amikor Eleanor kimondta, hogy terhes… — ezek mind könnyet csaltak a szemembe. Elvégre, Louban határtalanul megbíztam, és ez lett az eredménye… Ez, hogy becsapott! Hogy a képembe hazudott!

A gondolataimban újra és újra visszhangzottak Louis lemondó szavai is:
„— Jól van, akkor menj csak! — mondta váratlanul, és éreztem, hogy lazul a szorítása. — De tudnod kell, hogy most magaddal viszel mindent belőlem! A szívemet, a lelkemet… mindenemet! — nézett rám csillogó szemekkel, a hangja maga volt a merő fájdalom.”

Ennyi volt… ennyit értem neki én! — nevettem fel magamban hitetlenül, keserűen.

Hirtelenjében olyat éreztem, amit már nagyon régóta nem: magányt. Forró zuhany alatt álltam, mégis fáztam. Fáztam, mert üresnek éreztem magam belül, és mert eszméletlenül hiányoztak körülem Louis erős, biztonságot és meleget nyújtó karjai. Egy magam voltam, hosszú idő óta újra.

A harag és a csalódottság, amit éreztem, túlságosan elvakított ahhoz, hogy tisztán és értelmesen gondolkodjak. Annyi volt bennem az indulat, hogy már nem bírtam uralni a viselkedésemet. Egyszerre pofoztam volna fel Lout, mert hazudott, ugyanakkor hozzá is bújtam volna szorosan, és megcsókoltam volna, mert mégis csak szeretem. Nem tudtam, mit tegyek, a fejem tele volt kérdésekkel, válaszokat pedig egyelőre sehol sem találtam.

Megbocsássak neki vagy küzdjek magamért? — ez volt a legfőbb kérdés.

Ugyanolyan tanácstalanul léptem ki a zuhany alól, mint ahogyan beálltam oda. Semmit sem haladtam előre, csak sírtam egy jót. Egy részem már bánta, hogy ilyen voltam Louissal, a másik felem viszont biztatott a keménység folytatására.

Egy szál törülközőbe csavarva mentem ki a fürdőből, vissza a szobámba. Ahogy kiléptem az előbbi helyiségből, türelmetlen kopogást hallottam az ajtóm felől.

— Louis, már megmondtam, hogy menj innen! — kiabáltam ki, dühösen a bejárathoz lépve.

— Lex, Niall vagyok, kinyitnád? — hallottam meg a bátyám hangját.

A fenébe… Ezt benéztem! — vágtam homlokon magam gondolatban, és gyorsan kitártam a szöszi előtt a kulcsra zárt ajtóm.

— Na, végre! Miért zárkóztál be? — kérdezte Niall kíváncsian.

— Én csak… izé… zuhanyoztam, és gondoltam jobb a békesség… — dadogtam vörös fejjel.

— Féltél Harry látogatásától? — vigyorodott el a bátyám.

— Valami olyasmi… — suttogtam még jobban elpirulva, és zavartan szorongattam az egyetlen testemet takaró dolgot: a törülközőt.

— Egyébként miért hitted azt, hogy Louis vagyok? — vonta fel a szemöldökét gyanakodva.

— Csak mert valamelyik este ő szívatott ezzel… Bekopogott, és mire kinyitottam az ajtót, már nem volt ott senki… — nyögtem ki az elsőként eszembe jutó magyarázatot.

— Ja, akkor oké — bólintott elgondolkodva. — Én meg már azt hittem, hogy… Mindegy.

— Hogy mi…? Mit gondoltál? — kérdeztem összeszoruló torokkal.

— Azt hittem egy pillanatra, hogy esetleg ti… érted… De az úgyis képtelenség, nem igaz? — vigyorodott el.

— Ja… elképzelhetetlen… — motyogtam lehajtott fejjel.

— Már csak Eleanor és a babájuk miatt is — nevetett fel a bátyám. — Különben meg, szerintem abszolúte nem hozzád való! Nem érdemelne meg téged, túl felelőtlen, lásd: El terhessége!

— Aha, az… felelőtlen… — bólogattam erőltetetten, a hangom maga volt a merő nyöszörgés.

Niall már épp újra szólásra nyitotta a száját, amikor egy fej jelent meg a félig nyitva hagyott ajtómban… Louis gyanakodva pillantott körbe a szobámban, aztán amint meglátta a bátyám, győzedelmesen elvigyorodott.

— Lex, bejöhetek? — mosolygott rám angyalian.

A rohadt életbe! Ha most nem engedem be, akkor utána magyarázkodhatok Niallnek, hogy miért nem akarom látni! Hú, te aztán tudsz időzíteni, Tomlinson, a fenébe is! — puffogtam magamban.

— Persze, Louis, gyere be nyugodtan — mosolyodtam el negédesen, mire ő elégedetten vigyorogva bevonult a szobámba.

Bakker, az arckifejezését elnézve most mondtam ki a halálos ítéletemet… — gondoltam kétségbeesetten. Igen, és akkor még nem is tudatosult bennem, hogy ő voltaképpen „pizsamában” jött át hozzám… vagyis egy szál boxerben!

— Na, és Nialler, hol is tartottunk? — fordultam vissza a bátyámhoz feszülten, miközben próbáltam teljesen figyelmen kívül hagyni Lout.

— Azt akartam kérdezni, hogy miért voltál ma este olyan furcsa? Szokatlanul csendben voltál… — pillantott rám aggódva Niall.

— Ugyan, csak képzelődtél… — vörösödtem el. — Minden rendben, de tényleg… — bizonygattam, legalább annyira magamnak, mint neki.

— Haver, ugye szerinted is csöndesebb volt ma Lexa? — fordult Louishoz a bátyám.

— Igen, szerintem is az volt — helyeselt Lou.

— Csak képzelődtetek, minden oké, de tényleg! — ismételgettem, egyre kevesebb meggyőződéssel.

— Á, szóval minden rendben van veled? Ezt örömmel hallom! — vigyorodott el Louis.

— Nagyon jól tudod, hogy semmi sincs rendben! — szakadt ki belőlem hirtelen.

Basszus, ezt lehetetlen visszaszívni… Kimagyarázni sem biztos, hogy lehet… A rohadt életbe, Tomlinson, miért vagy te is idebenn?!

— Na, csak bevallod végre! — csapott le Niall azonnal. — Mi történt, Lex? Kit verjek szét?

Az utolsó mondat hallatán én is elvigyorodtam, és egyenesen Louisra néztem, aki persze hatalmasat nyelt.

— N-Nialler, sz-szerintem Lexa csak fáradt, a-azért volt ilyen… — makogta Lou félve.

— Biztos? — vonta fel a szemöldökét kérdőn a bátyám, aggódva fürkészve az arcom.

— Senki sem bántaná Lexát, főleg nem szándékosan — mondta Louis komolyan, mélyen a szemembe nézve, aztán Niall miatt hangtalanul, tátogva folytatta — Megölném azt, aki megtenné. Ha pedig azt hiszed, hogy én képes vagyok rá, akkor nem ismersz… Sohasem bántanálak magamtól, erre megesküszöm!

— Biztos? — ismételte meg a bátyám az előbbi kérdését, valamivel ingerültebben. Ezzel a megnyilvánulásával sikeresen visszarántott a valóságba, amiről teljesen megfeledkeztem, amíg Louis hangosan ki nem mondott szavait olvastam le a fiú szájáról.

Hihetetlen, hogy még dühös állapotomban is képes eljutni a szívemig, és megmelengetni azt…! — gondoltam bosszúsan. Tudtam, hogy őszinte volt az előbb. Láttam a tekintetében, hogy valóban megölné azt, aki engem bántani mer. — De vajon hogy értette azt, hogy „Sohasem bántanálak magamtól…” ? Magától? Ez meg mit jelent?!

— Niall… — kezdtem, mire Louis megszakította a szemkontaktusunk, és legyőzötten lehajtotta a fejét. Azt hitte, hogy számára ennyi volt, mert a bátyám mindjárt megtudja, hogy megbántott engem.

Nagyot sóhajtottam, küzdöttem magammal. A szívem volt az eszem ellen. Az előbbi titokban akarta tartani Lou tettét, az utóbbi viszont leleplezte volna őt, hogy Niall kivigye a szobámból, és ezzel megszűnjön a rám leselkedő veszély… A veszély, hogy én egyedül nem leszek képes kitessékelni innen, ami egyet jelent azzal, hogy elvesztem. Elvesznék, mert percek alatt megtörne néhány kierőszakolt csókkal, elfeledtetné velem a dühöm, és elérné, hogy hagyjam idebent aludni.

— Igen, biztos — bólintottam végül, a szemeim még mindig a földre szegezett tekintettel álló Louist figyelték. Lou a szavaim hallatán hitetlenül kapta fel a fejét, a pillantásában mérhetetlen hála tükröződött. — Csak fáradt vagyok… — mosolyogtam erőltetetten a bátyámra.

— Akkor jó — puszilta meg a homlokom Niall, a hangján hallatszott, hogy teljesen megnyugodott.

Ebben a pillanatban egy Demi Lovato szám kezdett el üvölteni az egyik szobából.

— Te jó ég, ezt fel kell vennem! Szeretlek, húgi, szép álmokat! Louis, Lexa megmondta, hogy fáradt, szóval hagyd aludni! — búcsúzott el Nialler kutyafuttában, és rohant is át a szobájába.

— Puszilom Demit! — kiáltottam utána.

A bátyám távozását követően néma csendbe burkolózott a helyiség. Tudtam, hogy Lou rengeteg mindent akar mondani, csak nem tudja, hogy hol kezdje.

— Jó éjt, Tomlinson — próbálkoztam meg a lehetetlennel, vagyis azzal, hogy beszélgetés nélkül kiküldjem.

Legnagyobb megdöbbenésemre Louis szó nélkül elindult az ajtóm felé.

Nem mehet el! — suhant át az agyamon. — Itt kell maradnia… velem.

A szívem és az eszem ismét párbajba kezdett. Az utóbbi nagyon megkönnyebbült, amiért ilyen könnyen kitessékelhetem Lout, míg az előbbiben hatalmas, maró fájdalmat éreztem.

Viszont, kár volt amiatt aggódnom, hogy Louis esetleg hajlandó kimenni… Nem, ő csupán azért ment az ajtómhoz, hogy bezárja azt.

— Ne! — törtem ki, amikor a kulcsért nyúlt. Tudtam, hogyha azt is elfordítja, végleg végem van.

— Rendben — hagyta rám Lou, és elengedte azt a tárgyat, amire pedig neki hatalmas szüksége lett volna… Később nagyon megbánta, hogy hallgatott rám, ezt egészen biztosan tudom, viszont én meg éppen a kulccsal való bezárkózás hiánya miatt menekültem meg tőle.

A torkomban dobogott a szívem, ahogy közeledett felém. Mindenegyes lépéssel közelebb volt hozzám, én pedig mindenegyes lépésével gyengültem. A testünk közötti vibrálás fokozatosan erősödött, és tudtam, hogy komolyan próbára leszünk téve mind a ketten… Én azért, mert egy szál boxerben van, ő pedig azért, mert az én testemet csak egy törölköző takarja el előle.

Remélem tetszett, komizzatok, csillagozzatok pls! :))