Itt van a beígért rész, végül is ez csak a Wolverhampton-os első fele lett /de rohadt hosszú, word-ben 30 oldal, és 8217 szó :D/, szóval remélem, nem baj :$$
Mivel péntek estig nem leszek gép közelben a kirándulás miatt, nem tudom, hogy hétvégén képes leszek-e befejezni a kövi részt... Főleg, hogy tanulnom kell a következő hétre... Na, de majd meglátjuk, igyekezni fogok vele ;))
A mostani pedig remélem, hogy tetszeni fog, jó olvasást! :) <3
~123. Wolverhampton
— Vigyázz, Wolverhampton, megyünk! — nevette el magát Harry, és rosszallóan, fejcsóválva nézett hátra ránk a visszapillantóból…
***
— Shh, Niall, halkabban, ne ébreszd már fel! — hallottam meg egyszer csak Louis hangját, a párnaként funkcionáló mellkasa megremegett a fejem alatt. Csak nem elaludtam volna?
— De akkor is! Ő a húgom, és hozzád bújva alszik, bassza meg! — vágott vissza Niall, az ő hangja valamivel távolabbról jött.
— Az nem jelent semmit, hogy Lex elaludt rajtam! — védekezett Lou.
— Akkor legalább ne öleld át! Úgy szorítod magadhoz, mintha a pasija lennél! — folytatta a szöszi.
— Már megbocsáss, de hányszor mondjam még el, hogy ne ébreszd fel szegényt?! — terelte a témát Louis.
Álmosan nyöszörögtem egyet, hogy félbeszakítsam a veszekedést.
— Na, tessék! Gratulálok mindkettőtöknek! — szólalt meg Harry szemrehányóan.
— Hol vagyunk? — kérdeztem, résnyire kinyitva a szemem.
— Hamarosan már megérkezünk Wolverhamptonba, onnan pedig nem sok idő, amíg Liamékhez érünk — tájékoztatott a göndör hajú.
— Jót aludtál, húgi? Louis mellkasán fekve? — érdeklődött Niall bosszúsan.
A „vádra” teljesen zavarba jöttem, és villámgyorsan felültem.
— Ne haragudj, Lou, ugye nem nyomtalak agyon? — fordultam Louishoz, figyelemelterelésképp.
— Dehogy, ne félj — nyomott egy puszit a homlokomra Lou, és észrevétlenül a hátam mögé nyúlt, majd ott gyorsan összekulcsolta az ujjaink.
Amint megfogta a kezem, a tekintetem akaratlanul is mélyen az övébe fúrtam, a szívverésem pedig egyre jobban felgyorsult. A hatása alá kerülve úgy éreztem, hogy elvesztem, megbabonázva néztem a szemeibe, és teljesen kizártam a külvilágot, képtelen voltam másra figyelni rajta kívül. Nem tűnt fel, hogy nem csak ketten vagyunk, abban a pillanatban tényleg csak ő számított, senki más.
Amint Louis puha ajkai mosolyra húzódtak, automatikusan leutánoztam a tettét, és közben akaratlanul is megnyaltam a szám. Lou mosolya erre kaján vigyorba csapott át, én pedig elpirulva lehajtottam a fejem.
— Olyan cukik vagytok együtt — vigyorgott bele egyszer csak Hazza a visszapillantóba, mindkettőnket visszarántva a valóságba, mire Louissal mindketten fülig vörösödve távolabb húzódtunk egymástól.
— Na, ja — értett egyet a bátyám, szikrákat szóró szemeit látványosan megforgatva. — Túl cukik…
— Nem értem, Horan, mi bajod van — nézett a bátyámra Louis kíváncsian.
— Szállj le a húgomról, csak ennyit kérek, oké? — sóhajtott fel Niall, hátrafordulva hozzánk.
— Nialler… — kezdtem, de félbeszakított.
— Lex, barátnője van, akit még teherbe is ejtett, érted? — mondta komoran.
— Szóval ezért már nem is aludhatok el véletlenül a mellkasára dőlve? — kérdeztem ártatlanul.
— Nem! — vágta rá Niall. — Nem akarom, hogy bajod essen, húgi, értsd meg! Mindennél többet jelentesz nekem, kérlek, hagyd, hogy vigyázzak rád!
— Rendben — bólintottam felsóhajtva. — De akkor sem hiszem, hogy Louis veszélyes lenne rám nézve… — jegyeztem meg.
— Van, amit egy báty jobban tud — mosolyodott el Niall megenyhülve, és megsimogatta az arcomat. — Csak bízz bennem, oké?
Némán bólogattam, mire Lou teste megrándult mellettem, az összekulcsolt ujjainkat pedig egyre szorosabban fűzte össze, szinte már fájdalmasan erősen.
Tudod, hogy mindennél jobban szeretlek, gyönyörűm — írt nekem gyorsan egy sms-t Louis.
Szó nélkül a bátyámhoz fordultam, hátha meglátott valamit, miközben elolvastam az üzenetet, de szerencsére már csak a hátával találtam szembe magam, lévén, hogy időközben előrefordult.
— Szeretlek — tátogtam Louisnak mosolyogva, mire az arcára elképesztő megkönnyebbülés ült ki.
Halkan kuncogtam a reakcióján, és fejcsóválva kinéztem az ablakon.
***
Amikor a táj egyre ismerősebbé vált, szépen lassan előtörtek az emlékeim. Nem hiába, azért mégis csak Wolverhampton volt az egyik legmeghatározóbb hely az életemben!
Hatalmas szerencsémre, amikor anyával balesetet szenvedünk, teljesen más irányból közelítettük meg a várost, így legalább nem azt az utat kellett újból végigjárnom. Viszont emlékek így is akadtak bőven… A legtöbbjük persze pozitív volt, általában a Liammel való barátságomról rémlettek fel dolgok.
Mosolyogva figyeltem, ahogy elhaladtunk a város kezdetét jelző tábla mellett, már-már olyan érzésem volt, mintha hosszú idő után újra meglátogattam volna a régi otthonom. Az ismerős utcákon végighajtva egyre közelebbinek éreztem a múltat, hihetetlennek tűnt, hogy annyi idő eltelt, minden emlékem mintha csak tegnap született volna.
Szóval, tényleg remekül megvoltam, egészen addig a pillanatig, amíg rá nem eszméltem, hogy merre tartunk… Egyenesen ahhoz a helyhez közeledtünk, megállíthatatlanul. Egyre jobban lesápadtam, a torkomban óriási gombóc keletkezett, a mellkasom elfúlt, képtelen voltam megszólalni, csak meredten bámultam az utcán azt a helyet, ami vészesen közeledett felém, a múltam egyik legnagyobb rémségének emlékével együtt…
Bármennyire nem akartam, egyszer csak elindult a kisfilm a fejemben, és onnantól kezdve nem volt visszaút… A képek egymás után villantak be, szépen sorban, a rám gyakorolt szörnyű hatásuk pedig minden másodperccel nőtt. Meg akartam szólalni, meg akartam kérni Harryt, hogy menjünk másfelé, meg szerettem volna kérni Louist arra, hogy szorítson magához, és védjen meg, de egy hang sem jött ki a torkomon, teljesen megnémultam.
Elborzadva, teljesen tehetetlenül néztem, hogy már alig 20 méter választ el életem egyik legdurvább élményének helyszínétől, amikor…
— Kanyarodj el! — ordítottam fel kétségbeesetten, amikor végre újból megtaláltam a hangom, majd egyszerűen zokogásban törtem ki.
Csukott szemmel, tenyereim oltalmába rejtett arccal sírtam, miközben egy hatalmas fékcsikorgás kíséretében elfordult alattam a kocsi. Irányt váltottunk, hála istennek.
— Shh — húzott magához azonnal Louis lágyan, védelmezően körém fonva a karjait.
— Uram isten, Lex, mégis mi történt? — kérdezte egyszerre a bátyám és Hazza, az arcukon rémület tükröződött.
— Shh, kicsim, ne sírj — simogatta a hátam Lou gyengéden, a többieket figyelmen kívül hagyva.
— Louis, te érted, hogy mi van vele? — fordult hozzá Niall, a hangja tele volt aggodalommal.
— Erre volt az a sikátor, igaz? — suttogta Lou, továbbra is fittyet hányva a szöszire.
— Ott volt, arra — leheltem, halványan bólintva, a könnyeim még mindig patakokban mosták az arcom.
— Nincs semmi baj, édesem — nyomott egy apró puszit Louis a homlokomra. — Itt vagyok, senki sem bánthat téged.
Bár a hangja és a közelsége teljesen megnyugtatott, mégis kétségbeesetten kapaszkodtam belé, és erősen szorítottam magamhoz. Szükségem volt rá, szükségem volt arra, hogy érezzem a közelségét.
— Öö… nem akarok köcsög lenni, vagy ilyenek, de kezdünk eltévedni… Nem igazán ismerem itt a járást… — szólt közbe Harry halkan.
— Parkolj le valahol, észlény — dörrent rá Louis, majd még jobban magához ölelt és észrevétlenül a nyakamba csókolt.
— L-Lou — remegtem a két izmos kar között.
— Mit szeretnél? — súgta gondoskodóan.
— Ne engedj el — szipogtam, és a mellkasába fúrtam a fejem.
— Nem foglak — nyomott egy puszit a fejem búbjára. — De tényleg, soha — tette hozzá, a fülemhez hajolva, úgy, hogy csak én halljam.
— Én is itt vagyok neked, húgi, ha majd kellenék — jegyezte meg Niall szemrehányóan.
— Nialler, erre most mi szükség van? Nehogy már ebből a helyzetből is csak azt lásd meg, hogy én ölelgetem Lexát! — dühödött be Louis. — Támogatás kell neki, éreznie kell, hogy nincs egyedül, elnézést, amiért próbálok segíteni neki!
— Sajnálom, de akkor sem tetszik, hogy veled látom — vonta meg a vállát a bátyám.
Ebben a pillanatban szólalt meg Hazza telefonja.
— Liam az, bár ez várható volt —közölte Harry, miután a kijelzőre pillantott. — Kihangosítom.
— Harold, ti meg hová a fenébe tűntetek mögülünk?! — hallottuk meg Liam hangját a vonal túlsó végéről.
— Technikai akadállyal szembesültünk — tájékoztatta Harry.
— Mégis mivel? — értetlenkedett Li.
— Lexa… izé… Nem mehettünk arra, amerre ti, világos? — zárta rövidre Hazza.
— Hol vagytok most? — váltott témát Liam.
— Fogalmam sincs, haver, nekem ez a város finoman szólva ismeretlen terep — vonta meg a vállát Harry.
— Remek, akkor mondd el, hogy mit látsz! Leparkoltál legalább? — folytatta a teknősimádó.
— Liam, néhány utcányira vagyunk a parkolótól — szóltam közbe halkan.
— Oda tudod irányítani ezt a roppant tájékozott sofőrt? — vigyorodott el Li.
— Persze — mosolyogtam Harryre, aki megkönnyebbülten viszonozta a gesztust.
— Akkor ott találkozunk, sziasztok — tette le végül a kanálfóbiás.
— De jó, hogy mosoly van az arcodon — vidult fel Hazza. — Egyébként mi ez a parkolós dolog? Honnan tudsz te ilyeneket?
— Hazz, ha nem laktam itt minimum 7-8 évet, akkor egyet se! — nevettem fel.
— Jé, tényleg — világosodott meg Harry. — Na és, kis navigátorom, merre menjünk? — mosolygott rám.
— Egyenesen, és az első leágazásnál fordulj balra — adtam ki a „parancsot”.
— Aztán?
— Időben szólok majd, nyugi, de szerintem ennyi infó bőven elég neked egyszerre — kacsintottam rá.
— Jobban vagy? — súgta a fülembe Louis lágyan, amikor a göndör hajú gázt adott.
— Igen, de még ne engedj el — kértem boci szemekkel.
— Eszem ágában sincs — csókolt a nyakamba észrevétlenül.
Az ajkai érintésétől megborzongva, hozzábújva ültem a karjai közt, és úgy éreztem, hogy senki sem árthat nekem, amíg Louis itt van. Olyan szintű biztonságérzetet adott a jelenléte, hogy még én is meglepődtem rajta.
***
A parkolóban Liamék már vártak minket, és ahogy meglátták az autónk, mindannyian kiszálltak a kocsijukból. Miután virágnyelven lekommunikálták Louisval azt, hogy mi volt a bajom, és mindegyiküktől kaptam egy-egy szánakozó pillantást, tovább indultunk Liamék régi háza felé.
A hátralévő út nem telt több időbe, mint 10-15 perc, addig én gyorsan elmeséltem Harry kérésére a parkoló „történetét”.
— Liammel még régen, de tényleg nagyon régen, úgy 5.-6. osztályban sokat jártunk ki ide, hol biciklivel, hol gyalog, és néztük a gördeszkás srácokat, ahogy gyakorolnak. Kicsik voltunk még, emlékszem, azt hittük, hogy egyszer világhírűek lesznek, meg ilyenek, és Liam titokban mindegyiküktől autogramot akart szerezni, én meg mindegyikükbe bele voltam zúgva… Különösen az egyik fiúba, akinek durván gyönyörű kék szeme volt, és… — az ábrándozásból Louis horkantása rántott vissza a valóságba.
— Izé… vagyis… — hajtottam le a fejem zavarba jőve.
— Szóval kék szeme volt? Nagy cucc, nekem is az van! — rántotta meg a vállát Lou, nem törődöm stílusban, de láttam rajta, hogy magában azért nem teljesen ilyen lazán áll a dologhoz.
— Ejj, Tommo, ne legyél féltékeny! Az a gyerek tuti, hogy klasszisokkal jobb nálad! Tud gördeszkázni, amiből úgy megél, hogy néha napján még rendes kajához is jut! — röhögött Harry. — Ezzel szemben te, aki híres énekes vagy, senkinek számítasz! Hidd el, haver, az a srác minden lány álma, veled ellentétben!
— Jól van, na, azért nem kell őt úgy lenézni! — háborodtam fel. — Különben is, még csak a nevét se tudtam meg soha… — fordultam bocsánatkérően Louishoz.
— És ennek örüljek? — nevetett fel Lou keserűen.
— Már bocsánat, hogy beleszólok, de mi ez az egész? — kérdezte Niall. — Lexa, miért magyarázkodsz? Nem tartozol Louisnak magyarázattal!
— Így van, Lex, az már régen volt, még azelőtt, hogy megismerted volna Lout és az ő kék szemeit, szóval nem kell mentegetőznöd — vihogott Harry.
— Miért, ha mostanában lett volna, akkor magyarázkodnia kéne? — vonta fel a szemöldökét a bátyám idegesen.
— Igen! — vágta rá Louis, majd fülig pirulva kijavította magát. — Vagyis… dehogy!
— Én csak… Inkább hagyjuk ezt a témát, jó? — sóhajtottam fel.
— Nagyon nem tetszetek nekem, ti ketten — csóválta a fejét Niall, és dühösen visszafordult előre.
***
— Nos, azt hiszem, megjöttünk — jelentette be Harry.
A hír kész felüdülés volt, az után a hosszú óráknak tűnő pár perc után, ami kínos hallgatással telt az út legvégén. Szinte fullasztó volt már az autóban a légkör, alig vártam, hogy kiszállhassak a friss levegőre — ezzel a többiek is hasonlóan voltak, mindenkin jól látszott, hogy már menekülne a kocsiból.
Amikor aztán már az autó mellett álltam, hosszú idő óta először néztem rá újra a Payne-házra. A látványtól egy csapásra elöntöttek az emlékek, hiszen amíg Wolverhamptonban laktam, az időm nagy részében vagy otthon, vagy itt voltam az iskolán kívül, természetesen Li társaságában. Akaratom ellenére is egy kósza könnycsepp csordult ki a szememből.
— Tudom — hallottam meg magam mellől Liam csöndes, elgondolkodó hangját, és éreztem, ahogy megfogja a kezem.
Idilli pillanat volt: ott álltunk egymás mellett, teljesen kizárva a külvilágot, a másik kezét fogva, emlékeken töprengve.
Egy halk sóhaj kíséretében némán összepréseltem a szemhéjaim, és Li kezét is megszorítottam. Ennek hála sikerült csak visszatartani a tömérdek kitörni vágyó könnycseppet.
Liam aztán egyszer csak elengedte a kezem, mire a szemeim automatikusan kipattantak. Az első dolog, amit megláttam, egy széles váll volt, ahogy közeledett felém. Tudtam, hogy kié, ezért nem is kerestem a tekintetemmel a hozzá tartozó arcot, hanem egyszerűen előrébb léptem, hogy minél előbb elmerülhessek az erős karok szorításában.
— Hiányoztál — suttogta a fülembe Liam. Mély hangja hirtelen nagyon furcsának tűnt, hiszen régen egyáltalán nem ilyen volt.
De csak a hangja változott, az illata nem — állapítottam meg, amikor a nyakába fúrtam a fejem.
Ez az ölelés más volt, mint az eddigiek… Más, talán egy kicsit olyan, mint az időutazás. Régen sokat ölelkeztünk, pont ugyanitt, pont ugyanígy. Az érzés ugyanaz volt, de mégis más. Más, mert az utolsó ilyen ölelésünk óta sok minden történt, borzasztó sok minden. Elsősorban talán az, hogy felnőttünk… A többi már csak hab a tortán, ahogy mondani szokás.
— Csak nem megjöttek? Jól hallottuk? — a szívem vadul kezdett verni, ahogy nyikorogva nyílt az ajtó, és ismerős hangokat sodort felém a szél.
Liam lassan elengedett, és egy szeretetteljes pillantás kíséretében puszit nyomott a homlokomra.
— Később folytatjuk, jó? — mosolygott rám.
— Persze, most menj csak — bólintottam, én is halványan elmosolyodva.
Amint Li a ház felé fordult, négy ember ugrott egyszerre a nyakába, és kezdte el szorongatni.
— Istenem, mennyit nőttél — ismételgette az anyukája.
— Jó, hogy végre itthon vagy — tette hozzá újra és újra az apja.
— Hiányoztál, öcskös — szorongatták a nővérei nevetve.
Meghatottan néztem a jelenetet, a torkomban hatalmas gombóc keletkezett a látottaktól.
Nekem ez már sosem adatik meg — gondoltam szomorúan. — Niall az egyetlen, aki itt van a családból. Apával fogalmam sincs, mi van, csak annyi biztos, hogy Karen férje, amihez nagyon gratulálok neki, anya pedig ugye meghalt.
Hirtelen egy kar fonódott a derekamra, majd az illető mellém lépett, és szó nélkül magához vont. Engedelmesen simultam Louis mellkasára, és hagytam, hogy a közelsége elfeledtessen velem mindent.
— Tudom, hogy nehéz — súgta megértően.
Felnéztem rá, de képtelen voltam megszólalni.
— Nem kell semmit mondanod — rázta meg a fejét, biztatóan rám mosolyogva, mire az én ajkaim is halvány mosolyra húzódtak.
— Remélem, emlékeznek még rám — motyogtam témát váltva.
— Hidd el, téged lehetetlen elfelejteni, ezt tapasztalatból mondom — kacsintott rám Lou, mire elvigyorodtam.
— Még jó, hogy neked nem sikerült — nyomtam puszit az arcára nevetve. — Ez a legnagyobb szerencsém.
— Nekem is — vigyorgott Louis.
A beszélgetésünket az szakította félbe, hogy Liam anyukája (kénytelen leszek folyton így hívni, mert nem akarok bekavarni azzal, hogy őt is Karennek hívják :$ :DD – a szerk.), imádott fiától elszakadva körbenézett.
— Ne haragudjatok, gyerekek, nektek még nem is köszöntünk — mosolygott kedvesen.
Geoff (Liam apja) sorban kezet fogott Harryvel, Zaynnel és Niallel, Liam anyukája és nővérei pedig puszival köszöntötték őket. Danielle-t mindenki agyon ölelgette, majd Tori szégyenlős bemutatkozása következett.
— Nem jössz oda? — kérdezte halkan Louis, lévén, hogy már csak mi voltunk hátra.
— Menj előbb te, én majd legutoljára — suttogtam, idegesen az ajkaimat rágva.
— Nyugi, emlékeznek rád, a nyakamat tenném rá — biztatott Louis, és odament a többiekhez.
Amikor már ő is „végzett”, remegő gyomorral indultam meg a régen látott ismerősök felé. Ahogy megláttak, mindannyian lefagytak.
— Uram isten, Lexa! El sem hiszem, hogy itt vagy! — kapta a szája elé a kezét Liam anyukája, és szinte a nyakamba ugrott. Ő ocsúdott fel elsőnek.
— Lexi, komolyan te vagy az? — lepődött meg Ruth és Nicola.
— Te jó ég, mennyit nőttél, nem rég még csak a derekamig értél — tűnődött el Geoff is.
— Mutasd magad — simított végig az arcomon Liam anyukája, könnyes szemekkel. — Istenem, milyen
gyönyörű lettél! — sírta el magát.
— Ne sírj, mert akkor én is sírok — öleltem meg újra, a hangom elfúlt.
— Na de anya, ne foglald már le teljesen! — háborodott fel Ruth, majd amikor „szabaddá váltam”,
Nicolával együtt megszorongattak.
— Van egy kis gond — csóválta a fejét Liam apja meghatottan. — Nem mondhatom neked többé azt, hogy „pici lány”.
Erre már végképp képtelen voltam válaszolni, csak szorosan megöleltem őt is.
— Ez nem ér! Lexának nagyobb sikere van, mint nekem! — méltatlankodott Liam, aztán elnevette magát.
— Ezt látva, Lex, hozzánk inkább be se gyere, a szüleim, a húgaim és a nővérem nagy ívből tojni fognak rám, ha téged meglátnak — röhögött Zayn.
— Ez van, srácok, törődjetek bele — nyújtottam ki rájuk a nyelvem vigyorogva.
— Remélem, mindenki éhes, mert rengeteg kaját csináltam — invitált be minket mosolyogva Liam anyukája.
— Valaki hozza be a csomagjaim, én leszek az első az asztalnál! — lelkesült be a bátyám, és hanyatt homlok berohant a házba.
Miután mindenki kezet mosott és leült a megterített asztalhoz, Liam anyukája elkezdte behordani a kajákat a türelmetlen társaságnak. Megsajnáltam szegényt, ahogy egymaga cikázott oda-vissza, és felálltam, hogy segítsek neki.
— Segítek egy kicsit, ha nem baj. Csak mondd, hogy mit, és viszem — léptem be a régről ismerős konyhába mosolyogva.
— Örülök, hogy semmit sem változtál, és még mindig az a kedves Lexa vagy, mint régen — mosolyodott el Liam anyukája, majd a kezembe nyomott egy tálat.
***
Ebéd után mindenki eltűnt valahová, természetesen senki sem akart mosogatni.
— Nem kell itt maradnod segíteni, menj csak — nevetett fel Liam anyukája, amikor meglátta, hogy a konyha felé tartok.
— Ugyan már, hadd segítsek. A bátyám egyedül többet evett, mint mi összesen — érveltem nevetve.
— Niall tényleg nagyon éhes tud lenni — jelent meg Geoff vigyorgó feje az ajtóban.
— Ebben nem az édesanyádra ütött — jegyezte meg Liam anyukája.
— Rá tényleg nem üthetett, mert apai ágon vagyunk féltestvérek — mosolyodtam el.
— Miért nem említetted őt soha? — kíváncsiskodott Geoff.
— Bonyolult. Talán csak nem akartam, hogy tudjanak róla — tűnődtem el. — Jobb érzés volt megtartani őt magamnak.
Liam apukája szó nélkül mellém lépett, és kedvesen megsimogatta a vállam.
— A többiek mind kint vannak, Liam épp azt meséli nekik, mennyit gitároztatok kint — tájékoztatott. — Menj te is nyugodtan, majd én segítek ennek a szép asszonynak elmosogatni! — ölelte át vigyorogva a feleségét.
— De én tényleg szívesen maradok, persze csak akkor, ha nem zavarok — vigyorodtam el, mire Geoff felnevetett.
— Te sosem zavarsz, kincsem — mosolyodott el Liam anyukája, és zavartan a férje oldalába könyökölt. — Viselkedj!
Nevetve megráztam a fejem, majd felkaptam egy konyharuhát, jelezve, hogy én a törölgetős szerepet vállalom.
Végül a rendszer a következő lett: Liam anyukája elmosta az edényeket, én megtöröltem őket, Geoff pedig mindegyiket a helyére rakta.
— Kérdezhetek valamit? — törtem meg a ránk boruló nyugodt csendet.
— Persze, szívem — mosolyodott el Liam anyukája.
— Mikor költöztetek vissza Wolverhamptonba, és miért? — tettem fel az engem már régóta foglalkoztató kérdést remegő hangon.
— Nem sokkal azután, hogy árvaházba kerültél, lefokoztak az újonnan kapott, jól fizető állásomból és visszahelyeztek ide, így jöttünk vissza — magyarázta Geoff.
— Tudtátok, hogy árvaházba kerültem? — lepődtem meg, a szívembe mintha tőrt döftek volna.
Tudták, és nem segítettek? — csak ez visszahangzott a fejemben, az árulásuk rettentően fájt.
— Igen, kicsim, amint visszaköltöztünk, hallottuk, hogy mi történt édesanyáddal és veled — bólintott Liam anyukája.
— Első dolgunk volt írni az árvaháznak, hogy örökbe fogadhassunk — folytatta Geoff. — Ez nem volt kérdés, pici lány — mosolygott rám.
— Elutasították a kérelmünket, pedig rengetegszer próbálkoztunk, többször el is mentünk oda személyesen — mesélte Liam anyja.
— Több mint két év telt el így, és még csak nem is láthattunk — hajtotta le a fejét Geoff. — Aztán váratlanul közölték velünk, hogy valaki más örökbefogadott. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de neki sikerült az, ami nekünk évekig nem. Megpróbáltuk volna felvenni vele a kapcsolatot, viszont még csak az illető nevét sem tudtuk meg soha.
— Illetők… — mosolyodtam el a nevelő szüleim emlékére.
— Többen voltak? — kérdezte kedvesen Liam anyukája. — Remélem, jól bántak veled.
— Persze, a lehető legjobban — válaszoltam rögtön. — Laura és Sam fantasztikus emberek, és még Toritól sem szakítottak el.
— Tori nagyon aranyos lánynak tűnik — jegyezte meg Geoff.
— Az is, olyan, mintha a testvérem lenne — mosolyogtam.
— Na és az árvaház milyen volt? Nagyon rémes? — puhatolózott megértően mosolyogva Liam anyukája.
— Az igazat mondjam, vagy hazudjak? — tettem fel a kérdést egy nagy sóhaj kíséretében.
— Az igazat, pici lány, az igazat — kérte Geoff.
— Nem tudom, mennyire lett volna borzalmas, ha jobb állapotban kerülök be oda. De úgy szörnyű volt. Vagdostam magam, éjszakánként kiszöktem cigizni, teljesen kifordultam önmagamból. Aztán jött az én Torim, és megmentett — meséltem.
— Ejha! — elsőre csak ennyit tudtak mondani, amin nem lepődtem meg.
— Ennyire megviselt az a baleset? — simogatta meg a hátam Liam anyukája néhány perccel később.
— Igen, mert nem csak anyát veszítettem el — suttogtam, és a hasamra simítottam a kezem.
— Terhes voltál? — döbbent le Geoff. — Ki volt a srác?! Megölöm!
— Fogalmam sincs. Megerőszakoltak, úgy lettem terhes — válaszoltam. — Anyán kívül a babát is elvesztettem. Aztán bedugtak az árvaházba.
Erre nem mondtak semmit, láthatóan küzdöttek a hallottakkal.
— Holnap meg akarom nézni anya sírját — motyogtam csöndesen, témát váltva. — Talán Niallt is elviszem magammal.
— Biztos vagy benne, hogy képes leszel kimenni oda? — pillantott rám aggódva Liam anyukája.
— Egyszer láttam csak a sírját, a temetésén sem voltam ott. Ennyivel tartozom neki — néztem fel a mellettem álló, számomra oly kedves emberekre.
— Mi a baj? — kérdeztem Liam apukáját, aki már hosszú percek óta lemerevedve állt.
— Ha itt vagyok… Ha itt vagyok, nem történhetett volna ez veled… — ismételgette a semmibe bámulva, a szeme lassanként könnybe lábadt. — Nem engedtem volna, ugye tudod, pici lány? Kérlek, bocsáss meg — szorított magához megtörten.
Az óriás, az én szememben mindig bátor és hatalmas apuka most a vállamon sírt. Soha nem tapasztaltam még ilyet. A jelenet hatására bennem támadó érzésektől majd’ megfulladtam, a torkom összeszorult. Soha életemben nem éreztem még ilyen erős szeretetet egy férfitól. Egy férfitól, akire ezek után még inkább apaféleségként tekintettem.
***
Miután elmosogattunk, én is kimentem végre a többiekhez. Liam sztorizgatása addigra már véget ért, mindenféle más volt a téma.
— Lex, na végre! — pattant fel a bátyám egy széles vigyorral az arcán, amint meglátott, és a derekamat átkarolva elhúzott arra a helyre, ahol eddig is ült.
— Sok mindenről lemaradtam? — kérdeztem mosolyogva.
— Annyi mindenről azért nem, ne aggódj — puszilta meg a homlokom.
— Öö… Niall? — kezdtem félve, a hangom olyan halk volt, hogy csak ő hallotta.
— Igen? Baj van? — nézett rám aggódva.
— Nem, csak… szóval… Én holnap kimegyek anya sírjához — motyogtam. — Eljössz velem, vagy…?
— Persze, ott a helyem — bólintott komoran, és szorosabban ölelt magához. — Együtt elintézünk mindent — mosolygott rám biztatóan, és összekulcsolta az ujjainkat, hogy még inkább bizonyítsa nekem a szavait.
— Köszönöm — fúrtam a mellkasába a fejem hálásan.
— Minden oké, Lex? — kíváncsiskodott Harry.
— Persze — fordultam felé, elmosolyodva.
— Akkor jó — nyugodott meg Hazza, és az ő ajkai is mosolyra húzódtak.
Amikor körbenéztem a többieken, a tekintetem találkozott Louiséval. Az arcára azonnal széles mosoly költözött, amint végre rápillantottam.
— Hiányoztál — tátogta észrevétlenül, mire elvigyorodtam.
Már épp azon kezdtem el gondolkodni, hogyan cselezzem ki Niallt, hogy egy kicsit odabújhassak Louhoz, amikor Liam megszólalt.
— Lex, mi lenne, ha meglátogatnánk a régi sulink? Nyár vége van, a tanárok már tuti bent vannak, szóval
simán bemehetnénk — vetette fel.
— Miért, ha ők nem lennének ott, akkor nem jutnál be? — nevettem fel. — Híres vagy! Egy csettintés, és kinyílik előtted a kapu, Li!
— Végül is, igazad van, titokban mágus vagyok, amellett hogy ismert is — értett egyet nevetve.
***
— Jó napot, elnézést a zavarásért… Mrs Jenkins bent van? — kérdezte Liam udvariasan, a tanáriba belépve.
— Milyen ügyben jöttek? Egyébként az osztálytermében van, épp a jelentkezésről lecsúszott leendő diákokkal beszélget, hogy eldöntse, kit vegyünk még fel — tájékoztatott minket kedvetlenül az egyik mogorva tanárnő.
— Örülünk, hogy még mindig a régi, Mrs Adams — nevetettünk fel Liammel egyszerre.
— Ismerem magukat? — vonta fel a szemöldökét gorombán.
— Csak régi diákok vagyunk, szóra sem érdemes — vontam meg a vállam mosolyogva, és Liammel együtt elhagytuk a tanári szobát.
— Na, megismert bárki is? — kíváncsiskodtak a folyosón várakozó többiek.
— Nem, de Mrs. Adams még akkor sem mindig ismert meg, amikor fél évig helyettesített nálunk — vigyorodtam el.
— És az ofőtök? Bent volt? — kérdezte Danielle, Liamhez lépve.
— Nem, de a régi termünkben van — mosolygott Li, majd rám kacsintott. — Szerintem lepjük meg!
Csendesen haladtunk végig a régről ismerős folyosókon, a néhai osztálytermünk felé. Hihetetlennek tűnt, hogy vagy ezer évvel ezelőtt Liammel minden nap végigsétáltunk itt. Éreztem magamon Li várakozó tekintetét, ezért felé fordultam.
— Menj majd te előre, te voltál a kedvence — biccentettem neki mosolyogva, mire Liam bólintott egyet. Megnyugodott, mert választ kapott a ki nem mondott kérdésére.
— Ő volt a kedvence, és nem te? Hogy milyen ízlése van egyes embereknek! — súgta Louis mellém lépve, mire oldalba böktem.
— Mondjuk jó ízlése van? — fordultam felé vigyorogva.
— Nem-nem, rossz válasz, Miss Morgan — ingatta a fejét elvigyorodva. — A megfelelő szó sokkal inkább a pocsék.
— Szóval szerinted pocsék az ízlése, csak mert nem én voltam a kedvence? — ráncoltam össze a szemöldököm.
— Így van — bólintott, rám kacsintva.
Megráztam a fejem, magamban ismét megállapítva, hogy nem teljesen komplett ez a gyerek, és szó nélkül sétáltam tovább. De az arcomon ott volt az a bizonyos levakarhatatlan vigyor, amit csak Louis tudott belőlem kicsikarni.
Feldobott, és elfeledtetett velem mindent néhány percre… Már megint — gondoltam mosolyogva.
Az ajtó előtt aztán megálltunk, és még egyszer összenéztünk Liammel. Amíg ő lelkiekben próbált felkészülni a nagy találkozásra, én egy kicsit a gondolataimba merültem.
Hirtelen azonban még a lélegzetem is elakadt, ahogy két kar kulcsolódott a derekam köré, és megéreztem azokat a forró ajkakat a nyakamon…
Louis — nyögtem fel gondolatban, ahogy a hátamhoz egy izmos felsőtest simult.
— Megnyugtatlak, gyönyörűm, hogy a régi tanároddal ellentétben nekem te vagy a kedvencem — suttogta a fülembe rekedtes hangon, amitől a lábaimból egy másodperc alatt elillant a maradék erő is.
Majdnem összeestem, az egyetlen dolog, ami miatt ez nem történt meg, az Lou erős karjainak gyengéd fogása volt.
— Hidd el, kicsim, egész nap a karjaimban tartanálak, de muszáj lesz magadtól megállnod, különben lebukunk — mosolygott a bőrömbe, vállgödrömbe fúrt arccal.
Ezután szó nélkül hintette be apró puszikkal a vállamat és a nyakamat. Egyáltalán nem zavarta, hogy alig fél méterre áll tőlünk a bátyám, még ha jelenleg éppen háttal is van…
Teljesen elveszettnek éreztem magam, szinte már tudomásom sem volt a külvilágról és a körülöttem zajló eseményekről. Csak Louis számított.
— Na jó, Lexi, mehetünk — szólalt meg Liam, visszarántva ezzel a valóságba.
Mire rám nézett, Louis testének melege már elhalványult a hátam mögött. Tudtam, hogy ellépett tőlem, mert éreztem, hogy fázom nélküle.
— Jól van — bólintottam, de a hangom megremegett, ahogy eszembe jutottak Lou előbbi érintései és apró csókjai.
Amikor már senki sem figyelt engem, észrevétlenül hátra fordultam, a szemeim kétségbeesetten kutatták azokat a gyönyörű kék íriszeket a kihalt folyosón. Ő volt csak az egyetlen ember mögöttem, a többiek már mind előttem álltak, nekünk a hátukat mutatva.
Amint a tekintetünk egybe fonódott, rögtön a csábítóan puha alsó ajkába harapott, és igyekezett visszafojtani a vigyorát. Pontosan tudta, hogy sikerült teljesen kikészítenie az előbbi akciójával, és láthatóan nagyon büszke volt magára emiatt.
Aztán rám kacsintott, majd a fejével jelzésképp az ajtó irányába bökött. Tudtam, hogy mennem kéne Liam után, de nem akartam elszakadni a vakító kék pillantásától, túlságosan élveztem az összes lopott percet, amit vele töltöttem.
Kelletlenül felsóhajtva próbáltam rögzíteni, magamba szívni, elraktározni az arcának minden kis apró részletét, majd elfordultam tőle, és a többiek között előre furakodva Liam mellé léptem.
Néhány másodperc volt csupán az egész, a Louisval folytatott kis magánakcióm, nekem mégis borzasztó sokat számított. És tudtam, hogy neki is. Egyszerűen láttam rajta. Ahogyan azt is, hogy nagyon jól esett neki, amikor az előbb legszívesebben a karjaiba vetettem volna magam, ahelyett, hogy elfordulok, és távolabb sétálok tőle. Boldognak tűnt attól, ami köztünk van, és nekem ez mindennél többet jelentett.
Némán követtem Liamet a régi osztálytermünkbe, ahonnan már a zárt ajtón keresztül is kihallatszott Mrs Jenkins szokásos, vidám csicsergése.
— Khm… Nem akarunk zavarni, csak beköszönni jöttünk — szólalt meg halkan Liam, mire a bent lévő 10-12 ember végre valahára ránk kapta a tekintetét.
— Te jó ég, mekkorát nőttetek! El sem hiszem, hogy ti vagytok azok! — pattant fel Mrs Jenkins és egy másodperc alatt előttünk termett.
Gyorsan kapkodta a szemeit Liam és köztem, mindkettőnket alaposan megnézett magának, felmérte, hogy nagyjából mennyit is változtunk.
A bent ülő kislányok és kisfiúk csendben figyelték a jelenet, de néhányuk arcán mindentudó mosoly jelent meg. Biztos voltam benne, hogy felismerték Li-t, főleg miután a többiek is beléptek a terembe, és a mosolyuk még szélesebbé vált.
— Na jó, gyertek már ide! — rántott magához mindkettőnket a tanárnő, a hangja elcsuklott, miközben szorosan megölelt minket.
Amikor nagy sokára elengedett minket, a szeme könnyes volt. Szó nélkül simogatta meg mindkettőnk arcát, látszott rajta, hogy hiába akar, nem tud megszólalni.
— Bocsánat… Ugye kérhetek tőletek autogramot? — hallottunk meg egy vékonyka hangot a terem másik végéből.
Minden szempár a megszeppent kislányra szegeződött, mire ő fülig pirulva lehajtotta a fejét. Legnagyobb meglepetésemre Louis ment oda hozzá először.
— Persze, kicsikém, mondd csak, mi a neved? — guggolt le hozzá, és aranyosan megsimogatta a hátát.
— Kate… — lehelte megilletődve a csöppség, Lou pedig egy puszi kíséretében aláírta a kis kézben szorongatott papírt.
A szívem konkrétan majd’ elolvadt a látványtól, de ezzel szerintem nem lettem volna egyedül, ha több Directioner is látja a jelenetet.
Mire észbe kaptam, már az összes kislány Louis körül tolongott, ő pedig mindegyikükkel aranyosan elbeszélgetett.
— Na és, szépségem, téged hogy hívnak? — fordult oda a következő kislányhoz.
— Miranda Styles — jelentette ki büszkén, mire az összes 140 centinél magasabb testhez tartozó arcra széles mosoly költözött.
— Azt hiszem, haver, innentől átveszem — lépett oda hozzájuk vigyorogva Harry.
— Úristen… — nézett fel Hazzára Miranda, az arca teljesen vörössé vált, a kezei remegni kezdtek.
— Én akkor nem is kellek? — állt fel bánatosan Louis.
— Ez van, Lou, én vagyok a sztár — veregette vállon Harry, majd a kislányhoz fordult. — Mit írjak alá, édesem?
— Louis ezt aláírja, amíg én megölellek! — közölte határozottan Miranda, miután felocsúdott a kezdeti kábulatból. Láttam, hogy mindenki még szélesebben mosolyog a jelenet hatására. Ez a kislány aztán tudja, mit akar!
Miranda nem zavartatta magát, Lounak adott egy papírdarabot, aztán Hazza lábát kezdte szorongatni.
Louis, mihelyst végzett, odasétált hozzám és Liamhez.
— Most nézzetek rá, én nem is érdeklem! — panaszkodott Lou, mire nevetve megöleltem. — Engem viszont nagyon érdekelsz — súgtam neki egy puszi kíséretében, mire a szája felfelé görbült.
Lassan aztán a maradék három fiú is odamerészkedett a kis rajongótáborhoz, és ők is nekiálltak autogramot osztogatni.
— Kérdezhetek valamit? — állt fel egy újabb kislány, aki egész eddig elbújt a sarokban.
— Persze — mosolygott rá Mrs Jenkins.
— Honnan tetszik ismerni Liam Payne-t? És Lexát?
— Igen, honnan? — kíváncsiskodott a többi kisgyerek is.
Mrs Jenkins erre ránk mosolygott, majd az arcomon végigsimítva Liamhez ment, és megsimogatta a vállát.
— Ez a nagyfiú, és az a nagylány ott, mindketten az én osztályomba jártak régen — mesélte. A leendő elsősök ámulva néztek a tanárnőre. — Bizony, valamikor ők is akkorák voltak, mint ti, én még pontosan emlékszem rá! Aki pedig egy-két héten belül nálunk kezdi majd a tanévet, ő akár a régi helyükön is ülhet.
Louis mosolyogva átkarolta a derekam, és észrevétlenül magához húzott.
— Mutasd meg, hol ültél — kérte halkan. Némán rámutattam az egyik padra. — Az a legjobb hely — dicsért meg.
— Tudom, én választottam — vigyorogtam rá. — Liam meg leült mellém.
— Most, hogy már ezt tudom, soha többé nem szólom le Liam ízlését! — kacsintott rám, mire felnevettem.
— Mi olyan vicces? — érdeklődött a bátyám, enyhén összeszűkült szemekkel.
— Csak azon nevetünk, hogy mint kiderült, Liamnek régen remek ízlése volt! — magyarázta Louis elpirulva.
— Kösz szépen, hogy ezen meglepődsz! — háborodott fel Li, majd ő is elnevette magát.
— És mégis miért gondolod ezt… Louis? — kérdezte Niall rezzenéstelen arccal. Láttam, hogy a nyelve hegyén volt az, hogy ’Tomlinson’, de végül ezt visszaszívta a gyerekek miatt.
— Hát mert a húgod mellé ült le! — mosolyodott el ártatlanul Lou. A bátyám szemében düh villant a válasz hallatán, viszont igyekezett megőrizni a nyugalom látszatát.
Az agyam már azon kattogott, mivel mentsem meg a helyzetet, amikor a Mrs Jenkins mellett álló, nem rég előbújt kislány újból megszólalt.
— Kérdezhetek még valamit? — nézett körbe kíváncsian.
— Nyugodtan — bólintott Mrs Jenkins.
— Mi van Louis és Lexa között? — pillantott felénk ártatlanul.
— Hoppá, tud a csaj — röhögött fel Harry, és lepacsizott Zaynnel.
Tori és Danielle a szájuk elé tették a kezüket, hogy elrejtsék a mosolyuk, Liam pedig ugyanebből a célból harapta be az alsó ajkát. Mrs Jenkins felnevetett, és megsimogatta a kislány fejét, mi pedig Louval némán álltunk ott, az arcunkon mosoly ült. Egyetlen ember maradt komor: Niall.
— Hogy mi van köztük? — kezdett bele a bátyám, a hangja enyhén gúnyos volt. — Legtöbbször levegő. Egyébként meg barátok, és ennyi.
— É-én azt hittem, hogy szeretik egymást, és hogy össze fognak házasodni — motyogta a kislány
megszeppenve.
— Erre csak annyit mondok, hogy Eleanor — jegyezte meg Niall, gunyorosan Louisra nézve.
— Nialler, hagyd abba, megijeszted szegényt! — guggoltam le a csöppséghez, akinek már lefelé görbült a szája. — Ne foglalkozz vele, nem tudja, mit beszél. Semmi baj sincs, kicsim — simogattam meg az arcát.
— Így van, minden rendben — térdelt mellénk Louis, rámosolyogva.
— Én nem akartam, bocsánat… — ismételgette a kislány, a könnyeivel küzdve.
— Nem akartam goromba lenni, ne haragudj — jött oda hozzánk Niall, végre észrevéve magát. — Megölelhetlek? — kérdezte óvatosan.
A kislány remegve bólintott, majd bátortalanul a bátyámhoz bújt. Láttam Niallön, ahogy megrándul az arca az apró kis karok szorítására, és tudtam, hogy most már tényleg nagyon bánja az előbbi hanghordozását.
— Egyébként, hogy hívnak, szépségem? — simogatta meg az arcát Louis, amikor az apró lány visszafordult hozzánk.
— Destiny — válaszolta, óvatosan elmosolyodva.
Erre Louval rögtön összenéztünk. Hát igen, szegény kis Destiny… Mármint a másik.
— Nagyon szép neved van — mosolyogtam rá, Louis pedig helyeslően bólintott egyet.
— Köszönöm — jött zavarba a kislány.
Lou szépen aláfirkantott neki is egy lapot, a Destiny szót pedig direkt egy szívecskébe tette.
— Lexa, esetleg te is aláírnád? — kérdezte félve.
— Szívesen — mosolyodtam el, és megtettem, amit kért.
— Te vagy a példaképem… — vallotta be, mire végképp elhomályosodott a látásom. — És még mindig azt remélem, hogy Louisval összeházasodtok… Olyan szépek vagytok együtt!
Erre mosolyogva összenéztem Louval. Bár mindketten vidámnak tűntünk, a szemünkben némi keserűség tükröződött. Közben még az is eszembe jutott, amit hajnalban mondott… vagyis, hogy ő jobban örülne annak, ha én lennék terhes tőle, és nem El.
— Miért, ennyire nem szereted Eleanort? — fordultam a kislányhoz kíváncsian, aki erre megvonta a vállát.
— Szerintem Louis nem boldog vele… Másképp mosolyog azokon a képeken, amiken veled van. Jobban összeilletek, hidd el nekem — fogta meg a vállam, komolyan a szemembe nézve.
Nem állhattam meg mosolygás nélkül a jelenetet, és hallottam, ahogy néhányan röhögve, néhányan pedig kuncogva figyelnek minket.
— Biztos igazad van — mondta Louis, és rám kacsintott.
— Én inkább meg sem szólalok — sétált oda a többiekhez Niall, megadóan feltett kezekkel.
— Helyes — vigyorgott Lou, és (csak azért is) átölelt, vakmerően a bátyám szemébe nézve.
Niall erre megforgatta a szemeit, de inkább visszanyelte azt, amit mondani akart.
— Erről beszélek! — vigyorodott el a kislány, majd odaszaladt a többiekhez, és halkan súgott nekik valamit.
— Csókot! Csókot! Csókot! — kezdték el hirtelen kántálni a kisgyerekek.
— Na, emellett viszont nem megyek el szó nélkül! — kezdett bele a bátyám.
— Gyerekek, elég! — csitította őket Mrs Jenkins, mire az apróságok elhallgattak, Destiny kivételével. Ő tovább folytatta egymaga.
— Niall, hadd legyen nekik gyerek nap — vigyorgott rá Louis, és a derekamnál fogva magához húzott.
— Meg ne próbáld, Tomlinson! — emelte fel a mutató ujját fenyegetően a bátyám.
Lou azonban, pont, amikor Niall ezt mondta, mindenki szeme láttára az ajkaimra tapadt…
— Éljen! — ugráltak a gyerekek, Louis pedig ennek hallatán elvigyorodva hátradöntött, a hatás fokozásáért.
Nem csókolóztunk, inkább csak egy hosszú szájra puszi volt az egész. Elvégre, azért mégis csak elsősök előtt vagyunk…!
Amikor aztán Lou elszakadt tőlem, vágytól csillogó szemeivel az enyémeket kutatta. Rámosolyogtam, mire ő is megkönnyebbülten mosolyra húzta tökéletesen puha ajkait. Megnyugodott, hogy nem haragszom rá emiatt.
— Köszönöm — futott oda hozzánk Destiny, és átölelte a lábunk.
— Gyere, szépségem — vette fel Louis a karjába, majd a telefonját Harrynek nyújtotta. — Csinálnál egy képet, haver?
— Hogy legyen mit mutogatni a gyerekeidnek, ha majd ők is elsőbe mennek? — húzogatta a szemöldökét vigyorogva Hazza.
— Szerintem ez az időpont közelebb van, mint hinnénk — vihogott Zayn.
— Srácok! — kértem szomorúan.
— Ó, bocsi — esett le nekik végre, hogy velem szemben eléggé köcsögök voltak.
Miután Harry lefotózott hármunkat, Destiny mindkettőnknek adott egy puszit, és visszament a társaihoz.
— Lassan aztán indulunk is, Mrs Jenkins — kezdett el búcsúzkodni Liam.
— Jó volt titeket látni, remélem, máskor is jöttök majd — integetett az egykori osztályfőnökünk.
— Mindenképpen — mosolyogtam rá.
— Jók legyetek — kísért el minket a terem ajtajáig.
Amint kiléptünk a folyosóra, egy búcsúzó mosoly után visszafordult a gyerekekhez.
— Na, akkor kinél is hagytuk abba? — csukta be az ajtót.
Tipikus! — nevettem fel magamban. — A jó öreg, régi Mrs Jenkins, aki szerint mindig első a kötelesség…
***
Egy gyors körséta után, szótlanul sétáltunk ki az iskolából, én személy szerint beszélgetés helyett amúgy is a falakat, az ajtókat, az ablakokat, a folyosókat figyeltem volna — mint ahogy azt tettem is.
Menet közben már egy jó ideje éreztem magamon valaki tekintetét, de nem foglalkoztam vele különösebben. Egy idő után azonban kezdett idegesíteni, ezért végül egy nagy sóhaj kíséretében nekiálltam felkutatni az engem bámulót. Meglepő, vagy nem meglepő módon végül Louis kék szemeivel találkozott a pillantásom.
— Mi az? — kérdezte mosolyogva. — Túl szép vagy, nem bírom megállni — suttogta rám kacsintva.
Vigyorogva megforgattam a szemeimet, és rosszallóan megcsóváltam a fejem.
— Mi ez a sutyorgás? — fordult hátra Niall gyanakodva.
— Csak azt mondta Louis, hogy reméli, hogy Destiny-t felveszik a suliba — mosolyogtam a bátyámra ártatlanul.
— Ajánlom, Tomlinson, hogy csak ennyiről legyen szó! — morogta Niall, és visszafordult előre.
Erre Lou reakcióképp csak egy látványos pofát vágott, amitől akaratlanul is felnevettem.
— Lexa, idejönnél hozzám? — szólalt meg a bátyám dühös, ellentmondást nem tűrő hangon, anélkül, hogy hátranézett volna ránk.
— Francba — szitkozódott Louis.
Bocsánatkérően mosolyogva megsimogattam a karját, és előreindultam Niallhöz.
Ez van, úgy látszik, hogy a bátyám nem ismeri a tréfát, ha rólam van szó!
***
Miután megvacsoráztunk, tovább folytatódott az evés közben elkezdett, lassanként vitává fajuló megbeszélés az alvóhelyekről.
Az osztozkodás végeredménye végül mindenkinek megfelelt: én alszom Liammel a szobájában, Ruth és Nicola az utóbbi szobájában, Tori és Danielle Ruth „birodalmát” kapták meg, a maradék négy fiú (Zayn, Niall, Harry és Louis) pedig a nappaliban fog „kempingezni”.
— Bocsi, Dan, nem akartam lenyúlni a pasidat — pillantottam bocsánatkérően Danielle-re.
— Semmi baj, én sokat aludtam már vele, ráfér a változatosság — mosolyodott el.
— Csináljuk azt, mint régen? — kérdezte ragyogó szemekkel Liam.
— Mármint, hogy hajnalig néztek valami zenecsatornát és idiótán táncikáltok, ami miatt mi nem tudunk aludni? Na ne már! — nyögött fel Ruth, Nicola pedig helyeslően bólogatott.
— Miattad jöttünk haza, öcsi, mert már rég láttunk. Kérlek, ne — folytatta Ruth.
— Gyertek ti is, úgy még jobb lesz — vigyorogtam rájuk.
— Ha jól emlékszem, lányok, ti is remekül elvoltatok velük, idiótán táncikálva — veregette meg a vállukat az apjuk.
— Ugyan, apu, én ilyenre nem emlékszem! — vörösödött el Nicola.
— Én sem! — vágta rá Ruth, mire Geoff nevetve kisétált a konyhába.
— Én csak arra emlékszem, amikor fenyegetőztetek, hogy ne mondjuk el senkinek másnap a suliban… — vigyorodott el Liam, mire a nővérei végképp zavarba jöttek.
Hát igen, pont, mint a régi szép időkben… — mosolyogtam magamban, miközben a három, lassanként veszekedni kezdő testvért figyeltem.
***
— Gyere velem — húztam magammal Louist a kertbe, kézen fogva.
— Hová megyünk? — suttogta vigyorogva, mire hátrafordultam hozzá, és rákacsintottam.
— Csak kövess!
Halkan elvezettem a Liamék kertjében található kedvenc rejtekhelyemig, ami az udvar sarkában, a kerítések találkozásánál lévő hatalmas bokor volt, majd négykézláb bemásztunk a sűrű bokor belsejébe.
— Ugye nincs kutya egyik szomszédban sem? — kérdezte Lou, félve körbepillantva.
— Nincs — mosolyogtam rá, mire nyugodt szívvel nekidőlt a kerítésnek. — Tudtommal… — tettem hozzá vigyorogva, mire Louis villámgyorsan elhajolt a dróttól.
— Szerinted ez vicces?! — nézett rám szemrehányóan.
— Bocsi — pislogtam ártatlanul, boci szemekkel.
— Így képtelenség rád haragudni — mosolyodott el, és egy puszit nyomott a homlokomra.
— Egyébként, azért kérdezted, mert félsz a kutyáktól? — kíváncsiskodtam.
— Dehogy — nevetett fel. — Csak nem hiányzik, hogy szívrohamot kapjak attól, hogy valami nekiáll a
nyakamba lihegni…
— Mert akkor sikítanál egyet, és odalenne az erős férfi látszata… — folytattam a félbehagyott mondatát.
— Látod, tudsz te mindent — mosolygott rám, majd hirtelen összeráncolta a homlokát. — Hogy érted azt, hogy „odalenne az erős férfi látszata”?!
— Úgy értem, hogy belül puha vagy, mint a vaj — pusziltam meg az arcát.
— Puhánynak tartasz? — vonta fel a szemöldökét, a tekintetében szomorúság csillogott.
— Tessék? — nevettem fel. — Dehogy! Ezt csak arra mondtam, hogy nagy szíved, és hatalmas lelked van, Boo Bear — nyugtattam.
— Akkor jó — fújta ki a levegőt megkönnyebbülten, majd a hátát a kerítésnek döntötte, és magához húzott.
A mellkasán pihentettem a fejem, és csendben hallgattam a szívverését, ami bár egyenletes, mégis gyors volt.
— Olyan jó így — jegyeztem meg mosolyogva, mire Louis végigsimított a hátamon.
— Szerintem is — puszilt bele a hajamba.
— Tudsz róla, hogy gyorsan ver a szíved? — néztem fel rá, az alsó ajkamba harapva.
— Tudsz róla, hogy ez miattad van? — suttogta elmosolyodva, az arcunk közötti távolságot néhány centire
csökkentve.
— Tudsz róla, hogy azt akarom, hogy megcsókolj? — folytattam a játékunk.
— És te tudsz arról, hogy nem szeretem, hogy a szádat harapdálod? — vigyorodott el, mire értetlenül felvont szemöldökkel ismételten az ajkamba haraptam.
— Elég, ezt csak én tehetem meg — nyögött fel Louis vágyakozva, majd szó nélkül megcsókolt.
Mosolyogva beletúrtam a hajába, és teljesen megadtam magam neki. Lou nem bírt parancsolni a kezeinek, az ujjai minden másodpercben új területen bukkantak fel, bebarangolva a testem nagy részét.
Amikor elhúzódott tőlem, már mindketten ziháltunk, de az arcunkon levakarhatatlan mosoly ült.
— Annyira hiányoztál egész nap — simított végig a hüvelykujjával az alsóajkamon, meleg tenyere az arcomon pihent.
— Te is nekem — nyomtam egy apró csókot az ujja végére, és elmosolyodva az arcomon lévő kezére helyeztem a sajátom. — Szeretlek.
— Én is — súgta Louis, majd mosolyogva fürkészte az arcomat. Végül hosszú percek elteltével újból
megszólalt. — Kérdezhetek valamit? — A bólintásomat látva folytatta. — Annak a gördeszkás srácnak, akibe régen bele voltál zúgva… izé… neki szebb szeme volt, mint nekem?
Elmosolyodtam, ahogy Lou idegesen harapdálta a száját, és várakozva nézett rám.
— Édes vagy, amikor féltékenykedsz — csókoltam volna meg, ő azonban eltolt magától.
— Még nem válaszoltál a kérdésemre, Lex — nézett rám komolyan.
— Neked ezerszer gyönyörűbb szemed van, te buta — nevettem fel. — Az emlékeknél amúgy is mindig minden szebbnek tűnik, mint amilyen valójában volt.
— Akkor jó — nyugodott meg Louis.
— Most már megcsókolhatlak? — kérdeztem óvatosan.
Lou válasz helyett az ajkait az enyémekre nyomta, én pedig mosolyogva engedtem utat a követelőző nyelvének. A csókunkat azonban Niall hangja szakította félbe… Bassza meg!
— Ugye nem lát ide? — nézett rám Louis, rémült tekintete találkozott az enyémmel.
— Elvileg nem… — leheltem, de még a vér is megfagyott az ereimben a félelemtől.
Holtsápadtan hallgatóztunk, viszont a bátyám léptei nem közeledtek. Mondjuk nem is távolodtak…
— Tud erről a helyről bárki is? — faggatott tovább Lou. — Megmutattad már neki ma valamikor?
— Nem, csak Liam tud róla, ő meg nem hiszem, hogy beköpne minket… — motyogtam, és próbáltam lassítani a szívverésemen.
Végül 10 feszült perc után Niall egy bosszús sóhaj kíséretében visszament a házba, mi pedig újra egyedül maradtunk odakint.
— Hát ez tényleg nem sokon múlott! — jegyezte meg Louis nevetve. — Ha megtalált volna minket, én már biztos, hogy halott lennék…!
— Ilyet még csak ne is mondj! — szóltam rá, és szorosan hozzábújtam. Már a puszta gondolattól kirázott a hideg.
— De te is pontosan tudod, hogy így lenne — érvelt Lou.
— Nem, mert én azt nem hagyom — néztem mélyen a szemébe. — Lehet, hogy a bátyám, de vannak dolgok, amiket ő sem tehet meg. És az, hogy téged bánt, az pont ilyen.
— Aranyos vagy, amikor ilyen határozottan beszélsz — mosolyodott el Louis, és egy apró puszit nyomott a homlokomra.
Némán visszahajtottam a fejem a mellkasára, az ingéből áradó férfias illat percek alatt teljesen elbódított. A szaglászás kiélvezéséből Lou elgondolkodó hangja zökkentett ki.
— Ugye tudod, hogy ma eléggé kihúztuk a gyufát Niallnél? — kérdezte.
— Tudom — bólintottam, és összefűztem az ujjait az enyémekkel. — De nem érdekel. Büntetlenül ki
akarom élvezni azt az időt, amíg még az enyém vagy.
— Lex, én mindig a tiéd leszek — mondta komolyan, miután az államnál fogva felemelte a fejem, és a pillantását az enyémbe fúrta.
— Nagyon remélem — suttogtam, homlokomat az övének döntve.
Lehunyt szemekkel élveztem a közelségét, meleg lehelete simogatta az ajkaim, aminek következtében szaggatottan fújtam ki a levegőt. Amikor kinyitottam a szemeim, rögtön elvesztem a vakító kék szempárban, amely szüntelenül az arcomat vizslatta.
Az érzékeimet olyannyira lefoglalta Louis látványa, illata, selymes bőrének lágy érintése, hogy fel sem tűnt, amikor megcsókolt. Szó szerint csak arra eszméltem fel, hogy a nyelve táncra hívja az enyém… Megnyugodva tapasztaltam, hogy a testem irányításbeli segítség nélkül is remekül elboldogul, és magától is tökéletesen reagál Lou közeledésére, minden szempontból, így egyszerűen csak a testemre bíztam magam.
***
— Min gondolkozol ennyire, gyönyörűm? — súgta a fülembe kíváncsian Louis. A kérdése teljen helyénvaló volt, lévén, hogy már vagy 10 perce szótlanul, merengve feküdtem, szorosan hozzábújva.
— Azon, amit Liam szülei mondtak mosogatás közben — válaszoltam halkan, és óvatosan felnéztem Loura, aki várakozó tekintettel, biztató mosollyal jelezte, hogy folytassam. — Képzeld, hogy az az előléptetés, amit Geoff kapott… Az, ami miatt elköltöztek innen… Ami miatt itt hagytak engem szó nélkül… Szóval, nem sokkal azután, hogy megtörténtek velem azok a szörnyű dolgok, és árvaházba kerültem, Geoff visszakapta a régi munkáját, az előléptetését pedig megszüntették. Szerinted nem furcsa ez egy kicsit?
— Talán csak véletlen egybeesés… — tűnődött el Louis.
— Talán igen, de talán nem! Visszajöhettek ide, miután én már eltűntem! Olyan, mintha szándékosan eltávolították volna mellőlem őket egy kis időre, amíg tönkretesznek! — magyaráztam.
— Lex…
— Nincs semmi bajom, Louis, és nem csak poénból kreálok összeesküvés-elméleteket! — szóltam rá.
— Honnan tudod, hogy ezt akartam mondani? Kivételesen nem találtad el, gyönyörűm, és egyébként pedig egyáltalán nem nézlek bolondnak emiatt! — nézett rám Lou komoran.
— Ne haragudj, csak… Én hülyének nézném magam, a helyedben — suttogtam.
— Túl sok az egybeesés, simán lehet igazad is — mosolyodott el Louis halványan.
— Ráadásul, ez még nem minden — folytattam belelkesülve. Nagyon megkönnyebbültem attól, hogy van valaki mellettem, akivel beszélhetek ilyenekről, anélkül,hogy komplett idiótának tartana.
— Mondtak még valamit? — kíváncsiskodott Lou.
— Igen. Képzeld, amint hallottak a balesetről, megpróbáltak örökbe fogadni! Kérelmeket írtak, elmentek személyesen, de semmi! Elutasították őket, és még csak látni sem láthattak! Pedig tényleg évekig próbálkoztak! Hogy lehet az, hogy Laura és Sam meg kapásból hazavihetett?! Ezt magyarázza meg nekem valaki!
— Komolyan? — kerekedtek el Louis szemei.
— Még csak az örökbefogadóim nevét sem mondták meg nekik, nehogy felvehessék velem a kapcsolatot…! — bólogattam.
Pontosan tudtam, hogy az egész hátterében Karen áll. Legalábbis sejtettem… Louisnak viszont nem mertem semmit mondani erről a gyanúmról…
— És szerinted mégis ki akarta ezt tenni veled? — érdeklődött Lou feszülten.
Nem tűnt fel a furcsa viselkedése, ahhoz túlságosan lefoglalt az, hogy képes legyek rendesen a szemébe hazudni.
— Fogalmam sincs — motyogtam.
Louis szemszöge:
A fejemben, mint valami vészjelző csengő, egyfolytában Eleanor menedzserének neve ismétlődött. Biztosra vettem, hogy Karen műve az egész, elvégre, ha most utálja és ki akarja csinálni Lexát, régebben miért ne tehetett volna erre kísérletet?
Viszont jobbnak láttam hallgatni az egész Karennel való kapcsolatomról, képtelen lettem volna megmondani neki, hogy például azért vagyok Ellel, mert Ő megfenyegetett. Meg most már amiatt a kibaszott baba miatt is… Na, mindegy.
Úgy éreztem, hogy Lexnek nem kell tudnia arról sem, hogy miattam szenved még… Ha hagyom, hogy megöljék, akkor már semmi baj sem érhetné, de én önző módon inkább csak magamra gondoltam, és ez lett a vége. Egy életen át kínozni fogom, Karennek hála. Meg annak a tetves babának köszönhetően, Eleanor
hasában.
Azt gondoltam, hogyha ezeket tudná, megharagudna rám, és örökre elveszíteném. Azt pedig nem élném túl… Ezért inkább hallgattam.
Lexa szemszöge:
Mivel Louis elég rendesen elmerült a gondolataiban, én is ezt tettem, és csakhamar olyan téma jutott eszembe, amiről tudtam, hogy Lounál alkalmasabb emberrel nem tudnám megbeszélni.
— Tudod, mit szeretnék nagyon? — kérdeztem halkan, felnézve Louisra.
— Mit? — pillantott rám kíváncsian.
— Azt, hogy valaki tényleg mindent tudjon arról az éjszakáról… — suttogtam.
— De Tori…? — lepődött meg.
— Neki elég részletesen elmondtam, főleg, hogy valamennyire még friss volt az élmény, de… Ő sem tud mindent. Ti meg pláne nem! Az, amit nektek mondtam, olyannyira finomított verzió, hogy mesekönyvben lenne a helye… — vallottam be.
— Akkor mondd el nekem — kérte egyszer csak.
— Komolyan ezt szeretnéd? — néztem rá kételkedve.
— Tudod, az igazat megvallva, az egyik részem tudni szeretne mindent, hogy segíthessen neked… A másik felem viszont nem bírja elviselni még csak a gondolatát sem, mert tudom, hogy mekkora fájdalmat okozott ez neked… — ismerte be.
Könnybe lábadt szemekkel pillantottam Louisra, olyan hihetetlen tűnt az, amit mondott. Minden szavából kiérződött a mérhetetlen féltés és szeretet.
— Eszméletlenül szeretlek, Louis William Tomlinson — suttogtam a könnyeimet nyelve.
— Shh — csókolta le a könnycseppeket az arcomról, halványan elmosolyodva. — Én is nagyon szeretlek, gyönyörűm.
— Bárcsak elmondhatnám neked, hogy mi történt pontosan… — motyogtam. — De tudom, hogy képtelen vagyok úgy megfogalmazni, hogy megközelítse a valóságot… Leírhatatlanok azok az érzések, amiket akkor éreztem. Az egész, úgy, ahogy van, leírhatatlan.
— El sem tudom képzelni, mi volt — vallotta be Louis. — Nekem már az a mesekönyvbe való változat is durva volt.
— Azt akarom, hogy valaki tudja, milyen volt… Megérted, ugye? — kérdeztem remegő hangon.
— Persze — puszilta meg a homlokom. — És ezek után nem akarok mást, mint megtudni az egészet.
Akármilyen borzasztó is, segíteni szeretnék neked, szerelmem.
— Köszönöm — bújtam hozzá megnyugodva.
Fantasztikus érzés volt, hogy biztosan van kihez fordulnom. És az, hogy ez a valaki szó szerint mindent megtenne értem. Erre… erre egyszerűen nincsenek szavak!
***
Már vagy fél órája feküdtünk csendben a bokorban, az utolsó beszélgetésünk óta, időközben teljesen be is sötétedett.
— Nem fázol? Lassan be kéne mennünk — súgta Louis.
— Ne, maradjunk még — kértem.
— Keresni fog a bátyád. És különben is, megfázol! — aggodalmaskodott Lou.
— Amíg itt vagy, nem fázom! — makacskodtam.
— Na és, nem félsz a sötétben? — mosolyodott el.
— Amíg itt vagy, nem — jelentettem ki, a válaszomért pedig egy csókot kaptam jutalmul.
— Gyere, menjünk be — noszogatott Louis.
— Aludjunk idekint ketten! — vetettem fel, mire elnevette magát.
— Liam megsértődne, ha lemaradnál a nosztalgiaestről — vigyorgott.
— Akkor holnap aludj kint velem — vigyorodtam el.
— Gyerünk, Lex, másszunk ki — rázta a fejét Lou nevetve.
— Kezdem azt hinni, hogy nem is élvezted azt, amíg itt voltunk — biggyesztettem le az alsó ajkam.
— Hé, ez nem igaz! — húzott magához Louis elkomolyodva, két tenyerébe fogva az arcom. — Nagyon jó volt — csókolt meg gyengéden.
— Győzködj még egy kicsit — húztam huncut mosolyra a szám, amikor elszakadt tőlem.
— Holnap úgy meggyőzlek, hogy azt sosem felejted el — kacsintott rám, mire kedvetlenül bólintottam egyet, és kimásztam a rejtekhelyünkről.
Amikor Lou is mellém ért, megfogta a kezem, és így mentünk el a hátsó ajtóig.
— Be van zárva — állapítottam meg, miután nem tudtam kinyitni.
— A francba, Niall okosabb, mint hittem! — morogta Louis.
— Mi? — néztem rá értetlenül.
— Kizárt minket, hogy lebukjunk, amikor együtt megyünk be! — magyarázta dühösen.
— Basszus… — suttogtam.
— Jön valaki az ajtó felé, nem? — hunyorgott Lou, majd elfutott a ház sarkáig, és elbújt a fal takarásában.
— Húgi, na végre! — nyitotta ki az ajtót Niall. — Hol voltál?
— Csak idekint…— hebegtem. — Miért?
— Nem láttalak, pedig kijöttem.
— Izé… nagyon hátul voltam, a kerítésnél — makogtam.
— Egyszer szóltam is neked.
— N-nem hallottam — suttogtam, egyre jobban lesápadva.
— És, jól szórakoztatok? — folytatta a vallatást.
— Kivel? — játszottam a hülyét.
— Hát Louisval, bassza meg! — csapott a térdére indulatosan. — Hányszor figyelmeztettelek már, Lex — csóválta a fejét, a tekintetében szomorúság és csalódottság tükröződött.
— É-én… egyedül voltam — böktem ki nagy nehezen. Undorító vagyok, a saját bátyám képébe hazudok!
— Na, persze, Lex. Nem ma jöttem ám le a falvédőről! — nevetett fel gúnyosan. — Hol van? — pillantott mögém.
— Niall…
— Hol van?! — dühödött be. — Tudom, hogy kint vagy, Tomlinson! És tudom, hogy hallod! Gyere elő, így is, úgy is halott leszel! Hallod?!
— Nialler, kérlek… Louis nincs itt.
— Ne hazudj, nekem, Lex! Addig nem jössz be, amíg Tommo elő nem bújik! — állta el az utam határozottan, a hangja ellentmondást nem tűrő volt.
— És ha megfázom? — kérdeztem reménykedve.
— Tessék — kezdte el levenni a pulcsiját, a szemeit forgatva.
Amíg azzal vacakolt, gyorsan Lou irányába pillantottam. Rémült tekintetünk csak néhány másodpercig
találkozott, majd elfordultam, nehogy lebuktassam.
Most mi legyen?! — ez a kérdés járt az ő fejében is, nagyon jól láttam rajta.
— Vedd fel, nehogy megfázz — nyújtotta át Niall a pulcsiját.
A szemeimet én is látványosan forgatva bújtam bele a ruhadarabba, mire a bátyám elégedetten bólintott, a szemtelenségemet figyelmen kívül hagyva.
— Most már csak Louison áll, hogy mikor jön elő. Én ráérek — jelentette ki büszkén, karba fonva a kezeit a mellkasa előtt.
A kurva életbe! Mi a szart csináljunk?!
Ééés, ennyi :DD ^^ Bocsánat a végéért, sietek a következővel ;)) Komizni, pipálni ér! :D <3
