~126. Wolverhampton (4.rész)

Sziasztok, végre tudtam hozni a kövit :)

Na, ez már az utolsó előtti Wolverhampton-os rész, nyugi ;))

Ajj, te jó ég, belegondolni is szörnyű, hogy vége az utolsó "jó hétfőnek" :( Brr, suli >.< Na, mindegy :D

Remélem tetszeni fog, sietek a kövivel ;)) <3

~126. Wolverhampton (4.rész)

Louis szemszöge:

— Ne félj, én úgy ismerem a környéket, mint a tenyeremet — kacsintott rám Lexa mosolyogva.

— Tudom, te vagy az én kis navigátorom — karoltam át elmosolyodva, és egy puszit nyomtam a homlokára.

— Na és, hová szeretnél menni? — kérdeztem kíváncsian.

Lexa erre egy nagyot sóhajtott.

— Látni akarom a régi házunkat — ismerte be végül, a fejét zavartan lehajtva. Tudtam, hogy nem véletlenül nem néz a szemembe. Nem akarta, hogy lássam a fájdalmat a tekintetében.

— Köszönöm — mosolyogtam rá.

— De mégis mit? — nézett fel rám értetlenül.

— Azt, hogy ennyire bízol bennem, és hogy semmit nem félsz elmondani nekem — simítottam végig az arcán szeretetteljesen.

Fantasztikus érzés volt tudni, hogy megbízik bennem annyira, hogy megmutassa a múltja minden apró részletét — akármilyen fájdalmas legyen is feltépni a régi sebeket.

Lexa némán nézett a szemembe, képtelen volt bármit is mondani. Amikor végül mégis szólásra nyitotta a száját, tudtam, hogy fogalma sincs arról, hogy mit mondhatna, ezért a mutatóujjamat gyorsan az ajkaira helyeztem.

— Shh, semmit sem kell mondanod — ráztam meg a fejem, halványan rámosolyogva.

A szemeiben megkönnyebbülés és hála tükröződött.

— Szeretlek — mondtam ki sokadszor is a bűvös szót. Lehet, hogy valaki szerint veszít az értékéből, ha túl sokat ismételgetik, de akkor én úgy voltam vele, hogy ki akarom használni azt az időt, amíg még a szemébe mondhatom.

— Én is téged — mosolyodott el, egy apró csókot nyomva az ajkaimra. — Gyere — kulcsolta össze az ujjainkat, és maga után húzott az utcán.

***

— Ez itt az — mutatott egy házra Lex, hirtelen megtorpanva. — Istenem, semmit sem változott… — suttogta, a szája elé kapva a kezét, a szemei csillogni kezdtek.

— Szeretnél bemenni? — kérdeztem kíváncsian.

— De hát lakik itt valaki! — értetlenkedett Lexa.

— És? — mosolyodtam el, majd kézen fogtam. — Gyere!

Mielőtt Lex észbe kaphatott volna, már az ajtón kopogtam, magamban pedig nagyon szorítottam, hogy legyen itthon valaki.

— Igen? — nyitott ajtót egy barátságos tekintetű, idős néni. Amint meglátott minket, értetlenül összeráncolta a szemöldökét.

— Elnézést a zavarásért, nem akartunk csak így Magára törni, de tudja… Illetve, ne haragudjon, be sem mutatkoztam! A nevem Louis Tomlinson, ő pedig itt Alexa Morgan — karoltam át Lexa derekát.

Vártam, hogy az idős hölgy szemeiben majd megcsillan a felismerés, Lex neve hallatán, de semmi ilyen nem történt – vagy csak nagyon jól leplezte…

Pár perc elteltével éreztem, ahogy Lexa jelzésképp finoman oldalba bök, hogy mennünk kéne, én azonban nem mozdultam, és őt sem engedtem elmenni, szorosan magamnál tartottam. Tudtam, hogy csak idő kérdése, és a néni reagál.

— Inkább gyertek be, kedveskéim, idekint még elég hideg van — szólalt meg végül, utat engedve nekünk a házba.

Némán léptünk be az épületbe, és követtük az öreg hölgyet, végig a helyiségeken. Lexa nem szólt közben egy szót sem, túlságosan lefoglalta a bámészkodás. Alaposan körbenézett az előszobában, majd az étkezőben is, az arca azonban kifejezéstelen maradt, így nem tudtam megállapítani, hogy vajon azért van-e ilyen csöndben, mert túl sok minden megváltozott, mióta utoljára járt itt – vagy épp ellenkezőleg, minden ugyanolyan, mint volt.

— Üljetek le nyugodtan az asztalhoz, azonnal jövök — mosolygott ránk kedvesen az idős néni. — Kértek esetleg addig valamit? Enni, vagy inni?

— Lex? — fordultam a lányhoz kérdőn.

Ő erre csak megrázta a fejét, de továbbra sem szólalt meg. Bólintottam, majd a vendéglátónkra mosolyogtam:

— Nagyon kedves, köszönjük, de nem kérünk semmit.

Az öreg hölgy erre elmosolyodott, aztán kisétált az étkezőből.

— Na, mit mondtam? Simán bejuttatlak én bárhová! — mosolyogtam Lexára.

Mivel ő azonban nem mondott semmit, az arcom elkomorult.

— Minden rendben, Lex?

A neve hallatán a lány bocsánatkérően pillantott rám.

— Ne haragudj, Lou, mit mondtál az előbb? Nem figyeltem — ismerte be elpirulva.

— Nem lényeges — ráztam meg gyorsan a fejem. — Egyetlen dolog számít, az, hogy biztosan jól vagy-e. Nagyon sápadtnak tűnsz, tudod? — fürkésztem az arcát aggódva.

— Minden oké, csak… — itt elhallgatott, és egy nagyot sóhajtott. — Amikor utoljára itt jártam, minden ugyanígy nézett ki. Minden ugyanilyen volt, de azért valahogy mégis más… Nem is tudom, érted? Olyan… olyan…

— Olyan… nyomasztó itt lenni? — kérdeztem, megpróbálva befejezni a félbehagyott mondatát.

— Inkább csak jó — mosolyodott el Lexa. — Furcsa, de nagyon jó. Már csak anya hiányzik — jegyezte meg keserűen nevetve.

— Tudod, hogy bármit megtennék érted, de azt hiszem az, hogy visszahozzam őt neked, meghaladja a képességeimet — vallottam be szomorúan.

— Nekem már az is elég, hogy tudom, megtennéd — simított végig az arcomon mosolyogva.

— Neked bármit, gyönyörűm — suttogtam, ajkaimat lágyan az övéire illesztve.

A csókunkat az zavarta meg, hogy valaki belépett a helyiségbe, és kínjában krákogni kezdett. Lexával ijedten rebbentünk szét, mindkettőnk arca lángba borult.

— Tudom, kedveskéim, hogy azt mondtátok, nem kértek semmit, de azért én mégis csináltam egy kis limonádét — tette le a kezében lévő tálcát az asztalra az idős hölgy.

Bár rajtakapott minket csókolózva, láthatóan nem akarta tovább fokozni a zavarunk, ezért megjegyzés nélkül hagyta a dolgot, és csak magában mosolygott egy jót.

— Köszönjük, nagyon kedves — mosolyodott el Lexa, és elvette az egyik poharat.

— Öm… Nem akarok illetlennek tűnni, de esetleg megkérdezhetem a nevét? — próbáltam meg beszélgetést kezdeményezni, a lehető legudvariasabban.

— Mrs. Elizabeth King — biccentett mosolyogva. — És most, hogy végre teljesen túlestünk a bemutatkozáson, talán elmesélhetnék nekem, minek köszönhetem a látogatásuk.

— Nos, igen… Az a helyzet, hogy Lexa régen… szóval ő… — kezdtem bele, de valahogy képtelen voltam értelmesen fogalmazni.

— Egészen véletlenül, csak nem itt lakott régen, Miss Morgan? — fordult Lexhez, mindentudóan mosolyogva.

— Valahogy nem tűnik túl meglepettnek… — vörösödött el Lexa.

— Limonádékészítés közben egy kicsit kutakodtam — ismerte be Mrs. King. — Nagyon ismerős volt a neve, tudja. Az Ön édesanyját hívták Clara Morgannek, ha nem tévedek…

— Így van — bólintott Lexa.

— És ez esetben Ön az, aki árvaházba került, miután balesetet szenvedtek, amiben az anyja életét vesztette… Ön az, akinek szörnyű véget ért a terhessége, ahogy tragikus módon elvetélt — folytatta a múltról tudott információk felsorolását.

Lex erre már képtelen volt válaszolni, csak némán nyelt egyet, és makacsul küzdött a könnyeivel.

Túl sok volt neki ez az egész, tudtam jól. A régi házukban ülni, ahol alig változott valami az évek alatt, az anyjáról, az anyja haláláról, a babájának elvesztéséről beszélni egy vadidegennel, és mindezt alig pár órával azután, hogy először nézett szembe a megerőszakolásának helyszínével. Teljesen megértettem, hogy nem tud megszólalni. Azt viszont el sem tudtam képzelni, hogy mit érezhet, hogy mit élhet át közben…

— És Ön az, akit megerőszakoltak — fejezte be az ismereteinek feltárását Mrs. King.

— Igen, Ő az — nyögtem ki nagy nehezen, gombóccal a torkomban, és bátorítóan megfogtam Lexa kezét az asztal alatt.

— Nos, örülök a szerencsének, kedvesem — mosolyodott el barátságosan az idős hölgy. — Tudja, néhányszor már gondoltam arra, hogy valamilyen módon megkeresem, de aztán mindig arra jutottam, hogy nem jó ötlet. Nem tudtam, hogyan érintené.

Néhány percnyi csend állt be, de mivel sem én, sem Lexa nem mutattunk semminemű hajlandóságot arra, hogy újabb témával álljunk elő, és esetleg beszélni kezdjük, Mrs. King magára vállalta a további kínos hallgatások megelőzését azzal, hogy folytatta.

— Nem tudom, járt-e már az édesanyja sírjánál, de gyanítom, hogy még nem, ugyanis tegnap voltam kint legutóbb, és akkor egyetlen olyan virágot sem láttam, amit ne én hoztam volna. Tudja, rendben tartom a sírt, minden héten kimegyek. Nagyon tisztelem mindkettőjüket, főleg magát, hogy ennyi minden után is képes volt újrakezdeni, hogy képes volt felállni a padlóról. Rendkívüli személyiségre vall, és éppen ezért, fiatalember, jobb, ha tudja, hatalmas szerencséje van — pillantott rám jelentőségteljesen.

Elvörösödve bólintottam.

— Tudja, Mrs. King, mi igazából nem vagyunk együtt — vallottam be.

Már vártam, hogy megbotránkozik, amiért képesek vagyunk csókolózni, holott nem is járunk, de legnagyobb megdöbbenésemre semmi ilyen nem történt.

— Nem vagyok én olyan régimódi, mint amilyennek tart — nevetett fel jóízűen Mrs. King, kitalálva a gondolataim. Éreztem, ahogy lángba borul az arcom.

— Képzelje, tudok még egy s mást — folytatta nevetve. — Például, hogy Őn Louis Tomlinson, aki valamilyen bandában énekel, az együttes neve most hirtelen nem jut eszembe, pedig a kis unokám imádja Magát, és mást sem hallok tőle, amikor itt van…

— One Direction — segítette ki Lexa halványan mosolyogva.

— Igen, igen, tényleg! Őn pedig, Alexa Morgan, az egyik tagnak, valami Natenek, vagy kinek a húga, és jelenleg modellkedik — mosolygott Mrs. King. Láthatóan őszintén örült annak, hogy végre Lex is megszólalt, és nem csak síri csendben ült, könnyes szemekkel, ahogy eddig.

— Niall — javítottam ki ezúttal én.

— Igen, bocsánat! — nevetett fel újból. — De látja, így is megértik, amit mondok. Szóval, ott tartottam, hogy sok mindent tudok én. Barátnője is van, igazam van? — fordult hozzám ismét. — Eleanor, talán, ha jól emlékszem… 

— Igen, Eleanor — sütötte le a szemeit Lexa, majd bűnbánó arccal kezdte el vizsgálni az asztal alatt összekulcsolódó kezeink.

— És, ha jól sejtem, egyetlen oka van, amiért még együtt vannak… — itt egy gömbölyű hasat mutatott magának a levegőben. — Igazam van, vagy igazam van? — pillantott rám kíváncsian.

Hatalmasat nyeltem. Ez a nő kész boszorkány! Vagyis részben… Karenről csak nem tud… Vagy talán mégis? Ezek után az sem kizárt!

— Ahogy látom, beletrafáltam — mosolygott. — Ej, ezek a mai fiatalok! Nem hallottak a védekezésről! Bezzeg az én időmben! — figurázta ki a saját korosztálya által sokat ismételgetett néhány mondatot Mrs. King.

Nem tehettünk róla, Lexával mindketten nevetésben törtünk ki. Ez a nő túl jó lett volna színésznőnek, annyi szent.

— Egyébként igazán kár Magukért, ha szabad megjegyeznem — mosolygott ránk szomorkásan.

— Nekünk mondja?! — nevette el magát Lex keserűen, majd amikor látta, hogy szólásra nyitom a szám, gyorsan közbevágott, és folytatta. — De ez most igazán nem lényeges, ne is menjünk bele jobban — pillantott rám jelentőségteljesen.

Tisztában voltam vele, hogy miért állított le. Azért, mert pontosan tudta, mit akartam mondani. Tudta, hogy nekiálltam volna magamat hibáztatni, és szidni, amit nem akart többször végighallgatni, mert nem értett velem egyet abban, hogy én tehetek mindenről.

— Mit szólnátok ahhoz, kedveskéim, ha meghívnálak benneteket ebédre? Úgyis olyan egyedül vagyok itt, örülnék, ha eljönnétek! Persze a többiekkel együtt — ajánlotta fel mosolyogva.

— Nagyon kedves, köszönjük, de… — kezdett bele az udvarias visszautasításba Lexa.

— Nem fogadok el nemleges választ, aranyoskám! — rázta meg a fejét hevesen Mrs. King.

— Szívesen eljövünk — válaszoltam hirtelen, mire mindketten meglepetten fordultak felém.

— Louis! — sziszegte Lex, jelentőségteljesen rám nézve.

— Most miért? Szerintem nagyon kedves Mrs. Kingtől, hogy meghívott minket — értetlenkedtem.

— Igen, ez valóban így van, de sajnos nem fogadhatjuk el… — fordult vissza bocsánatkérően az idős nénihez.

— Miért nem, aranyom? — tette fel a nagyon is jogos kérdést Mrs. King.

— Igen, Lex, miért nem? — kérdeztem én is.

— Niall — préselte ki a fogai között Lexa.

— Mi van vele? — néztem rá bambán.

— Louis… mi… khm… — köszörülte meg a torkát jelzésképp, és Mrs. Kingre sandított, majd rám nézve az ajkaimra pillantott, miközben megnyalta a száját.

És akkor végre leesett. Ez a nő látott minket csókolózni! Mi lesz, ha ezt Niall megtudja?! Nem, igaza van, kizárt, hogy kockáztassunk!

— Ha a bátyád miatt aggódsz, kedveském, feleslegesen teszed — mosolyodott el Mrs. King. — Lakat a számon, esküszöm! — kacsintott ránk.

— Nos… khm… ebben az esetben talán… szóval… — kereste a megfelelő szavakat Lex.

— Köszönjük, szívesen elfogadjuk a meghívást — segítettem ki Lexát, aki egy apró mosollyal hálálta meg a közbeavatkozásom.

— Remek! — csapta össze a tenyerét elégedetten Mrs. King. — Fél egyre várom Magukat, a többiekkel együtt!

Mosolyogva búcsúztunk el, majd kézen fogva kiléptünk az utcára.

— Annyira köszönöm, Louis — nézett mélyen a szemembe Lexa. — Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg, hogy ennyit segítesz.

— Semmit sem kell megköszönnöd — ráztam meg a fejem mosolyogva, mutató ujjamat az ajkaira helyezve, hogy elcsitítsam.

Az ujjam helyét már éppen a csókjára szomjazó számmal váltottam volna fel, amikor valaki belénk ütközött, megtörve a szemkontaktusunk segítségével kialakított, külvilágot kizáró, ránk telepedő varázst, és visszarántott minket a valóság kegyetlen talajára.

— Khm… nyilvános helyen vagyunk — motyogta Lex, zavarba jőve, és elfordította a fejét.

— Ne is mond — sóhajtottam fel keserűen.

— Gyere, jobb, ha visszamegyünk Liamékhez — engedte el a kezem Lexa, és elindult a sarok felé.

Némán álltam még ott pár másodpercig, teljesen letaglózva a szomorú valóságtól, majd utána futottam. Amint mellé értem, halkan megszólalt:

— El sem tudom képzelni, mit kapok majd Nialltől azért, hogy meglógtunk — jegyezte meg, és erőltetetten felnevetett.

— Semmit sem kapsz tőle, ne aggódj — nyugtattam meg. — Ha megpróbálna akárcsak leszidni is, megvédelek — ígértem.

— Köszönöm — mosolyodott el halványan, és a testünk mellett ernyedten lógó karjainkat „véletlenül” összeérintette, ahogy közelebb jött hozzám menet közben.

Keserűen mosolyogva vettem tudomásul, hogy ez minden, ami nekünk jutott, főleg, ha nyilvános helyen sétálunk.

***

— Na, csakhogy itt vagytok! Van fogalmad arról, hogy mennyire aggódtam miattad, Alexa Morgan?! — fogadott minket az ír fiú dühösen.

Szinte már ösztönösen léptem Lexa elé, aki nem került ki, hanem kihasználta a helyzetet, és elbújt a hátam mögött.

— Én kértem meg, hogy mutassa meg, hol laktak régen, még akkor, amikor hajnalban elindultunk a sikátorba. Ő csak betartotta az ígéretét — védtem.

— Nagyszerű! És erről mi miért nem tudhattunk?! Szerinted én nem akartam látni?! — kötötte az ebet a karóhoz Niall.

— Látni fogod — hűtöttem le, aztán a többiekhez fordultam. — Sőt, mind látni fogjátok, ugyanis a jelenleg ott lakó idős néni meghívott minket ebédre!

— Várj, ti csak úgy bekéredzkedtetek valakihez? — kerekedtek el Liam szemei.

Válaszul csak megvontam a vállam. Végül is, így volt.

Tori, kihasználva a pillanatnyi csöndet, gyorsan megelőzve Niall esteleges újabb dühkitörését, mosolyogva hozzánk fordult:

— Nem vagytok éhesek? Egyetek egy kicsit, bőven van még idő ebédig!

— Lex? — kérdeztem halkan, a fejem hátrafordítva a lányhoz.

Legnagyobb meglepetésemre (és a többiekére) egyszer csak két kéz jelent meg a mellkasomon, és egy apró test simult hozzám hátulról. A döbbenettől még levegőt venni is elfelejtettem, az arcom pedig vörös színt öltött, ahogy rájöttem, hogy Lexa biztosan érzi a kalapáló szívem a tenyere alatt.

— Csak, ha te is eszel velem, Lou. Egyedül nem reggelizem — motyogta a hátamba, majd gyengéden növelte a szorítását, ahogy a karjait összekulcsolta a derekam körül, a hasam előtt.

Önkéntelenül is mosolyra húztam a szám. Nagyon aranyosnak találtam, ahogy az apró kezeivel bátortalanul szorongat, miközben maga előtt tart, akár egy pajzsot.

— Szívesen reggelizem veled — mosolyodtam el.

A pillantásom akaratlanul is Niallre vándorolt a válaszomat követően. Azt vártam, hogy szikrát szóró szemekkel, ökölbe szorult kezekkel méreget minket, de korántsem ilyen látvány fogadott. Az ír fiú bánatosan, majdhogynem szívszorító fájdalommal a szemében figyelte a húga karjait a testem körül.

Eddigre már nem csak sejtettem, hanem bizonyosan tudtam is, hogy valami más lett. Elképzelni sem tudtam, hogy mi, de megváltozott tegnap óta. Méghozzá Niallben.

Nialler olyan szomorúan nézett minket a szőke fürtjei alól, hogy alig bírtam megállni, hogy ne kérdezzek rá azonnal nyíltan. Az arca talán még elkeseredettebbnek tűnt, mint reggel a sikátorban. Ott is ugyanígy bámult minket Lexával, ahogy a húga engem ölelt.

***

— Fél egyre kell csak átmennünk Mrs. Kinghez, úgyhogy arra gondoltam, Niall, most kimehetnénk a temetőbe — fordult a bátyjához Lexa, miután közösen bekaptunk pár falatot, a korábban elmaradt reggelink pótlása gyanánt.

— Csak mi ketten, ugye? — kérdezte rögtön a szöszi, reményteljesen csillogó szemekkel.

Hiába nem mutatta a legkisebb jelét sem, tudtam, éreztem, hogy ez a kérdés most valójában nekem, illetve a folytonos jelenlétemnek szólt.

— Persze, miért? — pillantott rá Lex kíváncsian. — Szeretnéd, ha velünk jönne még valaki?

— Dehogy, én is úgy gondoltam, hogy ketten menjünk! — vágta rá hevesen a bátyja.

A beszélgetésük közben kíváncsian fürkésztem a szőke fiú arcát, választ kerestem a kérdéseimre.

Nialler, a heves reakciója után önkéntelenül is rám pillantott. Ahogy találkozott a tekintetünk, halvány pírral az arcán kapta el a fejét. Rajtakaptam, ezt pontosan tudtuk mindketten. Mindemellett pedig, ezzel az apró, másoknak fel sem tűnő kis incidenssel bizonyossá vált számomra, hogy az ír fiú tényleg miattam kérdezte meg, hogy ketten mennek-e a temetőbe. Világossá vált, hogy zavarja, ha Lexa közelében vagyok. Pontosabban, zavarja, de nem úgy, mint régen. Ez változott meg.

— Jól van — hagyta annyiban a húga, aztán mosolyogva felállt. — Akkor, szerintem indulhatnánk is.

Niall bólintott, és felpattant, majd sietve az ajtó felé vette az irányt.

Menekül — gondoltam rögtön. — De vajon mitől, vagy mi elől? Előlem? Vagy inkább attól, hogy újból meglásson minket Lexával, egymást ölelve?

— Várj, Lex, de ugye ide jöttök majd vissza? — állította meg az időközben bátyja után induló lányt Liam.

— Igen, és majd együtt megyünk innen Mrs. Kinghez — fordult hátra Lexa mosolyogva.

Már éppen indult volna tovább az ajtó felé, amikor váratlanul mégis megtorpant. Kíváncsian figyeltem, ahogy egyik pillanatról a másikra gondolkodóba esik, és mozdulatlanul megáll, ahelyett, hogy folytatná az útját az immáron tárva-nyitva lévő bejárati ajtó felé, ahol Niall távozott az imént.

Akaratlanul is vágyakozva nyeltem egyet, amikor az alsó ajkába harapva lepillantott a konyhapadlóra, és a csempe mintázatát kezdte el vizsgálni. Elmosolyodtam, ahogy az arcát lassanként pír öntötte el, és biztosra vettem, hogy az elpirulásának oka a fejében cikázó gondolatok között keresendő.

Lexa végül aztán, kis habozás után odalépett hozzám, és egy szégyenlős csókot nyomott az ajkaimra. Mielőtt feleszmélhettem volna, már el is húzódott tőlem, és egy apró mosollyal a szája sarkában elfordult, majd szó nélkül kiment a házból.

Liam vigyorogva bokszolt vállba, Zayn pedig fütyült egyet a tiszteletünkre, de én őket teljesen figyelmen kívül hagyva, vágyakozva néztem utána. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor ténylegesen rádöbbentem arra, hogy mit tett velem, és a szívemmel. Örökre magához vette, hogy biztonságban tarthassa, mintegy sajátjaként.

***

Lexa szemszöge:

— Indulhatunk! — szökdécseltem oda Niallhöz fülig érő szájjal, miután becsuktam magam mögött az ajtót.

— Mégis mi tartott eddig? — támadt nekem egyből, dühösen.

— Csak elköszöntem — vontam meg a vállam, de a képemről képtelen voltam letörölni a vigyort.

— Louistól, mi? — vonta fel a szemöldökét kérdőn, enyhe gúnnyal a hangjában.

— Mindenkitől — vörösödtem el.

Niall élesen szívta be a levegőt a fogai közt, de nem szólt semmit. Tudtam, hogy ezt most nem vette be.

Az út a temetőig ezután csendben telt, kínos csendben. Egyedül akkor beszéltünk pár szót, amikor megálltunk a bejáratnál lévő virágboltban, és vettünk egy csokrot. 

Az eladóhölgy olyannyira rajongott a virágokért, hogy mindegyiknek tudta a szimbolikus jelentését. A hosszú litániája végére érve Niallel egyértelműen a tearózsa mellett döntöttünk, amelynek jelentése a nő szerint az, hogy „mindig emlékezni fogok”. Nos, amennyiben ez igaz, akkor valóban ez a tökéletes virág nekünk. Mindig emlékezni fogunk anyára, történjék bármi.

***

Torkomban hatalmas gombóccal, könnyeimet nyelve rendezgettem a virágokat a síron.

Amióta megláttam a kis kőtáblát anya nevével, megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim, eszméletlenül fájt a hiánya. A maga után hagyott, tátongó űr a szívemben minden eddiginél erősebben tudatta velem a jelenlétét.

Amikor végeztem a virágokkal, Niall szó nélkül magához húzott, és szorosan a karjaiba zárt. Ő nem sírt, legalábbis nem úgy, ahogy én. Némán könnyezett, a vállamon éreztem, ahogy a könnycseppjei átáztatják a felsőm.

Amikor először elhúzódtam tőle, és a szemébe néztem, fájdalmas szúrást éreztem a mellkasomban, végtelen bűntudat öntött el. Hazudtam Neki. Annyiszor hazudtam Neki!

— Niall — kezdtem, de a hangom elcsuklott, a levegővételeim remegtek.

— Shh — csitított könnyes szemekkel, és még erősebben szorított magához.

— Niall, én annyira… annyira sajnálom — suttogtam, és zokogni kezdtem. — Tudod, hogy nagyon szeretlek, és sosem bántanálak, ugye? Ugye tudod? — ismételgettem sírástól fuldokolva.

— Nincs miért bocsánatot kérned, kicsim — simogatta meg az arcomat lágyan, ujjaival letörölve a könnyeim.

Niall szemszöge:

Ahogy sikertelenül nyugtatgattam Lexát, már pontosan tudtam, hogy ő is ugyanazt érzi, amit én. Ugyanazt a végtelen nyomást a mellkasán, a sír látványára.

Összeszorult a szívem, amikor meghallottam, ahogy remegve bocsánatot kér. Nem kellett elárulnia, tudtam, hogy miért mondja. Legalábbis azt gondoltam, hogy tudom… Pedig valójában fényévekre jártam az igazságtól.

Azt hittem, azt sajnálja, hogy képtelen visszafogni magát Louis közelében, és a talán még magának sem bevallott érzései zavarják ennyire.

Aznap ugyanis tökéletes bizonyosságot nyert számomra az, hogy a húgom őszintén szereti Louist…

Aznap, amikor láttam, ahogy az éj leple alatt leosonva megcsókolta Lout, amíg ő mit sem sejtve aludt… Aznap, amikor reggel hozzábújt a sikátorban, és élvezte Louis ölelését, majd hazafelé végig úgy csüngött rajta, akár egy kis gyerek az anyján. Aznap, amikor kettesben eltűntek mögülünk, hogy egyedül menjenek el Lexáék régi házához. Aznap, amikor onnan visszaérve elbújt Lou mögé, nála keresve védelmet, majd szorosan, ragaszkodóan megölelte hátulról. Aznap, amikor már nekem is feltűnt (mert direkt figyeltem), hogy mennyi szeretettel, és milyen őszinte rajongással a szemében néz Louisra.

Ez az egész két dolog miatt érintett nagyon rosszul. Az egyik, amire nagyon nem vagyok büszke, az a féltékenység. Mármint, nem azt akarom, hogy belém legyen szerelmes, félreértés ne essék, elvégre ő a húgom! Nem, sokkal inkább arra vagyok féltékeny, hogy engem elhanyagol, és minden idejét a drágalátos Tomlinsonjának szenteli, aki véleményem szerint akkora egy barom, hogy nem méltó Lexa ártatlan szerelmére. Féltékeny vagyok arra, hogy nála keres védelmet, vigaszt, mindent, helyettem. A bátyja helyett!

A másik, valamivel talán nyomósabb ok pedig az, hogy rettentően aggódom miatta, és nagyon féltem. Tönkreteheti magát, ha nem a megfelelő emberbe szeret bele. Már előre félek, hogy mennyire össze fog törni majd attól, ha meglátja Louist Eleanorral babázni. Tomlinson nem neki való, és ezzel tisztában kéne lennie! De persze nincs, mert elvakítja az az átkozott, beteges rajongás, amivel Louisra tekint. Komolyan, néha azt érzem, hogy szinte bálványozza őt, holott egyáltalán nincs mire fel! Őszintén, Tomlinson felelőtlensége a csillagos ég határát súrolja, megkoronázva egy undok, TERHES barátnővel… Na igen, minden báty álma az, hogy a húga egy ilyen pöcsbe zúgjon bele reménytelenül…!

Lexa szemszöge:

— De én tényleg borzasztóan sajnálom, Niall — ismételgettem elgyötörten.

A bocsánatkérésem okát azonban képtelen voltam kimondani. Túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy beismerjem előtte, mennyiszer hazudtam neki. Azt meg végképp képtelen voltam bevallani, hogy miben.

Nem tudhatja, hogy szerelmes vagyok Louisba, sem azt, hogy ő is belém. Különben is, minek akasztanám ki ezzel, amikor hamarosan úgy is minden megváltozik, Eleanornak köszönhetően? Nem sokára már úgysem lesz olyan, hogy Mi, maximum az emlékezetünkben.

— Bármi bánt is, rám mindig számíthatsz, rendben? A bátyád vagyok, nekem mindent elmondhatsz, Lex — nézett mélyen a szemembe Niall.

— Tudom, és nagyon szeretlek — bújtam hozzá újból.

— Én is téged — puszilt bele a hajamba.

— Ha csak később beszélnél róla, én azt is megértem — jegyezte meg pár perc hallgatás után. Hogy mi van?! Miről beszélnék később?! — Ráérsz, én mindig itt leszek neked. Akkor is meg foglak hallgatni, amikor majd végre késznek érzed magad arra, hogy bevalld ezt az egészet. Nem akarlak sürgetni, tudom, hogy ehhez idő kell. De hé! Abban is biztos vagyok, hogy az idő minden sebet begyógyít! — mosolygott rám biztatóan.

Mi van?! Ez meg miről beszél?! Mit kéne bevallanom, és miért?! Nem hiszem, hogy ugyanarra gondol, mint amire én… Elvégre, én azért kértem bocsánatot, mert hazudtam neki, ő viszont valami egészen másról beszél, erre a nyakamat tenném! De vajon mi az a más?

***

Még vagy fél órán át ott álltunk a sír előtt, összeölelkezve. Közben sokszor azt éreztem, hogy mintha egy perc sem telt volna el 6 éves korunk óta. A lelki szemeim előtt két kisgyerek szorította egymást.

Pedig mennyi minden megváltozott 12-13 év alatt… A magam elé képzelt testvérpár felnőtt, a fiúból világhírű énekes lett, a lányból modell, bár ez utóbbit azóta sem értem, amikor belenézek a tükörbe…

— Gyere, lassan visszamehetnénk — lépett hátrébb egyszer csak Niall.

Bólintottam, majd egy búcsúpillantás után megfogtam a kezét. Úgy indultunk kifelé a temetőből, ahogyan kiskorunkban mindig is járkáltunk: kézen fogva. Ettől ismét visszatért a lelki szemeim elé az a kép, ahol kicsiként így sétáltunk. Mert van, ami nem változik. A (testvéri) szeretet például ilyen.

— Jaj, a kardigánom! — kaptam észbe, amikor már a kapunál jártunk. — Biztos ott hagytam a síron, amikor a virágokat rendeztem! Visszaszaladok érte, várj meg itt, jó? — hadartam, majd a válaszát meg sem várva elfutottam.

Viszonylag gyorsan visszaértem, bár amikor már célegyenesbe fordultam, az utolsó kanyar után hirtelen földbegyökerezett a lábam.

Valaki állt anya sírjánál. Egy fiú. Louis.

Egyelőre ennyi lenne, és kivételesen a vége sem olyan gonoszan félbehagyott ;) Remélem, tetszett, komizni ér :D <3

U.i.: Fel a kezeket, ki várja a sulikezdést? :D (én nem igazán :DD)

Egy kis szösszenet

KÉRLEK OLVASSÁTOK EL! :)

Sziasztok :))

Higgyétek el, nem terveztem ennyire eltűnni... De tényleg, szó szerint eltűntem. Mármint a netről. Facebook-on is isten tudja mikor voltam utoljára, és ezért itt is szeretnék bocsánatot kérni azoktól, akiknek nem írtam ott vissza.

A nyaram finoman szólva sem úgy alakult, ahogy elterveztem/vártam. Azt hittem, sokat leszek itthon, lesz időm írni, és még egy csomó más dolgot csinálni. Aha, meg ahogy azt Móricka elképzelte... Folyton vagy itt voltam nyaralni, vagy ott, vagy a mamához száműztek, vagy tudom is én. Szerintem, ha azt mondom, hogy voltam itthon egyben 2 teljes napot június óta, akkor túlzok. (Persze, tudom, szegény lány, ennyit volt nyaralni :D) Arról nem is beszélve, hogy küszöbön egy újabb költözés, amihez is minél előbb ingatlant kell találni, össze kell dobozolni, stb. Anyával, amikor itthon is voltam, mindig elmentünk házakat nézni, bár hiába az igyekezet, nem tartom valószínűnek, hogy a sulikezdésig el tudnánk költözni, amikor még meg sem találtuk "az igazit" :D Dióhéjban ennyit akartam, hogy tudjatok a jelenlegi helyzetről.

Egyébként, elkövettem egy orbitálisan nagy hibát... Elfelejtettem kiírni, hogy időközben (pontosan az előző rész előtt egy nappal, július 2-án) 2 éves lett a blog! :')))

És akkor, még egy percet szánjatok rám. Csak meg akarom köszönni Nektek azt a hihetetlen támogatást és kitartást, amit velem szemben tanúsítotok, valljuk be, már elég hosszú ideje. Egyszerűen hihetetlen volt feljönni ide, és látni, hogy mennyivel gyarapodott a feliratkozók száma, annak ellenére is, hogy nem volt fent új fejezet, a napi több száz oldalmegjelenítésről meg már ne is beszéljünk! Elképesztőek vagytok, ez tény. Én pedig elképesztően hálás vagyok Nektek, ez is tény. 

És, mielőtt még esetleg bárki félreértelmezné a bejegyzés célját, ESZEMBEN SINCS szünetet bejelenteni, vagy abbahagyni a blogot!

Tudnotok kell, hogy ihlethiányban egyáltalán nem szenvedek, sőt! Nyaralás közben is állandóan a sztori folytatásán - egészen a történet legvégéig, mert hogy az is megvan már jó ideje a fejemben - pörgött az agyam, újra és újra ismétlődtek a meglévő jelenetek, úgyhogy sok részletet sikerült még kidolgoznom rajtuk ;) Azt pedig már említeni sem merem, hogy a mostanin kívül van kapásból minimum 1 hosszú, és legalább 4 rövid történetre ötletem... :D

Szóval, őszintén bízom abban, hogy túljutok ezen a hullámvölgyön, és újult erővel, gyakran fogom hozni Nektek a részeket ;) A támogatásotok hihetetlen erőt ad, a jelenlétetekkel, a kitartásotokkal Ti tartjátok bennem a lelket, ez az igazság. Amíg Ti itt vagytok, én is itt leszek, ebben biztos vagyok. 

Az új részt, ha minden jól megy, pár napon belül már olvashatjátok :))

Na jó, tényleg nem akarom tovább rabolni az időtök, úgyhogy még egyszer köszönöm, hogy vagytok nekem :')) Millió puszi: Agirlintheworld <3

~125. Wolverhampton (3.rész)

Itt van az új, remélem nem unjátok még, hogy mindig ugyanaz a cím! :D Ne haragudjatok, de Wolverhampton kifog rajtam! :DD Annyi minden történik itt, Holmes Chapel, meg Bradford például semmi lesz ehhez képest... :D Doncasternél viszont szintén jelentősebb dolgok lesznek, szóval szerintem ott is dupla vagy tripla rész lesz :)) #bocsánat :D

Na jó, nem akarom tovább húzni az időt, szóval mindenkinek jó olvasást, remélem tetszeni fog ;) <3

U.i.: Mindenkinek jó nyarat, ezt a múltkorinál elfelejtettem :$ :))

~125. Wolverhampton (3.rész)

Lexa szemszöge:

Miután a lépcsőt, mint akadályt sikeresen átvészeltük, az ajtóhoz jutás szinte már gyerekjáték volt. Ennek ellenére, épp amikor Liam a kilincset akarta lenyomni, egy hang szólalt meg mögöttem.

— Hová mentek?

A lágy, dallamos, mély, a korai időpont miatt enyhén rekedtes hang hallatán akaratlanul is mosolyra húzódott a szám.

— Louis! — suttogtam boldogan, egy másodperc alatt megperdülve, és szorosan hozzábújtam a hang tulajdonosához.

A fiúnak kellett néhány másodperc, amíg feleszmélt a döbbentségből, amit a heves reakciómmal okoztam, majd körém fonta a karjait, és még közelebb vont magához.

Már épp nekiálltam volna a szokásos szimatolásomnak, amikor Liam lehalkított hangja megzavart.

— Haver, hogyhogy fent vagy? Hajnali fél 5 múlt!

— Ugye nem ébresztettünk fel? — pillantottam fel rá aggódva. — Mert akkor ne haragudj, nem akartuk — motyogtam bűnbánóan.

Erre Louis csak mosolyogva megrázta a fejét.

— Shh — csitított lágyan, aztán az ajkait az enyémekre illesztette.

Sajnos egy hosszú puszi után elszakadt tőlem, de legalább közel maradt, ugyanis a homlokát az enyémnek döntve fúrta a tekintetét mélyen az enyémbe.

— Nem tudtam aludni, éreztem, hogy te is fent vagy — ismerte be mosolyogva.

— De amikor lejöttem hajnali fél egy után, akkor még aludtál — ráncoltam össze a homlokom.

— Egy órakor ébredtem fel — közölte Louis, a szája sarkában huncut mosoly bujkált. — Tényleg lejöttél? Hozzám?

— Én… izé… — pirultam el.

— És mit csináltál velem? — vigyorodott el. — Csak nem megerőszakoltál álmomban, szépségem? — húzogatta a szemöldökét.

— Liam is hasonló poénnal fogadott — horkantottam fel sértetten. — Miért van az, hogy minden fiú ilyen perverz?!

— Mondtam már, hogy gyönyörű vagy, amikor bedühödsz? — simított végig Louis az arcomon, és beharapta az alsó ajkát, hogy visszafojtsa a vigyorát.

— Nem akarok közbeszólni, tudom, hogy kiélveznétek azt, hogy Niall épp nincs a képben, meg minden, de… de indulnunk kell, Lex — szólalt meg egyszer csak Liam.

— Tényleg, hová is mentek? Kettesben? — fonta össze a karjait a mellkasa előtt Louis gyanakodva.

— Azért nem tudok aludni, mert állandóan az a hely jár a fejemben… Vissza kell mennem oda — pillantottam fel Loura.

— Megőrültél?! Vissza akarsz menni?!

— Le kell zárnom, egyszer és mindenkorra — érveltem.

— Fogadok, hogy egyedül mentél volna — nézett rám szúrósan Louis.

— Még szerencse, hogy felébredtem — vigyorgott Liam önelégülten, élvezte, hogy ő lehet a hős.

— Nem lettem volna egyedül, elvégre te idelent ébren lettél volna, és úgysem engedsz el egymagam — próbálkoztam, miután láttam Loun a sértettséget.

— Nem tudhattad, hogy fent vagyok — makacskodott. — És őszintén fáj, hogy még nekem sem szóltál volna arról, hogy elmész.

— Én… — kezdtem, de leintett.

— Tudom, hogy nem szóltál volna, és pont.

— Sajnálom — suttogtam lehajtott fejjel.

— Hagyjuk — mosolyodott el Louis erőltetetten. Baszki, ezt jól elcsesztem!

— Na, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most elindulunk — fogta meg a karom Liam, és elkezdett az ajtó felé húzni, de Lou megfogta a vállát, és megállította.

— Én is megyek — jelentette ki, aztán kérdőn hozzám fordult. — Jó?

Bólintottam, de Liam közbeszólt.

— Nem jöhetsz!

— Mégis miért nem?! — háborodott fel Louis.

— Mert nem érünk vissza a többiek ébredése előtt, túlságosan elbeszélgettük az időt! Itt kell maradnod, hogy tudják, miért mentünk el — magyarázta Li.

— Hagyunk egy cetlit — vonta meg a vállát Lou.

— Te komolyan közölnél velük ilyet egy kis papír fecnin?! — lepődött meg Liam.

— Igen, miért? — értetlenkedett Louis.

— Látszik, hogy nem veszed komolyan azt, ami Lexával történt! Meg sem érdemled őt! — vágta oda neki Liam bosszúsan.

— Ezt szívd vissza, Payne, most azonnal! — követelte Louis dühösen, a felsője nyakánál megragadva a fiút.

— Elég, fiúk, hagyjátok abba! Louis, ereszd el! — rángattam szét őket. — Azt akarjátok, hogy mindenkit felébresszünk?! — mérgelődtem.

— Van egy ajánlatom — mondta Lou komolyan, kicsit elterelve a témát. — Én megyek vele, te pedig itt maradsz.

— Tessék?! Még mit nem! Már miért maradnék én itt, helyetted?! — háborodott fel Liam.

— Ha a többiek felébrednek, tuti, hogy Lexa után akarnak majd menni… Ha más nem, Niall. Én pedig nem tudom elvezetni őket oda, csak te… — vigyorodott el Louis győzedelmesen.

— De… — kezdte Liam, viszont a répaimádó félbeszakította.

— Te nem vagy kibékülve a cetlis megoldással, Payne — csóválta a fejét Lou rosszallóan, a szája pimasz mosolyra húzódott.

— Tomlinson — sziszegte Liam, dühtől liluló fejjel, Louis azonban csak nevetett rajta.

— Magadra vagy dühös, amiért ilyen helyzetbe kerültél — vigyorgott. — Sőt, egészen pontosan, te hoztad magad ilyen helyzetbe, néhány felelőtlen kijelentéssel.

Ebben a pillanatban Zayn mocorogni kezdett. Deja vu. Amikor hajnalban lejöttem Louishoz és a bátyámhoz, akkor is miatta kellett eltűnnöm a nappaliból, nehogy a szépfiú felébredjen.

— Jobb, ha mi megyünk — fogta meg a kezem Louis, és kinyitotta az ajtót. — Majd találkozunk, Liam.

— Vigyázz magadra, oké? — fordult hozzám Li, majd szúrósan Loura sandított. — Melegen ajánlom, hogy egy hajszála se görbüljön meg!

— Ne aggódj miatta, biztonságban van velem. Az életem árán is megvédem — közölte Louis halálosan komolyan.

— Tudom — enyhült meg Liam arca. — Csak néha pótolni kell Niallt, ha ő épp nincs itt, hogy titeket piszkáljon — kacsintott ránk.

— Marha vicces — forgatta meg a szemeit Louis, én pedig csak keserűen felsóhajtottam.

***

Még alig tíz perce sétáltunk csak az utcán, csendben, egymás mellett, amikor Louis megszólalt.

— Ugye nem baj, hogy eljöttem veled? — kérdezte feszülten.

— Dehogy — ráztam meg a fejem mosolyogva. — Örülök, hogy itt vagy — fogtam meg a kezét óvatosan, és összekulcsoltam az ujjainkat.

Erre Louis megkönnyebbülten elmosolyodott, és lepillantott a szorosan összefonódó kezeinkre.

— Olyan jó, hogy nincs senki az utcán, és nyíltan megtehetjük ezt — jegyezte meg, a hangja kissé szomorkás volt.

— Egyszer eljön majd a mi időnk — kacsintottam rá, bár az én hangom is ugyanolyan szomorkás volt, mint az övé.

Keserűen mosolyogva bólintott, majd csendben folytattuk az utunkat.

Hiába hajnalodott, a levegőt egyre hidegebbnek éreztem magam körül, a sétálás is kezdett egyre megterhelőbbnek bizonyulni. Nem értettem, mi van velem.

— Minden rendben? — nézett rám aggódva Louis.

A kérdés hallatán megálltam, és nem mozdultam többé, a szemeimmel pedig a távolba meredtem.

— Lex, mi a baj? — állt elém Louis, a hangja a kétségbeesés határát súrolta. — Lex, kérlek, mondj valamit! — könyörgött, miközben megfogta a felkaromat.

Az érintése kijózanítóan hatott rám, és legnagyobb megkönnyebbülésére ránéztem.

— Gyönyörűm — simított végig az arcomon, a tekintete aggódva fürkészte az enyém.

— É-én… — ennél tovább sehogy sem jutottam.

— Shhh — csitított lágyan, és óvatosan az ajkaimhoz hajolt. — Itt vagyok — suttogta a számba, majd gyengéden megcsókolt.

— Louis… — mondtam ki a nevét szinte hangtalanul, ezzel néhány másodpercre megszakítva a csókunk, aztán a karjaim kétségbeesetten a nyaka köré fontam, a testemmel pedig, amennyire csak lehetett, hozzápréselődtem.

Hosszú percek teltek el így, de végül Lou elszakadt tőlem, és kíváncsian vizslatta az arcomat.

— Azt hiszem, kicsit félek — ismertem be halkan.

— Tudod, hogy megvédelek, nem lesz semmi baj — nyugtatott azonnal.

— Tudom, csak… Furcsa itt menni. Ugyanezen az úton jöttem akkor is — motyogtam.

— Hogyhogy? Liaméktől indultál? Hiszen ők akkor már nem is laktak itt, nem?

— Tőlük kétutcányira laktunk régen, és ide jutottam ki onnan. Vagyis, majdnem… — javítottam ki magam, aztán előre mutattam, arra a helyre, amit nemrég meredtem bámultam. — Oda ér ki az az átkötő utca. Onnantól mentem ténylegesen ezen az úton.

— Akkor már értem, mi volt a baj az előbb. Biztos vagy benne, hogy el akarsz menni arra a helyre? Nem túl korai ez még? — aggodalmaskodott.

— Korai? Több mint három év eltelt azóta! — nevettem fel.

— Lex, én csak azt akarom, hogy neked a legjobb legyen — magyarázta Louis türelmesen.

— Akkor menjünk — kértem.

— Ahogy szeretnéd — mosolygott rám Louis, majd gyengéden összekulcsolta az ujjaink, és újból elindultunk.

Amikor odaértünk az átkötő utcához, ahonnan akkor este jöttem, Lou kérés nélkül lassított, sőt, meg is állt, mintha csak tudta volna, hogy mit fogok tenni.

Egy hatalmasat nyeltem, aztán benéztem a kis utcába. Semmit sem változott, ugyanolyan volt. Kihalt, de az én szememben mégis kevésbé veszélyes, mint a sikátor, ahol elkapott a megerőszakolóm. És ennél fogva ezerszer barátságosabbnak találtam ezt a helyet, holott lehet, hogy sokaknak ez lett volna a félelmetesebb.

Óvatosan megszorítottam Louis kezét, mire ő azonnal rám nézett. Elmosolyodtam, és bólintottam, jelezve, hogy készen állok arra, hogy tovább menjünk.

Amint megtettük az első néhány lépést, pillanatnyi rosszullét suhant át rajtam, de szerencsére hamar elmúlt. Ez egyébként főképp Lounak volt köszönhető, aki egyszer csak elengedte a kezem, és átkarolt, így immár a biztonságot nyújtó ölelésében folytattam az utat.

Figyelmesen néztem körbe minden lépés után, az agyamon emlékképek millió suhantak át menet közben, amiket próbáltam összevetni a jelen látványával. Rettentő hálás voltam Louisnak azért, hogy itt van velem, és támogat, a jelenléte óriási biztonságérzetet is adott.

Több mint fél óra ment el így, néma csendben, amikor végre közeledni kezdtünk a „célhoz”. A testem megremegett, ahogy megláttam, hogy alig ötven méter választ már csak el a hajnali gyalogtúra okától. Louis persze azonnal észlelte rajtam a változást, az eddig nagyjából nyugodt hangulatomat felváltotta az izgalom, a rettegés, a borzongás, egy cseppnyi pánikkal keveredve.

— Itt vagyok — emlékeztetett Lou, lágy hangja azonnal megnyugtatott.

— U-ugyanitt mentem… — suttogtam. — Emlékszem, itt már éreztem, hogy figyelnek. Nagyon megijedtem, mert senkit sem láttam, hiába néztem körbe annyiszor.

— Itt vagyok veled — ölelt magához Louis hátulról. — Ezúttal nem lesz semmi baj, Lex, ne félj.

— Amíg itt vagy, nem félek — döntöttem hátra a fejem Lou mellkasára, aki erre gyengéden belepuszilt a hajamba.

— Helyes — súgta. — Tovább menjünk, vagy szeretnél még itt állni egy kicsit?

— Gyere — indultam el egyszer csak, a hirtelen felindulásból jött bátorságom még engem is meglepett.

Louis engedelmesen követett, a sikátor előtt azonban megtorpantam. Lehet, hogy mégsem leszek képes bemenni?

— Baj van? — kérdezte Lou aggódva.

— Nem biztos, hogy menni fog — nyeltem egy nagyot, a hangom elcsuklott.

— Nézz rám, Lex — fordított szembe magával Louis.

— Képtelen vagyok tovább menni — suttogtam, a szemeim megteltek könnycseppekkel.

— Hallgass rám, kicsim — fogta két tenyerébe az arcom. — Nem ismerek olyan embert, akinek nálad nagyobb lelki ereje lenne. Eldöntötted, hogy eljössz ide, és szembenézel a múlttal. Én pedig eljöttem veled, hogy melletted legyek, amikor megteszed. Mert meg fogod tenni, tudom. Nem fogsz meghátrálni, főleg nem akkor, amikor már eljöttél idáig. Képes vagy rá, higgy nekem. Megvédelek, semmi rossz sem történhet veled. De ami a legfontosabb… nagyon büszke vagyok rád, amiért már idáig eljöttél. És ne feledd: itt vagyok — nyomott egy hosszú puszit a homlokomra.

Megtöröltem a szemeimet, amelyek Louis monológjának végére már sokkal inkább a meghatottságtól csillogtak, és vettem egy nagy levegőt. Lassan kifújtam, majd halványan elmosolyodtam.

— Mehetünk — bólintottam, mélyen Lou szemébe nézve, mire ő egy apró mosolyra húzta az ajkait.

Csukott szemmel, Louis kezét szorongatva léptem be a sikátorba. Amint kinyitottam a szemeim, régről ismerős látvány fogadott. Minden kuka ugyanott volt, még a mellettük rohadó szemétkupacok is megegyeztek az emlékeimben lévőkkel.

— Itt kapott el. Váratlanul, hátulról támadt — meséltem. — Azonnal befogta a számat, esélyem sem volt segítségért kiabálni. Mire észbe kaptam, és küzdeni kezdtem ellene, már a sikátor felénél voltunk… Nem fogadtam el, hogy vesztettem, harcolni kezdtem, pedig nyilvánvaló volt, hogy túlkésőn reagáltam. A szívem mélyén tudtam, hogy értelmetlen, de valahogy bennem volt az az ösztön, hogy meneküljek.

Louis szótlanul hallgatott, csendben emésztgette a szavaimat. Amikor pedig rámutattam valamire, például a három egymás melletti kuka közül a középsőre, és elmondtam, hogy ennek vágott neki, hogy abbahagyjam a rugdalózást, Lou figyelmesen megnézte, és bólintott egyet, jelezve, hogy érti és hallotta azt, amit mondtam. De nem válaszolt, mert pontosan tudta, hogy nem kell.

Én pedig csak meséltem, és meséltem. Minden apró részlet eszembe jutott, hol lehunytam a szemeim, hol körülnéztem. Szinte minden másodpercét újraéltem a néhány perces ádáz küzdelmünknek. Beszéd közben pedig éreztem, ahogy megkönnyebbülök, bár a java még mindig hátra volt…

— Oda vitt be — mutattam a sikátor végében található rozsdás ajtóra. — Ott történt a többi. Ott történt minden…

Tétován elindultam arra, a könnyeimet letöröltem. Erős akartam maradni.

— Biztos vagy benne? — kérdezte halkan Louis, miközben engedelmesen követett.

— Ezért jöttem — bólintottam, a szavaimat egy kicsit magamnak is szántam, hogy emlékeztessenek a célra, és bátorságot adjanak.

— Rendben — vette tudomásul a döntésemet.

Amikor az ajtóhoz értünk, már nyúlt, hogy kinyissa nekem, de rászóltam.

— Kérlek, hadd én.

Lou bólintott egyet, majd félreállt az útból.

A szívem a torkomban dobogott, amikor a rozsdás ajtó feltárult előttem, fülsértően nyikorogva. A helyiségben hatalmas sötétség fogadott, szinte az orrom hegyéig sem láttam el.

Amikor Louis is belépett mögöttem, látva, hogy semmi fény sincs idebent, szélesre tárta az ajtót. Az utcai lámpák halvány fénye először semmit sem ért, de ahogy a szemem lassanként hozzászokott a sötétséghez, minden eddiginél jobban elborzadtam.

A padló ezerszer koszosabb volt, mint emlékeztem, és ahogy túljutottam a kezdeti sokkon, a többi érzékszervem is kezdett működésbe lépni.

Az orromat megcsapta a bűz, amely a dohos falak között terjengett, és amely erősen emlékeztetett az állott ürülék gyomorfordító, orrfacsaró, jellegzetes szagára. Reflexből az orrom elé kaptam a kezem, a szemeimmel pedig Lout kerestem.

Louis fintorogva állt tőlem egy méterre, az arcán viszont tisztán láttam, hogy még nem esett le neki az, hogy ez az a hely, ahol engem megerőszakoltak. Mivel nem pillantott rám, mert túlságosan elmerült a hely szemmel történő feltérképezésében, úgy döntöttem, hogy én is körbenézek.

Tettem pár tétova lépést, de a falig nem mentem el, mert a tövében lévő mocsok túlságosan visszataszító volt. Lassan sétáltam tovább, miközben végig a padlót figyeltem, nehogy belelépjek valamibe.

Amikor néha-néha megálltam, alaposan körülnéztem. Olyan érzésem volt, mintha keresnék valamit. Valamit, talán egy jelet, ami azt igazolja, hogy három éve én tényleg itt voltam, ebben az undorító pincében, és nem máshol – bármilyen furcsán hangzik is ez. Bármilyen bizonyíték nélkül én is úgy voltam a helyzettel, mint Louis: képtelenség. Képtelenség, hogy egy ilyen koszfészekben lettem volna.

Loun jól látszott, hogy már-már émelyeg az egész helytől, tudtam, hogy gondolkodni sem bír, annyira zavarja a szag, a látvány, maga a pince.

Mit eresek én itt? Nincs is itt semmit! — Ez visszahangzott folyamatosan a fejemben, mialatt visszaindultam Louishoz.

A padlót kémlelve haladtam – szokás szerint, elővigyázatosságból -, és már éppen a bocsánatkérésemet fogalmaztam magamban, amiért feleslegesen iderángattam Lout, amikor… amikor a szemem megakadt valamin.

— Úristen… — kaptam a szám elé a kezem.

Szédülni kezdtem, éreztem, hogy a lábaim bármelyik pillanatban felmondhatják a szolgálatot. A fejemben kérdések millió kavarogtak, a rosszullét pedig kezdett úrrá lenni rajtam, miközben még mindig a padlót bámultam.

— Mi történt, Lex? — termett mellettem Louis egy szempillantás alatt.

— Uram isten… — ismételgettem hitetlenül, a lábaim pedig egyszer csak cserbenhagytak.

Szerencsére Louis időben reagált, és elkapott, így nem zuhantam a mocskos földre. Nem tudtam tartani magam, Lou erős karjai azonban makacsul fogtak. A lábaim ugyan még a földön voltak, de szinte csak lógtak le a testemről, nem is éreztem őket, rájuk nehezedni pedig végképp nem tudtam volna.

— Mi a baj, szerelmem? — kérdezte aggódva Louis, és fölém hajolt.

Éreztem rajta, hogy megijedt, amikor meglátta, hogy meredten bámulok el mellette a semmibe, pislogás nélkül.

— Kicsim? — szólongatott, de hiába.

— Lex?! — A hangja egyre kétségbeesettebbé vált.

Egyszer csak valami végigfolyt az arcomon. Könnycseppek. Nem én sírtam. Hanem Ő.

— Gyönyörűm? — suttogta elgyötörten.

Erre lehunytam a szemeimet. Ettől az egy szótól a testem újra megtelt erővel. Lassan felegyenesedtem, Louis segítségével, és immáron újra a saját lábaimon álltam.

— Jól vagy, kicsim? — kérdezte aggódó arccal, a karjait pedig továbbra is körülöttem tartotta, habár már nem kellett fognia.

Kinyitottam a szemeimet, és felé fordultam a laza ölelésében. A tekintetünk egybe fonódott, a karjaim a nyaka köré vándoroltak. Az ujjaim a tarkójánál a hajába túrtak, a homlokomat pedig az övének döntöttem.

— Köszönöm, hogy itt vagy velem — leheltem, a szemeim automatikusan lecsukódtak.

— Mindig itt leszek neked — súgta Louis, a hangja megkönnyebbült volt.

Éreztem, ahogy egyre közelebb hajol, meleg lehelete a számat csiklandozta. Azt vártam, hogy megcsókol, de az utolsó pillanatban megtorpant.

A szemhéjaim azonnal kipattantak, a tekintetem rögtön magyarázat végett fürkészte Louis arcát.

— Ne haragudj… — motyogta, mire úrrá lett rajtam a rémület. — Megcsókolhatlak?

A kérdő, összezavarodott pillantásomat látva folytatta.

— Megcsókolhatlak? Csak mert itt vagyunk, és nem tudom, hogy te…

Amint belekezdett a magyarázatba, mindent megértettem, a szám széles mosolyra húzódott. Nem tudta, hogy hogyan érintene engem az, ha ezen a helyen csókol meg.

A mondat végét meg sem várva, válaszolás helyett – vagy inkább válaszolás gyanánt – kaptam az ajkai után, hogy megcsókoljam.

Louis belemosolygott a csókunkba, és ajkaival gyengéden becézgette az enyémeket. Folyamatosan úgy csókolt, hogy csak rám figyelt, hosszú percekig kényeztette az ajkaim, anélkül, hogy lehetőséget kaptam volna a viszonzásra.

Amikor elhúzódtam tőle, akkor is csak mosolygott rám, a szemeiből végtelen szeretet sugárzott.

— Mi volt a baj? Mondd el, kérlek — simított végig lágyan az arcomon.

Lefagytam. Teljesen kiment a fejemből az egész, Louis csókja mindent elfeledtetett velem, most viszont, hogy újra eszembe juttatta, a rosszullétem kezdett visszatérni.

Nem válaszoltam semmit, csak mélyen a szemébe néztem, és leguggoltam. Louis megértette a célzást, és leutánozta a tetteim.

A padlón egy nagyobb kiterjedésű, sötét folt díszelgett, amit körberajzoltam a mutatóujjammal, néhány milliméterrel fölötte, a levegőben.

— Mi az? — kérdezte Louis kíváncsian, mellettem guggolva.

Vettem egy mély lélegzetet, majd csak ennyit mondtam:

— Vér.

Ez az egy szó megállíthatatlanul terjedt szét a helyiségben, sokáig visszhangzott is, a rosszullétem pedig hirtelen olyan szinten tört rám, hogy egy másodperc alatt felálltam, és zihálva, a levegőben próbáltam megkapaszkodni, nehogy összeessek.

— Itt vagyok — ragadott meg gyorsan Louis, amint rájött, hogy támaszra van szükségem ahhoz, hogy normálisan megálljak a lábaimon.

Az egész pince forgott velem, én mégis csak arra vágytam, hogy Louis mondjon valamit. Tudni akartam, hogy megértette-e a helyzetet.

— É-én… Sajnálom — nyögte ki Lou nagy nehezen, percekkel később.

— Mit? — néztem rá kíváncsian.

— Izé… — makogta, mialatt továbbra is meredten bámulta a padlón lévő foltot.

— Mondd el — kértem.

— U-ugye megvolt neked, amikor történt? Mármint, tudod… a havi… érted… — pirult el, tekintetét az enyémbe fúrva.

— Nem — ráztam meg a fejem. — Nem volt meg akkor. Ez… — itt vettem egy nagy levegőt. — Ez itt mind az ártatlanságom bizonyítéka.

Louis erre hatalmasat nyert, a tekintetében rémület tükröződött.

— Mi jutott eszedbe? — simogattam meg az arcát.

— Az, hogy… Én már… Én már vettem el több lány szüzességét is, de amelyik legjobban vérzett, annál is alig volt valami… De ez… De te… Én csak…

— Nagyon fájt. Rosszabb volt, mintha feldugtak volna egy kést, és megforgatták volna bennem. És ezt egymás után sokszor… De azt én sem gondoltam, hogy ilyen nyoma maradt — suttogtam.

— Ne haragudj, de… ez most… — Louis nem tudott mit mondani, a szemei könnybe lábadtak.

— Megdöbbentél? — mosolyodtam el halványan.

— Nem, nem megdöbbentem, hanem… Szíven ütött ez az egész — nézett rám bocsánatkérően.

— Én még fel sem fogtam — nevettem el magam keserűen.

Ahogy beszéltünk róla, lassanként azért kezdett leesni az egész. A torkom fokozatosan összeszorult, egyre nagyobb gombóc keletkezett benne, miközben a testemen hullámokban futott végig a remegés.

Végül, nagy nehezen kirobbant belőlem a sírás, és Louis karjaiba omlottam. Valamifajta megváltást – vagy talán csak nyugalmat – várva bújtam hozzá, az arcom a mellkasába fúrtam, úgy zokogtam, ő pedig csak csitítgatott, és simogatta a hátam.

— Itt vagyok, szerelmem — ismételgette halkan.

Fél órán át maradtunk így, mire végre lehiggadtam egy kicsit. Amikor ez megtörtént, elhúzódtam Louistól, és kíváncsian néztem fel rá.

Legnagyobb meglepetésemre az ő szemei is könnyesek voltak, és csillogó tekintettel, halványan mosolygott rám. Láttam rajta, hogy nehezére esne megszólalni, ezért csak elmosolyodva megráztam a fejem.

Louis továbbra is a könnyeivel küzdve megsimogatta az arcomat, letörölve a sírásom nyomait, majd visszahúzott az ölelésébe.

— Szeretlek — súgta, a hangja elcsuklott.

— Én is téged — szorítottam magamhoz még erősebben. — Nem tudom, mihez kezdenék nélküled, Lou.

— Mindig itt leszek neked — nyomott egy hosszú puszit a homlokomra.

— Köszönöm — mosolyogtam rá. Tudtam, hogy komolyan gondolja.

Örültem, hogy túl vagyok a nehezén, azonban elhamarkodottan ítéltem meg a helyzetet, mert alighogy visszanéztem a foltra, újra sírva fakadtam.

— Menjünk innen, Louis, kérlek — nyöszörögtem. — Vigyél ki innen, Lou — kérleltem a folyamatosan engem nyugtatgató, ölelő fiút.

— Megyünk, ne aggódj — kezdett el az ajtó felé hátrálni Louis, engem továbbra is szorosan magához ölelve.

Azonban, az ajtóhoz érve meggondoltam magam. Louis, mintha csak megérezte volna ezt, lassított.

— Ne, várj! — szólaltam meg hirtelen, a szavaim hallatán Lou azonnal megállt.

Pár perc alatt összeszedtem magam annyira, hogy ellépjek tőle.

— Tudom, hogy egyedül akarsz innen kimenni — mosolyodott el Louis mindentudóan, miközben sokadszorra is megtörölte az arcom.

— Meg kell tudnom csinálni — néztem a szemébe komolyan.

— Én tudom, hogy képes vagy rá, gyönyörűm — mosolygott rám. — Szembe néztél a múlttal, és emelt fővel, egyedül, segítség nélkül fogsz innen távozni.

— Köszönöm — pillantottam rá hálásan. Akkor, ott tényleg fogalmam sem volt arról, hogy mihez kezdenék Lou nélkül.

Végül vettem egy nagy levegőt, aztán kiléptem a pincéből, és visszatértem a sikátorba. Louis némán követett, majd bezárta mögöttünk az ajtót.

Odakint már rég hajnalodott, mostanra már a napfény jóval többet ért az utcai világításnál, nem úgy, mint amikor ideértünk.

— Büszke vagyok rád, kicsim — karolt át Louis, majd elindultunk az utca felé.

Mélyet szippantottam a friss levegőből – a dohos, mocskos pince után a kukákkal teli sikátor légtere ezerszer tisztábbnak tűnt – majd egyszer csak megállítottam Lout.

— Nem maradhatnánk még egy kicsit? — kérdeztem halkan.

— Addig maradunk, ameddig csak szeretnéd — mosolygott rám Louis.

Körbenéztem a sikátorban, aztán inkább Louhoz bújtam, és kizártam a külvilágot.

*** Eközben ***

Niall szemszöge: (úgy látszik, ez lesz az új mániám xdd – a szerk.)

Reggel korán ébredtem, akárcsak a többiek, mert valaki hatalmas lármát csapott azzal, hogy leverte az összes fazekat és lábost a polcról.

Kómás fejjel támolyogtam ki a konyhába, a szintén felvert Harry és Zayn példáját követve, hogy megnézzem a zajforrást, aki minden bizonnyal a vörös fejjel pakolászó, káromkodó Liam volt.

— Bocsi, srácok, csak reggelizni akartam — magyarázta zavartan.

— Hogyhogy ilyen korán fent vagy? Azt hittem, hogy Lexával későn aludtatok el — vonta fel a szemöldökét Harry.

— Lexa nálam is korábban kelt — mosolyodott el Liam. — Sőt, el sem aludt.

— És most hol van? — érdeklődtem, majd beleittam az időközben magamnak töltött narancslébe.

— Louissal sétál — közölte a kanálfóbiás, mire én az összes számban lévő narancslevet szegény Zaynre köptem.

— Fúj, Niall, neked meg mi bajod van?! — nyavalygott a szépfiú.

— Ismételd meg — fordultam Liamhez komoran.

— Louis elment vele sétálni. Csináljak neked is kávét? — mosolyodott el ártatlanul.

— Hagyj a hülye kávéval! Mégis mit csinálnak ezek ketten?! — háborogtam.

Éreztem, ahogy a fejem lassanként lilulni kezd a dühtől.

— Mi ez a zaj, emberek?! Van, aki aludni szeretne! — jelent meg a konyhában Tori és Danielle.

— Nézd meg, kicsim, mit csinált velem Niall! — panaszkodott Zayn a barátnőjének, a narancsleves pólóját mutogatva.

— Leöntött? — kérdezte Tori, megfogva a foltot.

— Nem, leköpött — mesélte Zayn, mire Tori fintorogva elkapta a kezét.

— Fúj!

— A húgom Tomlinsonnal sétál valahol! Ez hihetetlen! — dühöngtem.

— Nyugodj le, Lexa nem tudott aludni, és el akart menni arra a helyre, ahol megerőszakolták. Louis meg elkísérte — tájékoztatott Liam.

— Miért nem te mentél vele?! — förmedtem rá.

— Mert ha oda akarsz menni, csak én tudlak elvezetni — magyarázta Liam nyugodtan.

— Akkor meg mit állunk még itt?! Miért nem ezzel kezdted?! Amíg húztad az időt, addig is kettesben voltak, te idióta! — kiabáltam.

— Higgadj le, Nialler, vagy itthon kell megvárnod őket! — fenyegetett meg Liam.

— Oké, befogom, csak menjünk már — fogadkoztam idegesen.

***

Mindannyiunk legnagyobb megkönnyebbülésére egy hosszú séta után végül sikeresen odaértünk ahhoz a bizonyos sikátorhoz.

Azonban, amint beléptünk, a kezeim ökölbe szorultak a látványtól… Louis ott állt, a húgomat ölelgetve, aki szorosan hozzábújt.

— De cukik! — szólalt meg mellettem Tori és Danielle egyszerre.

— Ja, marhára — forgattam meg a szemeimet, a reggeli dühöm még fokozottabban jelenzkezett.

Louis szemszöge:

Lexa és én ott álltunk már egy jó ideje, összeölelkezve, amikor ismerős hangokat hallottam a távolból. Ahogy megpillantottam a srácokat, ennyit súgtam a karjaimban lévő lánynak:

— Nézd csak, kik jöttek.

Lexi lassan felemelte a fejét, és érdeklődve pillantott rám. A szám széles mosolyra húzódott a lány értetlen arca láttán, nagyon aranyosnak találtam, ahogy kíváncsian pislogott rám.

— Itt vannak a többiek — magyaráztam mosolyogva, a fejemmel egy aprót biccentve a helyes irányba.

Azonban mielőtt Lexa odafordulhatott volna, a srácok már mellénk értek.

— Jól vagy, húgi? — kérdezte aggódva a szöszi.

— Niall! — bújt hozzá azonnal a lány.

Mosolyogva figyeltem, ahogy Niall arca megváltozik, mialatt a húgát öleli. Eddig láttam rajta, hogy dühös – minden bizonnyal azért, mert kettesben voltunk Lexával – de ez a düh, amint Lex a nyakába ugrott, teljesen elpárolgott. Az arcán már csak szeretet és aggódás volt, semmi más.

— Minden rendben? — kíváncsiskodott újból Niall.

— Igen, de ez egyedül Louisnak köszönhető — bólogatott Lexa. — Fogalmam sincs, mihez kezdtem volna nélküle.

Láttam, ahogy az ír fiú arca megrándul, majd lassan rám emelte a tekintetét. Legnagyobb megdöbbenésemre nem volt benne a harag legkisebb nyoma sem.

— Köszönöm — nyújtotta felém a kezét egyszer csak.

A szemei hálásan csillogtak, én pedig nagyot nyelve fogtam vele kezet. Rettentő furcsa volt az egész helyzet, tudtam, hogy ő is így gondolja.

— Én is köszönöm, Lou — ölelt meg újra Lexa.

Mosolyogva magamhoz húztam, a karjaim szorosan fonódtak a dereka köré. Jól esett ismét érezni a közelségét, bár, ahogy láttam, amikor felnéztem, Niall koránt sem volt ennyire elragadtatva a dologtól. Nem szólt semmit, az arca azonban mindent elárult.

— Na és, mit csináltatok? Volt valami érdekes itt? — kérdezte Liam.

— Lassan elsétáltunk idáig, Lexa alaposan körbenézett, aztán bementünk abba a pincébe, ahová régen bevitte az az alak. Ott is körbenézett, majd kijöttünk, és ideértetek ti is — soroltam.

— És a pincében volt valami? — faggatózott Harry.

Éreztem, ahogy Lex megremeg a karjaimban.

— Nem, odabent nincs semmi érdekes. Csak egy pince — vontam meg a vállam.

— Na és, nem is sírt? — lepődött meg Zayn.

A kérdés hallatán mindenki kíváncsian meredt rám, én azonban csak lenéztem Lexára. A lány, mintha előre tudta volna, hogy mi lesz a következő kérdés, már a szépfiú megszólalása előtt felpillantott rám, és kitartóan várta, amíg a tekintetünk találkozik. A szemei mindent elárultak, amit tudnom kellett.

— Nem, nem igazán. Egy kicsit könnyezett néha, de ennyi — válaszoltam.

Erre Lexa megnyugodva visszafúrta az arcát a mellkasomba, apró karjainak szorítása pedig megnőtt a derekam körül. Nem bírtam megállni, elmosolyodtam, és egy puszit nyomtam a homlokára.

— Szóval jól kezelte — összegezte Danielle.

— Igen, nagyon büszke vagyok rá — simogattam meg a lány hátát mosolyogva. — Bátor volt, lenyűgözően jól viselt mindent.

— Akkor jó. Amikor meghallottam, hogy hová ment, komolyan aggódni kezdtem — lépett oda hozzánk Tori, és szeretetteljesen megsimogatta Lexa arcát. — Nagyon rám ijesztettél, te lány!

Lex erre csak rámosolygott, de továbbra is ott maradt a karjaimban. Én közben lopva Niallre néztem, aki minket figyelt. Az arca bánatos volt, amit sehogy sem tudtam értelmezni.

Mi baja lehet? — gondoltam zavartan.

— Egyébként, Lex, miért is volt jó, hogy Louis itt volt veled? — puhatolózott a szépfiú vigyorogva.

Éreztem, ahogy az arcom vörössé válik, fogalmam sem volt arról, mit tud erre mondani Lexa. Ő azonban elpirulva válaszolt:

— Azért, mert nem voltam egyedül.

— És…? Nem hiszem, hogy csak ennyi miatt! — vigyorodott el még szélesebben Zayn.

Lex erre nem felelt, csak elbújt a mellkasomban. Niallre sandítottam, és tudtam, hogy meg kell mentenem a helyzetet, amíg még lehet.

— Na igen, nem volt egyedül. Pedig eredetileg úgy akart jönni! Meg is mondtam neki a magamét, hogy hogyan juthatott az eszébe ilyesmi! Ostobaság lett volna hajnalban egyedül eljönni, sötétben, pláne egy ilyen helyre!

— Jól van, na — horkantott fel Lexa sértetten, és vádlón felnézett rám. Úgy gondolta, áruló lettem.

Még mielőtt bármit is mondhattam volna, Niall odalépett hozzánk, és ismét felém nyújtotta a kezét.

— Köszönöm, haver.

Meglepetten néztem rá, mire a szája halvány mosolyra húzódott. Tudta, hogy jogosan reagálok így, elvégre mostanság ellenséges viselkedésen kívül mást nemigen mutatott felém. Erre tessék, másodszor akar kezet fogni velem tíz percen belül!

Ennek ellenére, miután felocsúdtam a kezdeti döbbentségből, mosolyogva megszorítottam a kezét. Jól esett, hogy végre nem úgy méreget, mint a főgonoszt, hanem hálás nekem. Mert hálás volt, tudom, láttam a szemeiben.

Amint lepillantottam Lexára, mosolyogva konstatáltam, hogy az eddigi vádló tekintete eltűnt, és őszintén megdöbbenve, csodálattal néz rám. Éljen Niall, és a reakciója!

— Akkor, szerintem lassan hazamehetnénk — vetette fel Liam.

— Igen, még nem is reggeliztünk — értett egyet Niall, bár rajtakaptam, ahogy ismét szomorúan pillant ránk.

A hangja sem volt a szokásos, csak erőltetetten akart hasonlítani a megszokotthoz.

Mi van vele? Nem értem! — gondolkodtam el, miközben elindultunk Liamék háza felé.

Lexa természetesen nem lépett el mellőlem egy percre sem, visszafelé is végig átkaroltam menet közben, az egészben pedig az volt a legfurcsább, hogy Niall nem szólt érte egy szót sem…

***

Már abban az utcában haladtunk, amelyiknél a kis átkötő utca is van, amikor feltűnt, hogy Lexával igencsak lemaradtunk a többiektől.

Gyorsítottam a lépteimen, Lex azonban visszahúzott, és jelzésképp megszorította a kezem. Értetlenül néztem rá, ő azonban csak mosolyogva megrázta a fejét.

Amikor pedig a kis átkötő utcához értünk, megállított.

— Eljönnél velem valahová? — kérdezte halkan.

Egy pillanat alatt leesett, hogy miért tartatnak a többiek jóval előrébb. Elmosolyodtam, és gondolkodás nélkül rávágtam:

— Hát persze!

— Akkor gyere! — fogta meg a kezem Lexa, és behúzott az átkötő utcába.

Már a felénél jártunk, amikor meghallottuk Zayn hangját.

— Hé, ezek meg hová tűntek?!

— Gyere, gyorsan! — nevetett fel Lex, és kézen fogva húzni kezdett maga után.

Futva kanyarogtunk össze-vissza, én már azt sem tudtam, hogy hol vagyunk, de nem is igazán érdekelt, mert biztos voltam benne, hogy a többiek nem találnak ránk.

— Ne félj, én úgy ismerem a környéket, mint a tenyeremet — kacsintott rám Lexa mosolyogva.

— Tudom, te vagy az én kis navigátorom — karoltam át elmosolyodva, és egy puszit nyomtam a homlokára.

Egyelőre ennyi lenne :D Kíváncsian várom a tippeket, szerintetek hová akar menni Lexa? :)) Komizni, pipálni ér, nem harapok! ;) <3

U.i.: Sietek a kövivel, ahogy csak tudok ;)) És nem tudom elégszer megköszönni azt, hogy még mindig itt vagytok, és támogattok! :')) Fantasztikus érzés, nagyon jól esik, ráadásul a sok pozitív visszajelzés elég erős motiváció arra, hogy minél jobban siessek... De ezt csak zárójelben jegyzem meg :DD

~124. Wolverhampton (2.rész)

Sziasztok, remélem mindenkivel minden rendben :)) Itt a rész, bár még mindig nem a teljes :$ Ez van, mindig hosszabb lesz, mint tervezem :DD

Közérdekű infó, hogy ma este elutazom, szóval a héten már nem tudom felrakni a folytatást, sajnálom :$$

Nem akarok igazából hosszan szövegelni, szóval jó olvasást, remélem tetszeni fog :))

U.i.: A részhez tartozó képet én csináltam, amikor áprilisban Angliában voltam, elnézést a minőségért :DD

~124. Wolverhampton (2.rész)

Lexa szemszöge:

— Most már csak Louison áll, hogy mikor jön elő. Én ráérek — jelentette ki büszkén, karba fonva a kezeit a mellkasa előtt.

A kurva életbe! Mi a szart csináljunk?!

***

A levegő kezdett egyre jobban lehűlni, én viszont ezt a világ minden kincséért sem tettem volna hangosan szóvá, inkább magamban remegtem. Tudtam, hogy Louis rögtön előbújna, amint meghallaná, hogy fázom. Számára mindennél fontosabb az, hogy jól legyek, még akkor is a saját érdekei elé helyezné az enyémeket, ha az élete múlna rajta. Mint jelen esetben…

— Hát itt meg mi folyik? — lépett oda hozzánk kíváncsian Liam.

— Jó, hogy jössz, haver! Figyelnél egy kicsit Lexára, hogy ne menjen be? Addig én kint körülnézek! — örült meg a bátyám.

— Niall — sírtam el magam. — Már meg mondtam, hogy Louis nincs itt a kertben! Egyedül voltam kint! — győzködtem kétségbeesetten.

Liam észrevétlenül, kérdő tekintettel fordult hozzám, én pedig egy jelentőségteljes, segélykérő, (könnyektől homályos) pillantással felvázoltam neki a helyzetet.

— Na, haver, akkor itt maradsz egy kicsit Lexával? Szerintem lassanként megfagy, jobb lenne, ha most elintézném ezt az egészet! — mondta Niall.

Megmerevedtem a szavai hallatán, a testemet elöntötte a félelem. Tudtam, hogy Louis elő fog jönni, mert nem akarja, hogy bajom essen… A francba!

Ijedten néztem Liamre, aki lefagyva bámult el Niall mellett, a ház sarka felé. Vagyis, pontosan arra, amerre Lou rejtőzött. Tudtam, éreztem, hogy látja Louist, mert előbújt… Ami egyet jelentett azzal, hogy a bátyám is megláthatja.

Villámgyorsan megköszörültem a torkomat, mire Liam észbekapott, és nem mutatta tovább a szemeivel Niallnek a pontos irányt Louhoz.

— Tessék, Lex, már be is rekedtél! Liam, maradj itt vele egy kicsit, jó? — kérte a bátyám.

— Én ugyan nem segítek a húgod lefagyasztásában! — emelte fel a kezeit Liam, és hátrálni kezdett.

— Hadd menjek be, Nialler, kérlek — suttogtam, a fejemben szinte üvöltöttek Louis halk léptei, ahogy közeledett felénk.

Bassza meg, Liam, miért kell neked is azt hangsúlyozni, hogy megfagyok?! — gondoltam bosszúsan.

— Niall, hallgass rá, nem vagy normális, hogy ilyet csinálsz! — szólt rá Liam, mire a bátyám felé fordult.

Amíg Niall a hátát mutatta felém, gyorsan kihasználtam a helyzetet, és Louisra néztem, aki már alig két méterre volt csak tőlünk.

— Menj vissza, megőrültél?! — tátogtam neki.

— Megfázol — rázta meg a fejét, a tekintetében végtelen bűntudat tükröződött.

— Menj, az istenért, menj vissza, kérlek — ismételgettem hangtalanul, teljesen kétségbeesve.
Lou azonban csak szótlanul ingatta a fejét.

— Menj vissza, különben soha többet nem csókollak meg — fenyegettem meg némán.

Ez végre használt, mert Louis ijedten kapta rám a szemeit. Mivel látta rajtam, hogy eszemben sincs viccelni, egy másodperc alatt visszabújt a fal rejtekébe. Még épp időben, Niall ugyanis pont akkor fordult vissza hozzám.

— Ne haragudj, Lex — motyogta. Mivel le volt hajtva a feje, nem kellett a szemébe néznem, és ennek köszönhetően láthattam Liam jelzését.

Szó nélkül tettem, amit Li kért, és megöleltem Niallt. Éreztem, hogy a bátyám meglepődött, de megkönnyebbülten viszonozta az ölelést.

— Kimegyek Louisért, és behozom elöl, te addig tartsd fel — tátogta Liam, majd rám kacsintott, és elsietett a nappali felé.

— Niall? — húzódtam el a szőke fiútól.

— Sajnálom, de várj még kint egy kicsit, kérlek — nézett rám bűnbánóan.

— Jól van — bólintottam. — Csak beszélgessünk, jó? Kérdezhetek valamit?

*** Eközben ***

Louis szemszöge:

— Kizárt minket, hogy lebukjunk, amikor együtt megyünk be! — magyaráztam dühösen.

— Basszus… — suttogta Lexa.

— Jön valaki az ajtó felé, nem? — kezdtem el hunyorogni egyszer csak, majd elfutottam a ház sarkáig, és elbújtam a fal takarásában.

Amint meghallottam Niall hangját, már tudtam, hogy jól tettem, amikor a rejtőzködés mellett döntöttem. Valahol azonban mégis bűntudatom volt… Elvégre, otthagytam Lexát egyedül, védtelenül, kiszolgáltatva a bátyja haragjának.

Minden izmom pattanásig feszülve várta, hogy az agyamból érkezzen a parancs, és visszamehessek Lexhez, de… de nem mozdultam, csak lélegzetvisszafojtva hallgattam a beszélgetésük.

Az egész testem megremegett, amikor Niall felemelte a hangját, legszívesebben visszarohantam volna Lexához, hogy elé álljak, és megvédhessem az ír fiú szitkozódásától. Egy belső hang azonban azt súgta, hogy inkább maradjak a búvóhelyemen, ezért végül nem tettem semmit.

Pontosan kihallottam Lex hangjából, mennyire utálja magát azért, amiért a bátyja szemébe hazudik, és emiatt akaratlanul is magamat hibáztattam.

Ha nem lett volna velem, nem állna fenn ez a probléma. Miattam kényszerült ilyen helyzetbe — szidtam magam gondolatban.

Hamarosan Liam is feltűnt a színen, én pedig abban reménykedtem, hogy ennyivel megúsztuk. De sajnos tévedtem… Ráadásul, Niall még rátett egy lapáttal, amikor fennhangon közölte, hogy a húga fázik…

Nem eshet baja az én drága gyönyörűmnek — csak ez visszhangzott a fejemben, miközben kiléptem a fal takarásából. Ha van valami, ami nem vicc, akkor az az ő jólléte. Nekem Ő mindennél fontosabb, nem ér annyit a bujkálás, hogy megfázzon. Az a fő, hogy vele minden rendben legyen, az összes többi dolog mellékes, beleértve saját magamat is.

Még az sem tántorított el a szándékomtól, vagyis a lebukástól, hogy megláttam Liam rémült arcát. Amint pedig Lexára pillantottam, szörnyű érzés fogott el. A szerelmem ott állt az ajtó előtt, vacogva, a mellkasa előtt keresztbefont karokkal, félig eltűnve a bátyja méretes pulcsijában, az arca könnyektől volt maszatos.

Fázik, és olyan gyámoltalan — gondoltam szomorúan, a gyomrom ökölnyi nagyságúra zsugorodott. — Miattam… Csakis miattam.

Lassan elindultam feléjük, mire Lexa rémülten könyörögni kezdett Niallnek, hogy engedje be. Tudtam, hogy hallja a lépteim, és azért csinálja, de nem érdekelt.

Amikor Liam elvonta a szőke fiú figyelmét, Lexi végre rám nézett. Némán kérlelt, hogy forduljak vissza, de miután belátta, hogy megmakacsoltam magam, egyszerűen megfenyegetett. Ez tényleg használt, mert láttam, hogy komolyan beszél, és gyorsan elrejtőztem.

Elmélázva figyeltem a hosszú percekig ölelkező testvérpárt, a húgaim jutottak róluk eszembe, és az, hogy néhány napon belül végre újra a karjaimban tarthatom őket. Eszméletlenül hiányoztak már.

A gondolatmenetemet az szakította félbe, hogy valaki hátulról megkocogtatta a vállamat. Majdnem felkiáltottam ijedtemben, de szerencsére még időben leesett, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy következmények nélkül hangoskodjak.

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amikor megfordulva Liammel találtam szembe magam.

— Gyere — nézett rám jelentőségteljesen, és szó nélkül elindult.

Engedelmesen követtem, a hangszíne olyannyira tekintélyt parancsoló volt, hogy nem hogy ellenkezni, de még faggatózni sem mertem.

A fejemben csak akkor állt össze a kép, amikor elértünk a bejárati ajtóhoz.

— Siessünk, szegény Lex már nagyon fázhat — tárta ki előttem az ajtót.

A szavait hallva ismét hatalmába kerített a bűntudat, és besiettem a házba. Nem hallottam, hogy követ-e, az én szemeim előtt már csak egy dolog lebegett: odamenni Niallhöz, hogy Lexa bejuthasson…

*** Eközben ***

Niall szemszöge: (ritka alkalom, élvezzétek ki xdd – a szerk.)

— Jól van — bólintott Lexa. — Csak beszélgessünk, jó? Kérdezhetek valamit?

— Persze, kérdezz, amit csak akarsz — mosolyogtam a húgomra. Megkönnyebbültem attól, hogy nem haragszik rám azért, amiért kint tartom a hidegben.

— Mi bajod van Louisval? Miért vagy ilyen ellenséges vele? — nézett rám kíváncsian, a tekintetében egy kis szomorúság is megcsillant.

Nagyot sóhajtottam a kérdés hallatán, hirtelen fogalmam sem volt arról, hogyan magyarázhatnám el neki mindazt, amit érzek és gondolok ezzel kapcsolatban…

Már nagyon régóta észrevettem azt, hogy Louis másképp bánik vele, mint a többi lánnyal. Nem tudom, hogy Lou bevallotta-e már magának, de látszik rajta, hogy többet érez Lexa iránt, mint szimpla barátságot. Nem vagyok hülye, sőt, mivel hozzá hasonlóan én is pasiból vagyok, pontosan tisztában vagyok azzal, mit jelent a húgommal szemben tanúsított viselkedése.

Ami pedig a kettejükkel kapcsolatos, ellenséges hozzáállásomat illeti… nem tehetek róla! Ő az én egyetlen hugicám, nem akarom, hogy baja essen. Már pedig tudom, hogy Louis csak fájdalmat okozna neki. Én bolond, megengedtem neki, hogy Harryvel járjon, és mi lett a vége? Az az idióta megcsalta, Lex pedig a szemem láttára esett a földre, amikor rájuk nyitottunk! Azt hiszem, teljesen összetörte az egész, csak nem mutatta. (Ebben egyébként Niall téved, mert bár tényleg megviselte Lexát a dolog, azért nem akart belepusztulni – a szerk.)

Lényeg a lényeg, nem akarom még egyszer elkövetni azt a hibát, hogy hagyom Lexát egy bandataggal járni. Biztos, hogy bizonyos fokig kellemetlen neki nap mint nap Harryvel találkozni. Szerintem legalábbis.

És akkor végül a legfontosabb, az eredeti kérdés: mi bajom van Louisval? Semmi. Vagyis, addig nincs vele problémám, amíg elkerüli a húgomat. Féltem tőle Lexát, ez az igazság. Louis nem hozzá való, elég jól ismerem már őt ahhoz, hogy ezt nyugodtan el tudjam dönteni. Ő túl szórakozott ahhoz, hogy komolyan gondolja a húgommal, ráadásul az, hogy már akkor is őt bámulta, amikor még réges-rég Eleanorral járt, ergo „szemmel csalta a barátnőjét” szintén nem túl jó pont. A felelőtlen viselkedéséről meg ne is beszéljünk…! Nem tudom, hogy volt képes megengedni magának azt a luxust, hogy senkire és semmire sem gondolva, védekezés nélkül lefeküdt Ellel. A barátnője terhes tőle, bassza meg! Még belegondolni is szörnyű, hogy akár a húgom is lehetne Eleanor helyében, ha nem vigyázok rá eléggé! Louval tehát alapvetően semmi problémám sincs, de Lexa mellé valaki olyat szeretnék, aki nála ezerszer jobb, felelősségteljesebb és érettebb. Röviden: bárkivel szívesebben engedném járni a húgom, mint vele.

— Pontosan mire gondolsz, Lex? Semmi problémám sincs Louisval — mondtam zavartan.

— Aha, persze — forgatta meg a szemeit. — Miért utálod, hogyha velem van?

— Én csak meg akarlak óvni téged életed egyik legnagyobb csalódásától, és te máris úgy nézel rám, mintha én lennék a főgonosz! Jót akarok neked, hidd el — simogattam meg Lexa durcás arcát.

— Jól érzem magam vele, mi ezzel a baj? — értetlenkedett.

— Semmi, ezzel tényleg semmi — mosolyodtam el megenyhülve. — Csak azt nem szeretném, hogy sérülj miatta. Ő komolyan el van kötelezve, Eleanorral babát várnak, érted?

— Tudom, de szerinted ez hogy kapcsolódik ide? — vonta fel a szemöldökét értetlenül. Láttam rajta, hogy csak játssza a hülyét, valójában pedig pontosan tudja, mire célozgatok. Úgy döntöttem, inkább ráhagyom a dolgot.

— Sehogy — ráztam meg a fejem mosolyogva.

Tudtam, hogy ostobának tart, vagyis inkább csak vaknak, és ez valahol azért fájt. Tényleg ilyen hülyének gondol? Illetve, gondolnak? Hogy nem veszem észre azt, amit az orrom előtt művelnek? Na, ne röhögtessenek már! Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy mindketten többet éreznek a másik iránt – akár tudnak ők a saját érzéseikről, akár nem.

— Látod? Nem is értem, miről beszélsz, Niall — mosolygott rám, a szemeiben pedig jól láttam, hogy megkönnyebbült attól a tudattól, hogy sikerült átvernie. Megint.

Szegény, drága hugicám — néztem a lány arcát szomorkás mosollyal az arcomon. — Annyira próbálkozik leplezni azt, amit érez… Bár, az is lehet, hogy nem ismerte be magának, hogy Louis több neki puszta barátnál. Végül is, ez logikus is, ha arra gondolok, hogy Lou el van kötelezve Eleanorral. Talán Lex El miatt fél beismerni magának az érzéseit. Valószínűleg tagadja, hogy vonzódik Louishoz, és próbálja magát meggyőzni arról, hogy ők ketten szimplán csak jó barátok, akik nagyon jól kijönnek egymással… Mindenesetre, nagyon remélem, hogy igazam van, és azt is, hogy Lexában még csak fel sem merül olyan, hogy Lou esetleg viszonozhatná az érzéseit.

— Egyébként, meddig kell még kint ácsingóznom? — váltott témát pár perc elteltével a húgom.

— Ameddig a drágalátos Tomlinson haverod elő nem bújik valahonnan — ismételtem el sokadszorra.

Tudom, valamilyen szempontból teljesen logikátlan az, amit csinálok, mert elég lenne bezárkózni a házba, és megvárni azt, amíg Louis magától bekopog, hogy bejönne a hidegről, de én nem akarok addig várni. Különösen, hogy még azt is el tudom képzelni róla, hogy kint éjszakázik, csakhogy ne kelljen szembe néznie velem. Így marad ez a viszonylag drasztikus és kegyetlen, de ugyanakkor mégis ezerszer hatásosabbnak ígérkező megoldás: a zsarolás. Ha Lexa tényleg olyan fontos neki, mint ahogy azt sokszor látom rajta, akkor nem fogja sokáig hagyni, hogy a húgom idekint fagyoskodjon a sötétben. Probléma megoldva, a lebukás garantált! Igen, tudom, kész zseni vagyok!

— Louis soha sem fog előjönni, ha egyszer itt sincs! — nyögött fel Lexi dühösen.

— Mi van velem? — hallottam meg egyszer csak a hátam mögül Lou hangját.

Hát ő meg hogy a szarba jutott be a házba?! — gondoltam bosszankodva. — Alaposan keresztülhúzták a számításaimat, az egyszer biztos!

Lexa szemszöge:

Amikor meghallottam Louis hangját a házból, Niall háta mögül, alig akartam hinni a fülemnek. Ahogy láttam, ezzel a bátyám is hasonlóan volt… Csak amíg én megkönnyebbültem, addig az ő arcára a mérhetetlen bosszúság, düh és csalódottság keveréke ült ki.

— Mi van velem? — ismételte meg Louis, még szélesebben elvigyorodva, és elindult felénk.

— Mégis hogyan?! Hogy kerültél be a házba?! — támadott neki Niall.

— Eddig is itt voltam — mosolyodott el Lou ártatlanul. — Csak az emeleten.

— Aha, persze! — forgatta meg a szemeit a bátyám dühösen.

— Higgy, amit akarsz, Nialler, tényleg így volt — bizonygatta Louis. — Egyébként miért áll odakint Lexa a hidegben? Még a végén megfázik! Azonnal engedd be! — lökte félre a szöszit elkomorult arccal.

— Na, végre — léptem be a jó melegbe megkönnyebbülve.

— Gyere, hadd melegítselek fel — húzott magához Lou, pimaszul a bátyámra vigyorogva.

Semmivel sem törődve simultam a mellkasára, és fúrtam a fejem az ingébe. Az illata és a testéből áradó gyengéd szeretet másodpercek alatt felforrósított, kívül-belül egyaránt. Imádtam érezni a közelségét, végre újra biztonságban éreztem magam.

Élveztem, ahogy Louis a hajamba temette az arcát, és mosolyogva hallgattam, hogy újra és újra mélyen belélegzi az illatom. A karjai szorosan fonódtak a derekamra, a kezével pedig önkéntelenül is simogatta a hátam, miközben ölelt. Varázslatos pillanat volt, de természetesen Niall nem hagyta annyiban Lou szemtelenségét, vagyis hogy direkt ölelget engem a szeme előtt, és szétválasztott minket.

— Nem kell neked senkit sem felmelegítened, Tomlinson — sziszegte a bátyám dühösen, mialatt maga mögé tolt, hogy közénk állhasson.

— Nialler, fejezd be — kértem, és megpróbáltam kikerülni, hogy újra Louishoz léphessek, ő azonban ezt nem hagyta.

— Te egy szót se szólj, Lex, inkább menj fel Liam szobájába! — utasított.

— Ezt te sem gondoltad komolyan! — fontam karba a kezeim felháborodva. Óvodásnak tart, vagy mi a franc?!

— Azt mondtam, indíts felfelé! — mordult rám Niall.

A durva, szinte már könyörtelen hangja hallatán a mérgem átcsapott szomorúságba, és félelembe.

— Ne beszélj így velem, kérlek — suttogtam megsemmisülve, a szemeim megteltek könnyel.

A bátyám erre teljesen lefagyott, az arcán pillanatok alatt ezer különböző érzelem suhant át. Bűntudat, szomorúság, megbánás, harag, és még sorolhatnám.

A néhány másodpercnyi feszült, lassanként kínossá váló csendet Louis hangja törte meg.

— Azt hiszem, haver, ha nem tanulsz meg egy kicsit uralkodni magadon, elveszítheted a húgodat. Emlékezz csak a mai napra, Destiny-re… Rá is ráförmedtél, ő pedig majdnem sírva fakadt. Fékezz, Nialler, jó?

— Te csak ne osztogass nekem tanácsokat, Tomlinson! Ez is miattad van! Minden miattad van! — kiáltott fel a bátyám hisztérikusan, és elrohanva az emeletre viharzott.

Lou és én is döbbenten néztünk utána. Niallt nagyon ritkán látni mérgesnek vagy indulatosnak, most pedig tényleg nagyon ki volt akadva.

A bátyám távozása után kialakult csöndet ismét Louis szakította félbe, ugyanis olyan nagyot nyelt, hogy még én is meghallottam. Amikor rápillantottam, láttam, hogy küzd azzal, amit Niall a fejéhez vágott.

— Ne is foglalkozz vele, Louis, nem gondolta komolyan — léptem közelebb a meredten maga elé bámuló fiúhoz.

Mivel Lou nem válaszolt, újból próbálkoztam.

— Nem ér annyit Niall viselkedése, hogy rosszul érezd magad — simogattam meg a karját. — Louis?

— Igaza van, minden az én hibám — suttogta Lou elgyötörten. — Ne haragudj — motyogta, majd elsietett. Ő is.

Egyedül maradtam a szoba közepén, és csendesen figyeltem az ajtót. Az ajtót, amelyen keresztül a számomra két legkedvesebb fiú távozott zaklatottan, nem is olyan régen.

— Uram, segíts — sóhajtottam fel, majd megráztam a fejem, és mosolyt erőltetve az arcomra, elindultam a nappali felé, hogy megnézzem a többieket.

*** Hajnali fél 1 ***

— Huh, de elfáradtam! — rogytam le zihálva az ágyra.

— Én is — bólintott Liam, levegő után kapkodva. — Ki gondolta volna, hogy régebben jobb kondiban voltunk? — vigyorgott rám.

— Szerintem öregszünk, Li, ez a probléma — kacsintottam rá, majd mindketten felnevettünk.

Másfél órán át ugráltunk egyfolytában, a létező legszarabb zenékre, pont úgy, mint régen. Az első tíz percbe még Ruth és Nicola is beszállt, de aztán inkább elmentek aludni, akárcsak a többiek.

— Lex, szerinted már mindenki alszik, csak mi nem? — kérdezte pár perccel később.

— Mondom, hogy öregszünk! Pár év, és már este nyolckor elmegyünk mind aludni, meglátod — vigyorodtam el.

— Bolond vagy — rázta meg a fejét nevetve Liam, és lassan, kínlódva feltápászkodott a földről, ahová leroskadt az ugrálásunk befejeztével.

— Úgy nyögsz, amikor felkelsz, mint egy idős papa, és még van képed bolondnak nevezni?! — bokszoltam vállba vigyorogva.

— Igazad van, bocs — nyomott egy puszit a homlokomra mosolyogva. — Megyek, megkeresem az ágytálam a fürdőben, hátha éjszaka kelleni fog — kacsintott rám.

— Én addig benézek a fiúkhoz, majd jövök — mosolyodtam el, és kiléptem a folyosóra.

Néma csendben ellopakodtam a lépcsőig, aztán lábujjhegyen leosontam rajta, egyenesen a nappaliba, ahol a maradék négy fiú „kempingezett”.

Mosolyogva néztem végig a békésen szuszogó társaságon, majd kis habozás után az alvó Louishoz léptem. Óvatosan leültem mellé, az egyik kezemmel pedig lassan hozzáértem a mellkasához. Egyszerűen nem tudtam ellenállni a kísértésnek, az édesen szuszogó fiú látványának hatására a szívem szinte már könyörgött az agyamnak, hogy engedélyezzen néhány vágyott érintést. Amint a tenyerem a bőrére tapasztottam, tisztán éreztem, hogyan gyorsul fel a szívverése az érintésemtől, még álmában is.

A tudattalan reakcióján csak elmosolyodtam, aztán gyengéden a mellkasára támaszkodva, vigyázva arra, hogy fel ne ébresszem, óvatosan az arca fölé hajoltam. Békés vonásainak látványa engem is nyugalommal árasztott el, és kiélveztem, hogy van időm megcsodálni az arcának minden egyes részletét.

Végül ajkaimat lágyan az övéihez érintettem, és hagytam, hogy a jól ismert bizsergés úrrá legyen az érzékeimen. A testem felforrósodott, hirtelen a levegőt is jóval melegebbnek érzékeltem, mint eddig, a gyomromban pillangók repkedtek fáradhatatlanul, a pulzusom az egekbe szökött, és nem akartam mást, minthogy felébredjen, hogy rendesen is megcsókolhassam.

A hosszú óráknak tűnő néhány másodperc kiélvezése után elhúzódtam tőle, hiába tiltakozott az összes sejtem a távolság ellen, hiába sóvárgott minden porcikám az érintése után. Egy apró, pár pillanatig tartó „jó éjt puszival” kellett megelégednem, akár tetszett ez a testemnek, akár nem.

— A fenébe is — hagyta el a szokásos, jól ismert, örökérvényű, bosszús mondat a számat, természetesen a lehető leghalkabb formában, amint ráeszméltem, hogy mit tettem… illetve, a csókkal még nem is lett volna probléma, ha nem Niall előtt csinálom…

Na jó, úgyis alszik, tuti megúsztam — nyugtatgattam magam gondolatban. — Kizárt, hogy meglátott volna, legközelebb meg óvatosabb leszek, ennyi az egész! — próbáltam lezárni magamban a dolgot.

Mindeközben pedig akaratlanul is a számhoz kaptam a kezem, és az ujjaimmal végigsimítottam az ajkaimon, ezzel megpróbálva a lehetetlent — vagyis, hogy lecsillapítom bennük a pár másodperces csók okozta lüktető bizsergést.

Végül, néhány – természetesen Louis csodálásával töltött - perc után felálltam az eddigi helyemről, egy nagy sóhaj kíséretében.

Már épp elhagyni készültem a nappalit, amikor… amikor megtorpantam. Valami azt súgta, hogy még nem végeztem teljesen idelent…

A lábaim akaratlanul is Niallhöz vittek, aki Louhoz hasonlóan rezzenéstelen arccal aludt. Mondjuk, kicsit furcsálltam, hogy most nem horkol, ahogy szokott, de végül is, hátha megfékezte magát, tekintettel arra, hogy Liamék nappalijában szunyókál, nem?

Pár percig őt is csak bámultam, majd lehajoltam hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára.

— Szeretlek — suttogtam szinte teljesen hangtalanul, aztán felegyenesedtem, és Zayn forgolódását meghallva gyorsan az emeletre siettem.

Niall szemszöge: (ha már most végre volt ilyen, szinte kötelező duplázni :DD – a szerk.)

Amint hallottam, hogy a húgom elsiet, a szemeim azonnal kipattantak. Igen, ébren voltam, végig ébren voltam… De bár ne lettem volna!

A fejemben szünet nélkül ismétlődött az előbb látott jelenet: az, ahogy Lexa megcsókolta az alvó Louist…

Te jó ég, ez kész téboly! És szegény kis Lexim! Olyan elesettnek nézett ki, ahogy lehajolt Louishoz… Olyan bánatos volt… Mintha… mintha pontosan tudná, hogy amit tesz, az helytelen. Bassza meg, tisztában volt egyáltalán azzal, hogy megcsókolta Tommót?! Azt, aki mással jár?! Azt, aki hamarosan apa lesz?!

Hirtelenjében fogalmam sem volt semmiről, ez az esemény olyan mélyen megrendített, hogy képtelen voltam értelmesen gondolkozni. A fejemben millió kérdés kavargott, és már bántam, hogy nem tettem fel őket nyíltan a húgomnak, néhány perccel ezelőtt, amikor még itt volt.

Bár, valahol azért mégis csak jó, hogy nem támadtam le — nyugtattam magam. — Elvégre, ha valójában még mindig nem vallotta be magának, akkor nekem miért tenné? De akkor is, lehetséges egyáltalán az, hogy önmaga előtt tagadja a Louis iránti vonzalmát, amikor képes megcsókolni őt álmában?! Várjunk csak…! Álmában! Ez a kulcs szó! Talán… talán a húgom csak alva járt, és ennyi…! Lehet, hogy nem is tudja, mit tett! — győzködtem magam, egyre nevetségesebb indokokat kreálva az előbbi megmagyarázhatatlan látványra.

Valahogy sokkal inkább sajnáltam a húgomat, mintsem hogy mérges lettem volna rá. Úgy éreztem, hogy szegény feleslegesen szenved, megfelelő ok nélkül. Mert hogy Louis nem jó ok a szenvedésre — na, ebben biztos voltam.

Te jó ég, elkéstem! — döbbentem rá hirtelen. — Elkéstem, nem tudtam megmenteni Lexát attól, hogy újból csalódjon. Ezzel a csókkal még nyilvánvalóbbá tette számomra azt, hogy komolyan érdekli Louis… És sajnos ez egyet jelent azzal, hogy – akár tud a saját érzéseiről, akár nem – csalódni fog előbb-utóbb. Mert arra, hogy Tomlinson nem lesz az övé soha, arra a nyakamat tenném. Ha másért nem, azért, mert én azt az életben nem engedem meg neki!

Szegény, drága, kicsi Lexám — gondoltam szánakozva. — Nem hallgattál rám, amikor megpróbáltalak megóvni Louistól, életed legnagyobb csalódásától, és beleszerettél… Addig jó, amíg ezzel senki sincs tisztában – legfőképp neked és Tomlinsonnak nem szabad tudnotok az érzéseidről, mert akkor… akkor talán könnyebben megúszod, kisebb karcolásokkal. Ha viszont kitárod a szíved mindenki előtt, véged lesz, szinte már látom is magam előtt, hogyan törsz össze teljesen. Nem, ez semmi esetre sem történhet meg! Louis nem tehet ekkora kárt benned, mert én azt nem hagyom! Ó, húgi, miért is nem hallgattál rám? Miért kerested a bajt? Mert most aztán nyakig benne vagy, sajnos…

Ilyen, és ezekhez hasonló gondolatok közepette sikerült nagy nehezen elaludnom, és olyannyira lefoglalt ez az egész, hogy teljesen el is felejtettem azt, hogy Lex azt mondta szeret, és megpuszilt. Vagyis elfelejtettem felismerni, hogy megbocsájtotta az esti csúnya viselkedésem.

Az elalvás viszonylag gyötrelmes volt, ráadásul az éjszaka első felében folyton felriadtam, mert újra és újra láttam magam előtt azt a jelenetet, amikor a húgom beszennyezi az édes, ártatlan ajkait Louis mocskos szájával, és azzal a bűnös csókkal.

*** Eközben ***

Lexa szemszöge:

Liam szobájába beérve a kanálfóbiást már az ágyán fekve találtam, láthatóan rám várt, miközben unottan bámult ki a fejéből.

— Mi tartott eddig? Felverted Louist, és dugtatok egyet? — vigyorgott rám, amikor meglátott.

— Nagyon vicces vagy, Payne — forgattam meg a szemeim, mialatt az ágyhoz sétáltam és befeküdtem mellé.

— Komolyan, mit csináltál? — faggatott.

Erre én csak elpirulva lehajtottam a fejem.

— Szóval megcsókoltad — bólintott mindentudó mosollyal az arcán.

Mivel nem válaszoltam, és ő sem mondott mást, csend telepedett ránk. Ráadásul Liam hallgatás közben végig az arcomat fürkészte, amitől egyre jobban zavarba jöttem. Már épp azon voltam, hogy megkérdezem tőle, mikor szándékozik lekapcsolni az éjjeli szekrényén lévő lámpát, amikor végül Li mégis megszólalt.

— Ennyire hiányzott? — érdeklődött elmosolyodva.

— Louis? — kérdeztem, mire csak bólintott egyet. — Tudod, Liam, ő valahogy mindig hiányzik. Még akkor is, ha velem van — vallottam be.

— Ezt meg hogy érted? — vonta fel a szemöldökét kíváncsian.

— Hiába tart a karjaiban, és mondja, hogy csak az enyém, én akkor is úgy érzem, hogy már elveszítettem őt, érted? Fogalmam sincs, miért, de így van — motyogtam.

— Szerintem ez teljesen normális, és érthető reakció a részedről, Lex — mosolygott rám. — Eleanor terhes, te pedig nem tehetsz semmit ezzel kapcsolatban, maximum támogathatod Louist.

— Én nem vagyok képes mellette maradni… így… — suttogtam, a hangom elcsuklott.

— Mire készülsz, Lex? — kérdezte végül Liam, pár perc hallgatás után.

— Elmegyek — ismertem be felsóhajtva. — Hogy hová, és mikor, még nem tudom, szóval ne kérdezd — tettem hozzá gyorsan, amikor Li már szólásra nyitotta a száját.

— É-értem — bólintott végül, egy nagyot nyelve. Láthatóan küzdött a nemrég hallottakkal, próbálta minél hamarabb megemészteni a szavaimat.

Várakozóan vizslattam a vonásait, amelyek már percek óta ugyanúgy maradtak, bármiféle apró rezzenés nélkül. Az arca tökéletesen kifejezéstelen volt, amivel lassanként az őrületbe kergetett.

— Bocs, de nem tudom, mit mondhatnék — vallotta be, és tehetetlenül megvonta a vállát. — Biztos, hogy tudod, mit csinálsz…

— Igen, hidd el! Nincs más megoldás — húztam el a szám.

— Én megértelek, Lex, de remélem, nem fogod megbánni azt, hogy átengeded Elnek Louist — nézett mélyen a szemembe.

— Én nem engedem át neki! Maximum kölcsönadom! — vágtam rá hevesen.

— Kölcsönadod, mi? Hú, de romantikus! — gúnyolódott Liam.

— Szerinted én tehetek arról, hogy terhes a barátnője?! — háborodtam fel.

— Nem, de arról igen, hogy feladod a harcot, és elvonulsz, Louist felügyelet nélkül hagyva!

— Tessék?! Nézd, Liam, én pontosan tisztában vagyok azzal, hogy mit kockáztatok. De megbízom Louban, világos? Babázik, semmi több — védekeztem.

— Te tudod — enyhült meg Li arca. — Bár én a helyedben nem vennék mérget arra, hogy Louis kitart melletted… Már bocsi. Elvégre, állítólag „őrülten szerelmes” volt beléd akkor is, amikor megbaszta Eleanort, nem?

— Miért, szerinted mi a francot kéne csinálnom, hmm?! — fakadtam sírva. Kezdett nagyon elegem lenni ebből a beszélgetésből.

— Hé, nyugalom, shhh — húzott magához Liam, az arcán bűntudat suhant át. — Úgy értettem, hogy bár az egymás iránti érzéseitekben senki sem kételkedhet, az idő nagy próbatétel, és csak kevesen élik túl.

— Semmi baj, Li, tudom, hogy valakinek szembesítenie kell a legrosszabb verzióval is, ne mentegesd magad — mosolyodtam el szomorkásan, letörölve a könnyeimet. — Csak szar ezt hallani, de úgy sejtem, hogy ezzel nem leplek meg.

— Tudod, hogy én mindenben támogatlak és segítelek, ugye? — simogatta meg az arcomat Liam.

— Persze, és köszönöm — nyomtam egy puszit a borostás pofijára, hálám jeléül.

— Na, szerintem akkor inkább aludjunk, jó éjt — puszilta meg gyorsan a homlokom.

Én csak bólintottam egyet, és befeküdtem a helyemre az ágyon, Liam pedig, miután elhelyezkedett mellettem, mosolyogva ránk húzta a takarót, és gondosan ellenőrizte, hogy mindenhol a létező legtökéletesebben takart-e be. Miután megnyugodott, mert sikeresen megállapította, hogy nem fenyeget engem semmiféle megfázás, vagy hasonló, eloltotta a villanyt.

— Jó éjt, Lex — suttogta, a mondat végébe beleásítva.

— Neked is, Liam — nevettem el magam. — Szeretlek — bújtam hozzá.

— Én is téged, te, apám egyetlen pici lánya — húzott magához, a hangja álmos volt ugyan, de így is hallottam, hogy mosolyog.

— Csak nem féltékeny valaki? — vigyorodtam el, választ azonban már nem kaptam, hacsak nem tekintem annak Liam egyenletes szuszogását.

*** Hajnali 4 ***

Mivel még mindig nem tudtam aludni (egy bizonyos okból…), és nem volt hangulatom tovább ébren feküdni, lélegzetvisszafojtva megpróbáltam a lehető legkevesebb zajjal kimászni az ágyból.

Amikor a lábujjaim már sikeresen elérték a padlót, gondolatban gratuláltam magamnak a zseniálisan kivitelezett, Liam felébresztése nélkül lezajló felkelésemhez, de nem örülhettem sokáig, ugyanis meghallottam egy álmos hangot a hátam mögül.

— Mi a baj, Lex? — kérdezte Liam, rekedtes hangon.

— Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni! — kezdtem el azonnal mentegetőzni, miközben villámgyorsan lemásztam az ágyról.

Amint a teknősimádó felé fordultam, láttam, ahogy kómás fejjel, enyhén hunyorogva néz rám.

— Aludj tovább nyugodtan, én csak… majd jövök. És bocsi, még egyszer — indultam el a szobája ajtaja felé.

— Hová mész ilyenkor? — vonta fel a szemöldökét kíváncsian, a szemeiből egy szempillantás alatt eltűnt az álmosság.

Nem válaszoltam, csak erőltetetten rámosolyogtam, és tovább folytattam az utam a kijárat felé.

— Hová mész ilyenkor? — ismételte meg nyugodtan az előbbi kérdését.

Megtorpantam, de nem fordultam hátra, hogy ránézzek, magamban pedig próbáltam eldönteni, hogy elmondjam-e neki, mi az oka annak, hogy képtelen vagyok elaludni.

Az önmagammal vívott harcba annyira belefeledkeztem, hogy nem is vettem észre, amikor Liam kimászott az ágyból, és odajött hozzám. Csak arra eszméltem fel, hogy valaki megragadja a felkarom, és maga felé fordít.

— Mondd el, Lex — utasított Liam, bár a hangja továbbra is lágy volt.

— Oda kell mennem… — suttogtam végül lehajtott fejjel, egy hatalmas, nehézkes sóhaj is követte a vallomásom.

Már vártam a kérdését, hogy mégis miért, amikor Liam végül így szólt:

— Veled megyek.

— Tessék? — emeltem rá a szemeimet megdöbbenve. Alig akartam hinni a fülemnek.

— Nem engedlek el egyedül sehová, Lex. Főleg nem hajnalban, és főleg nem oda — közölte határozottan.

— De Li, olyan szépen aludtál, és…

— Szó sem lehet arról, hogy egyedül menj, világos? — nézett rám szigorúan, majd megenyhülve folytatta. — Ígérem, nem foglak zavarni, és ha egyedül akarsz lenni, hagyok egy kis távolságot. De veled megyek.

— Köszönöm — öleltem meg hirtelen.

— De mégis mit? — kérdezte értetlenül.

— És nagyon sajnálom — tettem hozzá bűnbánóan.

— De mégis mit? — ismételte meg Liam.

— Köszönöm, hogy itt vagy nekem, és ne haragudj, hogy felébresztettelek, és hogy nem hagylak aludni — mondtam halványan rámosolyogva.

— Alap — mosolyodott el, és egy hosszú puszit nyomott a homlokomra. — Gyere, öltözzünk, és mehetünk.

***

— Halkan! — figyelmeztettem Liamet, ahogy immár teljes harci díszbe öltözve lopakodtunk a lépcső felé.

— Nyugalom — intett le Li, tovább osonva.

Miután a lépcsőt, mint akadályt sikeresen átvészeltük, az ajtóhoz jutás szinte már gyerekjáték volt. Ennek ellenére, épp amikor Liam a kilincset akarta lenyomni, egy hang szólalt meg mögöttem.

— Hová mentek?

Egyelőre ennyit tudtam felrakni egyben, ne haragudjatok :$ A részből ennél több is megvan már (kb plusz 7 oldal), de azt inkább egy újként fogom majd felrakni, amint írtam még hozzá :)

Ahogy azt mondtam a fejezet elején, ma elutazom, és csak jövő vasárnap (29-én) jövök meg, szóval addig sajnos nem lesz fent a folytatás... De utána biztosan lesz egy szabad hetem, amikor is ontani szeretném magamból a részeket :DD

Egyébként pedig, kinek hogy sikerült a bizi? :) Várom a tippeket is, szerintetek melyik fiú ébredt fel Liamék távozása előtt? :D

Imádlak Titeket, komizni ér ;)) <3